Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Hatalom Kártyái

Cikkünkben felvetettünk a nyomdaváltás lehetőségét. Támogatnád-e ezt, azzal a kitétellel, hogy a HKK lapok attól kezdve standard méretűek lesznek (kb. 1.5-2mm-rel kisebb szélesség és magasság)?

1.) Igen.
2.) Nem.
3.) Nem HKK-zom, csak szavazok.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
További szavazások...
Fórum a témához...
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Boszorkánytánc február 22.
HKK - Zanuv Tresk - Zanszilánkok Cseh HKK február 11.
A pillanat képe
Égető tekintet
(Túlélők Földje varázslat)
Küldd el képeslapként!
Míg Dornodon tűzmágiája "csak" a nagyfokú pusztításra terjed ki, addig Raia olyan széleskörű tűzvarázslatokkal rendelkezik, ami alapján méltán nevezik a tűz istenének. Egyik ilyen igencsak érdekes, tűzvarázslatokat tápoló varázslata, az égető tekintet. Hatása alatt használójának szemében apró lángnyelvek lobognak.
Nézz szét a galériában!
Szörnyvadászat - TF történelmi esemény
Kiadói tervek - 2020. március
XXX. Alanori Mini Olimpia - Eredményhirdetés
Szerverterem probléma
Nekrológ - Kerekes Kálmán emlékére

A lista folytatása...
Aukciós statisztika
Az utolsó Aukciós Napon történtek
Túlélők Földje - Nyomtérkép az utolsó 32 játékhét nyomaiból
Országjáró feladat 2019

A lista folytatása...
Kiadói tervek - 2020. március (63)
Szörnyvadászat - TF történelmi esemény (3)
Melyik lapokat szereted legjobban a Káosz Galaktika Kártyajátékban? (112)
[HKK Piac] Lapokat keresek (28256)
Klasszikus TF (45)
HKK kérdés? (45146)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:
Az elfekről általában
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Erősebb, mint a bűbáj (Ősök Városa novella)

Vér festette vörösre a sziklákat, amerre a galetki szem ellátott. Vér patakzott a repedésekben, alvadó vér tette sikamlóssá a cseppkövek erdejét, és vér ízét érezte Dormik a szájában. Ötödik napja gubbasztott a hatalmas barlangcsarnok északi nyúlványában, két kőtömb között, és a sötétséget kémlelte. Túl volt már a gyűlöleten, fájdalmon, rémületen és bánaton. Most éppen az utolsó felrémlő gondolataival küzdött, hogy azután a teljes közöny állapotába hulljon.

A csarnokban százával hevertek a holttestek. A Kutyaszint különleges osztagának galetki harcosai, elkeveredve Morg Taun harci törpe törzsének elesettjeivel. Pedig rutin akciónak indult az egész. Dormik egysége két héttel korábban parancsot kapott, hogy a Rúvel hegy Féregszintje alatti csatornajáratokba induljon, felkutatni néhány eltűnt galetki portyázót. Hrakk csápvezér a szokásos üvöltözéssel, rugdosással ébresztette a barakk katonáit, akik néhány pillanattal később már az udvaron sorakoztak, teljes fegyverzetben.

- Büdös nyálkák, ti mentek körülnézni oda, mert a ti életetek nem fontos senkinek - bömbölte a tiszt, majd megállt az egyik katona előtt, és olyan közel hajolt hozzá, hogy üvöltözés közben nyála a fiú arcába fröcskölt. - Mit csináltok a Féregszint csatornáiban, ha oda vonszoltátok magatokat?

A katona begyakorolt rezzenetlenséggel felelt.

- Akit találunk, kibelezzük, és a belsőségeivel kötözzük meg.

- Az úgy jó lesz. - helyeselt a csápvezér. - Indulás, tohonya womathok, szedjétek a bűzlő lényeteket!

Három nappal később a különleges osztag őrjáratai elárasztották a csatornaszintet, és megöltek minden torzszülöttet, de egyet sem találtak, amelyik felelős lehetett a portyázók eltűnéséért. Úgy tűnt, bármilyen szörnyeteg is bukkant fel a hegymély ismeretlen sötétségéből, már visszatakarodott oda. Hrakk csápmester őrjöngött a dühtől, mégis bejelentette, hogy milgand gyújtás előtt hazavezényli a "csürhét".

Mintha a szörny megérezte volna, hogy ellenfél nélkül marad: akkor éjjel három őrségben álló katona nyomtalanul eltűnt. A dolgot nem lehetett félvállról venni. A Kutyaszint különleges osztaga arról volt híres, hogy egy-egy katonája felér egész seregekkel, s még soha, semmilyen förtelmes lény nem tudta tartósan legyőzni őket. Éppen ezért kaptak engedélyt rá, hogy ne csupán a saját, de alsóbb, és néhány felsőbb szintre is szervezzenek bevetéseket - a legjobbak voltak, egészen az Őrök szintjéig. Aranyozott sisakjukon a vörös Lidérclord-jelvényt rettegve és tisztelettel emlegette minden értelemmel bíró torzszülött.

A sötétség szörnyetegét azonban ez nem rémítette el. Ha előző nap Hrakk csápvezér dühös volt a sikertelenség miatt, most attól lehetett tartani, hogy üvöltésétől beroppan a barlang teteje. Ötös csoportokban kutatták át a csatornaszintet, de egyetlen leszakadt vért-csaton kívül semmit nem találtak. Ez a csat azonban komoly nyomnak bizonyult, mivel a sziklafal egy alig látható repedésébe szorult be. Mikor az osztag mágusa megvizsgálta a helyet, rábukkant egy szinte tökéletesen álcázott ajtóra, amin berángatták a galetki katonát, de túl gyorsan zárult a szikla, így letépte a csatot. Néha nevetséges hibák okozzák a vesztünket.

Hrakk biztos volt benne, hogy a hegymélyben senki más nem képes ilyen mesterien megfaragni a követ, mint a harci törpék. Ezek a nyavalyás kis torzszülöttek törzseknek nevezik a mocskos hordáikat, és mániákusan farigcsálják a saját csatornaszint területeik köveit, most azonban alaposan elszemtelenedtek. Látniuk kellett, hogy a Lidérclord-osztag katonáit ejtik foglyul, tehát nem egyszerűen merészek, de egyenesen őrültek.

A csápvezér felderítőket küldött az ajtó mögötti járatba. Két nap után már biztos volt, hogy ők sem térnek vissza. Dormik csak ekkor kezdte véresen komolyan venni ezt a bevetést, bár még mindig úgy vélte: ha végre rátalálnak a harci törpék tanyájára, a kiirtásuk nem jár majd több kellemetlenséggel, mint agyoncsapkodni egy tucat orgling kutyát.

Hrakk végül úgy döntött, hogy az egész osztaggal indul a törpék nyomába, mellőzve a szakszerű felderítést. A járat, amiben három napig botorkáltak, mesterséges munka volt, és Dormik el sem tudta képzelni, hogy mennyi idő, erő és verejték kellett a törpéknek ahhoz, hogy kivájják. Hogy őrült ez az apró nép, ahhoz semmi kétség sem férhetett, de ami még kellemetlenebbé tette az ügyet, az az volt, hogy nem csupán elméjük zavarodott, de ráadásul fanatizmusuk a végtelennel vált egyenlővé.

A negyedik napon a törpe járat hirtelen egy óriási barlangcsarnokba torkollott. A törpéknek, és az eltűnt őröknek és felderítőknek nem bukkantak a nyomára, de szinte beleszédültek, mikor megérezték a barlang méreteit. Az ősi magmakamra több nyúlvánnyal rendelkezett, és másfél napi menetelés után még mindig nem verődött vissza hang a szemközti falról. A cseppkövek erdőségeit kőpusztaságok, végtelennek tetsző zuzmó, moha, és gombatelepek váltották fel, míg csak a galetkik bele nem botlottak egy hegymélyi folyóba. A víz bömbölve rohant keresztül a barlangon, s nem lehetett tudni, honnan ered, s hova tart.

A folyó óriási kanyart vett, lelassult és elcsendesedett egy helyen, mely jól védhetőnek tűnt, ezért Hrakk táborozásra adott parancsot. A Lidérclord-osztag száznegyven harcosa magabiztosan készült lepihenni, bár a szokásos őrségnek a háromszorosát állították ki, és két mágus is egyfolytában leste az asztráltér változásait. A bőrsátrakat körben állították fel, tüzeket gyújtottak, de Hrakk megtiltotta, hogy bárki is vadászni induljon a környéken.

Dormikot elcsigázta az egész napi menetelés, így gyorsan álomba merült. A robaj, amire ébredt, olyan volt, mintha a fejük fölötti láthatatlan sötétségből egyenesen az istenek dobálnának rájuk cseppköveket. Az őrök üvöltöztek, a sátrakból vasban alvó katonák rontottak ki, mancsukban villogtak a meztelen pengék. Hrakk az egyik dombon állt, csápját a mágusok vezetőjének torkára csavarta, és rázta a szerencsétlen galetkit.

- Mi történt? Mi ez a zaj, mondd már?!

Csakhogy sem a varázstudók, sem az őrök nem tudták, mi dördült olyan iszonyatosat. Újra csönd ülte meg a barlangot, s ez még rémisztőbb volt, mint a robaj.

Csak másnap jöttek rá, miután a csápvezér visszaküldött egy csapatot, s azok furcsa módon élve meg is érkeztek, hogy a törpék berobbantották mögöttük az ide vezető folyosót. Csapdába estek tehát, más utat nem ismertek kifelé a barlangból, s körülöttük a sötétség ellenséget rejtett, mely sokkal merészebb, okosabb és elszántabb volt, mint amit eddig feltételeztek róla.

- Fiaim, trutymó került a pékáruba, és valaki velünk akarja megetetni - szólt az eligazításon Hrakk a katonáihoz. Nem a szavak értelme, hanem azok csöndes tónusa győzte meg Dormikot arról, hogy a Lidérclordok soha nem voltak még ekkora bajban.

Hamar megbizonyosodhattak róla, hogy balsorsuk a Morg Taun törzs területére vitte őket. Az előre küldött őrjáratok nem tértek vissza, a pihenőidő őrségei nyomtalanul eltűntek, és a sziklák minden repedése aljas csapdák tömegét rejtette. Bármilyen kemények és harcedzettek voltak a Lidérclord-osztag galetkijei, néhány nap és két tucat társuk lemészárolt, megcsonkított holtteste az ő idegeiket is kikezdte. Harcolni vágytak, szemtől-szembe akarta rohanni a harci törpékkel, de hiába. Az átkozott kis vakarcsok otthon érezték magukat, s legfeljebb elsuhanó árnyaikat pillanthatták meg néha.

Az osztag négy mágusa végül mégis elcsípte egyiküket. A cseppkövek közé feszített láthatatlan bűbáj elkábította a törpét, és társainak nem volt ideje elvonszolni őt a galetki katonák elől. Hrakk kikötöztette az apró torzszülöttet egy öreg cseppkőhöz, és várt, hogy magához térjen. A törpe alig ért Dormik derekáig, állán dús, fekete szőrzet éktelenkedett, haját három vastag varkocsba fonva hordta. Izmos testéről különösen szép kidolgozású fémvértet fejtettek le, harci fejszéjét pedig kicsorbították, hogy ezzel megalázzák egykori gazdáját.

Mikor a törpe halkan felnyögött, a körben csendben várakozó galetki harcosok szemében felizzott a gyilkos gyűlölet. A csápvezér senkit nem engedett közel a rabhoz, maga akarta kifaggatni.

- Beszélj, torzszülött! - üvöltött a képébe. - Tudom, hogy ismered a nyelvünket, mégha az agyad tompa is, mint a letört cseppkő.

A törpe harcos a szavak hallatán megélénkült. Elkínzott arcát ráemelte a csápvezérre, majd erőt gyűjtött, és vérrel, sárral kevert nyálat köpött felé. A pofon, amit cserébe kapott, egy galetkinek is főfájást okozott volna napokra.

- Kik vagytok, és mit akartok a galetkiktől? - folytatta Hrakk. - Hol vannak a testvéreink, akiket elraboltatok?

A törpe nem válaszolt. Sötét szemében a hegymélyi kőszén állhatatos időtlensége és közönye ült, amit megérezve minden galetki elbizonytalanodott kissé. A harcosok egyike előlépett, és bal mancsának kristály csillanású karmait kitolva szólt a csápvezérhez.

- Engedd, hogy a barlangi szél számára átjárhatóvá tegyem a beleit. Nem fog meghalni, de a kín majd szóra bírja.

Hrakk azonban nemet intett, majd csizmaszárából előhúzta vadászkését.

- Most tanulhattok valamit a törpék népéről, amit ajánlatos megjegyeznetek - mondta csöndesen a csápvezér recsegő hangján. - Ezt a torzszülött fajtát gyötörheted, kínozhatod, tűvel piszkálhatod ki belőle a zsigereket, vagy az asztráltérben őrjítheted meg a tudatát... nem fog megtörni. Egyetlen dolog van, amit nem képes elviselni.

Ezzel Hrakk késsel a kezében a cseppkőhöz lépett. A törpe valóban értette minden szavát, mert mikor a csápvezér az utolsó mondatot befejezte, tekintetében az eddigi elszánt dac iszonyattá változott. A körben álló galetkik elképzelni sem tudták, mi következik, de hatásával máris meg voltak elégedve.

Hrakk egyik csápját villámgyorsan a rab tömzsi nyakára tekerte, ezzel kényszerítve, hogy egyenesen tartsa a fejét. Amint a kés csillanó pengéje közelebb került a törpe arcához, a torzszülött olyan veszett őrjöngésbe fogott, hogy a galetkik közül néhányan összerezzentek. A fém hidegen suhant, s a fekete állszőrzet jókora darabja a sziklákra hullott.

- Beszélj! Kik vagytok?

- Morg... Morg Taun... a törzs... - hörögte a törpe. Dormik értetlenül nézett szomszédjára, majd füléhez hajolva súgta:

- A szőrzet... fáj neki?

- Szó sincs róla - vigyorodott el az idősebb galetki, akinek sebhelyektől tarkított képe is jelezte, hogy több ütközetben vett részt, mint ahányszor Dormik nővel hált. - A törpék a lelküket hordják a szakállukban. Legalábbis így kell lennie, hiszen láthatod, mit művel.

Hrakk újabb darabot nyesett le a torzszülött álldíszéből, mire megtudta, hogy Morg Taun apró harcosai egy régi bosszú szavát követve kezdték gyilkolni a galetkiket, felbátorodva a véletlen szerencse láttán, mikor néhány portyázót sikerült elfogniuk. A csápvezér meg akarta tudni, merre van a törzs szálláshelye, mekkora a barlangcsarnok, és hogyan lehet kijutni belőle. Ezért egyetlen suhintással kopasszá tette a torzszülött szögletes állát, ez azonban hibának bizonyult. A törpe néhány szemhunyás erejéig megkövülten bámult leesett szőrzete fekete halma után, miközben egyre homályosabbá vált a tekintete. Végül újra Hrakk arcába nézett, hatalmas levegőt vett, és kísérteties üvöltéssel messze küldött egy, a galetkik számára érthetetlen szót:

- Gratlkoba!

Ezután már nem tudtak több hangot kipréselni belőle, s végül Hrakk engedélyezte, hogy megöljék. A mágusok vezetőjének véleménye az volt, hogy a szakáll teljes levágása végzetes hibának számít. A törpék nem tudják elképzelni, hogy újra növesszék, amit kölyök koruk óta nevelgettek, dédelgettek, óvtak és gondoztak. A szó, amit a fogoly a sötétségbe üvöltött, bizonyára közlés volt a törzs számára: Megfosztottak életem értelmétől, végleges szégyenbe hulltam, tekintsetek halottnak!

A törpe sikolyának lehetett még egy üzenete, aminek következményét a pihenőidő közepén tapasztalták meg a galetkik. Így hangozhatott: Ne hagyjatok bosszulatlanul!

Hrakk úgy döntött, hogy az osztag maradjon a folyó partvonalához közel, s annak mentén vonuljanak tovább. Így egyik oldalukat védte a gyors sodrású víz, bár fennállt a veszélye, hogy ha a törpék lerohanják őket, neki szoríthatják a galetkiket ennek a természetes gátnak - de úgysem ez volt az egyetlen veszély, ami fenyegette őket.

A folyó mentén haladni azért is akart a csápvezér, mert úgy okoskodott: a víznek valahol be kell lépnie a barlangcsarnokba, majd távoznia is muszáj valahol. És ott, ahol ekkora víztömeg kifér, néhány galetkinek is lesz elegendő hely. A katonák sejtették, hogy Hrakk ezzel a döntésével valójában elismerte a vereséget, mégsem háborgott a büszkeségük. Sokszorosan elegük lett a törpékből, csapdákból, suhanó és megfoghatatlan árnyakból. Jöjjön helyettük a hadsereg, vagy néhány mágikus erővel bíró torzszülöttvadász - a Lidérclord-osztag bátor, de nem ostoba, hogy lemészároltassa magát.

Dormik a pihenőidő első fertályában volt őrségben. Mikor letelt a szolgálata, a bőrsátorba mászott, becsavarta magát vastag köpenyébe, melléhez szorította kardját és mély álomba zuhant.

Arra ébredt, hogy valami könnyedén a homlokának ütődött. Bosszúsan kinyitotta szemét, s egyenesen Prakto, a sátortársa arcába látott. A galetki mélyen aludhatott, s közben úgy fordult, hogy Dormiknak ütődött, aki most kibontotta egyik csápját a köpeny szorításából, és már éppen arrébb akarta lökni társát, mikor különös hiányérzete támadt. A félhomályban, melyet a sátrak között lobogó őrtüzek biztosítottak, elgondolkodva nézte Prakto pofáját.

Mikor rádöbbent, mit hiányol, úgy ugrott talpra, mint akit skorpió mart meg: Prakto nem lélegzett. Dormik felüvöltött, s körbesuhintott kardjával, ami széthasította a sátor szövetét. Prakto feje továbbra is a földön hevert, arcvonásain békés álom - teste azonban jó két lépéssel a sátortól ázott saját vérében.

Dormik kiáltására felfigyeltek az őrök, de további figyelmeztetésre már nem volt szükség. A katona elhűlve látta, hogy a galetki tábor sátrai között mindenhol törpék lopakodnak, fegyvereik vértől sötétlenek, szemükben gyűlölet szikrázik. Néhány pillanatig biztos volt benne, hogy nincs több túlélő, mint ő maga. Azután mégis galetkik rontottak elő a sötétből, s az öldöklés démoni kavargása mindent elborított.

Dormik nem számolta, hány törpét ölt meg. Kardja hamar eltört, de nem bánta, hiszen csontöklével és két, mérgezett tüskés csápjával még jobban tudott küzdeni. A harci törpék baltái ezüstös ívet húztak, ahogy a levegőben pörgették őket, s valahogy túl gyakran akadtak meg egy-egy galetki testében. Dormik gyorsan kitapasztalta, hogy az alacsony torzszülöttek nem is próbálnak fejre, karra támadni: a vaskos lábakat veszik inkább célba, halálos pontossággal. A folyó partját hamarosan lemetszett bokák, és oldalukra dőlt, sebesült katonák borították.

Mikor Dormik némi levegőhöz jutott, felnézve megpillantotta a sziklák között küzdő Hrakkot. A csápvezér körül néhány kékes villanás jelezte, hogy végzett ellenfelével, s most begyűjti annak életenergiáját. Valamivel távolabb vörös gömbök robbantak szerte, amint a galetkik egyik mágusa igyekezett megszabadulni hat torzszülöttől, akik körbefogták.

A csata órákig tartott. Miután az álmukból felvert galetkik felfogták, hogy mi történik, rendezték soraikat, és megmutatták Morg Taun törzsének, hogy a Lidérclord-osztag méltó a nevére. A parti sziklák között végül nyolcvan nemes harcos, s legalább négyszer annyi korcs törpe hullája maradt. Azt senki nem számolhatta meg, mennyit sodort el magával a víz.

Hrakk mély sebet kapott bal combjába, jobb lábfejét pedig majdnem teljesen kettéhasította egy fejszecsapás. Hordágyra kellett fektetniük, de ő még jobban járt, mint az osztag mágusai, akik közül egy sem menekült meg. A csápvezér helyét Htink, a Delejes Szemű vette át, mivel ő volt a rangidős. Temetéssel, szertartással senki nem törődött, s három igazán bátor, halálos sebet szerzett galetki önként a tőrébe dőlt, hogy ne akadályozza a többiek menekülését.

Dormik az utolsó négy napra csak homályosan emlékezett. Meneteltek és harcoltak, aludtak és harcoltak, ettek és harcoltak, míg csak végül öten maradtak. Ha valaki elővette milgandját, az jelentette a cselekvés, ha eltette, a pihenés idejét. Htink méltó volt a nevére, mert valóban delejes szemmel látta meg mindig időben az újra és újra támadó törpéket, bár a túlerővel szemben így sem tehettek semmit. A csápvezért, Hrakkot sebláz vitte el, s ez talán jobban fájt neki, mint maga az elmúlás.

- Kötözzetek egy cseppkőhöz, mintha állva várnám a dögöket, és rejtsetek mindkét markomba robbanó kristályokat: ha majd nekem esnek a baltáikkal, a kristályok kihullanak az ujjaim közül.

Hallották a fülrepesztő dörrenést a távolból, s látták a cseppkövek fölé gomolygó füstöt: Hrakk még utoljára magával vitt néhány törpét az Árnyvilágba.

Htink, a Delejes Szemű előző nap végre megpillantotta az óriási, sötét üreget, ami elnyelte a folyót. Megtalálták tehát a barlangból kivezető utat, sőt, azt is felfedezték, hogy Hrakk jól okoskodott: a víz mindkét partján elegendő partsáv maradt a számukra is a meneküléshez.

Azonban bármennyire közelinek tűnt is a borzalmakból kivezető út, a galetkik és az üreg között ott sorakozott Morg Taun törzsének minden harcosa.

Lassan fogytak el. Utoljára a Delejes Szemű lépett csapdára, mikor át akart osonni a törpék táborán. Dormik biztosra vette, hogy a torzszülöttek tudnak a galetkiről, mégsem rohannak rá. Köpenyükbe burkolózva inkább úgy tettek, mintha mélyen aludnának, s közben kéjes gyönyörrel figyelték, mint lépked egyenesen a halálba ellenfelük. A Delejes Szemű mindkét lábát lekaszabolta a sziklák közé rejtett pengecsapda.

Dormik ekkor megfordult, és eltávolodva a folyótól, a kijárattól, vakon vágott neki a barlangcsarnok sötétjének. Gondolatai homályos fájdalom-tengerben úsztak, mint megannyi elkínzott, óriási hal. Egyik felfalta a másikat, reménytelenség az életösztönt, kiábrándultság a vágyat, halálfélelem a jövő hitét. A galetki néha már biztos volt benne, hogy meghalt, s csupán a lelke bolyong még mindig a sziklák között. Teste újabb fájdalmai, az éhség és az elmérgesedő sebek lüktetése győzte meg újra és újra, hogy tévedett.

Végül behúzódott két sziklatömb közé, a barlangcsarnok északi nyúlványában, bár fogalma sem volt arról, hogy hol van. Úgy érezte, évek óta gyalogol, mégis, mikor körülnézett, ismét megpillantotta a folyót, és a parton már oszlásnak indult, vagy dögevőktől marcangolt hullák százait. Biztos volt benne, hogy a törpék tudnak róla, és nem engedik el. Nem tudott felkészülni a halálra, mert már régen meghalt benne minden, ami az élethez kötötte.

Ekkor jelent meg a lány. Dormik a sziklába kapaszkodva két lábra kínlódta magát, és előkészítette savleheletét. Talán az erőlködéstől lehetett, hogy kitisztult a látása, s rádöbbent, hogy a szemközt álló alak nem törpe. Közelebb lépett hozzá, s ekkor felismerte az ispotály vezetőnőjének lányát. Emlékezetén átsuhant Estell, az anya szigorú alakja, amint valaha régen elutasította Dormik, a katona lánykérését.

- Szeresse őt, ha akarja, de ne álljon az útjába, mikor majd jobb sors felé indul, mint hogy egy nyomorult felesége legyen.

És Dormik nem állt a lány útjába. Belépett a Lidérclord-osztagba, hogy minél hamarabb rátaláljon a maga elmúlására. Most pedig itt állt a lány, karcsú alakját körbelengte hosszú, barna haja, és mosolygott. A szép ajkak boldogságról árulkodtak, s Dormik tudta, hogy ő csak keserűséggé változtatná azt, ha közelebb merészkedne hozzá. A látomás kezét nyújtotta, de ekkor mögötte megjelent egy törpe harcos árnyékban lopakodó alakja.

Dormik teste megfeledkezett a fájdalomról. A galetki előrelendült, átugrott néhány sziklát és megtorpant a tisztás közepén, melynek alját törmelék borította. A lány szellemalakja szertefoszlott, s hogy már nem láthatta, a katona ettől majdnem elveszítette eszméletét.

A törpék morogva merészkedtek elő a kövek közül. Szakálluk remegett a dühtől, kezük lassan lóbálta a csatafejszéket. Dormik előbb mély levegőt vett, majd hirtelen meggondolta magát, és eloszlatta teste belsejében a savleheletet. Leengedte félelmetes végtagjait is, majd sokkal inkább érdeklődve, mint félelemmel nézett a legközelebbi törpére.

- Hát már soha nem adod fel? - kérdezte gúnyos hangon, és keserű nevetésbe fogott. A barlangcsarnok... a törpék... a mohával fedett sziklák... a folyópart...

Mind egyszerre hasadt szét és tűnt el őrült kavargásban. Dormik elkínzott teste egy kőlapon hevert, minden végtagját erős láncok fogták le, s ő néhány pillanatig mást nem látott, mint a kicsiny üreg fáklyafénnyel megvilágított, kormos plafonját.

- A trükkjeid ócskák, némber! Szánalmas művelője vagy a tudományodnak.

A verejtéktől, vértől, és minden egyéb kipárolgástól bűzlő üreg sűrű levegőjének mélyén sötét alak mozdult. Dormik, amennyire tudta a láncoktól, oldalra fordította a fejét, és sebes ajkával nevetve köszöntötte a banyát. A rongyait úgy lengette, mintha szárnyra akarna kapni, s a fogoly galetki meg mert volna esküdni rá, hogy a szövet rejtekéből ezer apró, ocsmány kis lény szeme nézett vissza.

- Erős vagy, fiam - recsegte a gonosz banya, csontujjat ropogtatva dühében. - A látomások világát még soha nem tűrte ép elmével galetki ilyen sokáig, mint te.

- Ez volt az ötödik rémálom, amibe mágiáddal belekényszerítettél - felelt Dormik. - Elismerem: tökéletesen valóságosnak éreztem mindet, de végül mindig rájöttem, hogy igazából itt fekszem az asztalodon megkötözve.

- A kedvesed szelleme nem sikerült igazán - legyintett a banya, mintha csak békés szakmai vitát folytatna a galetkivel. - Már látom, hogy hozzá sem ragaszkodsz annyira, ami elegendő lenne elméd megtöréséhez.

Dormik erre nem válaszolt. A banya tévedett: a lány igenis mindennél fontosabb volt számára, ezért is állt be annak idején inkább a Lidérclordok-osztagába - hogy a lány boldog lehessen nélküle, valaki mással. De az, hogy megértette: a lánynak ő nem képes igaz boldogságot nyújtani, még nem jelentette szerelme végét. Távol volt kedvesétől, hosszú ideje nem is hallott felőle, lelkében azonban továbbra is épp oly erősen és állhatatosan szerette, mint mióta először meghallotta a hangját.

- Most mi lesz, banya? - szólt Dormik a körülötte töprengve lépkedő förtelemtől. - Újabb rémálmot készítesz elő számomra, vagy belátod végre, hogy hiába raboltál el a csatornaszinti őrjáratból, az akaratomat nem tudod megtörni?

- Holtan akarom látni a Kutyaszint boltos klánjának nagymesterét! Ő gyilkolta meg a porontyomat szórakozásból, egy portyán, ezért a vérét akarom! - visított fel méregtől csöpögő, eszelős hangon a banya. - És te meg fogod nekem ölni őt!

- Csak úgy tudnál erre rávenni, ha kicsontoznád az elmémet, és így végteleníteni lennél képes a bűbáj varázslatot - Dormik igyekezett könnyeden ejteni a szavakat, bár a húsába vágó bilincsek ismét pokoli kínnal árasztották el. - A rémálmok világában elküldtél már a holtak közé, lelöktél szakadékba, megfőztél vulkáni tóban, s végül holmi harci törpék kergettek az elmúlásba, mégsem értél el eredményt. Felőlem folytathatjuk, rengeteg időm van, de nem leszek soha az elbájolt bérgyilkosod, torzszülött.

A banya dühében lekapta az egyik fáklyát tartójából, és a lángokat a galetki talpához nyomta. Dormik néhány pillanatig némán tűrte a fájdalmat, majd üvölteni kezdett, végül elveszítette az eszméletét.

A felnyergelt womath horkantva megállt a Kutyaszint ispotályának sziklába faragott bejárata előtt, s türelmesen várta, hogy utasa leugorjon a hátáról. Az állat mögött négy galetki testőr rátámaszkodott alabárdjára, és a környéket vizsgálta a köztéri milgandok fényében. Néhány bámészkodón, járókelőn kívül csupán az ispotály két szelídarcú gondozója és Estell, a vezetőnő volt látható, ezért a katonák lazítottak testtartásukon.

A womath egészen megkönnyebbült, mikor Bragto Tran, a Kutyaszint boltos klánjának nagymestere leszállt róla. A kövér galetki értékes gombaselymekből szőtt kék ruháját eligazgatva legmegnyerőbb mosolyát öltötte arcára, és az ispotály kapujában várakozó vezetőnő elé lépett.

- Estell asszony! - hajolt meg a nagymester. - Öröm számomra, hogy személyesen képviselhetem a boltosokat ezen a szép órán.

- Bragto Tran uram, az öröm az enyém - viszonozta szertartásosan a gesztust a sötét hajú, kemény arcvonásokkal áldott nő, akin látszott, hogy nem ijed meg egykönnyen semmitől. - Boldog vagyok, hogy a boltosok klánja megértette, milyen nagy szükségünk van a támogatásukra. Az ispotály szegény, pedig minden galetki lehet egyszer beteg.

Bragtot láthatóan kellemetlenül érintette a megjegyzés, de szakmája által begyakorolt mosoly-maszkja meg sem rezdült. A nagymester intett testőreinek, hogy várjanak rá odakinn, majd követte Estell asszonyt az ispotályba. Az üregeket, ahol a betegek feküdtek, nem akarta látni, ezért a vezetőnő egyenesen saját lakóbarlangjába vezette.

- Bocsássa meg nekem, ha netán érzéketlennek tűnnék, de ezer a dolog, egy a galetki, ahogy a mondás tartja - szabadkozott minden őszinteség nélkül Bragto. - Kézjegyemmel látom el az adományozó okiratot, s átadom az aranyakat, azután sietek is tovább, mert bizony a Palotában várnak rám.

Estell asszony szó nélkül elővette a falba vájt polcról a szükséges iratot és kiterítette a lapos tetejű sziklán. A boltosok klánfőnöke némi zavarral lehúzta ujjáról a pecsétgyűrűjét, majd körülnézett, hogy viaszt keressen. A lakóbarlang bejáratában ekkor egy hatalmas termetű galetki harcos jelent meg. Testét borzalmas forradások borították, haja összeragadt a vértől, izmai sima bőre alatt hullámokat vetettek, amint közeledett.

- Maga kicsoda?! - szólt rá Bragto, bár biztos volt benne, hogy az ispotály egyik betege állított be a vezetőnőhöz hívatlanul. Estell asszony a galetkire nézett, szemében dühös szikra lobbant.

- Maga...?! - kiáltott a katonára. - Megmondtam, hogy hagyja békén a lányomat, ha ő már más társat keresett magának!

A katona azonban nem figyelt a vezetőnőre. Úgy szemlélte Bragto hájas képét, mintha különlegesen ritka kristállyal volna dolga, aminek összes részletét meg kell jegyeznie örökre. Majd hirtelen felemelte csontöklét és dörgő léptekkel elindult a klánfőnök felé.

Estell asszony sokszor látott harctéri sokktól, vagy bűbájtól elborult elméjű katonákat, akik gyógyításával a templomok papjai sem próbálkoztak már. Azonnal felismerte hát, hogy a meggyötört galetki nem a való világban létezik, tudata rémképektől zsúfolt asztráltérben fuldoklik, önmagát pedig elveszítette, talán örökre.

Bragto nagymester csak nagyon lassan fogta fel, hogy halála perce jött el. A testőrök után akart kiáltani, de a katona csápja a nyaka köré csavarodott, s a vége befogta a legfőbb kereskedő száját. Estell asszony előbb valami fegyver után kutatott a lakóbarlangban, de egész élete talán túlságosan is az elesettek gyógyítására épült, semhogy ilyesmit tartson magánál. A nagymester térdre esett, ábrázata a légszomjtól előbb vörösre, majd sötétlilára váltott, s kezdte elveszíteni öntudatát. Estell asszony végső kétségbeesésében rávetette magát a dühöngőre, de a galetki még elkínzottan is sokkal erősebb volt, mint a nő.

- Dormik!

A kiáltás pengeként hasított a levegőbe. A katona megremegett, torkából fájdalmas nyögés szakadt ki. A nagymester hangos puffanással zuhant a földre, mikor a csáp lehullott a nyakáról, s vinnyogva próbált a barlang legtávolabbi sarkába kúszni.

A katona lassan a bejárat felé fordult. Estell asszony lánya értetlenül, rémülten nézte a jelenetet, és kutatta tekintetével egykori szerelme megkínzott lelket tükröző arcát.

- Dormik, mit csinálsz itt, és...? - a lány közelebb akart lépni, de végre felfogta, hogy a katona miért jött, s ettől rettegés fogta el. - Mi lett belőled, az istenekre?!

Dormik hosszan nézte a lányt. Várta, mikor rezdül meg elmosódva az arca, vagy foszlik párává alakja. De semmi ilyesmi nem történt.

- Ez... ez a valóság - suttogta iszonyodva a galetki harcos. Hirtelen kisimultak arcvonásai, s szemében a régi értelem csillogott. - Hát végül mégis megtörtem.

Estell asszony és gyönyörű lánya már nem tehetett semmit. Dormik bőrpáncélja övéből tőrt rántott elő, s a méreggel bekent pengét saját gyomrába döfte. Mikor elterült a padlón, a lány kirohant a barlangból, így nem láthatta, amint Dormik arcán elégedett, keserű mosoly terült szét.

- Van érzés, amin nem fog a bűbáj, banya! - lehelte a katona egy távoli, láthatatlan ellenfélnek.

Írta: Böszörményi Gyula
A cikk az Alanori Krónika 56. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 20 szavazat alapján 8.2)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Vohara örökében (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. március 4. 14:22:38Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2020
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.