Vissza a Főoldalra
 
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Karakterválasztás
Új karakter
Statisztikák
Fórum
Chat, üzenõfal
1. Játékos oldal
2. Játékos oldal
Rövid leírás
Gyakori kérdések
Tippek és trükkök
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
Kalandozónők
(Túlélők Földje kalandozó)
Küldd el képeslapként!
A túlélés utáni mindennapos hajsza Ghallai női társadalmát sem kímélte. Gyakran előfordulhat hát, hogy edzettebbek társaiknál, előkelőbb helyeken végeznek az olimpián, illetve ők kerekednek felül a legádázabb szörnycsatában, valamint a jellemtelenek elleni harcban is! Vajon ők hogyan viszonyulnak ehhez a nemkért állapothoz?
Nézz szét a galériában!
Vén Golod meséi... (16)
Melyik a legjobb faj a Sárkányölőben? (659)
Milyen fejlesztést szeretnél látni a Sárkányölőn? (923)
Poénok (3546)
106.szint (16)
Kinek milyen fegyvere van? (93)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:

Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Swords Comics
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 
 | 1 |
Nézet:
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/TIZENEGYEDIK RÉSZLET


- Nana, az egy kicsit túlzás. Azok mind alattomos surmók! Én törődöm valakivel. Sőt, igen sok valakivel.
- Az állatokra célzol?
- Azokra. Az árnymanók meg mindenkit egykalapra vesznek, semmibe! És... nem is kedvelem őket. Tudod milyen sötétek.
- Ja, meggyőztél.
Vártunk egy percet.
- És... mi a véleményed a torzszülöttekről?
- Szerencsétlen jószágok. Asszem a mágusok hibája. Valakit fajtalanná tenni egy torzító kísérlettel... kegyetlen, ha akarata ellenére történik. Például hogy talál társat magának?
- Megvárja a tavaszt.
- Nem így értettem... egy kutya nem keresi az ágasokat.
- Mert nem néz virágokat.
- Golod, a szarvasok nem a nyíló virágokra kanosak!
- Akkor mi szép van abban a kib*szott tavaszban hogy hirtelen lázba jönnek???
- Hát annyi szép van benne... és egy bizonyos korban amikor felnőnek akkor jön el az idő.
- Mindnek? Én nem tudnék protokollszerűen izgulni.
- Mert nem vagy szarvas. De ezek az állatok, sőt sok másik is, kivárja a természetes időt.
- Mert persze virágok közt az igazi... nyehhehhe...
Míg én magamban somolyogtam a dolgon, ő úgy nézett mintha csak egy gyerekkel állna szemben. De ez akkor is poén! Még hogy természetes idő. Mi humanoidok sem megyünk oda egy szöszihez, mondva hogy "Felnőttem. D*gunk? Tavasz van..." hahha... - Megvan! Ezért andalognak a szerelmesek és dumálnak folyóparton a virágokról! Ezért adnak virágot a nők kezébe! Hogy felizgassák őket... lám, köreinkben is megmaradtak az ősi hagyományok. De remélem nem voltak szarvasok az őseink... törpéknek? Ez már nagyon bonyolult...
Míg én gondolataimba merülve a földet bámultam, Ryloth a rávetülő rovargyík[nőstény!] kitinjét vakargatta, s egy neki font dísz virágkoszorút adott a fejére. Ezek szerint közeli ismerősök, még /virágot/ is adott neki...


A reggel egy hatalmas kukorékolással, és egy apró vérfürdővel indult útjára. Ugyanis az a kakas legszebb álmomból ébresztett fel engemet. Már meg is érinthettem a drágakövet álmaimban, s most ráadásul egy tróntermem is volt, ami egyedül csak az enyém! Ha-Ha-Ha! És most ennek véget vetett egy nyomorék BAROM[fi]! No de sebaj. A valóságban jobb lett volna az egész...
Ezenfelül szép idő köszöntött rám. A nap is gyönyörűen sütött, s tavaszias(!), hűs szellő ostromolta a házakat, kellemesen ébresztve az embereket. Most gondoltam csak bele, milyen jó is a dolgom: megöltem, azaz, újra megöltem néhány élőholtat, kihívóan ránéztem egy csinos humanoid nő alakjába bújó démoni ébensárkánnyal, s ezért cserébe- meg hogy hatásosan kivégeztem egy ugyancsak halvajáró nekromantát- láthattam legeslegszebb Angyalom, s egy pofás viskón kívül még kosztot, aranyat, és egyéb ellátást is kaptam. Na, így kell ezt csinálni. Bár nem tudom, igazán zsivány lettem-e... de ha igen, akkor is a jobbik fajta. Hisz nem akarom én becsapni az embereket, s rabló sem vagyok. Kivétel ha a kincsvadászat manapság már annak számít...

Korán kelve elindultam a saját dolgomra, akárcsak a falu többi lakója. Bár ez itt nem egy /törp/falva [de miért nem...?] azért elég vidáman élnek az itteniek. Mintha csak itt lenne élet. Belefeledkezve a sajátukba, ügyet sem vetnek a külvilági eseményekre. Na de most, meglássuk mit értek az intő intelmek. Biztos hogy hamar elkezdik a templomok építését, ami fontos, hogy legyen egy pap is a településen. Én megosztottam velük emlékeim szerint milyen egy Tharrnak emelt szentély, a többi az rájuk tartozik. Az egyetlen ami ezzel kapcsolatban aggaszt az az, hogy itt egyetlen harcos típust sem láttam aki Tharr igazi követője lehetne. Nem éppen arra születek hogy fegyvert forgassanak. Tényleg, mintha egy másik emberfajtából volnának. Talán egy ma már neve s kultúrája vesztett népcsoport lennének? Feltűnően vékonyak, nem hogy kövér embert nem látok köztük, de még átlagosan húsosat se. És a bőrüknek különös árnyalata van. Pedig elég jól áll a szénájuk...
S engem pont ez foglalkoztat? Ilyen szép időben? Inkább megyek vasat gyúrni, fanyűvő oldalán! A kovácsműhelyük még elfogadható. Fémekből nincs hiány csak kicsi a választék. Eszközök a helyén, szén és tüzifa a kohónál, üllő várja hogy püföljenek rajta. Egy törpnek ennyi megfelel... Kezdetben egy kicsit megerősítem a páncélomat. Azt hiszem egy két lemezt felfűzök pár szíjra, így erősebb vértem lesz ami nem is fog jelentősen hátráltatni. Nah, akkor kell pár bőrszíj is... Van abból is itten. Felkapok egy nagy köteget, s méricskélni kezdek. Lassanként bele is merülök a tervezésbe, s mire nekilátok az ezidő alatt olvadásig fűtött acél formába öntésébe, a faluban már javában folyik a munka. Fel is tűnt hogy most a rovargyíkokat szabadon engedték, hadd röpködjenek kedvükre. Aztán elkezdődött hamar a fém édes ritmus-csengése, ahogy kalapácsommal tökéletes formába gyúrom. Amint elérte a megfelelő alakot, még izzón nekifogtam megmintázni. A vastag acéllemezeken ahogy kiformálódtak a gyönyörű törpös motívumok, úgy a szívemben is egyre csak nőtt a láng. Egyre lelkesebben, növekvő precizitással véstem az újabb és újabb mélyedéseket, rúnákat. Ennek elkészültével már csak a végső simítások kellettek hozzá: egy fém, vasalóhoz hasonló eszközzel végisimítottam a felületét, s minden mintázat torzulást kiegyengettem. Így végül, néhány izgalmas óra leforgása alatt egyenletes felületű, díszvéséssel tarkított páncéllemezeket készítettem. Egy-egy vállvéd került mindkét oldalra, bordáim alatt is oldalanként egy hajlított, alkatomra simuló lemez készült, s az összekötő szíjakat mellkasom szintjén egybefogó lapon kívül még kettő, lábaimat combközépig fedő páncéldarab került a szettbe. Ezeket a bőrpántokkal összeillesztettem ennek kialakított fülekre kötve a szíjakat. Tehát most ez, és a láncingem hivatott adott esetben megmenteni az életemet, amin a vastag prém utazóköpenyem toldott még egy keveset.
Elnézem a műhely ablakán át beszűrődő aranyfényt, a nap most a legmagasbban áll. Vajon milyen messze lehet tőlem? Angyalom még oda is elmehetne... talán meg fogom ott pillantani. Valamikor... De jó is lenne egy isten kegyeltjévé válni. Én mindent megteszek, ami csak tőlem telik, hogy Tharr isteni követőjévé váljak! Harcos utat választottam, csak élnem kell tovább az életemet, s imádkoznom a Helytartóhoz. Az istenek bírája tán meghallgatja szavaim, én bizony nem leszek rest. Már holnap elindulok! Persze Tharr tanainak követése nem merül ki a szörnyek mészárlásában. Egyensúlyra törekszik: nem hagyja hogy bármelyik oldal is elhatalmasodjon a másik felett. Tehát nekem... mit is kell tennem? Ölnöm, vagy gyógyítanom? ... Én ölök, Ryloth meg gyógyít ha akar... Felpakoltam magamra a lemezeket, s rögzítettem a szíjakat. Tettem pár próba mozdulatot, mintha bemelegítenék. Ahhamm, szinte meg se érzem hogy ott van. Ez nem fog hátráltatni. Nekilátok rendet tenni a kovácsműhelyben.
Tényleg, az rossz dolog ha szörnyeket ölök? Így belegondolva, már ebben sem vagyok biztos. Az egyensúly... azt hiszem inkább arról szól, hogy hagyni kell mindenkit élni a saját életét. Ha Leah sötét lényeinek, tegyük fel a vérfarkasoknak tanyáját ha megtámadja a Katona klán, akkor ott helyes dolog az élőhelyüket védők megsegítése. És ugyanez a helyzet, ha egy városban vámpírok fosztogatnak. Minden olyan élőlénynek joga van élni, amelyik nem terrorizál másokat. Persze a természet rendje a vadász és préda felállás. Ahogy a vérfarkas-ember viszony is létezik. Nem mindenki tehet róla hogy szörnnyé vált, de felelős tetteiért. - ??? - Asszem nem lennék jó szónok...
Mikor az utolsó szerszám is helyére került a szekrényekben, zsebre vágok néhány fémöntecset az útra, és visszamegyek a házamba. Valahol értékesítenem kellene a kitint, vagy nekem csinálni belőle valamit. És mi kell még? Előveszek egy pergament, és kezdek jegyzetelni. Öntecsek, pipa. Néhány kitin lemez csak azért is, ez még kell. Útravaló kaja, ez is hiányzik... Egy kovács kalapács, két fogó, fém véső, könnyűcsákány, egy prém málhazsák, egy kevés arany, térképek - no ebből nem biztos hogy lesz - , egy ló és még néhány apróság... Sok szárított meg füstölt húsra lesz szükségem az bizonyos, a húsról nem mondok le. Aszalt gyümölcsökön kívül még pár sokáig elálló étel... és még hozzá firkantva pár tételt kész is a szükséglista. Nem kértem túl sokat? Szerintem nem... ja és kell még néhány kosaras üveg óbor és pálinka. Fogyasztáson kívül még fertőtlenítésre is alkalmas, gyógyszert meg nemigen kapnék itten, Ryloth az egyetlen aki ért a gyógyfüvelhez ezen a vidéken. Ó, hamár itt tartunk kell még néhány olyan kitin tányér is... azok nem törnek ripityára egy-egy nagyobb ütközés alkalmával.
Listámat összetekerve zsebrevágom, majd összeszedem a cókmókomat. Mindent elraktam amit hoztam, s a ház berendezéseiből is csak valamennyi kést vilát és kanalat. Már csak annyi kell amit a papírra vetettem és készen is állok indulásra. A falu fejesével probléma mentesen lerendeztem az utazással kapcsolatos ügyeimet, s ezzel véget is ért a helyi prémiumom. Rylothot keresem meg ezután, még vele is bezsélnem kell. Úgy is mondta hogy el akar menni hamarost, legalább mellette maradok, bármerre is megy, hogy teljesítsem amit ígértem...
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/TIZEDIK RÉSZLET


Ekkor hirtelen, mintha vártam is volna, felébredt az igazak álmából. De ezután nem az történt amire vártam. NAGYON nem az történt... Az biztos hogy éjszakai zaklatónak vélt, mert hogy hirtelen egy "ki a franc vagy???" arcot öltött, én meg még mindig nem eresztettem le mosolyomat. Az én képem bezzeg befagyott, nem is tudtam abbahagyni, most nem tudtam hogy szégyenemben, vagy ezt használom pajzsként. Sanszos hogy mindkettő. És erre mit kellett volna felelnem? Mit is képzeltem mikor idejöttem? Bemasírozok itt az éjszaka közepén b*zi vigyorral felkeltem őt, majd azt mondom neki: "Ryloth - mintha pedofilként gyerekekhez beszélnék - rólad álmodtam..." szüntelen mosollyal. És azzal a karjaimba szalad, majd egy görög tragédia főszereplői leszünk. Ugyan már! Ebben a hülye szituációban még jó hogy' nem a Kék Osztrigába küldött, vagy a Halál F*szára, az jobban illett volna... EHHEZ a helyzethez.
- Hát, hűs az időnk... - ó te marha Golod! Inkább adtál volna rózsát neki minthogy ezt kinyögd! Oszt ezér' hiszi azt hogy alvás közben akartad - felejtsük el!
Életemben nem gondoltam volna, hogy majd ferdehajlamú tettekkel fognak valaha is megvádolni. S neki beszélnie sem kellett, egyértelmű volt mit gondol. Ezen véleményének - hogy biztosan fogjam az adást - hangot is adott.
- Golod - szólott bamba képemhez - én nem egészen... - és ennyi bőven elég volt nekem. Elhatároztam hát, hogy a lényegre térek.
- Figyelj rám Ryloth - a vigyort 30%-át még mindig csak hegesztővel tudták volna leszedni - én tényleg rólad álmodtam.
- Én ebben nem kételkedtem...
- Ja ezzel kellett volna kezdenem...
Mindketten egyszerre kezdtük el nézni a földet. Ez már kicsit "hűvösebb" helyzet. Na csapó kettő...
- Ryloth. Először is, nem vagyok törzsvendég erkölcstelen szórakozó helyeken. Másodszor - remélem nem a csalódástól de fellélegzett - én rólad álmodtam. Nekünk... a lelkünk! Összekapcsolódott! -kiáltottam hirtelen, azzal f*só galamb tartásba ereszkedtem egy szerencétlen "én és te" mutatás közben. A szünetet hebegve töltöttem, asszem még mélyebbre süllyedtem. - Mármint, ez komoly... nem lehet ezt elmagyarázni, persze megpróbálom! De... - nyeltem egy nagyot - Na jó... szóval összekapcsolódott a lelkünk... és ott volt egy apró obeliszken egy szép nagy rubin. El akartam tenni - hát ismersz... valamennyire. Nah szóval, köhömm, de nem tudtam elvenni a helyéről. Magamtól, nem akartam, vagy, valami ilyesmi... mindegy. Ezután meghallottam a sírásodat. És rögtön tudtam hogy te vagy az.
- Hallgatózol?
- Nem, miért? Sírsz éjszaka?
- Neeem.... - ásítással zárta le a szót. Bennem azér' felmerült a gyanú. Ahham, nem én vagyok az egyedüli csodabogár itten. Jobban érezhetem magamat - kivéve ha üldözési mániában szenved. Akkor bizony most nekem lenne félnivalóm...
- Nos. Elmentem érted. Már fogalmam sincs hogyan, de eljutottam egy sivatagig. Igazándiból azt sem tudom milyen volt az obeliszk körül a környezet... De a lényeg: Eljutottam hozzád. Ott kuporogtál a homokban egy hatalmas szörny előtt. Pókivadék volt, de mint egy későbbi hajlati rugásnál kiderült, már jócskán benne van a korban. Azaz benne volt. Öm... hát... valahogyan meghalt. Asszem én öltem meg... - most a manó arca furán rángani kezdett, mintha el akarna fojtani valamit.... - éééé sakkor elhoztalak. Kivittelek egy kapun, aztán felébredtem. Gondoltam, megszabadítottalak valamitől. Biztos voltam benne hogy nem csak egy álom. Akkor elvettem volna a rubint... meg lett volna arany is - prüszköltem egyet - khm, na de mindegy. Most idejöttem, gondoltam, észreveszed hogy volt valami. - Ez volt az a pillanat, amikor nem tudta tovább tartani. Elengedte az arcát, és a képembe nevetett. Én csak álltam ott bambán - szobrosabban mint azelőtt- de nem értettem mi ez az egész. Lenéztem rendben van-e a sliccem, azzal nem is volt gond. Persze észre se vette hogy azér' leellenőrzöm. Röhögött tovább. Már majdnem epilepsziásra fullasztotta magát, mikorra befejezte. De látszott hogy folytatná még egy darabig.
- Bocs Golod, átvertelek - vigyora arról árulkodott hogy... na ne! - Amíg beszéltél beugrott a dolog. Emlékszem az álomra. De ezt nem tudtam kihagyni... - a kis rohadék átvert, és amíg én arról győzködtem hoy nem vagyok b*zi, ő vesébe röhögött! Hogy a... de ez azt jelenti hogy... az arcomon már semmi sem volt, csak értetlenség. Olyan hangosan gondolkodtam hogy hallani lehetett az átb*szott fogaskerekeim nyikorgását. Hehheheeee.... szélesre húztam a mosolyom, de igazából tök hülyén éreztem magamat.

Pár perccel később már a szörnyekről társalogtunk. Nemigen mondta el, hogyan ért el hozzá a bánat. Nem is ismerte az okát. Talán megátkozták, talán nem. De sorsszerű volt a találkozás - no de most komolyan, van olyan amit nem a sors rendelt el??? - , és ez azt is jelenti hogy nekünk össze kell tartanunk. Azt is mondta nekem, hogy szüksége lesz még a segítségemre. Mostmár tényleg barátok vagyunk. Úgyhogy gonoltam, nem lesz baj ha újra kisegítem. Csak még azt nem tudom mit fog tőlem kérni. Jelen helyzetben ennél is jobban érdekeltek a szörnyek.
- Szerintem az egyik legalattomosabb a trim - szóltam - az olyan mint egy polipszerű kiszáradt fa, csak éppenséggel ki akarja tekerni a nyakadat.
- Igen, szerintem is nehéz ügy. Olyanokat még nem idomíttam. De gemrit már igen! - felcsillant mindkét aranyló szeme - Annak fura kisugárzása van. És nagyon is komolyan veszik a sérelmeiket. Ha megbántasz egyet, nagy az esélye hogy örökké dühös lesz rád. És mivel tündérszerűek, majdnem minden ellenvetés megsérti őket. Főleg ha a süteményeiket - amiket egyébként tonnástul tömnek a látogatókba - nem fogadod el. Alapvetően kedves lények Golod! Vidám falvakban élnek, jártam is az egyikben, valamint egy gemri farmon is... de persze az emberek máshogy emlékeznek rájuk. Ők csak a szörnyeteget látják bennük.
- Mert csak az elfajzott dühös és megbántott példányok kóricálnak emberterületen, a többi meg elrejtett falvaikban lődörög az óriás növények alatt, míg szivárványport szórnak maguk után - csak hogy kiforgassam a túlságosan vidám történetet.
- Ahhamm - megköszörülte a torkát - szóval te nem hiszed el hogy kedves lények.
- Hogy is mondjam, nekem annyira nem jött be amikor az egyik egy kicsit erősen akarta lecsapni a vállamon alvó legyet- vagy a fejemen! Az ilyenek Ryloth, szekercékkel rohangálnak meg kardokkal fel alá, és mindenkit lekaszabolnának. Az említett is inkább a fejemet akarta. Bár ahogy láttam a vállán fekvő aszaltfej trófeagyűjteményét, nem én lettem volna az első.
- Ahhamm - a fejét vakarta - najó egy kicsit /talán/ túlzottan érzékenyek, de megértéssel együtt lehet élni velük.
- Na ezért nem vagyok én állatvédő. Ha meglátok egyet azt vagy hagyom a helyén vagy az lesz a vacsim. Nem tartom érdekesnek őket.
- Golod, te tényleg egy barbár vagy... mintha olyan egyszerűek lennének, mint egy pont. De ugyanolyan élőlények mitnte meg én, csak a megjelenésük és az általános szokásaik mások.
- Ja, én például nem azért párzok mert itt a tavasz. Képzeld el hogy élhetnek ilyen /ösztönökkel/ : szarvas odamegy a nőstényhez és így szól: "Tavasz van, d*gunk?" Én nem arra kanosodom hogy nyílnak a virágok. Nem értem a szarvasokat... Amúgy meg nem kételkedem benne hogy ők is normális élőlények, csak ahogy ő velük nem, a koboldokkal sem érzelgősködöm csak mer' ritkák és meg nem értettek.
Ryloth olyan arcot vágott, mintha a diákja lennék és nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget a mateknak. Csukott szemmel lehajtott fejét rázta, belátta, soha nem fog állatimádót ismerni a személyemben. No nem mintha kicsit is érdekelne a dolog, persze iránta való tiszteletből megtartom a határokat, de hidegen hagy a téma. A "Határokat" meg úgy értem, hogy nem éppen vele fogok beszélgetni a jó vadász fogásaimhoz, amiből hatalmas véres étlapot állítok ki. Pedig olyan finom a hús... tényleg, meg se kérdeztem tőle.
- Amúgy Ryloth, vega vagy?
- Mi?
- Vega. Vegetáriánus. Eszel egyáltalán húst?
- Persze. Nem láttad a falu lakomán?
- Nem, miért?
- Ja semmi... csak több húst is ettem mint te.
- Mivan?
- Szeretem az állatokat, s ezt tágabb fogalomban értsd.
- Ó, azt hittem megrögzött állatvédő vagy.
- Az vagyok. Védem az állatokat, de csak amíg élnek. Utána már ők se bánják.
Arcomon hatalmas vigyort húztam szélesre. Majd harsányan felnevettem.
- Hát te aztán- várj! A manók nem fajilag vegák?!
Ryloth nagyot nyelt. És hatalmasra nyitott szemeit csak a mosolyával csukta le.
- Háááááát.... szóval.... talán kicsit túlságosan is megkedveltem őket....
- Ahhamm.... - felhúztam egyik szemöldököm, így meredtem kérdőn a manóra - Biztos nem egy Árnymanó vagy barátom?
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/KILENCEDIK RÉSZLET



A bestia felmordult, de fekvemaradt. Amolyan "Vidd csak, úgy is visszahozom ha tetszik ha nem" módon, lustán nagyokat szuszogva a homokba. Egyértelmű volt az üzenete, de ennyivel nem érem be. Odamegyek hozzá, s gyengéden seggberúgom jobb lábbal. Ettől felnyikkan egy "kicsit" - talán a potroh rossz részére sikerült -, majd egy perc földön fetrengése után, amit egyébként egy ilyen rugás után teljesen jogosnak ítéltem meghagyni, lassan feltápászkodott, s egy-két "te álat" nyögés közepette felém fordult. Rám meresztette ellínzott vörös ezerszemét, mindegyikkel a vasalt harcicsizmámat figyelte. Upsz...
Talán a kölyöktől eredt az a sunyi kis röhögés eközben hátul, de én igyekeztem nem vigyorogni- férfi vagyok, megértem fájdalmait...-, hát ez nem jött össze. Mindenesetre akkorra már dühös képet erőltettem magamra, mikor már képembe bámult tüzes és áttetsző, vörös-fekete szemeivel. Már majdnem mondtam hogy miért volt erre szükség, de jobbnak találtam mélyen és férfiasan kussolni, a gyereket hagyni tovább röhögni, a pókot meg nyöszörögni még egy kicsit. Szerencsémre ő szólt előbb, és megkönnyebbültem hogy nem a félresikerült találatról kezdett velem eszmecserébe.
- Szóval... - hangja vékony, s nem csak az elérzékenyült állapottól - el akarod halászni előlem a gyereket mi, büdös kölke? - s ekkor egy még vékonyabb hangon kinyekkentett nyögéstől hallgatott el. Én ledöbbentem a felismeréstől. Egy aggastyán óriáspókot rúgtam tökön. A gyerek most a röhögéstől begörcsölve, habzó szájjal terült el a földön...


Léna egyetlen pofonnal leküldött a székemről.
- Léna! Most én vagyok az öreg! Ő meg már megátkozott érte!
- Remélem fájt! - mérgelődött amaz. Ő is állatvédő mint Ryloth, aki most is csak görcsig röhögte magát, ettől meg a többi poronty. Gyönyörű felesége, Léna, ahhoz képest hogy manóként kisebb mint én, egy megöregedett törpe, még egy hatalmas pofonnal csapott le. Ezt már a kézhez kapott pajzsommal hárítottam. Igen, ezért kell megvágnom egy kicsit a sztorikat. No de hamarosan én fogok röhögni habzó szájjal szétterülve a földön, éjszaka majd ura is megkapja a magáét... nyehhehhe... már hallom is... - hű de sunyi kis g*ci vagyok!


Már várom a percet...


- Milyen percet vársz te? - kérdezte Léna. Franc egye meg... ezzel kezdtem folytatni a mesémet.
- Most mondanám... - legyintettem, de Ryloth értette, és a sarokba húzódott, hirtelen rettegés fogta el. Imába fogott hát, Sheran kegyeiért... soha nem fogja megkapni...


Mire összeszedte magát, én már jó adag aspirint tukmáltam belé az öregnek. Kötszert nem alkalmaztam, arra, azért, nem volt szükség - itt nyomatékosan kihangsúlyozva a szavakat, a mellettem ülő pokoli dühös nőstény felé sandítottam. Talán nem kellett volna...
Az aggastyán végül így szólt: "Jól van, jól van, vidd a kölyköt... én inkább nyugdíjba- még egy pofon érkezett.


Léna csak azért sem akart békén hagyni.
- Ezt csak most találtad ki! Ő hősiesen küzdött bizony!
- Az a pók engem akart fogságban tartani! Vagy legalábbis... a lelkem Goloddal összekapcsolt részét...- kelt védelmemre Ryloth. De igaz, kamuztam.
- Na jól van fiúk lányok, hallani akarjátok az eredeti sztorit?
- IGEN!!! - szóltak lelkesen a kölkök. Hát rendben... Fújtam egyet. Nincs fáma, elmondom az igazi történetet...


Másodpercenként -majdnem- találtak gazdát az ütéseink. Úgy soroztuk egymást nyomorék módon, tehetetlenül, mint két kivénhedt - itt megváltoztattam azt a kifejezést amit eredetileg elterveztem - mint két kivénhedt öreg nyomorék...
Az ő ütései nem találtak mert túl kicsi voltam, az én ütéseim meg *aszt se értek ellene, bármilyen izmos is voltam - és vagyok most is! Egymást öleltük mint a birkózók, és elfetrengve a földön, mintha csak táncolnánk. Iszonyat hülye látvány lehetett, már-már azon gondolkodám, újra érzékeny pontot célzok meg- bár még mindig leszögezem, az előző az véletlen volt! Ryloth eközben az új szituációtól kiújuló görcseire inhalátort ragadt, hogy egyetlen másodpercről se maradjon le, így ájult állapotából életre kelve a szerkenytűbe úgy lihegett bele, mint egy koffein függő mókus a könnygázba.


- Hát, gyerekek, úgy terveztem, úgy megyek oda, mint egy igazi harcos, és úgy is verem ki belőle a szuszt. De, bár úgy mentem oda mint egy igazi harcos, csatánknak csak az öreg szívrohama vetett véget... és pont mikor én kerültem alulra, egy szerencsétlen elforgás keretében... a szörny halott volt. És utoljára még rúgott is belém egy nagyot a behemót súlyával...!


Karjaimba vettem a kis Rylothot - miután kifészkelődtem a méretes tetem alól -, s visszaindultam, de nem az ékkő, hanem az ajtó irányába. Odaút már semmi veszedelem nem fenyegetett minket. Nagy körben elkerülve a drágakőt az obeliszkkel, a kapuhoz értünk. Átmentem rajta...

A manók, eme vidám lények, mindenhol képesek örömöt csiholni, még egy temetési gyászmenet szíveit is jobb kedvre derítik, mindenféle hazugság nélkül. No nem úgy mint az árnymanók... /azok elmehetnek a sunyi önmagukba/
De ezen vidám népségnek van egy sötéteb oldala is, persze, nem úgy kell értelmezni hogy náluk jelen van az alvilág. Persze vannak piszok teremtések is köztük. Például amelyik csúzlival lövöldözve unalmában a fejedet jelölte meg céltáblának. De ez még semmi... Igen, komiszak szinte mind, de rosszindulatnak nyoma sincs. Képesek megvédeni magukat- s ha falvaikra rontasz, akkor bizony olyat kapsz mint egy creor nőtől /Harlemi éjszakák c. film/ . Nem viccelek, én már csak a hírek miatt sem b*szakodom velük...
]] - Remélem mondanom sem kell, bizonyos részleteket nem tettem bele a csapatnak mesélt sztoriba. Tudjátok, nem az a jó mesemondó, aki történeteit éveken át költötte, hanem amelyik igaz meséket mond, és amelyik jól meg tudja vágni őket. Nyehehee.... Egyébként is, Léna megint odacsapna egy hatalmasat ha ilyet mondanék a gyerekeknek. No nem mintha ilyesmiket szeretnék mesé'ni nekik... - [[
Tehát ott tartottam, hogy a manókat vidám és barátságos természetüknél fogva mindenhol szívesen fogadják. De a sötét oldaluk - nem az ahol kötelező Darthnak szerepelnie a nevedben és vörös fotonkarddal cirkálsz ideoda -, olykor az egész világot meg tudnák rengetni. Akkor van baj, ha egy manó bánatos... szíve mélyén ha bánat ül, amit nem tudnak elüldözni, az kihatással van a környezetükre. Ryloth bánata, az tette időtlenül értelmetlenné a napomat. Olyan bánat ül a lelkében amit - ezért kitüntetést neki - csodával határos módon elrejtett mindenki elől. Szinte önmagát is becsapta, azzal hogy nincs. Képes elszakítani azt a részét a valóságtól, és ezzel bizony a világot menti meg... Ő nekik az a különleges "képességük" hogy érzelmeik s hangulatuk átragad puszta jelenlétüktől is környezetükre. Még ha nem vihorásznának és löknék a vicceiket orrba-szájba, még akkor is ráhatnának a világra. ŐK nagyon érzékeny lények... és Rylothot mély bánat kínozta. Meg kellett mentenem!

Felnyitottam lassan szemeim, s világra ébredtem. Mintha hűsítő eső frissített volna fel a nyári melegben, úgy keltem fel a prémekkel bélelt ácsolt ágyamról. Minden tagomat kellemes bizsergés járta át. Megtudtam hogy mi a csoda. Teljesen nyugodt voltam. Éreztem a lelkemet vízszerűen körbeölelő érzelmeket, melyeknek csak egy része volt az enyém. Éreztem ahogy az áradat elsodorna, de csak lábam vittek bármilyen irányba. Saját magamat tökéletesen uraltam. Lesétáltam az emeleti hálószobámból, át a tágas előtéren s étkezőn keresztül az előtérnek szánt folyosóig. A nagy faház csendesen békéllett egymagában is. Kiléptem az ajtón.
Hajnali homályban sétáltam el Ryloth szállásáig. Ott kellett találnom őt. Most még mélyen magábazárva alszik az ágyában. Elértem a szalmatetős viskót, amiben most is takarmányt tároltak a helyiek. Nem szeret emberféle alvóhelyen aludni. Az ajtót könnyen kinyitottam, nem volt rajta zár, csak egy csapat - épp szunnyadó - őrposztra tenyésztett rovargyík védte álmát. Biztosan felriadnak ha veszély fenyeget...
Megyek tovább, magam után becsuktam az ajtót. A lovak takarmányainál feküdt Ryloth, egy fűtengerben. Talán ő növesztette mielőtt elaludt volna. Mindenütt zöld, élő növények hajladoztak körülötte. Bár szél nem volt, álmatagon táncolt mind. Most békésnek tűnik az álma. Nem tekereg, nem vergődik pihenés közben. Mosolyog valamire, s egy könnycsepp szánt végig az arcán. Örömkönnynek tűnik. Igen, rátaláltam a barátomra...


Folytatása következik...
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/NYOLCADIK RÉSZLET


Egy pillanatra megremegett alattam a talaj. Vagy csak én adtam át magamat egy hidegrázásnak? Minden szem rámszegeződött, és most, azt hiszem úgy tűnhetett nekik, a rosszfiú szerepét töltöm be...
Egy színpadias tapssal mutattam rá jelenlétemre, és lassan meg is indultam feléjük, hogy önmagamat is meglepve megtorpanjak a fűnőtte talajon, mintha az általam előadott színdarab megtévesztő fordulata, engem nyűgözött volna le a legjobban. Megleptem magamat!


Ryloth újra maga elé nézett s felállt. A gromak nagyot dübörögve- eget zengetve- letrappolta mellső lábait is a földre, a másik kettő figyelt, míg ő felbőgött, mint egy a manónak küldött jelző értékű figyelmeztetésként. Amaz mostmár teljes magasságában állt szálkamód vékonyan, szinte hajladozott az enyhe szélben, vagy csak mozgása volt túl természetes és táncoló? Most, szomorúan nézett rám, és pillantásával megértettem őt. Két énje van, egy, amelyik boldogan táncol hol nincs más körülötte, csak a természet fényei. S a másik, amely azért él még, hogy beszélni tudjon azokkal akik szájukkal teszik s nem szívükkel...
Az arcára olyan kifejezés rándult ami az utóbbi részének életkedvét mutatta, láttam rajta, legszívesebben meghalt volna...

Az én érzelmeim gyomrommal együtt kezdtek kavarogni, ahogy beleláttam a lelkébe. Éppen aban a pillanatban, mikor még nem zárta be szívét a világ előtt. Angyalom látogatása óta először éreztem azt, hogy igazán meghatódtam...


Megdermedve álltam ott, a manó előtt, látva ahogy kezd visszatérni az eredeti arca. Lassanként felhozta mélyéről azt a maszkot amit másoknak is mutatott mindeddig. Lenyűgözött ez a lelki metamorfózis, ahogy áttörhetetlen fátylat alkot maga elé. Szembenéztett velem.
- Mondd meg a gazdának hogy a gromakok nem veszélyesek. Minden rendben lesz. - Azzal már át is váltott a "hétköznapi" mosolyra is képes manóra, aki egész nap kedves dalokat énekel a faluban, s mindig gyerekek áradatát vonzza maga után. Mintha megszeppentem volna. Fogalmam sem volt róla mit tegyek. Csilingelő, lelkemet dédelgető aranyos hangja csak még nagyobb zavart okozott az erőben, s érzelmeimben...
Tétovaságom túlságosan is feltűnő volt, már vagy két perce csak mozdulatlanul álltam előtte. S még most sem eresztette le a mosolyát. Minden eddiginél megerőltetőbb volt venni a bátorságot, és kérdezni tőle.
- Mi... mi vagy te? - abban sem voltam biztos hogy ghallai létforma. Ő is Angyalnak tűnt ebben a pillanatban.
- Hogy érted? Mágikusan morfált manó vagyok, országunk délvidékéről. - mondta amaz, szemét becsukta s még szívélyesebben mosolygott. El nem hittem volna hogy hazudik az az arc. És mégis... biztos hogy legszívesebben elküldött volna hogy egyedül lehessen az állatokkal. Visszaválaszt nem tudtam produkálni, csak egy erőtlen, bizonytalan mosolyt, majd szaporán aprókat bólogatva sarkon fordultam s elballagtam a faluba.

Képlékeny lelkiállapotban vergődve mintha megállt volna az idő is, vagy csak lelassult... Minden körülöttem, olyan értelmetlenmé vált, egyre mélyebbre süllyedtem bánatomban, a depresszió kerülgetett. És naplementekor állt be az az állapot is...
Nem figyeltem a külvilágra, a gazda nyilván azt hitte, nagyon kimerültem a gromakok elüldözése közben. Csak lazán vállára markoltam, mintegy bíztatóan, hogy minden rendben. De közel sem volt minden rendben... egy bűbáj áldozata vagyok...?

Éjjel, egy gyémánt előtt álldogáltam. Nem is, rubin az... láttam ahogy egy apró obeliszk gúlás csúcsa fölött libeg, gyönyörűen forogva. Élethűen kicsinyített, tökéletes arányaiban olyan volt a kőtömb, mintha apró lények emelték volna Valkűr, oldalrajzokkal ábrázolt szkarabeusz-lándzsás isteneik tiszteletére. A rubinnak hívogató szava törpe szívemet melengette. Ott álltam, fél méterrel előtte, vágyakozó hűséges kutyaszemeim tökéletes formáját simogatták. A hold fénye sem meghatóbb, mint most ez a gyönyörű ékkő...
Kezemet nyújtottam felé, s éreztem szívem fájdalmát. Ez nem lehet az enyém. Valamiért nem tehettem meg... Valakinek fájdalmat okoznék most ezzel...

]]- Eközben a mágikus rúna felizzott ágyam alatt. Míg álmomban küzdöttem, leginkább a valóság megismeréséért, ha nem a fájdalmas igazságért, egy sors akarta ősi mágia kovácsolta jövőmet. Mintha az Isteneknek ilyen fontos volnék... de az entitás magától cselekedett, mikor összeforrta életemet egy másikkal. Segítséget várt tőlem, ha túlélem az útvesztőt... -[[

Nem tudom miért nem érinthetem meg a drágakövet. Majd' felsikított az akaratom a kétségbeeséstől...

...valaki felsírt helyettem is!

Nem lehet igaz... már megint elszólítanak. Nekem kell megoldanom mindenki problémáját...? De azt sem bírom, hogy ne tegyek az ártatlanokért semmit. Sorsom hatalmas dolgot kér tőlem. Tágra nyíltak a szemeim: saját akaratomból nem érintettem meg a kincset. Nem más kényszerített... a bűntudatom ott loholna, öngyilkosságba kergetne, ha nem tenném amire felesküdtem. /Hogy a jó utamat járom/
Mérges vagyok arra a kőre. Nagyon mérges... nem bírom ki... de össze sem törhetem, mennem kell innen azonnal. Elfordulok, lelkem vezérel a helyes irányba, hol ugyancsak vaksötét, holdfénymentes éjfüggöny lepi a világot. Még csillagok sem pöttyözik a démonira bűvölt égboltot.
...már a homokban gázoltam dűnéik között, porfergeteget idéző, álmukban mélyen megbúvó rája-szörnyetegek szuszogó testei előtt elporoszkálva. Rengeteg fújta az éjszakai álmosnótát ezen a helyen...
Fel a dombon le a dombon. Emlékszem, valahol régen hasonló terepen iszkoltam, és üldöztek... vagy csak vadásztam...?
A gyermek már várt rám. Nem késtem el, a pókja aludt mint a tej. A szőrös nyolclábú bestia kézben tartotta a kis Ryloth lábára kötött lánc végét. Szájából mérgesgáz szivárgott, lehellete alapján nem sok randevúja lehetett... Mélyen aluszta - miért nem örök? -álmát. Rabként tartotta a gyermeket, a láncot könnyedén össze tudnám törni. A kölyök csak térdeit felhúzva gubbasztott a homokon. Nem is hintázott lábain ahogy a korabeliek szokták, még ilyen helyzetben is. Biztos hogy ébren van.
Félúton voltam kettejük között, pont a lánc rozsdátlan vasszemei fölött. Hátamról leakasztva fél kézre fogtam szekercémet, majd egy határozott mozdulattal széttörtem a béklyót. Egyikük sem mozdult, vagy adta tanújelét annak hogy észrevette volna a csilingelő fémzörgést. Ekkor odamentem a gyermekhez.
- Ryloth, gyere. Összetört a lánc. Szabad vagy, a pók sem bánt többé...
- Nem hiszem! - rázta meg fejét riadtan - Visszajön értem és elkap, bárhova is megyek... - tényleg gyermek még, a hangja olyan mézédesen aranyos, amilyet még sohasem hallottam. Hát ilyen egy manó gyermek hangja... még riadtan is olyan fényt áraszt lénye a sötétben, hogy lelkem majd' belevakul.
- Nem fog bántani. Gyere, nem fogom hagyni hogy bántson. - fejét rázta. Nagyon félt a szörnyetegtől. Lelke talán csak ettől az egy dologtól retteg igazán a világon. Fújtam egyet. Legyen. Eljött az ideje. A harcos dolga ölni, én megteszem ha nem a rossz oldalam felé terel. Érte vért ontok.

Odacsörtettem a szörny elé, kétméterrel a gőzölgő mérgesgázt eresztő pofájától. Kétkézre markoltam a vasszekercét. Kétszer nagyot dobbantottam talpammal a tükörsima szemcsés talajon, és szinte prüszköltem ahogy szörnyeteghez illő vad ösztöneimmel felvértezve bikaként akartam nekirontani. De ébren akarok megküzdeni vele. Fer módon igazi a harc.
 
AMAN KINCSE


ELSŐ RÉSZ/HETEDIK RÉSZLET



A falusiak otthona egyébként nagyrészt épen maradt. Csak néhány házat döntöttek össze az élőholtak, talán maguk is megtették volna azok olyan rozogák. Viszont a lakosok fele odaveszett. A gyászban egyedül intéztem el amit tudtam, hagytam őket rendezni a saját ügyeiket. Persze segítettem ahol csak tudtam. Egy törp nem valami magas, így nem voltam alkalmas néhány feladatra... de amott többet ért az erőm. Valahogyan hasznossá tettem magamat. És elérkezett az este. Közös vacsorával, egy igazi falusi lakomával ünnepelték hogy túlélték, Angyalom megjelenését, és a zsoldosét. Már tűnődtek azon hogy Raiának egy oltárt emelnek, idővel templomot. Én támogattam az ötletet, persze, Tharr hitű létemre, a Tisztogató isten oltárának kiépítésére is sarkalltam őket. Beszéltem a falu főnökével erről. A megmentők tiszteletére kéthitűséget fogadtak. Habár eleddig nem sok figyelmet és jelentőséget szenteltek az istenek létezésének, no pláne nem a vallásaiknak, de ez az esemény felébresztette bennük még a világ megismerésére való vágyat is. Azt hiszem, az elszigeteltségüknek vége, nem akarnak többé névtelenül meghaló prédák lenni, osztoznak a világgal.
Amúgy a vacsora mennyei volt, új felismerésre ébredtek a lakosok, és erre ittak mind egy szálig. Ezután nem engem, merthogy én napokon belül távozom, de más zsoldosokat fognak bérelni rendszeresen. És persze, engem is szívesen látnak legközelebb is. No de a számlákról már kicsit visszafogottabban beszéltünk ezután a főnökkel. Nem csináltam én hülyét a faluból, csak be szedem a zsákmányt és napokon belül indulok is. Igen, de úgy hallom a manó is távozni készül. Ezt egy kevéske pánikkal fogadták az emberek, hiszen ő volt a legmegbízhatóbb kapcsolat a világgal. Nélküle még a kitin tárgyaik értékét sem tudnák ma. Helyette egy kereskedő ismerősét ajánlotta be, úgy szólt, ő úgyis boltot akar működtetni valahol. Emett ha megtehetné, biztosan segítene kiigazítani a falut a kereskedelemben.
Igen, nos, ez egy nagyon tanulságos nap volt mindannyiunk számára. Olyan ez, mint amikor japán árdöbbent hogy nem csak ők léteznek a világban. Fura ez a világunk, reméltem, legalább egy jót alszom a történtek után...



Ez most bejött.





Álmomban egy leggelőn jártam, egy pilanatig abban reménykedtem hogy meglátom a kiparodizált Isildur végzetének jóslatát, ami arra utal hogy Boromir meghal, de nem, most vadászaton voltam...

Hiába lőttem ki nyilamat ugyanarra a szarvasra már negyedjére, most sem találta el. Azaz, nem a célzásomon múlt, lepattant megint a bőréről. Sőt, mintha odáig sem jutna el a nyíl hegye. Fura...
Már az ötödik sörért nyúlok a kocsmában...
- Tehát amikor a szöszi aszongya: ez itt nem rablótanya, kalózokat nem fogunk körüllengeni mint légy a.... - félrenyeltem, míg a mellettem ülő fickó folytatta meséjét, melyet talán viccnek szánt, de csak ő nevetett rajta. Mindegy, nekem valami rémisztő jutott az eszzembe most, alig kaptam levegőt a gondolattól. Aztán észreveszem hogy már nincs is oxigén a tüdőmben, fuldoklok, egy tengerparton. Nem tudom kiemelni a fejemet a víz áztatta homokból... Fuldoklok...

Egy szekeret vezetek, majd hátra pillantok, és ott ülök maggam mögött is, vigyorogva mintha aranyat láttam volna... MIVA?!?!?!

Felébredtem a valóságba!



- Sieg Heil ! - ordítottam egy pillanat alatt felülve. Valami nagyon nem stimmelt, mert még emlékeztem az álmomban felcsendülő náci indulóról másolt Star Wars zenére is. Tehát úgy ismertem meg Yodát az álmaimban...
Reggel volt, és gyönyörűen sütött a nap. Angyalom jutott az eszembe. Tán látom még valaha? Mármint az álmaimon kívül. Úgy visszaemlékezve a vízióra, őt nem láttam benne. Nem álmodtam róla. Még ez sem jött össze... De bárhogy is történjen, soha nem fogom elfelejteni őt! És a letett eskümet sem. Bár egy kicsit nagy cél egy aprócska- de zömök!- törpnek egy isten elpusztítása. Elgondolkodtam egy kicsit... ha ő és a nekromanta sötét mágiája, meg a szökevény nincsennek, akkor nem láthattam volna meg őt tegnap. Most imádjam Leaht... ?
No mindegy, inkább hagyom az isten gyilkosság gondolatát a sunyiba. Elegem van ebből, régen imádkoztam Tharrhoz. Megvan, mit tegyek. Eszek egy oldalast...
Odalent már mindenki serényen dolgozik. Feleannyian vannak mint tegnap reggel, és aktív munka folyik a gazdaságban. Gondozzák a rovarokat, a levágottak húsát füstölik, a fényes zöld kitint tisztogatják, és az égbolttól ráccsal elzárt karámba terelt kis rovargyíkocskák úgy csiripelnek mint egy egész méhkas. Üdítő a falusi élet színes világát csodálni. Jó életük van a helyieknek. Azt hallottam, hogy az egyik vén tenyész megpróbálkozott régen a quwargok beidomításával és tartásával. No meg tenyészteni is megpróbálta őket, de hát a quwargok lényegében intelligens civilizatív humán élőlények. Szerintem már akkor is szenilis volt egy kicsit a fickó, el is vesztette volna néhány ujját örökre, ha Ryloth nincs ott hogy visszavarrja őket gyógyító varázs cérnájával.
Elgondolkodtam azon, hogy talán túl hangosan ordítottam reggel azt a két szót, mert többen is furán néztek rám. Katonásan kivágtam volna magamat tisztelegve, hogy mulassak is egy jót, de a földművesek szórakoztatását megszakította a főnök közeledő hangja.
- Áh, Golod úr! Lenne egy perce? - szólt oda hozzám, mire igeneztem és odamentem hozzá. Talán a listáról van szó?
- Miről van szó főnök? - egy kicsit meglepte a megszólítás, de hát végső soron, felbéreltek engemet. /Zsoldos vagyok/= Money
- Hát, éppen a tegnap mondotta, hogy gromakoknak hitte a struccokat. Most tényleg gromakok van' itt. - gombóc szorult a torkomban.
- El tudná intézni őket? Nemigen zavarják egymást a rovarok meg ők fajilag, de hát ha még ők is porbatiporják a falut... - választ várt. Gondolkodón az égbe meredtem.
- Természetesen elintézem őket. - ajjaj - Hányan vannak?
- Hát... olyan nyóc-kilenc van amarra - s abba az irányba mutatott, ahonnan én is jöttem tegnapon.
- Rendben van főnök. Hamar elintézem a problémát. - azzal otthagytam, a házamba mentem. Igen, megkaptam az egyik megüresedett házat a faluban. Kellemes kis zug, minden lakóját leölték a rosszcsontok. Egy óráig takarítottam a házban a hullák után...


Nem tudom hogy hogyan fogom legyőzni azokat a bestiákat... olyan nagy egy tüskés harci gromak, hogy a bokáját sem érem fel!-egy kis túlzással. A feladatnál is nagyobb volt a meglepetés, amikor a szörnyekhez érve Rylothot találtam ott. Azokat az kolosszsokat babusgatta nagy kedvvel mosolyogva, a földön törökülésben, mintha az édesanyjuk volna. Komolyan, mintha édesanyaként szeretné őket. Talán így is van... Az ő szintjére ereszkedtek, így nagyjából hason feküdtek. nem annyira mozgékony a testük hogy egyszerűen manó magasságba zuhanjanak. Ryloth majdnem az orromig ért egyébként, és nagyon fiatalnak tűnik. Erről még senkit sem kérdeztem... most elég gyerekesen viselkedik, de hát az állatokkal való törődés nem szigort, hanem nyílt odaadást jelent...
Rejtve maradtam, egy élesen keskeny földsánc gerincébe kapaszkodva néztem át fölötte, csak a fejemet emeltem ki mögülle. Nem mintha olyan nagyon érdekes dolgokról fogok hallani, de valamiért nagyon érdekesnek találtam a szemem előtt lezajló eseményeket, úgy értem hirtelen érdekelni kezdett a gromakok élete. Nem tudom mit szólna Ryloth ha megtudná, hogy a főnök a gromakok megölésére küldött engem. Ha jobban belegondolok, nem mondott olyat hogy öljem meg őket. Pedig csak ingerelném ha folyton fel alá ugrálva igyekeznék elüldözni őket. Ez még mindig reményteljesebb próbálkozás, mintha le akarnám csapni a bagázst. Nem olyan egyszerű kivonni a forgalomból egy gromakot!
Így belegondolva, a főnök tényleg csak azt akarta hogy kivonjam őket a /forgalomból/... - akinek leesett írjon pm-et.

Egy kicsit közelebb akartam menni, hogy jobban halljam a "beszélgetést", lemásztam hát a dombról. Megkerültem a struktúrát, és lassan halkan felé oldalogtam. Egy másik domb oldalába kapaszkodva, fedezékből figyeltem az eseményeket. Most totál úgy néztem ki mint egy zsivány.
Tapsolt egyet a manó, mire az előtte fekvő állat hirtelen felpattant, majd játékos kis nyávogásra hasonlító hangot adva hátulsó lábaira állt, elülsőit a magasba tartva. És megint valami aranyos hangot produkált nézőinek, míg ő maga az égre meredt - ezeknek nemigen van nyakuk, kicsit tömbszerű a tesfelépítésük. Ryloth vígan nevetve megtapsolta az ügyes mutatványt. Én is azonnal tapsolni kezdtem, és mindenki észrevett...



Folytatása következik...
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/HATODIK RÉSZLET





A fénysugár felrepült az égbe, egy sötét csillagot hordozva, hogy béklyóba vetett bűnössel térjen vissza a tisztaság legfelsőbb lényéhez, Raiához... - ha nem ő maga az!


Csak sóhajtottam egyet szerelmesen... bármiket is álltam ki csupán ezekért a pillanatokért, megérte. Életemben nem álltam még olyan tiszta szívvel a talpamon mint most. Behunytam a szememet, s még egyszer felidéztem Angyalom alakját... s csókot lehelltem a hajtincseivel teli skatulyára...
Hamar megéltem ezt az érzést is, örökre gyönyörű emlék marad számomra. És most visszavár a valóság... nem! Ez is valóság volt! A jelen vár vissza... Soha nem fogom ezt megtagadni!
Még egy sóhaj, s szívembe védtem az emlékét. És most, mint már mondottam, a jelenbe utazok. Megfordultam, s kinéztem a fejemből, egyenesen a falu főterére. Én a tér közepén összetákolt emelvényen állok, előttem annyi csonttörmelék hogy lépcsőként használhatnám lefelé menet innen. Pontosan előttem van, velem szemben halad a főút, s annak és a tér két oldalán vannak megkötözve a falubeliek. Hát ezt nem hiszem el!!!!
Mindnek be van kötözve a szeme, semmit sem láttak! Sem abból ahogy megmentettem őket, sem abból nem láttak egy pillanatot sem, ahogy Angyalommal beszélgetek! Egy részt a zsoldos imidzsemet sérti ez a jóvátehetetlen bűn mit a nekromanta volt szíves elkövetni, másrétsz egy olyan csodálatos élőlény sugárzó szépségének szívet melengető látványáról maradtak le, aki még a legszebb halandó HÖLGYEKET is probléma nélkül elcsábíthatná! A felfoghatatlan örömöm után olyan haragos lettem, hogy megfogadtam, elpusztítom magát Leah-t is, ezér a gonoszságért!
Felüvöltöttem, s térdrerogytam a deszkákra....


- Szóval, maga megmentett minket a nekromantától, azzal hogy időt nyert, hogy egy, a sötét mágus zsoldosaként szolgáló alvilági démon-sárkányt- üldöző angyal beérhesse a sereget, majd elhurcolhassa az említett kimérát Raia legszentebb börtöneibe, mert valószínű hogy az általad feltartott démon, az inkvizíció által az egyik legüldözöttebb szentségtörő? - állította össze a szép kis kiszínezett mese[ám korántsem valótlan!!!] vázlatát a település vezetője, mire én csak magabiztosan bólogattam s szakállamat fogva egy igencsak zsivány ábrát vághattam.
- És ezért pénzt és ellátást kér tőlünk? - itt jött a vigyor[om!].
- Hát tudja, nem mindenki szállt volna szembe egy ilyen fenevaddal, de én most féláron adom a szolgálatomat.
- Már legyőzte őket!
- Elkelt! -kiáltottam vidáman, s egy elővett pergamenlapra kezdtem róni a számlát, költségeket összegző listaként.
- Aszongya hogy... kb. 80 élőholt... egy démon elleni küzdelemben Angyalom megsegítése, s ezzel a falu egy isten kegyéhez való hozzásegítése- amivel egy felsőbbrendű létforma áldását eszközöltem ki a falu számára- s egy hírhedt nekromanta kivégzése, igencsak falutisztelően tökéletesen és mesterien, ami külön bónuszt érdemel... - hadartam a sok hülyeséget. A földműves vezető csak pislogott bambán, de azér igyekezett értelmes arcot vágni, míg számolta a szolgáltatás sokszínű munkavállalási szerepköreit. Fogadjunk hogy soha nem volt még dolguk zsoldosokkal... Vagy őrültek, vagy mázlisták hogy ennyire veszélytelen környéken élnek...
- Tehát az... nos. - komoly arckifejezésemmel fordultam oda hozzá. - Most, mint már mondottam, féláron is adhatom. De úgy látom ez a falu szociál-pragmatikus számlát igényel! - nem értette ezt az általam össze eszkábált szókapcsolatot-én sem-, de már kezdte azt hinni hogy újabb számla következik. Tévedett... - Ugyanis ennek a falucskának azt hiszem nincs pénze egy első osztályú zsoldoshoz. - fontoskodó arccal bámultam a szedett vedett cselekvések leírásával végig rótt pergamenemet. Mostmár tiltakozva szólalt fel az öreg:
- Na, azért ne nézzen hülyének! Vannak határai a mesemondásnak... - kicsit gondolkodott hogy ne higgyen-e nekem, de most én szóltam.
- Na na, én megmentettem a falut ember! - ez egy másik anatómiai szintre sorolt humanoidtól igen furcsán hallatszott - Minimum tisztelet! De a szociál-csomag... -mostmár én is torkig voltam az agyalágyult hülyeségeimmel... - ömm... tudja mit? - elraktam a számlát. - Rendezzük le a dolgot barátian. - erre már megenyhülve pislogott fel a "bölcs" öregember.
- Mit kér?
- Szóval... - elgondolkodtam - szeretném használni a falu kovácsműhelyét. Szükségem van a legjobb minőségű telérekre és fémekre. Kell még egy kis segítség, ugyanis a közelben- pár mérföldre innét - egy nagy domb vadászhús várja hogy megsüssék krumplival és hagymával alaposan megrakva. Szükségem van még egy kis utazó tőkére - az eddigi lista még kifogás nélkül elfogadható volt, de most problémát sejtetett az öreg arckifejezése, ezért tekertem egy sokkal pozitívabb pontra - És a nagy zsákmányból kellene ma este egy egész falus kis lakoma is... Angyalom és az én tiszteletemre. - nos, ez a kellemes tétel még őt is felvidította. Most jön a java... - Valamint most még meg-nem-nevezett dolgok, amikre majd a későbbiek folyamán lesz szükségem. Az utazótőke pedig nem egy nagy összeg, hiszen csak arra kellene pénz hogy máshol feltölthessem készleteimet olyan árúval, amivel itt nem tudtam. Ééé...sennyi. - sunyi képem még csak reakcióra sem késztette az utóbbi pár másodpercben beálló fapofáját. Olyan durva vol az arc mimikám, hogy abban a másodpercben mosolygó garfield-nak is simán elmentem volna... lassan leeresztettem ezt az undorítóan kapzsi képet. Nem vagyok én annyira zsivány. Csak egy kicsit...
Most keresztbe tett kézzel simítgattam szép nagyranőtt tölgyszín télapószakállamat. Szerintem, most jól állok. Az öreg nem is ellenkezett. Elfogadta a feltételeket. És szinte számítottam is arra az aprócska csalódásra, ami a kovácsműhelyben tartott beszámolója alatt ért engem, az acél a legértékesebb fémük. Hjajj.... nem egy báró kincses kamráját fosztottam ki... Bronz, vas, acél. Ennyiük van. Ez is jobb a semminél. A madarakat gond nélkül elhozták nekem ide. Egyébként rákérdeztem a dologra, és az ő rovarukat ettem meg tegnap, de amilyen szolgálatot tettem nekik, semmi problémát nem okozott egy karámszökevény elfogyasztása. Továbbá kérdezősködtem, s szerintük igen hasznos a kitinje. Törhetetlen, rugalmas tálakat készítenek belőle. Olyan egzotikus ez, mintha selyem lenne. Furcsálltam is, mikor megijedt mert nem tudta, mennyi aranyat kérek. Láttam hogy ezekből a gyönyörű kerámiákból gazdag kincseskamra lett, és ő még azt hitte hogy ez kevés nekem. Egy itteni gyakran átutazó- törzsvendég a faluban- manó szólt nekik évekkel ezelőtt, hogy ne adják olcsóbban, és felvilágosította őket a munkájuk igazi értékéről. Azóta gyarapodik az aranykészlet. Bár ők csak ritkán használják, nem tudják a pénz értékét, de legalább a munkájukét megismerték a kedves manó kalandor által. Aki azt hittem tiltakozni fog a magas kívánságlistám miatt, de nem nagyon ellenkezett. Tudja hogy van esze az öregnek. Végül is már ajánlotta hogy azt a pénzt védelmező zsoldosokra költsék - másra csak ritkán használják, elszigetelten és boldogan él-TEK ezidáig. Ritkán jött egy-egy kereskedő hozzájuk, s hozta értékes és kívánatos portékáját. Mondták is, mit szokott az átvinni a falun, s ők nem látták az értékét, de én tudtam, hogy nagyon is kívánatos árut szokott ajánlgatni.
Egyébként a manó neve Ryloth, és furcsa manó a srác. Úgy tűnik, valami mágikus behatás áldozata, vagy éppen ő maga varázsolta magát olyanra amilyen. Két nyúlvány tarkítja a fejét, hátulról kinőve. Fura a bőre is, először torzszülöttnek nézhették ismeretlen megjelenése miatt, de hát a manók sok furcsa dolgot csinálnak, és egyébként is, szép manó mindenestül. Olyan természetesen néz ki... állatokat gyógyít. Azt mondják a falubeliek - jobban informálódtam mikor már nagyon érdekelt a dolog - hogy ő maga "mutálta magát", így kommunikálni tud az állatokkal, és kellemesebben közelednek felé. Varázsló, de csak gyógyít. Máskülönben nem kötözte volna ki olyan egyszerűen a nekromanta - akinek még néhányszor megtapostam a hulláját mielőtt elhamvasztottam volna.
Minden hullát elhamvasztott még aznap a közösség. Sok volt a halott falubeli. Ryloth csodálatos, maradéktalanul meggyógyított minden sebesültet pillanatok alatt. Mondta, az egyszerű sebeket még könnyen be lehet gyógyítani, de ha sötét mágia átkozza a sérült testet, ott talán nem tudna segíteni. Hát ehhez én zokni vagyok... megráztam magamat egy ilyen beszámoló után. Hagyjuk a mágiát a... gondoltam, minden szókezdést erősen kihangsúlyozva magamban.
 
Eddig nagyon tetszik a sztori!
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/ÖTÖDIK RÉSZLET-PLUSZ


[Bocsi a darabos írásért, de a program leszakította a történet végét.]



Megvillantotta hát egy gyors kis metamorfózissal az igazi alakját nékem. Egy óriási szárnyas, fennséges fekete sárkány képében tettszelgett előttem, s ez nem volt illúzió, vagy egyéb kis trükkféle, egy igazi ébensárkány tornyosult fölém.
Ebben a pillanatban ezüstös fehérvillám csapódott a testébe, amitől hátracsapódott mint egy elhajított babzsák. Fölöttem valami olyan fényes jelenség szállt el, aminek nem tudtam kivenni az alakját a nap és az ő fényének vakító összátékától. A vihar már nem fútt mintha tengeren lennénk, tiszta volt újra az idő. S az újonnan érkez teremtmény is megmutatta magát...

- Gyerekek, amit ott láttam, az maga volt a csoda. Egy Angyalát láttam, magának Raiának! - a gyerekek sok "jééééé" meg "aztaaaa" felszólalással fejezték ki magukat. Igen, akkor én is ilyeneket mondtam volna... ha nem kínoz annyira az időközben újra fájdalomra kapó oldalam. De nem néztem oda hogy megvizsgáljam a sebesülésemet. Az angyal megkötözte a sárkányt, s az bilincsbe verve változott visza emberi alakjába kényszerítve a mágikus béklyó által.
Hátranézett, majd elvonszolva foglyát, odajött hozzám.
- Köszönöm halandó, hogy a falu segítségére siettél. Én magam csak későn értem ide, talán már élőholtként szenvednének a falubeliek, ha te nem mented meg őket.
Hát válaszolni azt nem tudtam a döbbenettől, de bólogattam kicsit. A csinos angyal meg is látta zavaromat. Ilyen tüneményes teremtést még soha életemben nem láttam. Beugrott a kép, most valóságban láthattam a lányt álmaimból! Pontosan ő volt az, de haja most nem fehér, nem is sötétszínű volt, hanem aranyló és fényt árasztó.
Ő is megláthatott rajtam valamit, mert hogy, mintha a lelkembe pillantana, olyan mosollyal ajéndékozott meg engem, amitől minden sebem fájdalma megszűnt. Mindenem beforrt, egyetlen sebem sem maradt. És a szívem olyan vadul lüktetett hogy majd' kiesett a helyéről...
Csodálatos érzés volt látni az örömét. Azt hittem, szerelmes vagyok. Egy törp sem állhat ellen egy ilyen szépségnek...
Elköszönt tőlem, s adott búcsú ajéndékul egy kis fa skatulyát. Abban aranyszínű tincsei ragyogtak soha ki nem alvó fénnyel. Ennél nagyobb ajéndékot soha életemben nem kaptam, úgy örültem neki... és olyan zavarban voltam. Én elmondtam neki egy verset. Teljesen megbabonázott, és önfeledten szavaltam az angyalokról szóló költeményt, s úgy tűnt, tetszett neki...
Mikor elhaladt mellettem, a sárkányhölgy még annyit mondott nekem:
- Pedig kár érte... - mosolya ellenére sem figyeltem rá, s ettől bosszús lett. Én csak az angyalt figyeltem ahogy elmegy, egyészen addig csakis ő neki szenteltem figyelmemet, míg el nem tűnt túszával együtt...





Folytatása következik....
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/ÖTÖDIK RÉSZLET





- Nem... tetszem... neked? - mostmár csillagokban potyogtak a könnyei.
- Én... te... te... te vagy az a nyuszi. Te voltál aki idezárt engem.
- Én csak azt akartam hogy ne zavarjanak minket. Így mi... bármit csinálhatunk a felnőttek figyelő ÉGETŐ szemei nélkül. - leesett végre. Tudom mire ment ki a játék. A trófeája vagyok, a tulajdonának tart, egy plüssnek amit mindennél jobban szeret minden lehetséges módon. Teázni velem, aludni velem...
- Én szabad akarok lenni! - a hangom színe visszatért azonnal, ahogy mindennek tudatába kerültem. Örökké csak a tudatlan lődörgés és kényszerű nemtörődöm élet várt volna rám, ha nem mondom ki ezt a mondatot.
- Talán... - szólt, ijedten és halkan - levegyem a ruháimat?
Ettől fogtam padlót.
- Most is megejthetjük, akár azonnal. mi már házasok vagyunk.
- Nem vagyunk házasok!
- Dehogynem! Még te adtad eztet nekem - felmutatta a balkezét, rajta a gyűrűsujján ott csillogott egy ezüstgyűrű, "Golodtól" felirattal drágakövekkel díszítve.


Eljegyeztem volna...?





Csak meredten néztem felé, megdermedve a felismeréstől. Még régen történt, amikor még nem volt plüss nyuszi, amikor még nem ő hozott el ebbe a dobozba, hanem én jöttem magamtól ha álmodtam. Ez volt a legkedvesebb búvóhelyem...

Kint játszottam régen a kertben, és messzire dobtam a labdámat. Az egy nyúl üregbe esett egy domboldalban. Amikor beásztam érte, a nyulak éppen aludtak. Egyikőjüket sem zavarta fel a bezuhanó labda. Kihoztam onnan, és aznap este újra megkerestem- ezúttal álmomban azt a nyúlüreget. De nyuszik helyett őt találtam meg. Egy barnahajú, gyönyörűen fonott hajú, meseszép lányt, aki ugyanakkora volt mint én. Nem olyan kristályfehér volt a haja mint most, és nem plüss nyuszi volt. Gyakran felkerestem álmomban, és megígértük egymásnak, hogyha felnövünk, összeházasodunk. már emlékszem... de arra nem, hogyan változott meg, és hogyan lett álomból valóság!
Én most nem is gyerek vagyok, mégis, gyerekként létezem ebben a dobozban...
- Mit tettél?! - kérdeztem tőle - Hol van a sötét hajad? Nem neked adtam azt a gyűrűt! - a felismerés, hogy még egy darabka felszínre bukott az elveszett emlékeim közül, felfrissített, és hirtelen azt sem tudtam, ki fekszik mellettem pizsomában.
Elkomorodott, majd lefelé nézett, úgy hogy nem láttam a szemét, csak az árnyékban elsötétedett arcot. Megtörtem. Abba kell hagynia, tudom az igazat. hirtelen nekem ugrott és fojtogatni kezdett. Kirepültünk az ágyból majd rámesett a földre, de nem eresztette el a nyakamat. Én csak mosolyogtam rá, és a sikertelen nyelés után csak nyögtem egyet.
- Itt... van.. ? - satírosan megrajzolt szemei alatt démoni mosoly ült ki, míg vigyora két szélén fájdalmas könnycsepek csordogáltak.
- Itt van? - kérdeztem jó hangosan, s a torka felé kaptam...


- Jól vagy? - kérdezte Léna aggódóan. Azóta meg sem mukkantam, hogy azt mondtam, földre kerültem. Nem számoltam be nekik a történet álomban zajló részéről. soha senkinek nem meséltem az álmokról, és a fehér dobozról. Előremeredő mozdulatlan tekintetem már percek óta a tűzre ragadt. Egy nagy lélegzettel felébredtem gondolataimból.
- Igen, persze... - elmosolyodtam, majd becsuktam a szememet. Hátradőltem s kezemmel a szakállam simítgatása után a tarkómat vakartam meg - Csak visszagondolva arra a kis kalandra, most hogy túléltem, ebből a pozitív szemszögből igencsak kedves az az emlék. Épp a minap éltem újra álmomban az egész küzdelmet gyerekek! - azzal egy nagyapós [amolyan télapós] nevetés kíséretében felemeltem a kezeimet - Mert még azon a napon...


A pántok elszakadtak, a Lelketlen Parancsnok, a zombi nyakán szorult vasmarkommal egyre erősebbre szorítottam a fogásomat. Dühösen meredtem az élőholt villámló fényekkel teli élettelen bábszemébe. Mintha én lettem volna az első, akinek egy magafajta halvajárót sikerült megfélemlítenie. Most éreztem, hogy élőholt léte ellenére fél tőlem.
Amikor látta hogy fogynak körülöttem a katonái, megállt s odaküldött még párat, míg figyelte hogyan alakul a küzdelmem. Majd látva hogy sak az utolsó kegyelemdöfés van hátra, úgy döntött, még élve harcosává avat engem. A csontvázai nem öltek meg, csak elhurcoltak az addig ripityára vert aluba. Ott kikötöttek engem egy cölöphöz, és ekkor akart átváltoztatni egy sötét rítus keretében élőholt hűbéresévé. De nekem, mint mondtam, nem volt kedvem elkapni a kórját. Talán ezért voltak lidérces álmaim - ezt a mondatot kihagytam a gyerekeknek előadott meséből-, de lelki éberségemnek is köszönhettem hogy felébredtem.
Legbelül égve a haragtól, kitéptem karomat a megkötött bőrszíj béklyóból, és félkézzel markoltam rá a zombi fazon torkára. Majd elroppant a gégéje, másik kézzel ekkor elvettem tőle a hátára erősített szekercémet. Közel húztam arcát az enyémhez, amaz meghökkenve vigyort próbált magára erőltetni, de csak dögbűzös lehellete és villódzó szemeinek élénk fénye jutottak el a tudatomig.
Vicsorítottam rá, mint egy szörnyeteg amilyeneket odakint vadásznak a világban. A magasba emeltem őt[ez csupán azért volt lehetséges, magasságom okán, mert én egy emelvényen álltam, amit eredetileg azért emeltek hogy ama nagybecsű dícsben részesüljek, hogy onnantól kezdve semmit ne tudjak majd kezdeni rohasztó a lehelletemmel... ahogy az a fickó.], és üvöltve fölrdecsaptam, s egy ugrással, a magasban két kézre fogva szekercémet, leérkezésemkor igazán színpadias lefejezésben részesítettem. Két darabban gurult alá a deszkázott emelvényről.
A lazán öltözöt hölgy, akinek társaságában hódította meg ezt a települést, most éjszínű lováról figyelt engem meglepett ábrázattal. Csont harcosai egyszerre sikoltottak fel, ahogy az őket a föld alól hívó személynek véget vetettem. Parancsuk szerint most a nekromanta halálával, a tábornokot kell követniük, de a forrásuk halála miatt nehezen jutott el hozzájuk a tudat hogy van még célja a létezésüknek- bár láthatóan a nő s kételkedett benne hogy ezek még az oldalán állnak. Némelyikük összeomlott hogy örökké tébolyult nyugalomra leljen, mások elszaladtak, s kevesek voltak olyanok, akik a mágikus törvények áthágása miatti trauma ellenére még hajtotta a parancs, hogy ezután is van értelmük s vezetőjük. Azok amelyek meghaltak, lelkeik a sokkos összhatás okán sikeresen kiszabadultak a csont sötét mágiával megszentségtelenített börtönéből, amely egykor talán az ő porhüvelyük volt.
Olyan negyvenen maradtak azok, akiknek mágikus tudata még nem omlott össze, s értelmet látott még a létben. Gyanítom, hogy nem volt egy nagy nekromanta a fickó, mert ezek személyhez kötött csontvázak voltak, és olyat még én is tudnék idézni... egy kis túlzással.
Most csak jobb kezemben tartottam a fejszét. És a nőt fürkésztem. A csontvázakon láttam, hogy legszívesebben lemészárlnának engemet, de meg kell várniuk amíg új vezérük kiadja a célját és parancsait. Nem láttam még azelőtt egy ilyen őrülten sipító bandát, mint azok a megkergült mágikus disszonanciával küszködő szálkafattyak, amiket még épelméjű társaik kaszaboltak le ha útban voltak. Felröhögtem a látványra: Egy félelemben megölt élőholt rothadó förtelmes teste fölött állva nézek le a tébolyult hullaseregére, ami önmagát marcangolja, másik fele meg nem tudja, mit kell tennie. Az élőholtaknak nem is kellett sokáig várnia a parancsra. Nem hiszem hogy nagyon közel álltak volna a nő és a zombi, de személyeskedés nélkül is beletiportam a lelkébe. Egy "Öljétek meg!" kiáltással minden eleven halálgépet rám uszított, mint holmi vérebeket.
Álmomból megjelent szemeim előtt abban a pillanatban a két lány: a nyúl és az igazi... Hát... nem tudom hogyan keveredett a valóságom az álmaimmal, de ezért is érdemes meghalni. Plusz ott vannak a túlélő lekötözött falubeliek- mint egy mellékesen...


- És azután mi történt? - szinte vártam is az egyik kisgyerek kérdését.
- Aprítottam a csontvázakat. Mindegyikük felémrohant, és én jobbnak tartottam az emelvényen maradni. Úgy hogy fel kellett mászniuk hozzám, nálam volt az előny...


Rúgtam és odacsaptam a szekercémmel. Még egész könnyű dolgom volt velük, mert utána bizony a fekete ruhafoszlányokkal rejtett testű nő volt az ellenfelem. Számítottam rá hogy ő nehezebb falat lesz, de azt hiszem egy kicsit tetszettem is neki. Azt vártam a legkevésbé hogy elmosolyodjon, de ő megtette. Mintha örülne a kimenetelnek. Vagy ennyire nincs értelme az életének hogy mindent feláldozna csak egy kis harc miatt, vagy rabszolga volt. De ekkor felvilágosított a helyzetről...
- Tudod, már szinte untam is, hogy egy ilyen alsóbbrendűt kell szolgálnom. - cinkos pillantást vetett felém - Zsoldos voltam, és nekem jutott a legizgalmasabb csata. - itt azért megijedtem egy kicsit, amirpl szintén nem számoltam be a mesehallgatóságnak - Nos, kezd elegem lenni ebből az alakból... - azzal ledobta rongyait, s ott állt előttem teljes gyönyörű testének látványával megajándékozva engem. Egy pillanatig gondolkodtam rajta, hogy úgy értette-e, hogy a ruhákat utálja, vagy úgy hogy tényleg át fog változni. Őszintén szólva az első lehetőségben reménykedtem... de annyira nem volt buja.
Megvillantotta hát egy gyors kis metamorfózissal az igazi alakját nékem. Egy óriási szárnyas, fennséges fekete sárkány képében tettszelgett előttem, s ez nem vol
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/NEGYEDIK RÉSZLET



Egy pillanatig olyan érzésem támadt, mintha éppen gondolkodnék. De sehogy sem jutottam egyről a kettőre. Nem mozdult számomra semmi. Valaki nagyon hangosan kiálthatott, mert még éppen hallottam a hangját, mikor az utolsót pislogtam...

Apa!
Anya!
Ogodej!

Merre vagytok...


Egy réten játszottam éppen.... és egyszer csak eltűntek. A szüleim és a bátyám már nincs a közelben. Hova mehettek? Merre vagytok... ?

Könnycsepp csordult végig az arcomon. Elsírtam magamat. Nincsenek itt! földre estem négykéz-lábra, és ott bőgtem a fűben. lovak nyerítettek mögöttem. Hátranéztem hátha ők ülek rajtuk. De nem voltak ott se, csak a harcilovak nyerítettek, engem mérlegelve. Visszafordultam és csak mégjobban sírtam...

- Miért sírsz? - kérdezte a hang.
- Nincsenek itt! Itthagytak... elmentek... - a füvet téptem félelmemben.
- Ez nem ok arra hogy sírjál. - szólt megint a hang. És ránézett a kisfiúra. Engem vizsgált boztos, de nem mertem felnézni rá. Ezen a fű szigeten kívül minden csupa fehér tér volt. Semerre senki, csak megint az a hang...
- Félek... - bőgtem oda.

Kivárt míg mondok valamit, de ne szóltam többször. Csak némn meredt rám. Én felnéztem... Ott volt, pont olyannak láttam mint akkor régen. Már nem is tudom hogy mikor volt az, talán meg se történt, de én mégis úgy emlékeztem rá, akár megtörtént akár nem, mintha életem szerves részét alkotta volna. Létezik és nem... az a plüss nyuszi már megint ott lebeg fölöttem, türkiz csipkés fehér csillagszerű szoknyában. Szemei satírozottak voltak. Azthittem már soha nem kell szembenéznem vele az életemben...

Csak kiadtam egy fájdalmas könny-nyögést, és hangommal kínlódva szóltam- menj el...
- Az miben lenne jobb? Nem akarod hogy itt legyek veled?
Ráztam a fejemet. Megszólalni olyan érzés volt számomra, mint újra átélni derült égből villámcsapáskén, hogy elment a családom.
- Tudod, a velünk lányokkal szeretnek játszani a fiúk. Te nem szeretnél játszani velem?
- Vhele... vheled nyem... - a bőgéstől és a sok nyáltól a torkomban csak ilyen mondatokat tudtam produkálni...
- Ffhé... félekh tőled! - az utolsó szavakat már sikerült hangosan felé vágni...



Rémisztő ez a nyúl. Már órák óta csak engem néz miközben sírok. Nemhogy idehívná a családomat és hagyna engemet békében! Tudom, hogy ő a felelős azér' hogy elmentek. Ki nem állhatom... és most itt tart engem egy ilyen fehér nevenincs helyen... Bámul... folyton babázni akar...
- Hamarosan teaidő van, fiatalúr. Gyere velem teázni. Napóleon is vár már minket, Nobunaga tábornok is díszegyenruhába öltözött a tiszteletünkre... - a vláaszomat várta.
Nem érdekelt hogyan nevezi a hülye beszélő-mozgó babáit, de nekem semmi kedvem vele teázni. Hülyeség!

- Mit csináljak még neked? Itt vagyunk és senki sem zavar minket.... azt csináljuk amit csak akarunk, és addig amíg csak akarjuk. Nem ér véget soha a fény. Nincs éjszaka, nem fáradunk. Egész nap csak játszhatunk. Még rendet sem kell raknunk. úgy mondd, miért nem akarsz játszani velem?
Már megint beszél hozzám... olya halkan és nyugodtan... miért nem akarja felfogni hogy nem akarom ezt csinálni vele!




Még mindig nem szállt le rólam! Most ruhákat hozott nekemnek! Azt akarja hogy próbáljam föl őket, itt mutogatja nekem az orrom előtt azokat a vacakokat. Csak mégjobban összehúzódtam egymagamba. Nem vagyok kíváncsi rá... nem érdekel... nem akarom...

- Fiatalúr, mégis azt szeretnéd hogy eljöjjön az este...?

Igen, az jó is lenne. Bárhova is mennek, anyuék mindig visszajönnek estére, ls ha nem is, valaki csak eljön. Bólogattam, majdnem csak magamnak. Nem felelt...

Besötétedett lassanként. Talán ideje megmozdulni, még ő sem gondolhatja hogy meghaltam volna. Pedig egy pillanatig reménykedtem benne hogy kidob erről a helyről. Felemeltem a fejemet lassan.
Fényt látok valahol a sötétben. A csillagok fényét nem látom most. Az az igazság hogy soha nem láttam még, milyen is az éjszaka a dobozában. A fény felé pillantottam. Egy függöny rengeteg, talán egy badachinos ágy van ott. Nem! A szél elfújta egy kicsit odébb az egyik függöny szárnyat... ott van az asztala! Ott akart velem babázni... Valamiért most mégis oda akarok eljutni, de biztos vagyok benne hogy nem irányít, nagyon kíváncsi lettem... érdekel... meg akarom nézni...
Kigomboltam a gubancomat, és négykéz-lábra álltam. Semmi mást nem látok, csak a fekete teret, az elmosódott többnyire fekete de lilás eget, a baldachinos szobát, és az asztalát ahol van két szék is. Nyeltem egyet, ami egy nyögéssel sikerült csak. Kiszáradt a torkom...

Eliszkoltam a függönyig, ami úgy éreztem szándékosan megsimogat és beinvitál engemet abba a szobába. Anyu azt mondta hogy vigyázzak az idegen helyekkel. Anyu nincs itt...
Fél térdre emelkedtem, aztán felálltam. Kicsit elzsibbadtak a lábaim, de tudok még járni. Bemásztam a rózsaszín függönyök tengerén át abba a hasonló színezésű terembe. Oda csoszogtam az asztalhoz és belenéztem az egyetlen csészébe ami még ott volt. Tele van teával. Utálom...
Balra kellett néznem, éreztem hogy van ott valami. Mintha a semmiből jelent volna meg az a baldachinos ágy. Nagyon érdekes volt, a nyuszit veszélyesen hívogatta az emlékeim között. Egy másodpercig azt hittem ekkor toppan be az a plüss nyuszi, de csak a szél játszott a függönnyel- vagy az magával. Nagyon fura ez a hely. Álmos vagyok...
Befeküdtem az ágyba, és reméltem hogy soha többet nem látom azt a nyulat. Különben szeretem őket, de az az egy olyan nekem mintha minden gonoszság belőle áradna. Anyu azt mondta, a gyerekek megérzik a dolgokat... Szerintem erre hallgatnom kéne, mindig rosszil érzem maggamat a közelében, nincs is kedvem megszeretni. Múltkor- amire nem is emlékszem mikor történt- arról mesélt, hoy a szeretetnek többféle formája is létezik. A nyúl mondta ezt nekemnek. És azt is, hogy ő minden lehetséges módon szeret engem. Kit érdekel a szeretete, elvette a családom... folyton csak egyedül akar lenni velem, az élő babáival, amiket mérget vennék rá hogy valójában ő irányít. Gúnyolódnak sokat, kivéve velem. Mindig ha vendég jön, elkezdenek csúfolni minden érkezőt. Akkor meg miért engedi be őket a dobozába?
Lányok...

Álmodni kezdtem...

De felriadtam!

A vállamat simogatja.

- Tudtam, hogy valójában velem akarsz aludni! - a nyuszi olyan boldog hanggal mondta amit még az sem múlt felül mikor legelőször igent mondtam neki a teázásra.
Átfordultam és a szemébe néztem. Ott feküdt mellettem, de most az igazi alakjában.

Egy kisfiú és egy kislány feküdt egy rózsasztínes élőfüggöny keretezte szobában egy hasonló rózsaszínes-pirosas függönnyel elketrecelt ágyban. Magához ölelt. Három méteres haja befonva csak másfél méteres volt, gyöngy alakú kis direkt csomók voltak belefűzve. Őt akarnám én, ha nem ő lett volna az a bizonyos nyúl. Tudom, hogy nagyon jól eljátszanánk, de amit ő akar, azt én nem szeretem. Bezárva akar tartani egész élettemben hogy csak babázással ésatöbbi nyavalyályával töltsük az időt. Én élni akarok! Ellöktem magamtól a romantikusan ölelkező leányt, aki ott maradt a helyén a lökés után.
Csak méregetett engem megszeppenve az ő fekvőhelyéről, majdnem elsírta magát, úgy pislogott felém nagyon is gyakran.
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/HARMADIK RÉSZLET


Szerencsémre éppen arra járt egy lovas, hallottam paripája víg nyerítését, ahogy kedvére való látvány tárult elé.[na pech, ő nem kedveli őket] Talán fanatikus csatalova van. Felismerem hangra ha egy lónak valami nagyon tetszik, és vágyakozva tekintget a struccok felé. A hátason kényelmesen helyezkedő lovas pedig, egy többszövésű feketeköpenybe burkolózó idegen volt. Furcsállottam is ezt a sötét tartózkodó megjelenést. Nem sokan élnek ilyen barátságtalan ábrázattal. Az az ember legalább tíz heget viselt a pofáján, szemeiből olyan villámló tekintet igyekezett félelemmel elvakítani engem, amilyet azelőtt egyszer sem láttam. Sanda gyanúm volt, hogy nem segíteni akar nekem. És megjelent mellette, felmászott hozzá kettő kardos csontváz valami rozsdás láncing féleségbe bugyolálva. Az idegen férfi elmosolyodott. Mellette megint megjelent egy követője, egy igencsak lenge öltözetű nő, akinek ugyancsak veszélyes tekintete egy mosoly kíséretében ígérte a halálom. [re-Pech!] Alatta is fekete ló tündökölt vérszomlyasan vad s mohó de gyönyörű pillantásával megtisztelve engemet.
A férfi csuklyályát hátrafútta a szél, s megláttam az ajándék ló fogait: élőholt a fickó, vagy csak leprás. De nekem egyiket sem volt kedvem elkapni. Szekercémet kezembe vettem és megforgattam egy bemelegítő csukló mozdulattal.


- Ez pusztuljon! - mondta halk vigyorgó hangon a zombi. Mire csontvázai megindultak felém, s a mellette várakozó hölgyemény is megindult, de ő egy másik irányban kikerült engem, vágtató szénfekete ménjén.
- Pedig kár érte. - a nőszemély bár ember, cinkos mosolyával megzavarta a halálraítélt izmos törpöt. Míg a zombi várt, hogy a nő csatába vezesse a dombok mögül elő áramló csontváz sereget a település ellen, engem két rosszcsont akart szétmarcangolni. Fenett pengém várja őket.
Nem vagyok egy fürge, cingár akrobata hogy /Neo/ módra kerülgessem a csapásaikat, de az elsőt durván elkerültem egy manófürge mozdulattal. Odacsaptam de hirtelen csak a kardjáról pendült le a vasam, míg a másik is bepróbálkozott. Alulról lendített kardja slégan indult felfelé metszeni engem. Vissza csaptam a fejszét amivel blokkoltam is a támadását, majd előredőlve lebuktam a másik vissza csapásától és ketté csaptam az első ellenfelemet, másikat egy földreterítő rugással ajándékozva. Ráugrottam és darabokra zúztam a szekercémmel- már mint szétzúztam azokat a csontjait, amik még épen maradtak azután hogy egy vasruhás törpe becsapódása helyszínéül használta őt. Kiköptem a koponyájára, s a zombit kerestem tekintetemmel. Elkaptam az övét. Farkasszemet néztünk egymással. Kiléptem a szálkák köréből és hátráltam. Megvilantott egy sunyi kis mosolyt. Egy olyan igazi gnómos kis idegesítő vigyort. Majd ellovagolt, ő is kikerült engem, én utána néztem. Megfordultam tehát hogy tekintetemmel követhessem, de mögöttem tíz másik csontos közeledett felém meggörnyedve, mintha osonni akarnának. Reflexből két kézre fogtam a fejszémet.
Kiegyenesedtek és felém vették a soványmalacvágtát. Körbenéztem minden felé, de ezeken kívül minden kis rohadék már a falu felé iszkol gollam rohammal. Nekirohantam az egyik közeledőnek.
Rohamból elrúgtam pár méterre és ott kiterült, de nem hiszem hogy [újra]meghalt volna, már csaptam is a következőt. ketté zúztam az egyik társát, és lehajolva megint kirúgtam valamerre. Egy-két borda roppant, valami földre borult, már jött is három másik. Teljesen körbevettek. Megpördültem egyet a tengelyem körül amivel hárítottam a felém záporozó csapások némelyikét. A többi pengét felfogta a láncingem- mármint a vágást, a csapás ereje azér' fájt, de törpösen tűrtem.
Csaptam még egyet a blokkolt támadástól hátrahőkölt csontvázak egyikére, majd ököllel elcsaptam egy állkapcsot a helyéről. Még egy körmozdulattal leszegtem egy fejet. Ekkor valaki hátbavágott, de a prém és láncing miatt nem sérültem meg komolyan. Az egyik kis rohadék most oldalba döfött, ami miatt kénytelen voltam félbeszakítva az ég felé módosítani az egyik vágásom. Ököllel csaptam hátra a piszkot. Hátrarúgtam egyet mint a megijedt védekező ló, majd jobbra vágtam a szekercémet. Az üres helyen kiosontam a halálszagú hullagyűrűből, és levágtam a szomszédomat útközben. Visszafordulva vágtam még egyet de senkit sem találtam el, viszont most újra szemtől-szembe frontvonal alakult ki. Azon a napon egyszer s mindenkorra megrühelltem a dögöket.
Ziháltam. Fájt az oldalam, talán nem volt ott éppen prém, lehet hogy átszakadt a láncing. Az biztos hogy nagyon fájt. Megforgattam egy menő rutinos mozdulattal a fejszét, és üvöltve vetettem magamat a csonterdőbe. Jobbra csaptam, balra fejelve zúztam szét egy öreg koponyát. A balról közeledőt kettérúgtam a medencénél szabad gerincet elroppantva, de még összecsuklott testtel is mozgott. Jobbról kaptam egy vízszintes csapást. Visszacsaptam, a csontváz blokkolt a felvillanó pengéjével. Hátra ugrottam, s egy mögém lopakodó csontvázat felborítva elmorzsoltam a földön. Balra három másik akart megkerülni, még kettő indult meg most jobbról. Nem is számoltam a csontosokat, talán jött még néhány visszafele, nem tudom potosan, de feldühítettek elég könnyen.
A balról érkezők felé futottam. Felökleltem az egyiket, lecsaptam a másikat, a harmadik engem csapott majdnem le. A fejemet célozta, ami elől elhajolva csak hátul csapott a sisak lemezére. Vissza dőlve leöklöztem, majd átpördülve csaptam a fejszével arra amelyiket az előbb fellöktem. Az kivédte a csapásomat, én meg az övét utána. Bokán rugtam amitől összebicsaklott és kivégeztem. Félig átfordultam affelé amelyikkel kialakult párbajunkat egy monoklival szüneteltettem. Felé dobtam magamat vállal dőlve, teljes testemmel ledöntöttem őt s összetörtem a nagyrészét. Felültem és egy lendülettel lesaptak egy kezet, ama csontváz megmaradt karjának száraz, hideg és megkövesedett karmaival csapott vissza a vállamra. Beleakadt a prémbe. Kihasználva a lehetőséget, úgy keltem fel hogy megragadtam a karját és a helyemre ültettem, míg én ezzel úgy keltem fel, mintha csak barátian kezet nyújtott volna nekem. A karmai kiszabadultak a köpenyemből.
- Kösz! - vágtam oda neki a szót, majd nemes egyszerűséggel a fejszémet. Most egy másik mocsokja vetődött rám, de egy szálka erejével becsapódva ott helyben le is pattant a zömök törp oszlopról.
A földön összehúzta magát, mire én szutyokká tapostam, röhögve. Az egyik ezután felém szúrt, de túl közel került hozzám ehhez és én még időben elkaptam a karját, majd elrúgtam tőle. A kezemben maradt lepattant végtagot egy másik támadónak az arcába dobtam. Kettéroppantva egy koponyát a fejszémmel, el is választottam a bordás felsőtestet egy szép függőleges mozdulattal. Körbefordultam végigszántva a levegőt. Távolodtak tőlem. Ráugrottam az egyik rám sivítóra. Amolyan lassan kinyitja a pofáját és három éve részegesen dögszagú lehelletet ereszt rám modorral.
A földön csak elroppant néhány bordája, elrugaszkodtam tőle de még így sem pusztult bele. A megmaradtakkal szemben állva- egy szemétláda mögém osont-megint. A rohadékja lábon is vágott. Még jó hogy nem döfött, de - bár a csizmám fémje miatt csak enyhe zúzódást kaptam- fél térdre rogytam le. Hátra csaptam a szekercét de nem találtam semmit. Megindultak felém a piszkok. Felálltam és átpördülve földreterítettem azt amelyik hátbatámadott.
Egy pillanatig kifogyott a nafta... fejbe kólintottak rendesen, nem hallottam a hangokat, elvesztettem a tér érzékelésemet, a sisakom elgurult mellettem egy szép kis vágással tarkítva.


Földre kerültem...





Folytatása következik...
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ/ MÁSODIK RÉSZLET




A láncingemnek semmi baja sincs, egyedül a szekercét kellett helyrepofozni egy kicsit. Azt hiszem néhány mérföldre innen északra egy falunak vagy valamilyen tanyának lennie kell. A kereskedő amelyik erről a vidékről beszélt, azt mondta hogy errefelé rovartermesztők élnek. Remélem egy egész faluval találkozom. Rég láttam már olyan lényt amivel beszélni lehet, és nem akar megölni... csak azt ne találják ki hogy övék volt a vacsorám!
Így utólag mégsem volt olyan jó ötlet rátámadni. Este kicsit fáradt voltam ahhoz hogy ezt átgondoljam. No, ha hiányzik a blöki, megfizetem nekik az árát, végül is, finom volt. Ösze szedtem minden holmimat ami még nem landolt a zsákomban. Hamar elkészültem mindennel ami még hátramaradt indulás előtt. Osztán szedtem a sátorfámat s odébb álltam.
Út az nem volt továbbra sem, csak bandukoltam a dombok közt mint egy zsivány, kalandorként láncingemen szarvasprémből készített bundaköpönyeggel, hátamon szekercémmel, csizmám fémmel verve csillogott némi vérrel feketítve. Sisakom vasból törp mintákkal s betűkkel ékesítve, mint fegyverem s lábbelim. Vállamra kanyarítottam készleteimet őrző zsákomat, és az erős napfényben sorra mérköztem meg a dombok felvezető lejtőjén uralkodó gravitációval... ismeretlen talán torz madarak rikácsoltak a fejem fölött, s imádkoztam hogy ne tévedjen erre egy sárkány is. A közelben dobogó állatcsorda vonulása talán gromakok csoportját zúdítja tovább a következő faluig. Távolba pillantva megláttam néhány mérföldre innen egy sűrű erdőt, amiből gitongák réztányér csörömpöléshez hasonló kurjongatásait innen is jól hallottam. Rovarevő virágok körött játszó gyönyörű dözmöng párok mellett haladtam el domb domb után. Azt mondják hogy ezek bevonzzák a pegazusokat. Talán én is látok egyet még ma...
A növénygazdag környezetemben megfordult még egy-két apró sáskadarázs is. Csak remélhetem hogy egy draklent is láthatok... Nyári napsütésben arra számítottam hogy melegem lesz, de épp ellenkezőleg, hűvösre váltott az időjárás emitt. A szél felerősödött hirtelenjében, s a színes dözmöngök sem vihorásznak már az utánuk kapkodó virágok körül, amiknek egyébként is túl nagy falat lennének. A gitongák felszálltak pár körre a horizonton, a viharos időt szeretik, ilyen szélben ők repülnek a legjobban. Ilyenkor vannak igazán elemükben mert nem létezik az a ragadozó amelyik képes lenne hurrikánban olyan egyenletesen és magabiztosan szállni mint ők. Régen megpróbáltam ilyenekre vadászni, pont viharban- amilyen most is készülődik- hogy megmutassam a szüleimnek milyen jó vadász vagyok. Töpszli voltam még csak. Siheder koromban sokféle őrültséget próbáltam meg. Kevés sikerrel de mindig felvidított, akár győztem akár nem. Nem próbáltam meg a lehetetlent, vagy megcsináltam vagy nem. [Yoda: Tedd vagy ne tedd, de sose próbáld! Lehet hogy egy másik térben és időben vagyok, de azért megfogadtam az öreg tanácsait, hisz a fajtánk legalább méreteiben rokonszerű...] Néha sikerült is. Gyerek szemmel azok a dolgok igenis lehetetlenek voltak! Persze így visszagondolvva mindjárt máshogy néz ki minden szituáció, de büszkén gondolok mindig a gyerekkoromra. Tisztában voltam a következményekkel, és nem haboztam. Soha nem léptem vissza. Csak akkor kezdtem el valamit ha tudtam mire vállalkozom, és később sem bántam meg egyetlen döntésemet sem. Mint most, hogy egy viharban sétálok ráérősen, gitongák kiváncsi tekintetétől kísérve. Talán tényleg gromakok vonulnak tőlem nyugatra, s nekem a hirtelen feléledt mágikus szélvihar csak mosolyt csal az arcomra. Egy izmos és magabiztos törp vagyok, olyan mint szikla a tengerben. El tudják koptatni, de ahhoz csak az idő lassú keze adhat segítséget.
Felfrissített ez a kis huzat, hallottam is ahogy a dübörgő csorda is felfigyel erre a hirtelen időjárás válozásra, hangosan nyilvánították ki az állatok rikácsoló véleményüket. Lehet hogy pontosan erre veszik az irányt. Van olyan állat amelyik mindig a vihar legerősebb pontját keresi, szórakozásból. Én ezt csak egészséges mértékben teszem...
Innen meg is pillantottam az egyik szélmalom tornyát. Egy dombgerincen állva jobban körülnéztem, és nem veszélyes tüskés bestiák szaladnak felém, hanem ["]egyszerű["] patás struccok. No minden rendbe' van komám. Itt a sör pár méterre, és még madár sült is kilátásban van! Nyehhehheee... a látványtól hirtelen támadt éhséggel kaptam elő egyoldalas fejszémet. Nem tudom mennyit tudok elkapni közülük, de remélem én főzhetem ma is a saját vacsorámat. Szerencsém hogy a gitongák nem ragadozók. Nem kell osztoznom a természettel!
Zsiványosan megindultam lefelé a domboldalon egyenesen a patás jószágok felé, éles vassal korgó gyomorral és fáradhatatlan bekebelező állkapoccsal felvértezve. Le a dombon fel a dombon [fránya gravitáció!], még az ijesztően erősödő szél is besegített egy-egy le/felútnál az apró de nehéz testemet rongybabaként dobálva, amit soha, senkinek sem fogok elregélni.


- A fene egye meg! - Léna és a gyerekek is nevettek. Elfelejtettem megvágni egy kicsit a sztorit. Akkoriban még élénken ott volt a mondat: ne mondd EL! Talán szenilis lettem? Áh, sosem fogják megtudni... !


Tehát, kedvtelve rohantam és minden földsánc hátáról lenéztem a röpkeptelen szárnyasokra, reménykedve benne hogy tényleg azok, és feltételezve hogy ők nem köpnek lávát vagy savat. Ma félretenném a tüzes étkezést... Már szabad a préda, és bőséges lakmározás lesz a vége. A struccok nem is törődtek velem ahogy eliszkoltak mellettem. Mintha észre se vették volna hogy kaszabolom őket. Főleg azokat amelyek 150 km/óra sebességgel közeledve akartak megölelni. Mondjuk, én mindenkit lecsapnék, ha így közeledik felém...
Minden stimmelt, és nem tudtak harcolni sem, de ilyen futási sebesség-rekorddal én sem szorulnék karmokra. Hamar elrohant mellettem az egész bagázs. Az utolsó madárig mind faképnél hagyott mintha nem is léteztem volna. Lihegtem egy keveset a szédítően gyors lefolyású volt vadászattól, majd a szárnyasok után fütyültem. Ezt eszik vajon a helyiek is? Remélem finom. Mekkora pech lenne ha nem!
Szétnéztem a vonulat nyomán: olyan tíz-húsz madarat öltem le. Ebből nagy lakoma lesz bizony. Lassan össze is kellene szedni. Megpakoltam őket egy nagy rakásba, és elnéztem a szerencsés rakományt. Talán életemben nem lesz még egy ilyen jó lehetőségem hogy harc- és röpképtelen állatok ekkora serege kínálja magát a bográcsomra. Túl gyors volt ahhoz hogy felfogjam a szerencsémet...
Egy bőséges halomba rakva egy kicsit soknak is tűnik nekem ez a sok hús. Túlzásba vittem volna? ... Képzelj el egy 120 centis törpét ahogy 20 struccot vonszol... ... ... ez mégsem volt olyan jó ötlet. Na jó, majd kihívom a helyieket, fújtam egyet, és legalább egy igazi falusi nagylakomát tartunk- már ha barátságosak. Van aki nem kedveli a kalandorokat, vagy a törpéket.
 
AMAN KINCSE

ELSŐ RÉSZ



A Téder dombság csendben alvó halmai közt cammogok a megszokott pihenő szerájom felé. Egy régi rozoga kis viskó a közelben. Egykori lakói évtizedekkel ezelőtt elhagyták, egyedül én használom néhanapján, mikor erre vetődöm kalandor útjaim során.

- Akarom mondani, gyerekek, ezt használtam régen. De ennek a történetnek a kezdetén még egyáltalán nem ismertem ezt a kis "édent".
- De nagyapó, azt mondta hogy a ház csak egy rozoga kis viskó volt.
- Fárasztó küzdelmes útjaim során még ennek is nagyon örültem. Hetekig tartó üdöztetés után egy barlang is meghitt pihenő lesz...

Léna, látva a kíváncsi elf kislány lelkesedését, ölébe vette s édes mézes süteményt adott a kezébe.

- No de ne kanyarodjunk el a történettől! - itt megköszörültem torkomat, de be nem vallottam volna hogy a hátam fájdult meg.
- Tehát ott tartottam hogy...


...egymagam gyalogoltam éppen a dombvidéken, levadászható állat után kutattam. Készleteim csak egy vacsorára voltak elegendőek. És tudtam, az is hamar elfogy. Az volt a kár, hogy már az út elején elfogyasztottam a törp pálinkámat! Az balga lépés volt a javából! De hát ez volt az első igazi nagy utam...
És akkor megpillantottam azt a házat. Volt ott minden ami kell egy jó kis alváshoz. Apró de használható kis téglakandalló, fedél a fejem fölött, és száraz alvóhely. Rögtön beszaladtam és már otthon is éreztem magamat odabent. Fáradtan lehuppantam a ház kellős közepére, már majdnem elaludtam, de a gyomrom nem hagyta késleltetni a vacsorámat. Neki estem hát a finom kosztnak, de nem tudtam végig enni gyerekek... az a nyavalyás megzavart!


Hallom ahogy valami zümmög és susog odakinn. Hirtelen a lélegzetem is elállt. Nem néztem körül, hogy van-e veszélyes bestia a közelben! Fenébe, most ott van kint valami. Letettem az óriás sülthalat amit már félig megettem- megjegyzem, egy falással-, és vas-szekercém után nyúltam. Lassan felálltam, és elindultam az ajtó felé. Az a teremtmény még most is az ajtó közelében motoszkál. Bár a hangokból ítélve repül az a valami. Nyeltem egyet, ez levitte a falat maradékát is. Jobb kezemben hátratartottam fegyveremet hogy mikor kinyitom az ajtót, meglendíthessem a szörny pofájába. És bal lábbal kirúgtam az ajtót a helyéről. Gyenge volt, korhadt is, nem nagyon ellenkezett a fa. De nem is találtam el a bestiát.
Egy repülő hártyásszárnyú furaság volt ott. Hüllőszerű volt. A torzszülöttek cseppet sem ijesztenek vagy lepnek meg... olyan sok a fajtalan egyedül élő szörnyeteg Ghallán hogy már mindennapos az ilyen csúfság. Rácsaptam a szekercével ami a pofája helyett csak a levegőt szabdalta. Felzizegett a magasba az a rovargyík. Olyan magasra repült hogy nem értem el, a ház egykor talán szalma teteje szintje fölött lebegett. Ő is legalább annyira megijedt mint én, mikor meghallottam a hangját. Egy ideig csak méregetett engem, én közelebb húzódtam hozzá itt a földön, vártam hogy ő lépjen előbb. Kevés békés természetű torzszülött létezik e vidéken, és kétlem, hogy ez is egy olyan volna. Valamivel lejjebb ereszkedett. Talán nem látott még törpöt??? Na jó, ha látott volna, most talán már nem élne. Azt hittem egy pillanatig elmenekül, de még csak meg sem mozdult azután hogy öt méteres magasságba ereszkedett. Na mi lesz? Eszembe jutott, hogy akár savat is köphet, nem ismerem a fajtáját- már ha lehet így nevezni. Egyszemélyes etnikum? Erre köllene egy másik szó...
Végül úgy döntöttem nem várom meg amíg egész esti táncra invitál. Felhajítottam a szekercémet, és az leszedte az égről. Ha szélesebb volna a pengéje, még ketté is vágta volna. De most csak halálra sebzetten zuhant be az egyik domb oldalába. Utána rohantam. Ott már holtan találtam rá, a vas fegyver még mindig a pikkelyes torából állt ki. Ennél nehezebb küzdelemre számítottam. Nagyon meglepett a bestia megjelenése, és pont amikor éppen ettem! Vacsora utánig igazán várhatott volna! Mos azt sem tudom eldönteni, hogy elundorít-e a látvány, vagy nem. Egy hatalmas pikkelyes gyíkbeütésű szitakötőszárnyú féligízeltlábú smaragdvilágítózöld döglött félrovar hevert előttem valami fura torzszülött vérrel lilára festve a domboldalt. Ez igazából még vicces is, ha így egymás után elhadarom az ismertető jegyeit. Megvillantottam egy mosolyt. Nem lesz ezzel baj, tudok még enni. Megragadtam a szekercém nyelét, majd egy erőteljes mozdulattal kirántottam a tetemből. Megtöröltem egy ronggyal, majd leguggoltam a dög mellé. Vajon ehető-e? Itt ghallán az ezerféle élőlény között sokat meg lehet enni. Még a legvisszataszítóbbak között is vannak olyanok amiknek a fogyasztása még javallott is. Hallottam egy törpéről, aki olyan szörnyet evett meg, aminek faji eredetű kelései voltak. És rendszeresen eszi azokat az undormányokat, mert- és ezt el tudom hinni- szerinte annak a valaminek a húsa megvéd minden betegségtől. Vannak ilyenek, ez egy végtelen világ ahol furcsa ha valami átlagos. Ettől függetlenül nekem annyira mégsem fűlik a fogam ennek a húsához. De én egyetlen másik élőlényt sem láttam már vagy hét napja, és nem tudom mikor találok még egyet. Elővettem erszényemből az egyik fiolámat, amiben egy mágikus folyadék van. Kihúztam a dugót és ráöntöttem egy keveset a tetem sebes részére. És a folyadék elpárolgott. Bármilyen behatással is van ez az életemre, most nem tudom hogy örüljek-e vagy balszerencsés vagyok. A varázs lötty szerint- no ezért nem bízom a mágiában- a szörny húsa ehető. Úgyhogy ma rovart zabálok!


Így ettem először kitines ragut. És még finom is volt, de azért ne csináljátok utánam...

Hamar elnyomott a bőséges dőzsölés utáni kellemes álom, és kipihenten ébredtem fel, mire eljött az új nap- És már MEGINT arra ébredtem, hogy már nem alszom...

Ez a gondolat akkortájt igencsak lekötött engem. Felébredtem, és rájöttem hogy már nem egy óriási mézescsupor van előttem, hanem egy lenyesett tar rovarkoponya. Csak pislogtam rá, és reméltem hogy ő nem tesz ugyanígy. Hamar rendbe is szedtem magamat. Megfőztem egy adagot abból a húsból, s a többit is elkezdtem megfüstölni és kiszárítani. Ehhez éppen ideális volt a szép napos nyári időjárás. A kitint is megvizsgáltam. Nem éppen vértnek való, de egy olyan kovács- akár egy galetki, aki ért az ilyen szörny-páncélokhoz, szép kis lemezvértet készíthetne belőle. Egye fene, összepakoltam a csillogó rovar lemezeket is a málhazsákomba. Valamennyit csak érhetnek.
Elköltöttem a frissen főzött félgyíkragut, eltettem a kitin darabokat, és szekercémet fenve vártam hogy a hús is elérje a kívánt állapotot. Kedvenc fegyverem igazi mestermunka: én magam készítettem, apám tanított meg a kovács mesterség fortélyaira. Bár én csak fémekből tudok alkotni, s van mit tanulnom. De hiába az a gyönyörű tradíció, én mégsem egy forrófémes műhelyben képzeltem el az életemet. Most is kalandorúton vagyok. Azért készítettem a családi címert hordozó sisakomat is, hogy használjam. Remélem egyszer arany-adamantitba véshetem ugyanazokat a jeleket. Az aztán jó lenne... apám is büszke lenne rám, ha egy napon úgy térnék vissza, hogy fényes vértezetben hozom vállamra vetve a legnagyobb hatalmú Ganüid fejét! Igen, annak bezony mindenki örülne a nagy törp klánban. De most még egy egyszerű ganüid kölyök is megizzasztana. Hiába, ezek erősebbek mint az óriások...
A nevem tehát Golod, egy igen nagyhírű törp klán egyik sarja. És már egy hónapja úton vagyok, az első utamon, dicső jövőm felé.
 
No igen :P
 
Ez igen Hamvaiból szeretnéd feléleszteni a játékot úgylátom... Alig van 1-2 vén róka aki még ma is nyomja, mint én.
 
Üdv mindenkinek!

Ezt a fórumot azért nyitottam meg, hogy a kedvenc és fő sárkányölős karakterem kalandjait leírjam. Részletekben fogom elmesélni, mi történt vele. Novellává építem össze az eddig történteket. Nem tudom hogy tudok-e rendszeresen írni, csak szeretném megörökíteni Golod útjait. Remélem azért tetszik majd valakinek, az biztos hogy hamarosan megírom- talán még ma- az első részt. Nos, ha valaki szeretne becsatlakozni egy karakterével azt szívesen harstárssá teszem ha be tudom illeszteni a sztoriba. Második karakterem is helyet kap majd eme elbeszélésben.

Akit érdekel, üljön a tűz köré, vegyen egy felnyársalt marha oldalast, és élvezze a magyaros-törpés elkészítésű hagymás sült ízét, az öreg Golod meséinek hallgatása közben...
 
 | 1 |
Nézet:
Kérdések | Vélemények | Egyéb | Szavazások

A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről

© Beholder Kft., 2003 - 2017
1680 Budapest, Pf. 4 (Megváltozott!) | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.
A fórumban történő hozzászólások valóságtartalmáért, minőségéért semmilyen felelősséget nem vállalunk.