Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
ÁSZF
Adatvédelmi tájékoztató
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Az istenek csarnoka július 20.
Hatalom Kártyái - Élőholt invázió június 22.
A pillanat képe
Sparhawk, a Királynő Bajnoka
Küldd el képeslapként!
Sparhawk, a Királynő Bajnoka, a pandion lovagrend dicső harcosa félelmetes látványt nyújt, amikor mogorva és csúnya lovával rohamra indul.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Végzetúr alappakli
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Az istenek csarnoka
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Szólások
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Élőholt invázió

A lista folytatása...
Könyv adás - vétel (614)
Kaland-Játék-Kockázat (149)
Böszörményi Gyula: A bolhedor lovagjai (19)
Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (40)
Brian McAllister: Két világ közt (47)
Magyar fantasy könyvkiadás (35)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Raymond E. Feist: Árulás (részlet)

A szél üvöltött.

Locklear, a krondori hercegi udvar apródja, lova hátán ülve összekuporodott vastag köpenye alatt. A nyár gyorsan elszaladt az Északifelföldön és a hágókon, amelyek a Világ Fogsora néven ismert hegységen vezettek át. Délen az őszi éjszakák lehet, hogy még mindig enyhék és melegek voltak, de itt fönn, északon az ősz csak egy rövid látogatást tett, míg a tél korán érkezett, és biztosan sokáig fog maradni. Locklear átkozta saját ostobaságát, amely erre az isten háta mögötti helyre vezérelte.

Bales őrmester megszólalt:

- Egyre csípősebb itt fönn a levegő, apród. - Az őrmester hallotta a fiatal nemes hirtelen tyr-sogi megjelenésével kapcsolatos pletykákat, melyek közül néhány egy fiatal hölgyet is említett, aki egy jó kapcsolatokkal rendelkező krondori kereskedő felesége volt. Nem Locklear lett volna az első csinos fiatalember, akit azért küldenek a határra, hogy elmenekítsék egy dühös férj haragja elől. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram, de itt nem olyan balzsamos, mint Krondorban.

- Valóban? - kérdezte a fiatal apród szárazon.

Az őrjárat a Szigetkirályság északi határán követett egy keskeny ösvényt, amely a hegylábi alacsony dombok mentén vezetett. Locklear még egy hete sem volt a tyr-sogi udvarnál, amikor Moyiet báró felvetette, hogy a fiatal apródnak talán hasznára válna, ha elkísérné a különleges őrjáratot a várostól keletre. Azt rebesgették az emberek, hogy renegátok és mordelek - sötét tündék, akiket a Sötét Ösvény Testvérisége néven ismernek - szivárogtak dél felé a heves esőzések és a hófúvások leple alatt. A nyomkeresők kevés nyomot találtak, de a szóbeszéd, valamint a földművesek határozott állítása - hogy ők sötét páncélt viselő harcosokból álló csapatokat láttak, amelyek dél felé siettek - arra késztette a bárót, hogy kiküldjön egy őrjáratot.

Locklear legalább olyan jól tudta, mint a helyőrség katonái, hogy a keskeny ösvények mentén késő ősszel vagy kora tavasszal bármiféle mozgolódás igen szokatlan jelenség. Amikor a fagy a hegyek lábát még éppen csak megérinti, a magasabban fekvő ösvényeket már vastag hó borítja, és az utak egy-egy rövid olvadás után szinte fuldoklanak a sárban.

Azonban a tíz évvel korábban lezajlott háború óta, amelyet a Nagy Felkelés néven emlegetnek az emberek - amikor Murmandamusnak, a sötét tündék karizmatikus vezetőjének seregei betörtek a Királyságba -, minden mozgolódást ki kellett vizsgálni, és ez a parancs közvetlenül Lyam királytól eredt.

- Igen, ez biztosan jelent némi változást a hercegi udvarhoz képest, apród - szurkálódott az őrmester. Locklear, amikor Tyr-Sogba érkezett, pont úgy nézett ki, mint egy krondori szépfiú: magas, karcsú, kifinomultan öltözködő fiatal férfi volt, valahol a húszas évei közepén; bajuszt viselt és hosszú hajfürtöket. Locklear úgy vélte, a bajusznak és a kifinomult ruháknak köszönhetően idősebbnek látszik a koránál, azonban ha ezeknek mutatkozott is bármiféle hatása, az inkább az ellenkezője volt annak, mint amit ő el akart érni velük.

Locklearnek már elege volt az őrmester játékos heccelődéséből, így megjegyezte:

- Mégis, itt melegebb van, mint amilyen emlékeim szerint a hegyvonulat túlsó oldalán volt.

- A túlsó oldalán, uram? - kérdezte az őrmester.

- Az Északi-felföldön - felelte Locklear. - Ott az éjszakák még tavasszal és nyáron is hidegek.

Az őrmester gyanakodva nézett a fiatalemberre.

- Járt ott, apród? - A renegátoktól és a fegyvercsempészektől eltekintve nagyon kevés olyan ember akadt, aki megjárta az Északi-felföldet, és utána épen és egészségesen vissza is tért a Királyságba.

- A herceggel - felelte Locklear. - Jártam vele Armengarban és Magosvárban.

Az őrmester elhallgatott és előrenézett. A Locklearhez legközelebbi katonák sokatmondó pillantásokat váltottak, és bólogattak. Egyikük a mögötte poroszkáló társának suttogott valamit. Itt, északon nem volt olyan katona, aki ne hallott volna arról, hogyan esett el Armengar Murmandamus, a hatalmas mordel seregei előtt. Murmandamus lerombolta az Északi-felföld emberek lakta városát, majd betört a Királyságba. Csak tíz évvel ezelőtti sethanoni veresége akadályozta meg, hogy sötét tündékből, trollokból, manókból és óriásokból álló serege lerohanja a Királyságot.

Armengar túlélői életüket Yabonban folytatták, ami nem volt messze Tyr-Sogtól; és a nagy csatáról, a túlélők meneküléséről szóló elbeszélések, valamint az Arutha herceg és társai által játszott szerep egyre kalandosabb lett, ahogy a történetek közszájon forogtak. Bárkit, aki Arutha herceg vagy Guy du Bas-Tyra alatt szolgált, hősnek tekintettek. Az őrmester rápillantott Locklearre, magában újraértékelte a fiatalembert, majd csendben lovagolt tovább.

Locklear afelett érzett öröme, hogy a bőbeszédű őrmestert elhallgattatta, rövid életűnek bizonyult, mivel a havazás újra megindult, és a szél percről percre erősebben fújt. Lehet, hogy ezzel elég nagy tekintélyt vívott ki a helyőrségben ahhoz, hogy az elkövetkező napokban nagyobb megbecsüléssel tekintsenek rá, de még mindig nagyon messze volt a krondori udvartól, a finom boroktól és a csinos lányoktól. Valóságos csoda kellene ahhoz, hogy visszakerüljön Arutha kegyeibe, és a következő tél ne egy vidéki udvar csapdájában találja, egy rakás ostoba fajankó között.

Tízpercnyi néma lovaglás után az őrmester megszólalt:

- Még két mérföld, és elindulhatunk hazafelé.

Locklear egy szót sem szólt. Mire visszaérnek a helyőrségbe, sötét lesz, és még hidegebb, mint amilyen jelenleg volt. Ő is a katonák szállásán fogja élvezni a meleg tüzet, és talán be kell érnie azzal, hogy az osztaggal fogyasztja el a vacsoráját, hacsak a báró meg nem hívja, hogy étkezzen a családjával. Azonban Locklear ezt valószínűtlennek tartotta, mivel a bárónak volt egy kacér, fiatal lánya, aki Tyr- Sogba érkezésének első estéjén hízelegve meglátogatta a fiatal nemest. És a báró tökéletesen tisztában volt azzal, miért került Locklear az udvarába. Azon két alkalommal, amikor az apród a báróval vacsorázott, annak lánya gyanúsan távolmaradt.

Volt ugyan egy fogadó, nem túl messze a vártól, de Locklear tudta, mire visszaérnek a helyőrségbe, neki túlságosan is elege lesz a hidegből és a hóból ahhoz, hogy ismét hajlandó legyen szembeszállni az elemekkel, még rövid távolságra is. Ráadásul mindkét felszolgálólány kövér volt, és unalmas. Locklear egy csöndes, lemondó sóhajjal ráébredt, hogy mire a tavasz beköszönt, talán már ők is szépnek és vonzónak fognak tűnni a számára.

Locklear csak azért imádkozott, hogy a herceg legalább azt engedje meg, hogy Banapis nyárközépi ünnepére visszatérhessen Krondorba. Írni fog a legjobb barátjának, James apródnak; meg fogja kérni, hogy használja fel a befolyását, és vegye rá Aruthát, hogy mielőbb hívja őt vissza. Fél esztendő itt északon éppen elég nagy büntetés volt.

- Úrfi - szólt Bales őrmester Locklear hivatalos címét használva -, mi az ott? - Felfelé mutatott a sziklás ösvényen. Ami az őrmester szemébe ötlött, az valami mozgás volt a sziklák között.

- Nem tudom. Menjünk oda, és nézzük meg! - felelte Locklear.

Bales intett, és az őrjárat balra fordult, felfelé léptetve az ösvényen. A kép gyorsan kitisztult előttük. Egy magányos alak rohant lefelé a sziklás ösvényen, és mögüle üldözők kiáltásait lehetett hallani.

- Úgy tűnik, mintha egy renegát összerúgta volna a port a Sötét Ösvény Testvériségének néhány tagjával - jegyezte meg Bales őrmester.

Locklear előhúzta a kardját.

- Renegát vagy sem, nem hagyhatjuk, hogy a sötét tündék feltrancsírozzák. Akkor talán úgy gondolnák, hogy kedvük szerint lekalandozhatnak délre, és zaklathatják a lakosságot.

- Készülj! - kiáltotta az őrmester, és az őrjárat harcedzett katonái előhúzták a kardjukat.

A magányos alak meglátta a katonákat, egy pillanatra megtorpant, majd továbbrohant. Locklear látta, hogy egy magas férfiról van szó, aki sötétszürke köpenyt viselt, amelynek csuklyája hatékonyan elrejtette az arcvonásait. Mögötte egy tucatnyi sötét tünde közeledett szintén gyalogosan.

- Vágtassunk közéjük! - szólt az őrmester nyugodt hangon.

Elméletileg Locklear volt az őrjárat parancsnoka, de épp elég harci tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy ne szóljon közbe, amikor egy veterán őrmester kiadott egy parancsot.

A lovasok támadásra indultak felfelé az ösvényen. Elvágtattak a magányos alak mellett, és rátámadtak a mordelekre. A Sötét Ösvény Testvériségére sok mindent el lehetett mondani; a gyávaság és a harcra való alkalmatlanság nem tartozott ezek közé. A küzdelem heves volt, azonban a Királyság katonáinak volt két előnye: az egyik a lovak, a másik az a tény, hogy az időjárás használhatatlanná tette a sötét tündék íjait. A mordelek még csak meg sem kísérelték, hogy kifeszítsék a nedves íjhúrokat, jól tudták, hogy alig tudnák a nyílvesszőt kilőni az ellenség felé, nemhogy átüssék azok páncélját.

Egy magányos sötét tünde, aki magasabb volt, mint a többi, egy szikla tetejére ugrott, tekintetét mereven a menekülő alakra szegezte. Locklear arra irányította lovát, hogy útját állja a lénynek, mire az a fiatal nemes felé fordította figyelmét.

Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és Locklear érezte a lény gyűlöletét. A mordel, úgy tűnt, csöndben megfigyeli és megjegyzi Lockleart, mintha egy később bekövetkező összecsapásban emlékezni akarna az arcvonásaira. Majd egy parancsot kiáltott, és a mordelek visszavonulásba kezdtek, felfelé az ösvényen.

Bales őrmester bölcsebb volt annál, mintsem üldözze őket, amikor a látótávolság egy tucat méternél is kevesebb volt. Ráadásul az idő is egyre rosszabbodott.

Amikor Locklear megfordult, a magányos alakot egy gömbölyű sziklához támaszkodva találta, kicsit lejjebb az ösvény mellett. Locklear a férfi mellé irányította a lovát, és megszólította:

- Én Locklear vagyok, a nagyhercegi udvar apródja. Jól tennéd, ha előállnál valami hihető történettel, renegát.

A férfi nem válaszolt, arcvonásait még mindig rejtette nehéz köpenyének hatalmas csuklyája. A küzdelem hangjai elhaltak, ahogy a mordelek kitörtek és elmenekültek az ösvényen, illetve felmásztak az ösvény felett magasodó sziklák közé, ahová a lovasok nem követhették őket.

A Locklear előtt álló alak egy darabig tanulmányozta az apródot, majd lassan felnyúlt, hogy hátrahúzza a csuklyáját. Sötét, különös szemek vizsgálgatták a fiatal nemest. A vonásai olyanok voltak, amilyeneket Locklear már korábban is látott: magas homlok, rövidre nyírt haj, ívelt szemöldök és hosszú, hegyes, cimpátlan fül. Ám aki most előtte állt, nem tünde volt; Locklear ezt a csontjaiban érezte. Az őt tanulmányozó sötét szemek alig tudták leplezni a bennük megbúvó megvetést.

A Királyság nyelvét erősen törve a teremtmény megszólalt:

- Én nem vagyok renegát, ember.

Bales őrmester melléjük léptetett, és felkiáltott:

- A kutya mindenit! A Sötét Ösvény egy testvére! Biztosan valami törzsi ügy volt, ami miatt a többiek megpróbálták megölni.

A mordel Locklearre szegezte a tekintetét, egy hosszú pillanatig csak vizsgálta, majd így szólt:

- Ha a nagyherceg udvarához tartozol, akkor talán tudsz nekem segíteni.

- Neked segíteni? - hördült fel az őrmester. - Minden valószínűség szerint felakasztunk, gyilkos!

Locklear felemelte kezét, hogy csendet kérjen.

- Miért kellene neked segítenünk, mordel?

- Mivel figyelmeztetést hozok a hercegeteknek.

- Miféle figyelmeztetést?

- Azt csak ő fogja megtudni. Elviszel hozzá?

Locklear az őrmesterre pillantott, aki azt mondta:

- El kellene vinnünk a báróhoz.

- Nem - szögezte le a mordel. - Csak Arutha herceggel vagyok hajlandó beszélni.

- Azzal fogsz beszélni, akihez mi elviszünk, te mészáros! - csattant fel Bales, és hangját metszővé tette a gyűlölet. Egész életében a Sötét Ösvény Testvérisége ellen harcolt, és számtalan alkalommal volt tanúja a kegyetlenségüknek.

- Ismerem a fajtáját - mondta Locklear. - Tüzet rakhat a lába alatt, és a nyakáig beboríthatják a lángok, de ha nem akar beszélni, akkor nem is fog.

- Így igaz - mondta a mordel. Ismét Lockleart tanulmányozta, és azt kérdezte: - Harcoltál már a népem ellen?

- Armengarnál - felelte Locklear. - Majd Magosvárnál ismét. Aztán Sethanonnál.

- Sethanon az, amiről beszélnem kell a hercegetekkel - közölte a mordel.

Locklear az őrmesterhez fordult, és így szólt:

- Hagyjon magunkra egy pillanatra, őrmester!

Bales tétovázott, de volt valami parancsoló él a fiatal nemes hangjában, és most nem volt benne tisztelet az őrmester felé; amit mondott, az parancs volt. Az őrmester megfordult, és arrébb irányította az őrjáratot.

- Folytasd! - mondta Locklear.

- Gorath vagyok, az ardanienek törzsfőnöke.

Locklear egy ideig Gorath-t tanulmányozta. Emberi szemmel a mordel fiatalnak tűnt, azonban Locklear épp elég tünde között megfordult, és épp elég mordelt látott ahhoz, hogy tudja, ez a látszat csalóka. Ez, aki előtte állt, fehérrel és szürkével átszőtt szakállat viselt, és már volt néhány ránc a szeme körül. Az alapján, amit a tündefélék között látott, Locklear arra tippelt, az előtte álló mordel valószínűleg több mint kétszáz éves. Gorath gondosan megmunkált páncélt viselt, és különlegesen finom szövetből készült köpenyt, így Locklear úgy ítélte, lehetséges, hogy tényleg az, akinek mondja magát.

- Miről akar beszélni egy mordel törzsfőnök a Királyság egy hercegével?

- A szavaim egyedül Arutha hercegnek szólnak.

Locklear közölte:

- Ha azt az időt, amely az életedből még hátravan, nem akarod a báró börtönében tölteni Tyr-Sogban, akor jobb, ha mondasz valamit, ami eléggé meggyőz ahhoz, hogy elvigyelek Krondorba.

A mordel hosszú ideig csak nézte Lockleart, majd intett neki, hogy jöjjön közelebb. A kezét az övébe tűzött tőrön tartva, arra az esetre, ha a sötét tünde esetleg valamivel próbálkozna, a nemesifjú ráhajolt lova nyakára, hogy az arca közelebb kerüljön Gorath-éhoz.

Gorath Locklear fülébe suttogta:

- Murmandamus él.

Locklear ismét kiegyenesedett a nyeregben, egy pillanatig hallgatott, majd megfordította a lovát.

- Bales őrmester!

- Uram! - Az öreg veterán visszatért, és Locklear parancsoló hanghordozásának hatására válaszából tisztelet csendült ki.

- Fűzzétek láncra a foglyot! Visszatérünk Tyr-Sogba, most azonnal. És az engedélyem nélkül senki nem beszélhet vele.

- Uram - ismételte az őrmester, és intett két emberének, hogy lépjenek előre, és tegyék, amit a nemesifjú parancsolt.

Locklear ismét a lova nyakára hajolt, és így szólt:

- Lehet, hogy csak hazudsz, hogy életben maradj, de az is lehet, hogy tényleg valamilyen rettenetes üzenetet hozol Arutha herceg számára. Ez nekem nem számít, mivel én mindkét esetben visszatérek Krondorba, így holnap, amilyen korán csak lehet, indulunk.

A sötét tünde semmit nem szólt, beérte azzal, hogy sztoikusan állt, amíg két katona lefegyverezte. Csöndben maradt, amikor mindkét csuklójára bilincset erősítettek, melyeket egy rövid, súlyos lánc kötött össze. Miután a bilincseket bezárták, egy pillanatra maga elé tartotta a kezét, majd lassan leengedte őket. Locklearre nézett, majd megfordult és lépkedni kezdett Tyr-Sog felé, anélkül hogy megvárta volna őreinek indulását.

Locklear intett az őrmesternek, hogy kövessék, lovát Gorath mellé irányította, és a mordel mellett poroszkált.

Az idő egyre rosszabbra fordult.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janny Wurts: Merior hajói II. (részlet).

Létrehozás: 2004. január 5. 10:49:43Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.