Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Hatalom Kátyái - Tükördimenzió november 23.
HKK - Zén Legendái: Clerebald gyűjteménye szeptember 21.
A pillanat képe
Goblin
(Túlélők Földje szörnyeteg)
Küldd el képeslapként!
Rég volt már, amikor a goblinok még fenyegetést jelentettek a ghallaszülött kalandozók számára. Azóta nagyot fordult a világ, ezeknek a vérszomjas manóknak a likvidálása ma már csupán a kéthetes csecsemők számára kihívás.
Nézz szét a galériában!
Elindult az Argum City
Tükördimenzió bemutató – 4. rész
Előrendelhető a Tükördimenzió HKK kiegészítő!
Morf invázió - Zárás
52. BEHOLDER TALÁLKOZÓ 2019.11.23. PROGRAMJA

A lista folytatása...
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Látomások
Legaktívabb fórumok és fórumozók
Az eddig megjelent HKK kiegészítők listája
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Alanor bűnei

A lista folytatása...
Lapötletek (64283)
Tükördimenzió bemutató – 1. rész (374)
HKK kérdés? (44906)
[HKK Piac] UR lapok (10498)
Jégmágus kt. alakulna (9335)
Kombók a HKK-ban (5929)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:
Az elfekről általában
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

S. A. Rosencrantz: A látnok (Earthdawn novella)

- Nagyjából ott lehet, uram. - A t'skrang hártyás ujjai a tó közepe felé mutattak.

Gorlov lemondóan sóhajtott: ha le akarnak menni a kaerba, az kétségkívül rendkívül kellemetlen lesz. "Otthon persze azt hiszik - gondolta -, hogy a munkám nevetségesen könnyű: legnehezebb része ősi iratok és elmosódott rúnák böngészése. Az, hogy emellett beutazhatom a világot, a szemükben kifejezetten élvezetes dolog... A szenvedélyekre, ha tudnák, miken megyek keresztül!"

Egy újabb izzadságcsepp gördült végig az arcán: kegyetlenül meleg volt. A nyári nap kíméletlen erővel tűzött odafent, és itt, az őserdő párájában szinte kibírhatatlan volt a fülledtség. Az ember férfi megint elfojtott egy káromkodást.

- Mondd csak - fordult a t'skranghoz -, milyen mély lehet a tó?

- Elég sekély. - A pikkelyekkel szegélyezett arcon látszott, hogy tulajdonosa magában számolgat. - Úgy tíz vagy tizenöt méter.

Sekély!? Gorlov elátkozott magában minden gyíkembert. A víz nyilvánvalóan semmiféle védelmet nem nyújthatott egy Rém ellen, mégis, a t'skrangok rendszeresen építették kisebb-nagyobb tavak vagy folyók fenekére kaerjeiket. Valahol persze érhető: minden teremtmény a saját közegében érezte a legnagyobb biztonságban magát.

Nos, az egykor itt élők speciel rosszul számítottak...

Gorlov levetette thérai szimbólummal díszített hosszú kék köpenyét. Mennyit kellett küzdenie, míg megszerezte a jogot, hogy a Birodalom hivatalos képviselőjeként léphessen föl! És a származásukból előnyt kovácsoló tehetségtelen férgekkel szemben ő ezt csakis magának köszönhette. Pedig Barsaive-ből származott, és így nem nagyon reménykedhetett fényes pályafutásban - örülhetett, hogy nem volt rabszolga. De fantasztikus tehetséggel bírt, és ez előtt előbb-utóbb még a thérai bürokratáknak is meg kellett hajolniuk. Több elveszett kaert talált meg, mint bárki más; a balszerencséje csak az volt, hogy a többtucatnyi általa felfedezett erődítmény mindegyikét elpusztították már a Rémek. Volt, amit már századokkal ezelőtt, a Csapás legsúlyosabb napjaiban, de volt olyan is, ahol még mindig a rothadás keserű szaga töltötte meg a levegőt. Ez volt a legborzasztóbb élménye: a Rém talán csak néhány évtizeddel ezelőtt jutott át a kaer védelmi rendszerén...

De Thérában aligha bánták, hogy mindig csak hullákat talál. Az erődökben ugyanis ott volt az egykori lakók minden vagyona - mindig is elborzasztotta a tudat, hogy ezeket a kincseket az egykor beköltözők gyűjtötték össze, több, mint fél évezreddel ezelőtt... -, és ez a törvények értelmében örökösök hiányában a Birodalomra szállt. Gorlov már eddig is több pénzt hozott Théra konyhájára, mint egy ezer hektáros állami föld több évi bevétele. Persze a kincsekből azért neki is mindig csurrant-cseppent valami, és titokban abban reménykedett, hogy eljön a nap, amikor megvehet egy kényelmes villát valamelyik kis szigeten. Vagy mondjuk Keftiun. És talán arra is lesz pénze, hogy állandó mágikus hűtéssel láttassa el otthonát - jutott eszébe, miközben egy izzadságcsepp lehullott az orráról.

Miután a köpenyét átadta egyik szolgájának, bokáig belegázolt a vízbe; a csizmája szerencsére teljesen vízhatlan volt. Lehunyta a szemét, igyekezett egyenletesen lélegezni. Koncentrált. Nem is kellett csalatkoznia: a látomás olyan erővel érkezett, hogy majdnem ledöntötte a lábáról...

...Ahogy kibukkant a tóból, bibircsókos bőréről több liternyi víz ömlött vissza hangosan csobogva, árnyalatnyit megszíneződve: az alvadt vér csak lassan oldódott le a testéről. Körülszaglászott, s elégedetten állapította meg, hogy egyetlen nála erősebb sincs a környéken. Ahogy kijjebb merészkedett, az iszap hangosan cuppogni kezdett a lábai alatt. Zavarta ez a zaj, ezért egy hatalmas, majd' harmincméteres ugrással kiszökkent a partra, és szédítő sebességgel távozott észak felé. A halál dögletes bűze mindenfelé elkísérte...

...Megszédült, majdnem elesett; szerencsére a szolgái idejében odaugrottak, és megtámasztották. Mindannyian jól ismerték már, milyen az, amikor révületbe esik.

Gorlov látnok volt, és kifejezetten Rémekkel kapcsolatos látomásokkal áldotta vagy verte meg a sors. Ezért volt képes megtalálni az elpusztított, mindenki által elfelejtett kaereket.

Egy kisebb árnyék tűnt föl a látótere szélén. A szélszerzet! Gyorsan kibontakozott szolgái támogató karjaiból; még véletlenül sem akarta, hogy a nyavalyás szárnyaska ilyen kiszolgáltatott állapotban lássa.

Ahogy a tarka ruhába öltözött, parányi lény odaröppent hozzá, némi szomorúságot látott tükröződni az arcán. Gorlov kárörvendően mulatott magában: csak nem bukott bele az egyik nőügyébe a pimasz?! Kerlinas minden szembejövő szélszerzet menyecskével kikezdett, és Gorlov bosszúságára többnyire sikere volt. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért utálja a kis szárnyas lényt, de nagyon nem volt az ínyére, hogy Théra nemrég mellé adta. Semmi hasznát nem látta, és nem igazán számított rá, hogy valaha is szüksége lesz a segítségére.

Kerlinas most sem vett tudomást Gorlov lebiggyesztett ajkáról, s egyenesen az arca előtt kezdett el lebegni. Lemondóan ingatta a fejét.

- Nem találtam semmit. Nincsenek nyomok... Az a Rém már nagyon régen járhatott erre.

"Na tessék! - gondolta Gorlov. - Mi szükségem rá?! Rémvadász! Micsoda nevetséges dolog! Miért gondolják ezek odahaza, hogy a démonok még mindig ott kuksolnak az elpusztított kaerekben? És ha igen, valóban azt hiszik, hogy egy ilyen vakarcs képes szembeszállni velük?!"

Úgy hallotta, hogy a diszciplína követőinek van egy olyan képessége, amellyel el tudnak pusztítani egy Rémet - a saját életük árán... De ez az ő szemében csak azt bizonyította, hogy a rémvadászok komplett őrültek. Abban pedig biztos volt, hogy a látványosan életvidám Kerlinas sohasem lenne képes eldobni az életét holmi felsőbb célokért. A szenvedélyekre, "odafönt", Thérában valószínűleg teljesen meghatódtak a diszciplína nevének egzotikus csengésétől, és ezért adták mellé ezt a vakarékot!

Kerlinas kérdően nézett rá, de amikor látta, hogy Gorlov indulni készül, és még mindig nem adott választ, megkérdezte:

- Lemegyünk a víz alatti kaerbe? Vagy találtál valamit?

- Észak felé haladunk tovább! - vetette oda az ember megvetően, és beszállt a hintajába. Ahogy a pannonus paripa meglódult, a jármű egy nagyot zöttyent, de aztán a göröngyös terep ellenére simává vált az utazás: a hintó kerekeinek készítésekor némi elemi levegőt is felhasználtak.

Persze Kerlinas sem tágított, Gorlov hallotta odakintről, hogy a kocsihajtóval beszélget. "Ennyi öröme legyen az életben!" - kívánta, és belemerült egy vaskos aktacsomó olvasásába. Az expedíció körül történt furcsa események szerepeltek a tekercseken: az elmúlt években négy szolga tűnt el a kutatóút során, és - ha hinni lehetett a leírtaknak - azokban a falvakban, ahol megszálltak, szintén eltűnt néhány lakos... Bár a férfi szerint ezek egy része már belemagyarázás lehetett, azért tényleg idegesítő volt ez a dolog.

"Lehetséges, hogy azért küldték Kerlinast, mert attól tartanak, hogy egy Rém kísérti a táborunkat?" - Hogy ezért tették, nagyon is valószínű volt, és Gorlov igencsak dühös lett, amikor megértette. Az eltűnt rabszolgák ugyanis mindannyian Barsaive-ből származtak, és sokkal kézenfekvőbb gondolat volt, hogy egyszerűen megszöktek... Ebben az esetben pedig inkább egy fejvadászra lenne szükség. Ha pedig mégis gyilkosságra gyanakszanak, akkor küldjenek ki egy prétort! Mit gondolnak ezek róla? Évszázadokkal ezelőtt itt járt Rémek nyomát is megérzi, és nem veszi észre, ha egy közülük a saját táborában jár?!

A hintó apró zökkenéssel megállt. Kihajolt az ablakon, és az egyik törpe szolgát látta tiszteletteljesen közeledni.

- A rémvadász észrevett valamit, uram.

Mi lehet már megint? Habár, már tapasztalnia kellett, hogy a szélszerzetnek valóban jó szeme volt. Talán mégis használható valamire... Időközben egy sziklás domboldalra érkeztek, és Kerlinas egy nagyobb sziklafal előtt lebegett; hívogatóan integetett a kezével. Gorlov némileg morgolódva odasétált.

- Mi az? - kérdezte barátságtalanul, de már látta is az apró véseteket. Mágikus rúnák!

És észrevett valami sokkal fontosabbat is: a kaparászásokat. Egy rettenetes teremtmény hosszú évtizedek kitartó munkájával átrágta magát a varázsvédelmen...

- Ez egy újabb elpusztult kaer lesz... - mondta a szélszerzet szomorúan. Gorlov hátrapillantott: a távolban még látszott az iménti tavacska. Két kaer ennyire közel egymáshoz! Szokatlan...

- Fésüljétek át a környéket! - adta ki az utasítást a szolgáknak. - Remélem, megtaláljátok a bejáratot! Nem szívesen pazarolnám erre a tehetségemet...

- Itt volt, ezen a helyen, ahol most mi - suttogta Kerlinas. Szemlátomást valóban nagyon megrázta a dolog. - Itt volt hosszú-hosszú időn keresztül, itt dolgozott, összpontosított évekig, és végül átjutott... De miért? És hol lehet most?

Gorlov megvonta a vállát.

- Mit számít ez? Alighanem visszament abba a pokolba, ahonnan jött... Nézd inkább ezeket a karmolásokat. Nem furcsa, hogy a Rémek mindig ugyanolyan nyomokat hagynak?

A rémvadász hirtelen felé fordult, s Gorlov meglepetésében tett egy lépést hátrafelé. A szélszerzet sötét szemei felszikráztak.

- Egyáltalán nem mind hagy ugyanolyan nyomot! - Az apró lény minden szót külön-külön hangsúlyozott. - Nekem elhiheted!

- Én mindenesetre mindig ilyen kaparásokat találok - morogta az ember dühösen, hogy leplezze az előbbi riadalmát. Csak nem fog megijedni ettől a vakarcstól?!

- Uram! - csendült fel a közelben a kiáltás. - Megtaláltuk!

- No gyerünk, rémvadász - mormolta Gorlov. - Nézzünk körül, mi mindent találunk ezen a holt helyen.

A kaer bejáratát ugyan némileg elfedte az évszázadok alatt fölhalmozódott por, de azért látszott egy nyílás: ennek a Rémnek fizikai alakjában is át kellett jutnia a kapun, ezért a szó szoros értelmében átrágta a követ. Hatalmas lyuk tátongott a domboldalban.

Gorlov eltűnődött. Milyen különös, hogy az előbb jelent meg a lelki szemei előtt az a Rém, ami valószínűleg a vízi után ezt a kaert is elpusztította, de nem tudta volna megmondani, hogy mekkora... A látomások sajnos inkább csak álomszerűek voltak, és így hiányoztak belőlük a biztonságot jelentő viszonyítási alapok. De a lyukat látva, a Rém jóval nagyobb lehetett egy embernél.

- Bemegyünk - mondta határozottan. Előszedte a mellényzsebéből az apró fénykvarcot, miközben néhány szolga fáklyákat gyújtott körülötte.

Hagyta, hogy a szárnyaska röpüljön előre, és utána belépett a széles folyosóra. Hosszú lépcsősor vezetett lefelé, mindent por borított. És néhány méterrel a bejárat után már meg is pillantotta az első csontvázat...

...A tízévesforma gyermek kétségbeesetten sikoltva rohant fölfelé a lépcsőn a fény felé. Nem tudhatta, hogy odafent ugyanolyan biztos halál várja, mint ott lent... A Csapás még javában tombolt a Földön.

És akkor utolérte. A hosszú, éles karom lesújtott, és könnyedén levágta a fejét...

...A kicsiny, fejetlen csontváz a lábainál hevert. Néha, ha nagyobb trauma érte a lelkét, a látomások maguktól is előjöttek. Mint most. Szerencsére sikerült megtámaszkodnia a kőfalban.

Kerlinas különös tekintettel méregette, majd egész közel repült hozzá.

- Talán jobb lenne, ha a szolgákat visszaküldenéd - javasolta tőle furcsa komorsággal. - Sem a holttestek, sem a kincs látványa nem való nekik.

A kérés szokatlan volt, de tulajdonképpen teljesen ésszerű. Az utóbbi időben kicsit meglazult a fegyelem a táborban - részben a különös események hatására, részben, mert nem volt velük jelentős katonai erő -, s a kaerekben talált kincsekből el-eltünedeztek kisebb dolgok. Gorlov majdnem biztos volt benne, hogy a szolgák próbálják ekképpen kárpótolni magukat a veszélyekért. Valóban ajánlatos lenne, hogy előbb kísérők nélkül derítsék föl a kaert. Végre egy épkézláb kezdeményezés a szélszerzet részéről!

Intett a kezével, és a szolgák elkezdtek visszafelé vánszorogni a lépcsőn. Figyelte a reakciójukat, és amikor egynéhányuk arcán csalódottságot látott tükröződni, megállapította, hogy helyesen számított. Jól megjegyezte magának ezeket: a közeljövőben különösen kellemetlen munkákat fog rájuk bízni...

Közben Kerlinas is elővarázsolt valahonnan egy fénykvarcot: a szélszerzetek éles szeme és asztrális látása sem ért túl sokat teljes sötétségben. Kettesben indultak tovább lefelé a végtelennek tűnő lépcsősoron; a rémvadász néhány lépésnyivel Gorlov előtt repült. Aztán egyszer csak egy nagyobb terembe értek, amit eredetileg vastag acélkapu zárt le, de mindkét szárnya kiszakadt: a Rém mágikus ereje igencsak jelentős lehetett. A terem közepén egy jókora szobor állt: Gorlov egy pillanatra meghökkent azon, hogy Dist ábrázolja, aztán eszébe jutott, hogy a Csapás előtt ez a szenvedély sem volt őrült, és igen nagy tiszteletnek örvendett... A lépcsőjáraton kívül még további három folyosót látott, melyek minden bizonnyal a kaer belsejébe vezettek.

Széles mozdulattal körbemutatott.

- Gyorsítsunk egy kicsit a dolgon - szólt a szélszerzethez nagyképűen. - Én a baloldali járaton megyek tovább, te nézd át valamelyik másikat. A kincstár általában a kaer mélyében szokott lenni, ezért, ahol tudsz, lefelé tarts!

A fénykvarc gyönge fényében is látta, hogy a szélszerzet csak némi tétovázás után, bizonytalanul bólintott. Ez elégedettséggel töltötte el: úgy néz ki, fél egy kicsit ez a ripők!

Magabiztos léptekkel elindult a kiválasztott folyosón. Vastag porréteg borított mindent, amely részben elnyelte léptei zaját. Némi megnyugvással tapasztalta, hogy nem talált további csontvázakat. A mészárlás valószínűleg a szokásos koreográfia szerint zajlott: a lakók a kaer legalsó, legbiztonságosabbnak tartott szintjére menekültek, és most ott hevernek holtan százszámra... A baj csak az, hogy a kincstár is arrafelé lesz valószínűleg. Eszébe jutott az előbbi gyermekcsontváz... Vajon voltak olyanok, akik kijutottak? Minden bizonnyal, hisz a kölyöknek is majdnem sikerült elérnie a kijáratot... Mi történhetett velük? "Nos - vélte -, ha a szenvedélyek kegyesek voltak hozzájuk, akkor találkoztak egy olyan Rémmel, amely kevésbé gyötrelmesen gyilkolt..."

Amikor elágazáshoz ért, mindig bal felé ment tovább, és egy kis krétával megjelölte a helyet: ezzel biztosította, hogy ne tévedjen el. Rutinos kaer-kutató volt. "Jó lenne a vakarék előtt megtalálni a kincstárat" - gondolta, ezért a falnak támaszkodott, és koncentrálni kezdett. A látomások gyakran tartalmaztak értékes információkat...

...Ezen a szinten a ragyogóan tisztán tartott folyosók teljesen üresek voltak, de odalentről kiáltások és léptek zaja hallatszott. Bizonyára tudják már, hogy halálra vannak ítélve, ám az életösztön mindennél erősebben dolgozott bennük: menekültek.

Ekkor néhány alak ugrott elő az egyik sarok mögül, valamit tartottak a kezükben. Íjászok! Mérgezett nyílvesszők csapódtak a Rém fekete testébe, pokoli fájdalmat okozva neki. Cselekednie kellett: egy lehetetlenül gyors ugrással a harcosok között termett, és szétcsapott közöttük. Kettőjüket megölte, mire a többiek futásnak eredtek. Nem sietett utánuk: ideje volt elég, de évtizedek óta nem evett ilyen ínyencséget... Bezúzta az egyik holttest koponyáját, hogy ki tudja szívni a még gondolatokkal feltöltött agyvelőt...

...Halk hörgés hagyta el a torkát, ahogy magához tért. Jóságos szenvedélyek, ez rettenetes volt! És ráadásul semmit nem tudott meg belőle. Átok! Nagyjából húsz méterrel előrébb meg is találta az össze-vissza heverő csontokat. Milyen állatiasan kegyetlen volt ez a Rém!

Néhány perccel később egy nagyobb terembe ért. A baloldali falon egy kisebb ajtót látott, szemlátomást mágikusan zárható, ám most tárva-nyitva állt. Belesett a sötét szobába. Egy kis raktár lehetett, de az itt tárolt termények rég elporladtak már. Érték sehol. Bosszúsan megvonta a vállát, és indulni készült.

Ekkor azonban valami beviharozott a terembe. Rémülten a szeme elé kapta a kezét, de aztán felismerte: Kerlinas volt az.

- Mit száguldozol itt, te félnótás?! - kiáltott rá nagyon dühösen, de a szélszerzet arca olyan gyászos volt, hogy elhallgatott. Kerlinas sötét szemei izzottak.

- A Rém... - kezdte komoran.

- Mi van vele? - kérdezte Gorlov, még mindig ingerlékenyen.

- Itt van a kaerben!

Az ember nem akart hinni a fülének. Faggatózni akart, de a szélszerzet elkapta a kezét, és rángatni kezdte az előbb látott szoba felé.

- Gyere! Talán még működik a mágikus zár!

Valóban, ahogy beléptek, az ajtó mellett egy ovális rúnát pillantottak meg a fénykvarc fényében. A szárnyaska odaröppent, és megérintette apró mutatóujjával. A szoba ajtaja hangos nyikorgással tiltakozott az ellen, hogy felébresztették évszázados álmából, de szépen lassan bezárult.

- Rém? - hebegte Gorlov félig-meddig sokkos állapotban. - Végünk van!

- Sose feledd el - szólt Kerlinas sötéten -, hogy én rémvadász vagyok.

- Mit ér az?! - kiáltotta az ember hisztérikusan. - Te még nem láttad...

- Halkabban, ostoba! - szakította félbe a szélszerzet. - Idő előtt akarsz találkozni a Rémmel? Inkább elmondok neked egy történetet...

Gorlov kétségbeesetten lerogyott a sarokba. Gondolkozni próbált, kiutat keresni, de túlságosan rémült volt ahhoz, hogy össze tudja szedni magát. Kerlinas odaröppent hozzá, megfogta a jobb kezét - mintegy megnyugtatólag -, és beszélni kezdett. A hangja halkan duruzsolt a sötétben.

- Tudod, a legtöbb Rém a negatív emberi érzelmekből táplálkozik. A félelem, a viszály, a gyűlölet, a féltékenység és társaik; ezek valódi csemegét jelentenek számukra. Ám ez itt nem ilyen volt: ő egyszerűbben oldotta meg a dolgot. Húst evett, a Névadó Népek húsát. És különösen szerette a még ki nem hűlt agyakat...

Gorlovnak hányingere támadt, mert eszébe jutott az előbbi látomás. A szélszerzet szenvtelenül folytatta.

- Ahogy azonban rohamosan csökkenni kezdett a mágia szintje a Földön, a Rémek kora is leáldozóban volt; a legtöbben haza is mentek... Hogy is mondtad? "Vissza abba a pokolba, ahonnan érkeztek." De ennek a Rémnek nem akarózott hazamenni. Sehol sem várta ilyen terített asztal, mint itt. Azonban nem volt túlságosan hatalmas, ráadásul, ahogy a mágia gyöngült, az ereje még inkább megcsappant. Tudta: ha maradni akar, rejtőzködnie kell. És maradt.

- Zseniálisan csinálta - folytatta a szélszerzet kicsit hangosabban. - Olyan álcát választott, hogy senki sem sejtette, kicsoda ő valójában. Egyetlen aprócska hibát követett csak el: túlságosan mohó volt. Ha egy kicsit kevesebb gyilkosságot követ el, sohasem tűnik fel senkinek. Nagyon ügyesen tüntette el a nyomokat; sok időbe telt, míg megtaláltuk az egyik áldozat maradványait. Azóta tudjuk, hogy a Rém az expedíció közelében jár... Eleinte azt hittem, hogy követ minket, de tévedtem.

A kis fénykvarc megvilágította Kerlinas sápadt arcát. Egyenesen belenézett Gorlov világoskék szemébe, és megszorította a kezét.

- Légy erős: végig ott volt velünk.

- Az egyik szolga? - hebegte Gorlov. - Vagy... vagy az egyik hátas állat?

- Jó ötlet... Én szerencsére sohasem láttam, de te a látomásaidban találkozhattál már vele. Emlékszel? Azt mondtad, hogy mindig ugyanolyan nyomokat találsz. Tudod, miért? Mert mindig ugyanazon Rém által elpusztított kaereket lelted meg... Követted a nyomát, mint egy időben igencsak lemaradt árnyék.

A szélszerzet egy kis szünetet tartott, de a benne dúló vihart jelezte, hogy kicsiny körmei fájdalmasan vájódtak bele Gorlov kezébe. Az ember túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy szóljon.

- Ördögien ravasz volt - szólalt meg ismét Kerlinas. - Tényleg. Tisztában volt vele, hogy akármilyen ügyes álcát választ, a gondolatai kivetülnek az asztrális aurájára, és hamar elárulják őt. Mi, szélszerzetek rendelkezünk asztrális látással, mégis soká tartott, míg lelepleztem... A szenvedélyekre! Tudod, miképp volt képes álcázni az auráját?

A szélszerzet hangja is kezdett hisztérikussá válni. Gorlov érezte, hogy a hüvelykujjára kulcsolódó apró kéz remeg a feszültségtől.

- Ő maga sem tudta! Érted, Gorlov? Olyan tökéletesen felvette az álca formáját, hogy teljesen azonosult vele; ő maga sem tudta, hogy Rém! Persze ez a mivolta néha, amikor megéhezett, felülkerekedett... De amint eltüntette a tetemet, visszatért az álcaalakjába, és el is felejtett mindent. Ördögi, nem?

A szélszerzet nem várt választ, csak mondta tovább sötét monológját.

- Persze azért nem volt teljesen független a báb sem a Rémtől... Mondd, Gorlov, sohasem gondolkoztál el azon, hogy honnan jönnek ezek a látomások? Amelyek mindig ugyanazon Rémről szóltak... Sohasem tűnt föl, hogy a kinek a szemszögéből látod az eseményeket?

És akkor az ember megértette. Rémülten meredt Kerlinasra, tiltakozásra nyíltak az ajkai, de már késő volt: a Rém úgy döntött, ledobja álcáját. Először a gonosz homokóraszemek, aztán a rücskös, fekete bőr kezdett előbukkanni. Közben megpróbálta lerázni magáról a szélszerzetet, ám a kicsiny kéz satuként záródott a hüvelykujjára.

A rémvadász nem várhatott tovább: elindította a képességet, azt a folyamatot, amit nem lehetett visszafordítani. Sajnálta, hogy nem pillanthat föl a napra - ahogy azelőtt elképzelte az utolsó pillanatokat -, ehelyett a Rémre szegeződtek elhomályosuló szemei. Még látta, hogy páni félelem tükröződik a groteszk ábrázaton, s legutolsó gondolatával elégedetten nyugtázta, hogy a Rém minden bizonnyal tudja, mi történik.

És akkor azzal is tisztában kell, hogy legyen, hogy démoni életéből csak pillanatok vannak hátra.

Írta: S. A. Rosencrantz
A cikk az Alanori Krónika 51. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 31 szavazat alapján 9.3)

Létrehozás: 2004. február 25. 10:37:37Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.