Na ugye hogy  Bár elismerem, gonosz húzás volt leányokat allegórikus mitológiai alakként ábrázolni, de a történet megkívánta
Második akkor lesz, ha meg merem nyomni az Új hozzászólás mehet gombot  |
Az angyalok márpedig emberek ???
Mondjuk egy embert ismerek, aki angyal vagyok ... .
Mindegy, a lényeg, hogy határozottan tetszett az írásod (még második olvasatra is).
Írj még ! |
1.
Ügyes, de a kockaházak sem szabályos kocka alakúak ;)
A kockatorony nem más, mint végletekig leegyszerűsített megállapítások logikai összefüggése, amely így kimagaslik a föld színéről.
2.
Ez telibetalált, erre viszont tényleg nem figyeltem. Az ellentmondás itt nem szándékos, és nem is helyénvaló.
3.
Mim a harc közben ezen a laza gondolati asszociációk mentén tud kihátrálni az üldözője elől. Mindig csak egy lépéssel kerül távolabb, de mire a főhős ezt felismeri és feldolgozza, pont ismét tovább tud lépni.
4.
Az angyalok márpedig emberek
5.
Gólemeket szívesen, máskor is ;) |
Kissé kosztolányis, de legalább van hangulata.
Ilyen szomorkás vagy most, kedves Wolio ?
Légy vidám, hisz a rózsát is szereti a légy !
|
Apró logikai bukfencek :
"kockatorony" - ilyen nincs, mivel egy építménynek vagy ilyen (kocka), vagy olyan (torony) alakja van
"hullott, mint nyár éjszakán az eső az ablaküvegen túl" - éjszaka sötét van, ami főként bentről (ablakon keresztül) nézve kifelé azt eredményezi, hogy nem látsz szinte semmit, hulló esőt főként nem
"hullámzó spirál mentén röppensz arrébb, mint egy szédült kis harang nyelve" - harangból nem szokás kicsit készíteni, ráadásul a harang nyelve kizárólag kötött úton tud mozogni, nem pedig hullámzó spirál mentén
Vannak továbbá az angyalokkal is gondok. Az I. részben a Téboly még pártatlan, a II. részben már "velem van" írod. De ennél fontosabb, hogy hányan is vannak tulajdonképpen, mert négyről írsz, de szó van többről is (minimum ötödikről). Nem egyértelmű továbbá, hogy mikor melyikük (mindegy, hogy fogalmazunk) kivel van, kit segít, mit akar, mi a szerepe ... Egy angyal ugyebár állandó. Ilyen, vagy olyan, de mindig egyforma. Nem ember, tehát nem változik. Ebből eredően ha egyszer leírod valamilyennek, akkor maradjon is olyan a történet végéig. Alapvető gondom is van az anyalokkal. Ezt viszont jobb lenne, ha Te is észrevennéd (nem az én gondomat, hanem azt, hogy elég nagy ellentmondást írtál velük kapcsolatban).
Mindezt nem tenném szóvá, ha nem angyalokról lenne szó ...
Örülök, hogy gólemek is megjelennek az írásodban.
|
Még csak most volt időm kritikákat olvasni, csúnya heteim voltak... mindenesetre köszönöm a biztatást 
Mátrix speciel nekem nem jutott eszembe, hogy ahhoz lesz hasonlítva
Van pár tippem, mit vélsz logikai bukfencnek, de ezek emberi hibák, és remélem, nem az enyémek Hanem helyesírási? Arra nincs mentség. Büntetésből még egyszer elolvasom én is...
Ha legközelebb írok, az már emberbarátabb lesz, és kevesebb lehetőségem lesz kimagyarázni a gondolatokat... kis szerencsével még vér meg erőszak sem lesz benne |
Rózsa (láz)álom
Vérszínű, édes rózsám, szirmaid szétszórva fekszenek az ágyamon, s én köztük álmodok. Tüskés szárak feltekeredve pihennek karjaimon, s én bennük szunnyadok. Óvatosan átölelnek, és a leveleikkel cirógatják homlokom.
Lágy rózsa illat lengte be a szobát, nyugtatóan hatott lázas testre. Izzadság cseppek gyöngyöztek a beteg homlokon, kit kívülről féltő tekintettek figyeltek.
S e csendes harmónián kívül minden ég, de engem nem érthetnek el a lángok, mert rózsáim megvédenek. S mind e közben én álmodok, valami csendes helyről, hol egy kőlapom pihen az én, vérszínű, édes rózsám, egyedül.
Tudom fél és én is, félek, de míg érzem érintését, addig nem reszkettek. Bár valamiért, mégis remegek.
Lehullott egy szál rózsa a sírkőre, majd lassan gyűlni kezdtek köré a könnycseppek.
Egy kutya ugatott a távolban, s a szél a fák ágait rázta, mikor a holt leány neve a sírkövön, pillanatra felvillant, majd a szél felkapta a rózsaszálat, és darabokra tépte… |
Ebben igazad van.
Bár állítólag ennél a tanárnál, ha valaki bemegy vizsgázni, az már 2-es...annál csak jbb lehet...persze, volt, aki nem is ment be aznap és sokan inkább dogát írtak ebből a tárgyból, mint írtam... |
Ügyes voltál
Nagy pofátlanság lenne írni most ide 1 történetet? |
hát ez tényleg nem volt túl húzós, de azért azt a 2-3mondatot is tudnod kelet... és ha nem tanulsz vagy nem vagy talpra eset hogy egy-két mondatot elmondj lehet tanárnak nem tetszet volna...
lehet laza volt, mert látta hogy tudsz(vagy mázli volt hogy pont jókat kérdezet) de lehet azokkal nem ilyen laza akik már első kérdésre se tudnak makogni valamit...de ez csak szerintem...
szóval ügyes voltál... |
Drágám, szerintem ennél könnyebb már tényleg nem lehet....le is írom, mi történt ott:
Először kicsit pánikoltam. Egy teljesen ismeretlen, 40 év körüli, szigorú arcú tanárnő jön és kérdezi, hogy ki jött BBT-ből vizsgázni...jelentkeztem...és más nem. Aztán mondta, hogy kövessem, én kezdtem megijedni, hogy ez a tanár fog vizsgáztatni, vajon milyen szigorú stb... Aztán egy ajtónál megállt, hogy oda menjek be. Kinyitottam, ott Kőhalmi tanár úr várt rám, akire a felsőévesek azt mondják, hogy nagyon lazán veszi. Pár szót váltott a tanárnővel, hogy 1 emberre nem kéne-e halasztani a vizsgát, de Kőhalmi közölte, hogy nem, egy embernek is tart vizsgát. Aztán a nevemmel kapcsolatban tett megjegyzést (egyik alkotmánybírónkat Szabó Andrásnak hívják és büntetőjogászként kezdte...tehát ki van jelölve számomra az út ), aztán közölte, hogy egy számomra testhezálló téma lesz a feladatom: Az alkoholizmus. Gondolataimat nem akartam közölni, egyrészt, mert ő ad nekem jegyet és nem fordítva, másrészt, mint téma ez nem olyan vészes. Mondtam kb. 3 mondatot, majd leállított és belkérdezett egy másik témába. Újabb 2 mondat után leállított és belekérdezett egy harmadikba. Újabb 2 mondat után leállított, és közölte, hogy ötös...tartott az egész kb. 3 percig...hát mondták, hogy nem veszik komolyan, de ennyire!!! És az egészben az a döbbenet, hogy a hallgatóink többsége azért írta meg május 21-én a dolgozatot, mert fél a szóbeli vizsgától...ettől a szóbeli vizsgától . Én azt a dogát nem írtam meg, helyette aznap mentem Rómából szigorlatozni...most már nyilvánvaló, hogy jó döntést hoztam...
Tehát ennél könnyebb már max. az, ha bemegyek és közlik, hogy ötös... |
A privát válasz fontosabb.
Az a valami remélhetőleg ott kívül is van ... |
gratula...de azért reméljük hogy lesz
gordosgolem (miért ez lett a neved?) hát igen az a valami ott belül... |
A lelked.
|
Négyes lett.
Ma meg bevezettek a bűnügyi tudományokba, ebből a tárgyból volt vizsgám, az meg ötös lett...bár sztem a következő 5 évben még egy ilyen könnyű vizsgám nem lesz. |
| ne itt áruld, mert verést kapsz(na jó nem) de akkor se itt áruld, erre van külön topic... |
nekem is tetszik...de szakkértő nem én vagyok...hehe....
de nekem is itt egy firkám
de rég voltam itt...
Mi lehet az ok?
Mi lehet az oka a földi szenvedésnek?
A nevelés elcseszése?
Az hogy rosszul alakítod életed?
Rossz helyre születtél?
Érdekes kérdések, de tán válaszolni könnyű… viszont ezeket a tényezőket nem befolyásolja-e valami?
Egyik ismerősöm vetette fel egyszer a gondolatot, amin aztán tovább szánkáztam, hogy mi van akkor: ha a Föld egy „büntető” bolygó? (s lehet az egyik legrosszabb)
Ha valaki elkövet egy bűnt az univerzumban és elítélik, erre a bolygóra küldik bűnhődni. S minél hosszabb és rosszabb itt valakinek az élete, annál nagyobb bűnt követett el.
A kisbabák halála az egyik legszomorúbb dolog, de mondhatni az egyik legjobb is, mert ők így hamar kegyelmet kapnak.
Az öngyilkosok új tárgyalásokat kérnek, s akik megkapják, azokat fel is menti.
Betegségek, balesetek és egyéb ilyen történések is lehetnek perújrafelvételek, csak tán mások kérvényezték őket. ( tán a rokonok az univerzumból)
De vajon én mit követhettem el?
Hisz szinte életem kezdete óta szenvedek és rántok magammal másokat, amik még jobban kínoznak…
S hiába kértem oly sokszor felmentést, nem kaptam.
Ismerősöm szerint valószínű olyan súlyos bűnt követtem el, hogy több világegyetemben köröztek…
Tán bérgyilkos voltam és több vezetőt is megöltem, vagy hacker, aki fontos rendszerek sokaságát tette tönkre vírusaival. Vagy valami terrorista, aki különösen brutális fegyvereket használt fel, önös érdekei céljából. De tán az volt a bűnöm, hogy nem tudtam szeretni, és sokak életét tettem ezzel tönkre, és leküldtek ide, hogy hátha megjavulok. De a körülmények igen nehezítettek… EZ NEM ÉR!
Magamnak köszönhetem, hogy itt vagyok… bár az is lehet, hogy valami rosszakaróm küldött ide koholt vádakkal, amik igen súlyosok, viszont ártatlanságom nem tudtam bizonyítani. (de az is lehet, hogy csak sok pénze vol;, ki tudja, hogy ott milyen korruptak a bírók)
S vajon ez után, az írásom után, hány plusz évet kapok?
S vajon ha meghalok és visszakerülök oda ahonnan jöttem, akkor jobb lesz?
Hát nem tudom, de nem is érdekel…
Mert addig is… tombolok…
…én élvezem, hogy újra tombolhatok. S nem kell hülyeségeken filozofálgatnom…
Tombolok…
Lassan minden csupa vér lesz… enyém tán?
Vagy azé, akin dühöm kitöltöm?
Mindegy, lényeg hogy mindenhol ott legyen, beterítsen és illatával elkábítson.
Valaki sikít, de én tombolok.
Emberek húsába mártom karmaimat, és tépek ki véres csonkokat.
Tombolok…
Nem vagyok önmagam, nem vagyok már ember…csak egy szörnyeteg…
Tombolok…
Élvezem, hogy a halál betölt mindent…
Tombolok…
Semmi sem állíthat le…
Tombolok… ölök… vér terít be mindent…
De mindegy…
Hisz holnap reggelre, mindezt elfelejtem…
De vajon mi lehet az oka? |
Gratulálok.
Bár az I. olvasásakor felsejlett bennem a Mátrix, azért mégis saját (?) írás ez.
Azért reagálok ilyen későn az írásodra, mert túl hosszúnak tűnt első (és második) ránézésre, így csak most olvastam el, mivel most van több időm ilyesmire.
Természetesen találtam benne képzavart, helyesírási hibát ... , de az még természetesebb, hogy ezeket most nem szabad nézni (annál is inkább, mert ellenpéldaként olyanokat is írtál, mint az I. részben az a csigafelcsavarodós, alliterálós kifejezés, ami kifejezetten színvonalas). Az összkép első benyomás alapján - és ugye mindig az a mérvadó - tetszik.
Gratulálok. |
II.
Ahogy ide értem gondolatban, akkor kezdtem csak eszmélni a lebegésből. A Fájdalom angyala a hátam mögött, térdre rogyva karolta át a derekamon a fekete kabátot, testemhez szorítva zsibbatag homlokát. Marcona, mindenre elszánt Gólemek hada vett körbe minket védelmezőül, kezükben ormótlan trombonpuskák pihentek... és Mim, te még mindig ott állsz, velem szemben, tagadva a valóságot, amikor semmi esélyed... de miért, miért, miért? Ez nem lehet igaz, valami van az éterben, és nem jövök rá, hogy mi az... de már azt hiszem, sejtem. Sose éreztem ilyet, nincs rá Szisztéma, de ez kell, hogy legyen. Mim, te abban hiszel, hogy nem merlek eltiporni, mert még mindig rettegek! Igazad, van, mert félek, annyira, ahogy ember félhet! De most megindulok... barátom, nem tudom hová lettél, de csak miattad...
Kibújok kedves angyalom keserédes szorításából, és előrántom az utolsó tőrt. Pengéje olyan alakú, mint a láng marása, hűvös markolata ékkövekkel kirakva, teli ellentmondással, mint én, ti és mi, hogy észben tartsam, kinek a vérét fogom venni. Mim megmozdul. Intésére Árnyak másznak ki a talajból, olyan színűek, akár a szeme. Nem látom őket, de tudom milyenek, és tudom, hol vannak. Ágas karmok kúsznak felém nyüszítve, majd hirtelen dühödt, érces ordítás nyomja agyon őket, mintha hegyvidéken a királyok visszhangja zenélne a kövek felszínén; a Gólemek tüzet nyitottak, és a sörétek szanaszéjjel szaggatják az ostoba Árnyak nemlétét. De azok csak jönnek számolhatatlanul, bele a végzetükbe, a Gólemek viszont zsugorodnak, egyre kisebbek lesznek... valamit tennem kell... megkérem az egyik Gólemet, hogy dobja el a fegyverét, és tartson nekem bakot. Egy fa ága nyúl le értem a semmiből, érzem a belőle áradó gondoskodást; de hogy hogyan találok ki ilyeneket... Téboly angyala, velem vagy hát... Felcsimpaszkodok rá, végig vastag karjain, le a törzsén... eljutok hát az értelmetlenség gyökeréig? Az Árnyak még mindig a Gólemekre rontanak. Magunkra maradtunk, Mim. Legalábbis magamra... néhány lépés még, és odaérek hozzád, ez a sok akadály felesleges, csak kifacsarom a valóságot, a padlóból plafon lesz, kettő, szaltó, jobbra és ott vagyok... mégis félek, de a pengém visz előre... ismerős, reszgeteg hangot hallok... szúrok, már máshol vagy, tőlem tíz méterre, hatvan fokkal balra, akár a Káosztrapéz csúcsain állnál. Újra rádrontok, és szúrok, de egy hullámzó spirál mentén röppensz arrébb, mint egy szédült kis harang nyelve. Kiráng. Korong. Majd újra a Káosztrapéz. Egyszerűen mindent tudok, de nincs bátorságom elég gyorsan bevinni az utolsó döfést... megint hallom a hangot... barátom? Te lennél az? Hol vagy? Mintha orkán fújna velem szemben... összeszedem magam, és szúrok...
A penge kínlassan siklik előre... a tiéd ez a penge, Mim...
Az időm...
Az életem...
A kabátomban...
Halál angyala, mosolyogj, kérlek!
A valóság kicsavarodik...
A plafonból padló lesz...
Nem miattam...
És kiserken a vér, te véred, szerelmem, ami egyúttal engem is éltetett, a döbbenet csúfítja el fehér arcodat, ahogy a tőr belédmart... nem! Nem! Nem fogadhatom el, ez csak Mim műve, amint neki vége, mintha meg sem történt volna... de félek és könny borít fátylat a szememre, mert nem tudtam, merre játsz, szerelmem, mert elfeledkeztem rólad, pedig végig itt voltál te is, és könyörögtél, hogy vegyelek észre...a világ elhomályosodik, vörös, fekete, fehér, felfoghatatlan és nemlétező, a könnyben mind ugyanolyan. Kétségbeesetten csapkodok, hátha mégis ott van még ő valahol, akkor mindent jóvátehetek... érzem, valakit eltaláltam, de ráeszmélek, újra téged. Bocsánatot sem tudok kérni, gyönge vagyok a rettegéstől, elfutnék, de kihullanak a kockakövek... Mim arcát elnyelte az ismeretlen, és már téged sem látlak, pedig orvosolni akarok mindent, ha elhinném, hogy állnád a közelségemet... az utolsó pár négyzetméteren heverek, bénán és vakon, hallom, ahogy egy néma fegyvertől beomlik egy világ... sajnálom... sajnálom... sajnálom!
A Halál angyala pedig végül megkönyörül. Magamra maradok az ürességben, és hagyom, hogy lassan megteljen vele a tüdőm.
Mi ez? A hang, ez a reszketés... mi történik velem? Hiszen én meghaltam... ez lenne a túlvilág? Nem, a túlvilág az ő műve, és engem miért engedne oda be? Hacsak azért nem, mert nem engedheti meg magának, hogy végleg meghaljak, akkor már ő sem lenne sehol... csak sejtés, csak filozófia... ez viszont a te hangod, szerelmem, a halálom után is felismerem ezt a hangot... ez is csak hazugság lenne? Nem, neki nincs érdekében ilyet hazudni, amitől újra feleszmélek. Hallgatlak hát, mi mást tehetnék, még mindig nyom az üresség...
Megértettelek. Minden szót újra, mint szebb pillanataimban, sőt többet annál, amit mondasz. Szeretnél szeretni, de nem tudsz. Még ennek is örülök, mert reményt látok a kétségbeesett szavaidban. Csak akkor lesz vége, ha együtt mondjuk ki. Erre pedig nem kerül sor... szükségünk van egymásra, te vagy az egyetlen, ami biztos, és neked is én. Nem szabad elfelejtened, hogy csak áldozatok vagyunk a véletlenek játékában. Nekünk tudomásul kell venni, hogy ez csak játék, és tovább szeretni.
Rájöttem még valamire. Te a Félelem angyala voltál. Talán még mindig az is vagy. Aggódtál értem, azért voltál végig a közelemben, és én is azt az aggodalmat éreztem egész idő alatt. Akik megérdemelnek, azokat te félted és óvod, másoktól viszont menekülnöd kell, és rejtened előlük angyali kiléted. Mert egész lényed a Félelem. Pedig neked is éppen ugyanakkora hatalmad van, mint a többi angyalnak, és lám, képes vagy arra, hogy szembeszegülj mások akaratával, ha sarokba szorulsz. Nem végez veled néhány tőrdöfés a szerettedtől, hiszen ez is csak egy megtestesülésed. Az angyalokkal csak a felejtés végezhet, én pedig nem felejtelek el. Ha pedig hallak téged, akkor viszont én sem haltam meg, és éltetni foglak.
Most azt hiszem, hogy a Halál angyala tréfált meg mindkettőnket, hogy ezzel csalja csapdába az átoksúlyainkat, és végezzen velük... de ez is csak sejtés...
Csak akarnunk kell, és egy sakktábla-mintás átjáró újjáépül, és hazudhatunk belé egy jobb világot. |
I.
...és végül ott állt ő... pontosan úgy nézett ki, mint én, de már nem tűnt nagyobbnak. A végtelenbe nyúló, mocskos, sakktábla-mintás kockák elnyelték alakjainkat, az önismétlés élvezete lemosta rólunk árulkodó, véres kontúrjainkat, ő mégis ott volt szemem előtt, teljes bizonyossággal...
Sok idő telt el azóta, hogy az az avantgarde diafilm lepergett gyermeki szemeim előtt. A kaput, amit megnyitott, a döbbenettől nem csuktam be időben... azt a talányos nevű, párhuzamosokkal nem rendelkező, Káosztrapéz nevű kaput... akkor kezdődött az egész... minek lehet ezt nevezni? Először csak a Rémek jöttek elő, hogy felmérjenek engem. A barátságosan mosolygó Postás, a Takarító...
De talán most elfelejthetem mindegyiket, csak még kicsit koncentráljak...
Annyiszor haltam már meg, megacélozódott a szívem... de sosem én voltam az igazi áldozat, mindig valaki mást vesztettem el örökre... gyilkosok, gyilkosok... A Hullámok folytatták, ami már megkezdődött. Olyan hangok csattogták el nekem bűnös parancsolataikat, amit emberi fülnek sosem lett volna szabad hallania... csak akkor szólhattak, ha semmiképp sem számítottál rá. Fülhallgatók búgták a fémes végzet közeledtét, és én próbáltam megmenteni, akit tudok, de mindig belehaltam az iszonyatba, és mindig valakit elvesztettem... kénytelen voltam eltaszítani a szeretteimet magam mellől. Csak a fehérzaj röhögése visszhangzott időnként...
De most ne, most ne... akkor már inkább arra koncentrálj, hogy vetted észre az első Szisztémákat, szükséged van arra a kis pozitívumra...
A valóság kezdett kifordulni önmagából, örvényként szédelgett körülöttem. Az emberek másnak néztek, a dolgok kicsúsztak a kezeim közül és leejtve őket is csak bűnt követtem el… de észrevettem az öngúnyt, láttam, hogy bizonyos véletlenek ismétlődve jelentkeznek ellenem. Végre láttam valódi ellenfelem arcát, meg tudtam nevezni, mert amikor belenéztem, egy szótöredék villogott csak szemeim előtt... Mim... Mim... Mim...
Most pedig itt áll és bámul rám... bármerre lépek, ő velem szemben áll, de nem szól, mert én sem szólok. Mit mondanánk egymásnak? Félek, ha megszólalok, azonnal végez velem... szükségem van azokra a pozitív gondolatokra... nem értem, miért, de jönnek, megállíthatatlanul...
Az első Rém... a Postás... másban is első voltál... most is megelégedettséggel tölt el, ahogy az ajtó mögül előugorva rámnéztél, és semmi... ajtó, öt, sárga, be... tudtam... úgy vigyorogtál tovább, mintha tényleg magabiztos lennél... ahogy pedig kínlódtál, csak erősebb lettem. Az ajtó becsapódott, és ahogy újra kinyitottam, csak a holttestedet találtam ott. A Lift sem tud már megenni, leküldtem egy gombbal a mínusz harmadik emeletre, és beleszorult a nemlétező liftaknába. Csak végre meg kellett látnom azt a gombot... néhány napig még hümmögött valami odalentről, azután semmi.
Csak vegyek észre valamit, Mim, csak bámulj rám így még egy ideig azokkal az üres, semmitmondó szemeiddel, meglesz a megoldás. Tudod, nem vagy nagy társaság, Mim...
Nekem van barátom. Véletlenül találtam rá, de azóta is szeretjük egymást. Az első pillanattól éreztem benne valamit, ami megfogott. Ahogy látta a világot, ahogy beszélt, ahogy érzett... sok a közös bennünk. Mindketten összetörtünk valamilyen átoksúly alatt... emelett csodáltam is. Olyan méltósággal tűrte a fájdalmat, ahogyan én sem tudtam, mosolygott, amikor már nem volt rá oka... találtam valakit, aki nem akar megölni, és ez a mások számára talán természetes tény számomra felfoghatatlanul boldogító volt. Tudattam vele, hogy nincs egyedül ezen a világon, hogy érdemes élni, és ő is megvigasztalt engem, amikor már magamat képtelen voltam. Kéz a kézben, ölelés az ölelésben, hangjában aludtam édes álmomat...
Mim, ha csak felfoghatnád, milyen érzés az ölelés. Ölés. Kiküszöbölés! Akkor inkább flörtölés. Hagyd abba, ezek nem érvek, ez csak hazugság, annyi történt, hogy nem számítottam rá... egyszerű hazugság. Mert ilyet is tudok. Látod rajtam ezt a tündéri fekete kabátot, azzal a fekete szemeddel? Hogy látná, a szemében nem egyszerűen feketeség ül. Olyan szín van benne, amilyen nincs. Elég, ha én tudom: ezt a kabátot azért hordom, hogy jelezzem magamnak az eltörlést. Bármikor ránézek, folytatni tudom a harcot, pedig a kabáttal nem öltem meg senkit. Egyszerű hazugság, belejöttem én...
Így kovácsoltunk fegyvert a barátommal a mindent belepő porból is. Kicsit másmilyet, mert mások vagyunk, mások voltunk, mielőtt ránkborult a jövő. Mindig tetszett, hogy amikor a legnagyobb is a teher, a méltóságát megőrizte. Végtelen kaliberű, elfelejtett hangú fegyvert teremtett, hűvösen állva, mint egy jégszobor, várta, hogy végezzhessen a támadóival. Én tőröket gyártottam, oszloptól sorig, névreszólót. Egészen eggyéváltam velük, belerohantam az általuk mutatott halálba. Néha az enyémbe, néha az övékbe. Nem éreztem, hogy bármit veszthetnék, testeket láttam, halomba, toronyban. És Szisztémákat. És rendet...
Sokmindent megértettem, sokmindent rendszereztem, Szisztéma mindenre van, ha nem, akkor lesz. Csak azt nem tudom, min gondolkodom. Mim? Még mit nem! ...
Jobbra, három, vérvörös. Három, nem látom. Kifacsarom a valóságot, a plafonból padló lesz, lelógok és elvágom a torkát Titinek. Fel, alagút, csillagok, már hiába záporoznak rám a kézfejek. Végigfutok a sakktáblamintás folyosón, és becsapom magam mögött a hangszigetelő vasajtót. Pittyegés szól a sarokból. Hat, öt, cintányér, csontok, egy-egy tőrt oldalra hajítok, és végre kifújhatom magam. Ez is már rég volt... és mindig visszatértem a barátomhoz, sőt, nem csupán a barátomhoz, mert ő volt az egyetlen természetes dolog a világon, igazabb, amit én valaha is kitalálhatok. Beszélgetéseink halkultak, fáradtság vette el a hangját, de nem törődtem vele, hiszen nekem már talán közel a cél... Szeretlek, de hiszen tudod...
De most is hiányzik... bár itt lehetne...
Egyre jobban eltávolodott, egyre félénkebb lett. Én megértettem őt, de ezt nem közöltem vele, féltem, nem is tudtam volna. Nem jellemző, hogy nem érteném meg őt, ez inkább a káoszra vallana... Együtt fájtak a sebei, egymás testéhez bújva melegedtünk, amikor minden kihűlni látszott. Ha soha nem is élte meg a világ történéseit ennyire erősen, mint én, még mindig szerettem, ez volt a biztos. Hosszú idő után láttuk csak újra egymást, úgy tettünk, mintha nem változott volna semmi. Nem is változhatott volna, valójában viszont igen. Kérdőn néztünk egymás szemébe. Nem vesztünk össze, nem tudom mi történt velünk. Egy ideig még láthattam, de már nagyon, nagyon régóta nem tudom mire vélni a hiányát. Pedig szükségem volt arra magabiztosságra, a szavaira, szíve verésére. Vártam, hogy bármelyik pillanatban eloszoljonak a kételyek, de a kételyek ott voltak, kérlelhetetlenül. Talán igazából csak én tudtam, mit kellene tennie, ő viszont türelmesebb volt, várta, hogy az ellentmondásokat egyszer egy könnyű szellő is elvihesse. De végül a szél csak engem sodort, minket, messzire egymástól... Ahogy közöttünk szaporodtak a titkok, úgy hullottak körülöttem. Az elhagyott padlók csigaként csavarodtak fel, a halottak testei belevesztek az ismeretlenbe. Már segítségem is akadt. Gólemek követték szó nélkül ki nem mondott parancsaimat, a kockatornyok legmeglepőbb zugaiból is baráti tűz szakadt vízesésként. Legvégül még angyalok is álltak ügyem mellé: a Halálé, a Fájdalomé... még a Téboly angyala is pártatlanná vált. Olyan hatalom lakott bennük, amely számomra érthetetlen maradt, mégis megnyugtatott ismeretének hiánya; minden apró tánclépésük, szoknyájuk minden rezdülése elsörpő erővel bírt, mosolyuk olyan színű fénnyel ragyogta be a horizontot, amilyet nem lehet elképzelni. Az ellenfél pedig hullott, mint nyár éjszakán az eső az ablaküvegen túl. Csupán a negyedik angyal bújt meg valahol, de éreztem, hogy léteznie kell... |
| de mi az, hogy "Kiakadva"? |
csá eladó lapok korekkt áron az árak dbonként értendők
2egwbert titka 700ft
2 rend ereje 600ft
1 trinigan iszákja 500ft
2 zulit kisérlet 1300ft
3 clod onar 300ft
3karimon döntése 500ft
1 holdlátó vérfarkas 300ft
1 tirranda batyuja 400ft
3 felhők asszonya 500ft
3amnézia 400ft
1 virág 300ft
1armagedonn 300ft
1nekron mágus 100ft
3béke megőrzése 200ft
1 quwarg reménység 400ft
3 szunyog irtas 300ft
1ganuid matematikus 400ft
3dermet torofil 200ft
1lelkész 100ft
1 animált tűzbestia 100ft
2mentális enyészet 200ft
1 ingatag hegyorom 200ft
3 irtoztató nekromanta 200ft
1 semmi mestere 100ft
1 gohma 200ft
1 fizetett tehetség 100ft
1háború mester 100ft
1nekromanta itélet 200ft
1agykéreg gyalu 100ft
1 fenyőóriás 100ft
3 delga 200ft
1ragacsos bőr 100ft
2 fenyőőr manó 200ft
5 rothadó test 100ft
1 lávabehemót 300ft
2 vadon kutató 100ft
1 nerub patkány irtó 100fr
1 xenó arctámadó 100ft
1anarchia avatárja 200ft
2 második esély 200ft
2xenó keltetőfészek 200ft
1 tudatfaló 300ft
2tók az orgling legenda 200ft
1 xenóharcos 300ft
2 melkon 100ft
1káosz igazi arca 200ft
1 zén mennyaszonya 200ft
3asmael 150ft
1moa tortúra 300ft
1élőholt mágus 300ft
1 agbrazin lebenyeg 200ft
2 leinathan 300ft
1 tleikan áruló 100ft
tel szám 06209117004 |
Nekem nagyon tetszik
Remélem holnapután Róma szigorlatom nekem is lesz ekkora sikerem |
Kiakadva
Valami nagyon halkan suttogni kezdett a sötétségben:
…
„Azt mondtad, szeretsz, de ez hazugság, mert akkor nem tetted volna ezt, de mégis azt kell hinnem, hogy nem hazugság, és te szeretsz, de akkor miért tetted ezt? Hisz már így is szúrtál belém tőrt, ráadásul nem egyet. Miért kellett még ez az utolsó két díszített? Élvezted, mikor elképzelted arcomon a fájdalmat?
Tény nem voltam szent, de te sem. Mindketten szegtük meg szavunkat, s lehet enyém volt a súlyosabb, de ily tőröket nem szúrtam beléd. S remélem ezek után nem is várod, hogy feléd tekintsek.
Ismersz? Nem, én nem hiszem, mert akkor nem történt volna ez, s nem vágtál volna hozzám ily szavakat. Nem tudok magamról beszélni, nem tudom pontosan leírni, hogy mi van, így meg sem értheted.
Csak orvos tud rajtam segíteni? Kétlem, hisz neked is nem kevés idődbe telt, míg néhány dolgot megtudtál, s egy vadidegenek főleg nem mesélek ilyeneket, tán neked is kár volt.
S tudom, nem hiszel nekem, de szerettelek és fontos vagy nekem. De jobb, ha többet nem tudok rólad, bár ez a két tőr örökre nyomot hagy. S ezekkel nem csak téged veszítettelek el, hanem még további bástyáimat, mik voltak az életben.
Remélem, rátalálsz a boldogságra, és engem gyorsan elfelejtesz.
Ne keres soha többé, mert kihunytak a csillagok, s engem elfújt a szél.”
…
Aztán elhangzott az utolsó szó is, s már csak a szél zavarta a csendet, de végül elhalt ő is, s a néptelen világ bomlásba kezdett, míg már csak egyetlen szív maradt, amin ezernyi seb volt, és aminek közepéből két díszített tőr állt ki, de aztán ez is az enyészetté lett. S nem maradt semmi, mi mutatná, hogy egyszer volt itt egy csonka világ. |
Az biza baj, ha nem érzel minimum tavaszt.
Mi a foltos lóbuktát csinálsz, ha nem bizsereg semmid ?
Csak nem versfélét írsz ? |
| nem érzek tavaszt...már kis koromba is mondtam tavaszkor hogy ősz van... |
Az évszak mindig Benned van, Wolio.
Telet érzel, esetleg tavaszt ?(én mostanában már a nyarat) |
Hírek, változások | Kérdések | Csere-bere | Stratégiák | Versenyek | Lapötletek | Szavazások | Egyéb
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
