topicomban azt csinálok amit akarok, csak vagyok olyan jó nevelt (hát persze), hogy még sem teszek meg mindent 
egyébként a kettőt együtt nem lehet? (kártyázás közben verset írok ellenfelem méla bús arcáról, höhö  ) |
igen új, de nem legújabb...bár az sem vidám...
s akkor jó ha nem gond  |
itt most verset irsz, v hkkzol?!  |
Nem rossz, kicsit szomorú hangulatú mint mindig
Új vers?
Am nemgond h nemvolt hosszabb |
| tessék ja ás köszönöm véleményed, de hosszabbat ,már nem tudtam... |
Látom…
Látom, látom, kedves arcodat
Érzem a csókod ízét
De kezedet fogni nem tudom
Mert elhagytál rég
Ölelni, ölelni akarlak, újra
Vágyom, mosolyodra
Az elhervadt pillanatokra
Pár kedves szóra
Te vagy az álmom réges-rég
Mi nem válhat valóra
Belül te itt vagy örökre
Tőrként, szívem lakója. |
| Nem baj, szívesen olvasom azokatis =) |
| ennél már csak rövidebb prózák vannak, vagy versek |
Nem rossz, nekem tetszik, csak lehetne egy kicsit hosszabb is ;P
Így tovább, ha van még hasonló írásod azt is szívesen elolvasnám! |
Befejezés 8/8
Miután az utolsó szavak is elhagyták a száját az öreg újságírónak, csend telepedett a szobára. Percekig nem szólalt meg senki, a nehéz, fájdalmakkal teli levegő elnémított mindenkit, de végül aztán Márton, a kisebb teremtű férfi mégis megszólalt:
- Mi történt a leánnyal?
- Nem tudom, azt hiszem túl élte, de többet nem tudok.
- Köszönjük, hogy visszaemlékezett és elmondta a történetet – mondta Zoltán
- Én köszönöm, hogy végig hallgattak.
- Most már mennénk, nem akarunk többet zavarni.
- Rendben – szólt Zsolt és elkísérte a vendégeit az ajtóig – Hát minden jót.
- Köszönjük, viszlát.
- Viszlát – mondta az újságíró, majd a vendégek után becsukta az ajtót, aztán az ablakhoz lépett és szemeivel figyelni kezdte a nap fényjátékát a vízen, de fölfogni nem tudta, mert gondolataiban más hol járt.
//Ezt az írás 11 éves korom körül írtam, amivel később indultam az általános iskolában rendezett próza versenyen. Akkor nyertem, de azóta sem volt, sikerem semmiben. Később anyám elolvasta a kézzel írott szöveg elejét és megtiltotta, hogy írjak, mert szerinte ezzel csak rögzül a rossz helyesírásom. Úgy két évig nem is írtam, utána is csak verseket… most már, újra írok prózákat, viszont nem rég megtaláltam, ennek az írásnak szövegét (amire azt hittem, hogy kidobták). Ez a leghosszabb készen lévő írásom.// |
Magyarország forgószele
Előzetes 1/8
Kovács Zsolt 65 éves nyugdíjba vonult újságíró élte csendes napjait Csillag-hegyi lakásában. Egy csendes nyári napon az ablak elé lépett és kinyitotta. A nap szikrázott a házak felett és fényekben játszott a Duna vízén. Zsolt ellépett az ablaktól és a fotel felé indult, mikor csöngettek. Megállt és megfordult. Újabb csöngetés. Elindult az ajtó irányába, s már a kilincsen volt a keze, mikor felhangzott egy harmadik csöngetés. Kinyitotta az ajtót és megpillantott két férfit. Az egyik közepes termetű, rövid fekete hajú, a másik alacsonyabb és rövidebb hajú volt. Olyan negyven év körüliek lehettek.
- Jó napot! – köszönt a magasabb – Tóth Zoltán vagyok, ő a barátom Kiss Márton. Elnézést kérünk a zavarásért, de Kovács Zsoltot keressük.
- Én vagyok az, jöjjenek beljebb – mondta és hellyel kínálta a vendégeket, azok elfogadták, így aztán ő is leült – Italt? – szavai közben felállt, hogy rögtön ki tudja szolgálni a kívánságokat.
- Nem, köszönjük – mondták, így Zsolt újra leült, majd a vendégeire nézett.
- Miben segíthettek? Mi okból kerestek fel engem?
- Egy férfi barátai vagyunk, aki egy baleset után teljesen lebénult. Tudjuk maga az egyetlen újságíró, aki szintén saját bőrén tapasztalta a szörnyűségeket. Olvastuk is rövidke cikkét, ami nem elégítette ki kíváncsiságunk és ezért jöttünk el, hogy megtudjuk, hogy akkor mi történt?
Az újságíró visszaemlékezése 2/8
Zsolt kicsit elmosolyodott a szavak hallatán.
- Már sok sztorim volt, és köztük jó pár érdekes, a legtöbbet át is éltem, volt borzasztó és örömteli. Pontosabban melyikre kíváncsiak?
- Mi a 2010-es április 1-én történt katasztrófáról érdeklődnénk – szavak hallatán az öreg újság író lehajtotta fejét, és amikor a másik befejezte, szomorúan szólalt meg.
- Magyarország forgószele, soha sem szeretem feleleveníteni, de ha kívánják, visszaemlékszem rá, hisz a képei még mindig élesen előttem vannak.
- Akkor megtenné nekünk?
- Igen – mondta halkan – akkor menjünk vissza az időben 21 évet, 2 hónapot és 11 napot – Zsolt egy pillanatra megállt és ránézett vendégeire, akik feszülten figyeltek és várták a folytatást, ő végül felsóhajtott, azután meg belekezdett a történetbe:
- Az nap nagy szél volt, Magyarországon még sosem fújt olyan gyorsan és remélem többé nem is fog, de hiába erőlködött őket nem tudta otthon tartani. Így én, is mint magyar, elindultam munkába. A szél csapkodta a kukák tetejét és süvöltve próbált visszariasztani, de makacsabb voltam annál és haladtam tovább. Akkor még máshol laktam és elég volt felszállnom a 14-es villamosra, hogy jó pár megálló után a munkahelyemre érjek. Emlékszem a megállóban rá néztem az órámra, negyed három volt, örültem, hogy aznap csak olyan későn kellet dolgozni menni és így az egész nap az enyém lehetett. Megérkezett a villamos, felszálltam az első kocsiba és leültem, a hely pont a vezető fülke felé nézett. Én kinéztem az ablakon, s láttam, hogy a szél végül győzedelmeskedett a kuka felett, s annak teteje recsegve szakadt le a helyéről, majd a szélszárnyán kapaszkodva elszállt. Közben mi elindultunk, de azt még láttam, hogy a szél beletúr a szemétbe és kikap egy-egy darabot. Elhagytuk a megtépett kukát és szememmel új dolgok után kutatva fürkésztem a tájat. Látta, ahogy erősödik a szél, ahogy szakadnak le a fák ágai, és ahogy szállnak el a ruhák a szárítóról. A villamos csak haladt előre, de az egyik megállóban felszállt egy leány, úgy 19-20 éves lehetett és szerintem akkor kezdődött minden. Engem egy puffanás keltett föl merengésemből, egy kukatető csapódott az ablaknak. De a villamos tovább indult.
A megérzés 3/8
Éppen az alagútból értünk ki, amikor egy erősebb széllökés megingatta a villamost. Akkor hirtelen baljós érzésem támadt, de valószínű másoknak is, mert többek arcára félelem ült ki.
- Álljon le és nyissa ki az ajtókat – hallatszott a vezető fülke felől, oda fordultam és láttam, hogy a leány a vezetőhöz próbál beszélni – álljon le, ne várja, meg míg felborul a villamos, álljon le – mondta, de a vezető rá se hederített, és más sem szólalt meg. Ekkor újabb széllökés érkezett, ami erősebb volt az előzőnél, a kocsi vészesen megingott, de még tartotta magát. Közben a leány kinézett az ablakon és rögtön el is kerekedett a szemet, mintha egy gyilkos megmutatta volna a halála idejét, ami már itt van a közelben. Én is kinéztem, de nem láttam a közelgő véget, se mást, csak a szél egyre erősödő erejét.
- Álljon le – próbálkozott újra.
- Nyugi kislány a megállóban megállunk, és akkor leszállhatsz, addig meg úgy sem történik semmi – de történt, ahogy elhagyta a vezető száját az utolsó szavak is, egy újabb eddiginél erősebb széllökés érkezett, és ezt már nem tudta ellensúlyozni a villamos súlya.
Villamosba zárva 4/8
A kerekek egy rész kiszakadt a sínről, s az első két kocsi kidőlt és átcsúszott a szembejövő sávon keresztül az autóútra, a második kocsi csak félig csúszott át. Az ellentétes irányból jövő villamos nem tudott megállni és kettészelte, majd egy darabig még tovább robogott. A mai napig sem tudom, hogy hogyan volt ez lehetséges.
Mi az első kocsiban rázkódtunk és hallgattuk, hogy mi történik. Éreztük a másik villamos csapódását, de aztán csend lett. Mély, vészjósló csend.
- Még nincs vége – mondta a leány, s rögtön utána rettenetes zúgás támadt, ami egyre erősödött. Igazán fel sem fogtuk, hogy mi történt velünk, én megpróbáltam kinézni az ablakon, de mivel feldőltünk csak felfelé láttam. Az ég néma halálként nézett le ránk, éjszakai sötét volt, hold és csillagok nélkül. A zúgás egyre erősödött, s egyszer csak megmozdult a villamos.
Felhők fölött 5/8
Az erős lökés ledöntött a lábamról, de nem ütöttem nagyon meg magam, így lassan felálltam, majd az ablakon keresztül lenéztem az útra. Az elején megnyugodtam, mert az ott volt alattunk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy folyamatosan távolodunk, aztán lassan forgásba kezdtünk, ami egyre gyorsult. Forgószélbe kerültünk, gondoltam magamban, amíg még tudatos voltam, s láttam, hogy páran kiadják gyomruk tartalmát.
Aztán végül én is rosszul lettem és a reggelim sem maradt bennem. Szédültem, fájt a fejem. Közben még a villamos is olykor-olykor megrázkódott, a neki ütköző dolgok miatt. Rémálomba illő volt, az elképesztő erősségű zúgás, a tárgyak csapódásának hangja, a rázkódás, ami a nagyobb testek ütközése miatt volt, az a néhány kiáltás, ami körülöttem hangzott. S azt is láttam, mikor a közelemben lévő ablakhoz egy férfi csapódott, akinek üveges tekintette félelmet tükrözött. Egy rémálom, ami nem akart múlni, sőt egyre csak erősödött – Zsolt hirtelen abbahagyat a mesélést, pár pillanatig maga elé bámult, majd felemelte fejét és szomorúan kitekintett az ablakon, aztán folytatta – De egyszer csak vége lett, s mikor magamhoz tértem kábultságomból sütött a nap.
Olyan nehéz volt elhinni, hogy túléltük. Le is néztem az útra, hogy biztosan megnyugodjak, de az nem volt ott, valami szürkés-fehér légnemű dolog hullámzott alattunk. Megakadtam, hisz rájöttem, hogy a világ felet, a vihar felt vagyunk. A felhő a sztráda és a gyönyörű kék ég felettünk. A Nap ártatlanul, sajnálkozva, mosolygott reánk, s ez engem megijesztett.
Zuhanás 6/8
A felhők fölötti nyugalmat, békét, csendet több órának éreztem, később kiderült, hogy csak néhány perc volt, aztán a vezetőkabin felé előrebukva indultunk el a felhőkön keresztül a föld felé.
- Gyorsan a kocsi másik végébe – üvöltötte valaki, és ezen én mindig elcsodálkozom, hogy akkor ott még volt lelkiereje ilyeneket kitalálni.
Az első kocsiban tizenhárman utaztunk és többünknek sikerült felmászni és megkapaszkodni, mielőtt a villamos teljesen merőlegesen a föld felé fordult. Azok, akik lent maradtak egy ideig még próbálkoztak, de a folyamatos rázkódások miatt nem sikerült nekik is feljutniuk, így aztán csak leültek az aljába és várták, hogy sorsuk beteljesüljön, a vezetőről meg nem tudtunk semmit. Mi sajnáltuk a lent maradtakat, bár éreztük nekünk, sincs sok esélyünk az életbe maradásra.
Egyre gyorsultunk, a tartás is egyre nehezebb lett, ketten nem is bírták, így leestek. De rögtön próbáltak kétségbeesetten visszakapaszkodni, mert az életösztön hajtotta őket, de nem ment nekik sem. Vészesen közeledtünk a föld felé. Nem tudtuk, hogy még mennyi időnk van, hogy pontosan mi fog történni.
Közben a nap elhúzta felhő függönyét és belopta magát az ablakon, hogy láthasson minket, mielőtt az egésznek vége lesz.
Becsapódás 7/8
Nagy robajjal értünk földet, s nem tudom, hogy de fent maradtam és rajtam kívül még ketten tudták így kibírni a becsapódást. Aztán csend lett, de most olyan, mint régen a csaták után. Szomorú, síri csend. A villamos nem borult fel, bele állt a földbe, mint a kés a vajba. Újabb pillanatok teltek el, minden sötét volt, a felvert por miatt, de aztán kívülről kinyitották az ajtót, s feltűnt néhány tűzoltó, akik kisegítettek minket és a mentőkhöz vittek, vagy kísértek. Tizenhárom emberből egy lebénult, hárman, kik fent maradtak végig, így én is könnyebben és még volt két-három súlyosan sérült, a többiek meghaltak. Nekem sok karcolásom volt, kifordult a bokám és eltört a kezem, hogy ezeket a sérüléseket, az útsorán mikor szereztem, nem tudom, de örültem, hogy túléltem. Hisz azon a napon nagyon sok ember halt meg, vagy veszítette el az otthonát. A forgószél végigjárta a vidéket, hatalmas károkat okozva.
Engem is megbíztak azzal, hogy megírjam róla a cikket, de csak lassan tudtam megírni, mert oly erősek voltak az emlékek, hogy nem bírtam sokáig velük együtt lenni. A villamos azóta is ott áll, még egy kőtáblát is kapott. Emlékmű lett belőle, ami felidézi mindenkinek Magyarország forgószelét.
Befejezés 8/8
Miután az utolsó szavak is elhagyták a száját az öreg újságírónak, csend telepedett a szobára. Percekig nem szólalt meg senki, a nehéz, fájdalmakkal teli levegő elnémított mindenkit, de végül aztán Már |
| Persze hogy érdekel alig várom ;) |
Akkor beszélj belém ...
Nyugodtan lehet nagyobb lélegzetű is az az írás, elvégre van időnk ... |
| érdekel téged egy hosszabb próza? lehet van benne jó pár helyesírási hiba, de a word nem javít mindent...és én még annyit se láttok...de ha érdekel, felrakom...és elemezgetheted... |
| Nem beszélnél magadban, mert én visszírnék, minden nap nézem a honlapot :P |
| én azért nem írok mert nem akarok magamba beszélni...(aztmegtudomtenniszóban) |
| Nahh... Wolio visszajött, én még mindíg nemkaptam meg a söreimet, és mégis punnyadunk... Nemá, mivan veletek? |
| igen, szerintem is jó...elgondolkodtató |
| Nekem nagyon tetszett, megnéztem még vagy 3 másik videóját. |
Majd a gumicukrot köszönd.
|
Azt kérded, miért tetszik ?
Azért, mert van hangulata, egysége, ráadásul hasonlít a versere. Röviden szólva érzelmet közvetít nem hétköznapi módon.
Remélem ez volt a kérdés.
|
Végre.
Gyönyörű.
|
Mi vagyok én
Mi vagyok én, ha a kék fehér lett
Mi vagyok én, ha eltűnt az élet
Mi vagyok én, ha nem száll már fel
a kis madár
ami rám vár
valahol távol
ahol a nap nyugodni tér
és ránk borul az éjszakai csendesség.
Mi vagyok én, ha eljön a végzet
Mi vagyok én, ha elmúlik létem
Mi vagyok én, ha nem él már túl
a kis madár
ami reményt
add ott távol
ahol a nap nyugodni tér
és ránk borul az éjszakai csendesség.
Mi vagyok én, ha nem teszek semmit
Mi vagyok én, ha a vérem elfolyik
Mi vagyok én, ha nem látom már
a kis madárt
ami vár rám
valahol távol
ahol a nap nyugodni tér
és ránk borul az éjszakai csendesség.
Mi vagyok én…
Mondd, mi vagyok én? |
Nembaj,nekem megfelel
Wolio szerintem jók,tegyél még fel bátran |
de nem lesz jobb mert ilyen...
de inkább akkor többet nem rakok fel |
Sörre csoki ?
Nem az igazi ... |
Gumicukor van bőven ...
Majd adok.
Az írás lehetne jobb is. Akkor csokit is kapnál. |
csoki, gumicukor...az kell
és nem estem ki a gyakorlatból mert folyamatosan írok...csak hullámzóan, de én mindig is tudtam hogy nem jól...
Betegen lüktető vég
Vasmarok szorítja azt a
lüktető valamit, amit
ott az aszfalton talált
s nem ereszti addig, míg az
el nem pusztul, és nem számít
az sem, hogy valaki meghal.
Tűlevél hasítja fel
azt a gyönge lelket, mit
álmok építettek éles
kínok közt és nem számít
az sem, hogy a fájdalomból
épült vár veszélyes lehet,
mert oly ingatag, hogy egy sze-
lő elég ahhoz, hogy végkép
romokban legyen az élet…
És nem sír már senki soha
többé új reményekért. |
Hírek, változások | Kérdések | Csere-bere | Stratégiák | Versenyek | Lapötletek | Szavazások | Egyéb
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
