Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Hatalom Kátyái - Tükördimenzió november 23.
HKK - Zén Legendái: Clerebald gyűjteménye szeptember 21.
A pillanat képe
Tüskés hólyag
(Ősök Városa szörnyeteg)
Küldd el képeslapként!
"Ezek az óriási, visszataszító hólyagok a barlang plafonjára tapadva lesnek gyanútlan áldozataikra. A hatalmas, tüskés test általában már lezuhanáskor agyonzúzza a kisebb torzszülötteket, de egy megtermett galetkivel szemben a tüskés hólyag beveti számtalan csápját, amelyekkel áldozatát próbálja megfojtani. Miután megölte és felfalta áldozatát, a bélgázok távozásával keletkező felhajtóerőt használja ki arra, hogy visszaugorjon a plafonra." - Encyclopedia Fantasia
Nézz szét a galériában!
Tükördimenzió a lapkeresőben + kódos lapok a BDV-ben
Tükördimenzió bemutató verseny - beszámoló
Olimpiai nevezés
Befizetési akció 2019.11.18. - 2019.11.29.
Tiltott lapok változása - 2019. december 1-től

A lista folytatása...
Túlélők Földje - Közös Tudatok listája
Kőbőr (507. tudati képesség)
Legaktívabb fórumok és fórumozók
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Elemi erők

A lista folytatása...
[HKK Piac] UR lapok (10504)
[HKK Piac] Lapokat keresek (28200)
[HKK Piac] Eladó lapok (141405)
52. BEHOLDER TALÁLKOZÓ 2019.11.23. PROGRAMJA (12)
Tükördimenzió a lapkeresőben + kódos lapok a BDV-ben (15)
Argum City közös promóciója más játékainkkal (27)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:
Az elfekről általában
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

A létsíkok története (HKK novella)

A HKK lapjain minduntalan találkozhatsz színesítő szövegekkel, amelyek ismeretlen, titokzatos helyszínekre, eseményekre, lényekre tesznek utalást. Az apró mozaikokból úgy-ahogy lassan összeáll egy kiegészítő története, de azért a munka oroszlánrésze továbbra is a fantáziádra van bízva. A Létsíkok kiegészítő megjelenésével egyidőben most megpróbálok egy keveset elmondani Zu'lit, Diána, Gemina és Ortevor történetéből, hogy néhány titokról fellebbenjen a fátyol, de persze még bőven maradni fog téma más mesemondóknak, és a te fantáziádnak is.

Zu'lit a fejét csóválva rakta le az asztalra a levelet. Ahogy számított rá, Treem, a bölcs nem adott semmilyen egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy mekkora veszélyeket rejthet magában az időutazás, és egyáltalán, érdemes-e megkockáztatni. A közel ezer éves elf varázsló azonban már rég döntött, függetlenül mindenkinek a véleményétől: harminc éve kutatott, kísérletezett, hogy megfejtse a titkot, megtalálja a varázsigét, amely visszaröpítheti az időben, az ősi Moa civilizáció csodáihoz. Most, hogy végre rábukkant a megoldásra, senki és semmi nem téríthette el szándékától.

Kinézett a torony ablakán: odakint gnómok hada dolgozott a hatalmas stabilizátoron, Monukonstrumatik Abarrun, a messze földön híres építész és feltaláló vezetésével. A mágikus szerkezetet ugyan Zu'lit útmutatásai alapján építették, de a gnóm mester lángelméjére volt szükség, hogy a szüntelenül felmerülő problémákkal a gyakorlati megvalósításnál meg tudjanak birkózni.

A csöndet halk köhécselés törte meg: az ajtóban a kissé púpos, tömzsi törpe, Ortevor állt. A klánját ki tudja, milyen okból elhagyó hallgatag törpe egy évvel ezelőtt kopogtatott be a varázslóhoz, munkabírását ajánlva élelemért és fedélért. Azóta Ortevor háziszolgából előlépett mágustanonccá. A törpéktől szokatlan tehetséggel rendelkezett a varázstudományok terén, és a tanítani szerető mester örömmel fogadott egy lelkes tanítványt. No igen, a törpe munkabírásával és szorgalmával sohasem volt probléma. Mégis, amikor nagy ritkán Ortevor Zu'lit szemébe nézett, a mágus látott ott valamit, ami nagyon nem tetszett neki. Nem, nem a törpe száműzetésével volt kapcsolatban, amiről soha nem akart beszélni. Valamilyen titkos terv lappangott ott, hataloméhség, vagy valami még veszedelmesebb, kimondhatatlan dolog. De a puszta megérzés nem lehet ok arra, hogy elküldje a számkivetettet, és Zu'litnak szüksége volt valakire, aki elkíséri a letűnt Moa civilizációba utazásakor, és tanúja lesz mindannak, amit ott tapasztal.

Ortevor mindent gondosan összecsomagolt, az egyik batyuban elemózsia, a másikban könyvek, pergamenek, fiolák, a harmadikban különféle műszerek, eszközök, minden, amire szükségük lehet. A varázsló a biztonság kedvéért mindent még egyszer ellenőrzött. Tíz perc múlva már kint álltak a mezőn, az óriási szerkezet előtt. A gnómok a stabilizátor mellett álldogáltak, Abarrun, a feltaláló a szerkezet tetejéről, egy hordó kinézetű tárgy mellől integetett.

- Beszállás! A mérési eredmények szerint minden a legkedvezőbb!

Ahogy felkapaszkodtak, a fogaskerekek, vezetékek között elektromos kisülések csapkodtak. A különböző varázslatokat már tegnap óta folyamatosan rakták fel a szerkezetre, Zu'litot - és most már segédjét is - természetesen végig elektromos pajzs védte. Amikor elfoglalták a gnóm által mutatott helyett, Abarrun sietve elhagyta a "kapitányi hidat", és miután mindent még egyszer ellenőrzött, meghúzta a nagy, pirosra festett kart.

A varázsló szíve a torkában dobogott: most dől el, hogy helyes volt-e az elmélet, működik-e az ősi tekercseken leírt eljárás! Sorban elmormolta a varázsigéket, hogy felhúzza a "horgonyokat", amelyek segítségével a stabilizátor a mezőn generált térbuborékot ehhez a létsíkhoz kötötte. Mindjárt meglódulnak visszafelé az időben!

A következő pillanatban fehér fény vakította el mindkettőjüket, és a szerkezet megrázkódott. Erősen kellett kapaszkodniuk, hogy ne repüljenek le a körülöttük szikrázó semmibe. A szerkezetnek óriási gömbvillámok csapódtak, de az elektromos pajzs kitartott. Aztán a remegés megszűnt, a világosság megszűnt, és egy napsütötte mezőn találták magukat. Zu'lit aktiválta a stabilizátor horgonyait, és körülnézett. Mindenfelé 8-10 méter magas, óriási quwargbolyok emelkedtek, közöttük százával nyüzsögtek a kutya méretű, hangyákhoz hasonlatos lények. A két utazó ámultan nézett körbe: nem igazán erre számítottak!

- Lehet, hogy az idő jó, csak a hely nem? - távolabbra pillantva, dús erdőket és hegyeket láttak, de civilizációnak, emberi életnek semmi nyoma. Eközben a szerkezet felé megindult néhány nagyobb testű, csáprágóját fenyegetően mozgató rovar.

- Jobb lesz, ha továbbállunk - morogta Zu'lit, csak látszólag elégedetlenül. Hiszen a kísérlet sikerrel járt, VALAHOVA eljutottak a varázslat segítségével, és közben nem esett semmi bajuk! Nyilvánvalóan némi további kísérletezéssel még több eredményt érhetnek el. Az egyik távolabbi ikerboly megremegett, és VALAMI hatalmas kezdett el kiemelkedni belőle. Ortevor iszonyodva bámult, kezeivel dermedten markolta a parancsnoki híd korlátját. Zu'lit jobban fel volt készülve a veszélyre, máris a varázsszavakat mondta, heves gesztikuláció kíséretében. Újabb villanás, újabb rázkódás, és az óriásbolyok földjét máris maguk mögött hagyták. Néhány perc múlva a mágus értetlenkedve rázta a fejét.

- Nem értem. A stabilizátornak működésbe kellett volna lépnie. Az érzékelő varázslat szerint megérkeztünk.

Valóban, a fényesség valamennyire alábbhagyott, de ameddig elláttak, továbbra is energiaviharok tomboltak, földnek, vagy bármilyen kézzel fogható dolognak továbbra sem volt semmi nyoma. Ortevor kitárta karját, és motyogni kezdett. Mindkét kezén vörös szikrák kezdtek pattogni. A következő pillanatban a törpe kitárt ujjaiból sűrű, fekete anyag ömlött elő. Ahol a folyadék a stabilizátorhoz ért, a fa és fém füstölögve, sercegve égett szét. Ortevor megrökönyödve ugrott hátra.

- Én csak... megpróbáltam varázsolni! Nagyon könnyű!

- Igen, én is úgy látom! Csak a hatás igencsak kiszámíthatatlan! "Csodás" látvány a savcsóvát varázsoló törpe, de ki tudja, milyen kárt okoztál a szerkezetben! Attól tartok, a númre rúnát mégiscsak én fordítottam jól a kholden tekercsen, nem pedig Treem: a dianet rajzolattal együtt a númre teret jelent, nem pedig időt! Érted, mit beszélek, Ortevor? A varázslat nem időutazást, hanem térutazást tesz lehetővé, és a dolog igen nehezen irányítható! Ha jól sejtem, éppen a Mágia létsíkján vagyunk, és akkor csak annyi levegőnk van, amennyit a térbuborékkal magunkkal hoztunk. Ezenkívül egy kósza mágiavihar bármikor letépheti rólunk az összes védővarázslatot, és akkor azonnal végünk!

Mintha csak Zu'lit szavait próbálná igazolni, a kaotikus összevisszaságból egy irdatlan méretű, tornádószerű, sárgás tölcsér kezdett kibontakozni, ami feléjük haladt. Zu'lit néhány szót mormolt, és a stabilizátor körül máris vakítóan fényes zöld energiaburok feszült.

- Szerencsére nekem pedig nagyon jól megy a varázslás, úgyhogy talán még meg is úszhatjuk. Ha belegondolok, hogy milyen lenne egy állandó térkaput építeni a pincémben, erre a létsíkra... - Nem fejezhette be, mert közvetlenül a fejük fölött rózsaszín energiatölcsér nyílt, és a zöld energiaburok hatalmas robbanással eltűnt. A rázkódástól majdnem lerepültek a szerkezetről. Zu'lit hadarva próbálta feloldani a stabilizátor horgonyait, reménykedve, hogy Ortevor első komoly varázslási kísérlete nem tett jóvátehetetlen kárt a gép mágikus kötéseiben. A következő pillanatban tótágast állt velük a világ, de a vakító fény ezúttal elmaradt, mélységesen mély, áthatolhatatlan sötétség vette át a helyét. Vakon próbáltak tapogatódzni, amikor milliónyi csillag jelent meg körülöttük. A semmiben lebegtek! Ortevor szájtátva bámult hátrafelé. Zu'lit is megfordult, és a látványtól elakadt a lélegzete.

Alattuk, az űrben, emberi mértékkel felfoghatatlan óriásként egy irdatlan tűzörvény keringett, a stabilizátor pedig megdőlt, és lassan elkezdett felé zuhanni.

- Az univerzum tengelye... - suttogta Zu'lit, és most már nem bánta, hogy nem sikerült az időutazás, hiszen így is olyan látványban lehetett része, amilyenben halandónak még soha. Főként, mert ez a fantasztikus utazás minden bizonnyal megismételhetetlen lesz. Ortevoron viszont látszott, hogy ez az élmény már túl sok volt az egyszerű lélek számára: nyáladzó őrültként okádott egyre csak az univerzum tengelye felé, miközben görcsösen kapaszkodó ujjaiból egyre csak csöpögött a sav.

A varázsló egy elmecsillapító igével próbálta a törpét megnyugtatni, majd elővette varázskönyvét, és lázasan lapozgatni kezdett. Sokat kockáztatott, hiszen a mágia egyre gyengült, ahogy közeledtek minden létezés középpontja felé. Bosszúsan becsapta a könyvet, mivel nem talált megoldást - pedig mindenképpen meg kellett örökíteni ezt az élményt. Lehunyta a szemét. A szuperpszít, az egyik legkiszámíthatatlanabb mentális képességet alkalmazta, hogy ennek segítségével hozzáférést nyerjen egy általa ismeretlen varázslathoz. A szerkezet egyre gyorsabban zuhant, a térerődetektor tartóoszlopa hangos reccsenéssel vált el, és pörögve indult a saját pályáján a tűzörvény magja felé. A mágus elégedett mosollyal nyitotta ki szemét. Sikerrel járt! Most már csak valahogyan haza kell jutniuk. Agyára ólomsúlyként nehezedett az irdatlan vortex közelsége, de lassan, erőlködve elmondta a varázsigéket. Ahogy az utolsó szót kimondta, érezte már, hogy valami nincs rendben: talán a hely változtatta meg végzetesen a mágikus faktorokat, talán a stabilizátor sérült már meg túlzottan. Mindenesetre, a fény helyett ismét sötétség köszöntötte őket, és aztán MÉG VALAMI.

A halál, a pusztulás dögletes bűze. Nem otthon voltak, határozottan nem. A sziklás pusztaságot, ahová érkeztek, fortyogó láva- és iszaptavak borították, de növényi vagy állati életnek semmi jele. A távoli, csupasz hegylánc mögött az ég vörös volt, és baljóslatú, se nap, se hold, se bármilyen egyéb égitest nem látszott. De legalább szilárd talaj volt alattuk! A stabilizátor horgai egy utolsót szikráztak, és aztán végleg kihunyt mindenféle mágikus tűz a megkínzott szerkezeten. Akárhol is voltak, ez volt a végállomás!

A legközelebbi lávató buggyant egyet, aztán kétembernyi tűzoszlop szökött belőle az ég felé. A tűzoszlop lassan humanoid alakot öltött, kezekkel, lábakkal, és zöldesen világító szemmel.

- Egy Orkhan Thai, egy thargodan lord! Egek, akkor a Sötét Földön vagyunk... Innen nincs menekvés! - Zu'lit kétségbeesetten megmarkolta nekrofun medálját, hogy pótolja végsőkig kimerült manaforrásait. A medál fénye kialudt, és a mágus hozzálátott egy varázslathoz. A thargodan lord keze villámgyorsan megnyúlt, kinyúlt, és izzó lángcsóvaként lesújtott a varázslóra. Egy kiáltás, egy villanás - és a következő pillanatban Zu'lit nem volt sehol, csak némi pernye szálldogált a levegőben. Az Orkhan Thai a szerkezet sarkában kuporgó Ortevor felé fordult, és sújtásra emelte hatalmas karmát. A törpe a varázslótoronyban töltött egy év alatt nagyon sok mindent megtanult, sokkalta többet, mint amennyit látszani engedett. Tudta, hogy csak egyetlen módon menekülhet meg.

- Ne bánts! - nyöszörögte, fejét lehajtva. - Szolgálni akarlak! Hatalmas tudás van a birtokomban a halandók világáról! Azért jöttem, hogy megoszthassam veled! - Egy karnyújtásnyira fölötte az eleven lángoszlop megtorpant, csak néhány lángnyelv szökkent a törpe szakállára.

Diána óvatosan felemelkedett az ágyról. Mellette Niagren, a nagybajuszú, izmos lovag békésen aludt, csupasz mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Niagren, az ongóliant hadúr katonai tanácsadója volt az első férfi, akit csábos táncával és Elenios ellenállhatatlan praktikáival nem sikerült azonnal és visszavonhatatlanul, teljesen behálóznia. Persze azért nincs szó teljes kudarcról - mint ahogy azt az éjszaka eseményei is mutatták - de Niagren még egyáltalán nem fogadta bizalmába, és nyilvánvaló, hogy szíve még mindig Lady Oliviáé, ha agya engedett is a teste által diktált szükségleteknek.

A leány magára terítette láthatatlanná tevő köpenyét, és kisurrant az ajtón. A bóbiskoló őrök átnéztek rajta, a mindenhol jelenlevő, gondolkodni nem képes szellemszolgák pedig nem törődtek vele. A domb mögött, a hajnal első sugaraiban fürödve várta az álomsárkány. Diána megcsípte társa oldalát, mire az tettetett rémülettel pislogott körbe. A sárkány persze megérezte a lány jelenlétét, de mindig benne volt mindenféle játékban. Diána felpattant a kecses óriásgyík hátára, és máris a levegőbe szökkentek. Az Elenios papnő biztosan ült az állat hátán. Levetette köpenyét, majd kacagva hátravetette fejét, hagyva, hogy a szél belekapjon hosszú hajába. Elégedett lehetett magával: az éjszaka során szerzett információval valószínűleg ezrek életét mentette meg. Amikor holnapután megindul a "meglepetésszerű" invázió, a tomboló orkok és óriások csak üres falvakat találnak majd. És ez még csak a kezdet - ha istene továbbra is a segítségére lesz, a parányi királyság nemhogy elbújhat a betolakodó elől, hanem megismerve annak gyenge pontjait, esetleg le is győzheti.

Most éppen a Zöldliget erdő felett repültek. Odalent, egy erdei tisztáson Diána megpillantotta nővérét, Geminát. Az álomsárkány hatalmas szárnycsapásaival lefelé manőverezett. Gemina rosszallóan integetni kezdett.

- Vidd innen azt a szörnyet! Megijeszti az állatokat!

De Diána csak kacagott, míg a pajkosan vigyorgó álomsárkány leereszkedett a tisztásra. Az őzek és nyulak, amelyeket az erdő leánya a kezéből etetett, szanaszét szaladtak.

- Mitől vagy ilyen morcos kedvedben, nővérkém? - Diána egy elegáns ugrással leszökkent az óriásgyík hátáról, és egy cuppanós puszit nyomott testvére arcára.

- Járt itt ma reggel valami nagyon borzalmas dolog. A Feledés mocsarából jött, és amerre ment, kárhozat és pusztulás kísérte útját, az őrfáim szétégve, kéreg nélkül haldokolnak. Szórakozásból gyilkolta az erdő lakóit!

- Talán Morgan valamelyik elfeledett familiárisa találta meg végre a kivezető utat a szigetbörtönből, a mocsáron át. Ha így történt, nem kell többé aggódnod: soha sem fog visszatérni.

Gemina réveteg tekintettel meredt húgára, és szomorúan megrázta a fejét.

- Nem. Érzem, hogy vissza fog térni, akárki vagy akármi is legyen.

- Nagyot tévedtél, amikor azt hitted, hogy öt év után visszatérhetsz, az után a szégyen után, amit a klánra hoztál. - III. Druin előrehajolt trónjából, és haragosan megrázta a fejét, hogy nyomatékot adjon szavainak.

- Dargoth fia Druin, Kristálybarlang királya, jóvá tudom tenni hibámat, képes vagyok tudásommal, az öt év alatt szerzett ismereteimmel sokszorosan kárpótolni a klánt azért a kárért, amit annakidején okoztam. - Ortevor a földön térdelt, fejét lehajtotta. Csupasz, szakálltalan arca is a végtelen megbánásról tanúskodott. III. Druin elgondolkodva bámulta.

- Mindig is rest voltál, nem tudom, miben lehetnél hasznunkra. Bár ravaszságod közismert, félek, hogy bármi ötlet, amit kívülről hoztál, visszájára sül el.

- Uralkodóm, csak annyit mondok, tudom, hogyan lehetne megtalálni és kitermelni a mélyben megbúvó mithrilércet.

Ortevor szavait rövid csend követte, majd a király, mereven a renegátra nézve, megszólalt:

- Rendben van, kapsz egy utolsó lehetőséget.  

- De Ortevor, mi szükség van ezekre a szörnyekre a békés bányászathoz? - Bulgir fia Druin aggódva nézte a járatban imbolyogva közlekedő, förtelmes humanoidokat. Ő magában egyszerűen csak "bányarémnek" nevezte őket.

- Ilyen mélységben a bányászat rengeteg veszéllyel jár - magyarázta Ortevor türelmesen. - A járatok bővítése során a mélysötét förtelmes iszonyatai bukkanhatnak elő, mérges gázokkal teli barlangba fúrhatunk, és még ezer, hasonló veszély leselkedik. Azt akarod, hogy a legjobb törpe bányászok életét kockáztassam?

- Azok amúgy is mind itt dolgoznak... - morogta Bulgir, majd még hozzátette:

- És honnan szedted ezeket a lényeket? Remélem nem a "mélysötét förtelmes iszonyatai" közül toboroztad őket?

Ortevor nem válaszolt az ifjú trónörökös szavaira, figyelmét inkább a közelgő bányamester felé fordította. Dalegár láthatóan tajtékzott a dühtől.

- Megmondtam, hogy nem lesz ennek jó vége! A szörnyeid több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. De most nem ezért jöttem. Gyere csak velem, te csupasz állú!

Ortevor szemében gyűlölet villant, nem annyira a mester szavai miatt, hanem mert annak idején Dalegárnak komoly szerepe volt abban, hogy Ortevort hibáztassák a katasztrófáért. Azt, hogy pontosan mi történt, persze igazándiból csak Ortevor tudhatta, de Dalegár mindvégig hangoztatta, hogy a "klán szégyenét" terheli a mulasztás, és ezt jó néhány logikus érvvel alá is támasztotta. De a bányamester, bármekkora is volt az ellentét, nem szólhatott semmit, amikor Ortevor visszatért: a törpe ugyanis valóban megtalálta a mithrilt, ami pedig negyven éve nem sikerült senkinek.

Dalegár maga elé intette az ellenséges pillantásokat lövellő Ortevort, és Bulgirral az oldalán, elindultak lefelé a járatban. A bányarémek orrfacsaró bűzt árasztottak, de a bányamester állításával ellentétben ezek a nyomorúságos, félig-meddig zombi kinézetű humanoidok szorgalmasan és egyetlen szó nélkül végezték munkájukat. Dalegár egy korábban épített, az első fúrásoknál kudarcként elkönyvelt járathoz vezette őket. Menet közben Bulgir arról faggatta az öreg törpét, hogy mi lehet a baj, de a mester csak mérgesen rákaffantott.

A járat egy barlangteremben szélesedett ki, amelyet imbolygó fénnyel világított meg egy bányászlámpa. A lámpát egy faragott, fekete kőtömb mellé rakták. A kőtömb elejére valaki egy stilizált koponyát faragott, a tetején pedig egy fiatal bányász élettelen teste feküdt. Mellette állt Dalegár két segédje, kezükben harci fejszével, szemükben a harag lobogó tüze. Dalegár megmarkolta Ortevor vállát, és előre lódította.

- Szóval ez az ára a mithrilnek? A sötétség erőivel kötöttél alkut?

A segédek felemelték fejszéjüket, és közelebb léptek. Ortevor egy érthetetlen szót motyogott, mire, mintegy varázsszóra, kavarogni kezdett a por a földön. Sötét árnyalakok öltöttek formát, és a törpék felé suhantak. A törpe vitézek felemelték fegyverüket, és az árnyrémek felé suhintottak, de fegyverük ártalmatlanul suhant át a szellemtesteken. Az árnyalakok körbefonták a tehetetlenül hadonászó katonákat, akik sikoltozva a földre rogytak. A fejsze kiesett kezükből, bőrük sercegve égett le az arcukról, és a következő pillanatban élettelenül terültek el.

- Áruló! - kiáltotta Dalegár, és övéről leakasztva mágikus kalapácsát, Utnigendort, Ortevor felé ugrott. Ortevor felemelte a kezét, egy szót mondott a mágia különös nyelvén, és a következő pillanatban fekete savcsóva borította el a bányamestert. Dalegár agonizálva a földre zuhant. Ortevor odasétált mellé, felvette a kalapácsot, majd a rémülettől kővé dermedten bámuló Bulgir felé fordult.

- Királyi vérre van szükség a szertartás befejezéséhez.

A kalapács lesújtott Bulgir koponyájára.  

Az iszonyatos erejű robbanást újabbak követték, az alsó tárnákból tűzgolyók hömpölyögtek fel, majd a tárnák sorban beszakadtak. A királyságban iszonyatos pánik lett úrrá, a földrengés miatt sok fenti barlang is beomlott, rengeteg volt a sebesült, és még ugyanannyian eltűntek.

III. Druin magába roskadva ült a trónon, körülötte izgatott tanácsadók, céhvezetők és katonák hada. Nyilvánvaló volt, hogy a katasztrófát senki sem élte túl, köztük a király fia, Bulgir is odaveszett. Ortevor, a fattyú! A király nem tudott másra gondolni, minthogy a tragédiához a renegát törpének valahogy megint csak köze lehetett. Annak idején, az öt évvel ezelőtti expedíción öten vesztek oda, egyedül Ortevor volt a túlélő. Most azonban több, mint ezerötszáz törpe lelte halálát. Tegnap a bányamester már jelentette, hogy túl mélyre ástak néhol, fölöslegesen mélyre, a tárnák nincsenek mindenhol rendesen aládúcolva, ezenkívül Ortevor különös segítőket alkalmaz, és több törpe eltűnt. És bekövetkezett a katasztrófa, amelytől minden törpe uralkodó retteg a lelke mélyén!

Futva érkezett egy fiatal törpe a tárnák felől. Még zihálva szedte a levegőt, de máris hadarta a fontos üzenetet.

- Uralkodóm... van egy túlélő!

A király hitetlenkedve felállt, és már látta is, hogy egy csapat törpétől körbefogva, egy szakadt, égett figura közeledik. Közelebb érve, mindenki felismerte.

- Ortevor! - kiáltotta III. Druin dühtől eltorzult arccal. - Népünk átka...

- ...és új uralkodója! - fejezte be helyette a renegát. Körülötte minden törpe a fejszéjéhez kapott, de Ortevor felemelte a kezét, és a harcosok, mint tollpihék repültek szanaszét. Éles, csengő hanggal, mintha kanalakat ütnének egymáshoz, szürke fénnyel vibráló, függőleges korongok jelentek meg a teremben. Felületük fodrozódni kezdett, és óriási méretű szörnyek léptek ki belőlük.

A kutyafejű, bikaszarvú lények karmos kezükkel felragadták a törpéket a földről, és darabokra tépték őket. Az elit királyi testőrség tagjai vitézül szembeszálltak velük, de az idegen létsíkról megidézett thargodanok ellen nem sok esélyük volt. Az elesett törpék Ortevor egy intésére lassan felálltak, letépett karjuk vagy kilógó beleik nem zavarták őket. Kifejezéstelen szemmel bámultak maguk elé. A renegát elégedetten nézett végig rajtuk.

- Lám, a királyi testőrség máris az én oldalamra állt! Most pedig, kedves Druin - fordult uralkodó felé, akit egy megtermett thargodan tartott fogva -, megszervezzük az újjáépítést, az én parancsaim szerint.  

Gemina komolyan aggódott. A földrengés nem természetes eredetű volt, valami történhetett a hegyekben, valami nagy katasztrófa. Azóta is füst szállt fel a hegységből. Gemina érezte, hogy valami történni fog. És ha mindez nem lenne elég, Diána egy hete eltűnt, és reggel meglátogatta őt Niagren. Diánát kereste. A druida lány mást várt, egy komor, szakadt, véres kardot szorongató barbárt, ehelyett egy jóképű, művelt, intelligens férfival találkozott. Hosszasan beszélgettek, de amikor Gemina megpróbálta meggyőzni Niagrét arról, hogy a rossz oldalon áll, és a háború értelmetlen, a férfi csak a fejét rázta, és látszott, hogy nem akar a munkájáról beszélni. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen sötét titkot hordoz a szívében, és ez összefügg Gruangdaggal, hűbérurával. Az biztos volt, hogy a gonosz lordot nemcsak - vagy talán egyáltalán nem - a csengő aranyakért szolgálja.

És amikor Niagren elbúcsúzott, olyan furcsán nézett rá. Gemina ezt nem tudta mire vélni, de annyi bizonyos volt, hogy valami melegséget érzett a férfi közelében, és egy kicsit irigyelni kezdte a húgát.  

Ortevor szinte megrészegült a hatalomtól. Úgy tűnt, hogy az Orkhan Thai segítségével bármit elérhet. Persze elég ravasz volt ahhoz, hogy tudja: a thargodanok szolgálatainak ára van, méghozzá óriási ára. Ha azt a tömérdek lelket és információt, valamint a dimenziókapukat és az innét elhordott, ki tudja miféle mágikus anyagokat összeadja, az még mindig semmiség lesz ahhoz az árhoz képest, amelyet egyszer még fizetnie kell. De ezt az árat nem akarta megfizetni. És most, hogy övé volt a hatalom, tudta is, hogyan úszhatja meg a végső elszámolást.

Amikor a Sötét Létsíkról Morgan térkapuján keresztül visszatért, a Feledés mocsarába érkezett, azon belül is a rég elfeledett ősmágus rogyadozó, elhagyatott, csak néhány ocsmány élőholttal benépesített várába. Nagyon bízott újdonsült képességeiben, ezért ahelyett, hogy szélsebesen elhagyta volna az átkozott helyet, körülnézett egy kicsit. Néhány könyvön kívül nem talált semmi értékeset, de most, a könyvek áttanulmányozása után úgy döntött, hogy azok az ósdi kötetek bőven megérték a kockázatot. Nem csak az derült ki, hogy Morgan hatalmának nagy részét egy ősi relikviának, a Halál maszkjának köszönhette, hanem az is, hogy ez a tárgy még mindig ott van a várban! Nem kell mást tennie, csak újra ellátogatni oda. A Feledés mocsarából való kivergődés ugyan elég sok fejfájással járt, de Ortevor jelenlegi hatalmával biztos volt, hogy nem jelenthet komoly problémát.  

Gemina elgondolkodva ült a tisztás közepén, ügyet sem vetve a körülötte röfögő, orrukkal bökdösődő kőszáli disznó kölykökre, sem a fák lombjai között veszekedő szőrlajhárokra. Niagren reggel ismét meglátogatta, és Diánáról hozott hírt. Diána ismét valamilyen őrült kalandba bonyolódott, és állítólag felkereste Zarknod ónixpiramisát. Gemina attól tartott, hogy testvérének segítségre van szüksége.

A szőrlajhárok hirtelen abbahagyták a karattyolást, és a kis disznók is visítozva tűntek el az erdőben. Veszély! Gemina felemelte a fejét, és megnyitotta tudatát az erdő őrfái felé. Valami nagyon gonosz, ártó szándékú dolog közeledett. Azonnal cselekednie kell! Futva indult az erdő széle felé.  

Ortevor elégedett volt. Minden a terv szerint haladt. Két döngő léptű Mnebolath testőre között nem félt senkitől és semmitől. Elérték az erdő szélét. Ortevor elmosolyodott a gondolatra, amikor eszébe jutott, hogy milyen pusztítást végzett itt utoljára, amikor a mocsárból kiérve, kipróbálta újdonsült hatalmát. Odalépett egy fához, és két tenyerét a törzsre tapasztotta. A fa levelei, mintha égnének, megbarnultak, elszenesedtek, és pernyeként hullottak alá. A fa kérge megfeketedve foszlani kezdett a törzsről. A törpe mozgást érzékelt a szeme sarkából, és megfordult. Az ösvényen egy hosszú, barna hajú, egyszerű zöld ruhába öltözött elf lány állt. Kezében egy zsákot fogott, amit lassan letett a földre. Ortevor kajánul elvigyorodott, és egy megjegyzést akart tenni, de hirtelen kellemetlen érzés fogta el, és úgy döntött, hogy inkább gyorsan végez a lánnyal, mert esetleg veszélyes lehet. Felemelte kezét, és savcsóvát lőtt a nő felé, de a halálos csapás egy lépéssel a célpont előtt szétterült egy láthatatlan falon. A törpe megvonta vállát, és intett a két Mnebolathnak. A Tguarkhanok egyetlen ugrással megfelezték a köztük és a lány közötti távolságot.

Gemina szenvedélyesen vetette magát a csatába. Végre itt a lehetőség, hogy örökre elűzze az erdejét fenyegető veszedelmet! Két kezét a magasba emelve, az őstermészet erejét saját haragján keresztül materializálta. Villámok csaptak a démoni teremtmények testébe. Saját hazájukban a tguarkhanok csak nevettek volna, de itt, Sheran erdejében sokkal sebezhetőbbek voltak. Egyetlen átható sikollyal visszatértek saját dimenziójukba, a Sötét Földre. Ortevor elkomorodott. Ennek a fele se tréfa! Gyorsan egy térkaput nyitott a törpe hegység felé, és hívni kezdte bányarémeit, élőhalott zombijait és egyéb szolgáit.

Gemina két karját az ég felé emelte, és hangosan énekelni kezdett. Szél kerekedett, amely szétborzolta a haját, de ő nem törődött vele, csak tovább énekelt. Az erdőből seregleni kezdtek a vadállatok, kicsik, nagyok, békés növényevők és hosszú karmú ragadozók. Ortevor még mindig nem vette komolyan a fenyegetést, hiszen a térkapun keresztül már özönlöttek elő katonái. A dögletes bűzű zombik léptei nyomán megfeketedett, elpusztult a fű.

Elsőként a törékeny testű, de annál harciasabb madarak, a gitongák támadtak. A bányarémek felemelték ormótlan karmaikat, de Gemina megragadta a nyakában lógó ametisztmedált, amelyből zöldes fény sugárzott, és a bányarémek tehetetlenül hadonásztak, amíg a gitongák széttépték őket. Az apró termetű gyíkemberek a bokrok közt suhanva, a zombik számára láthatatlanul közelítették meg Ortevort, és karmaikkal a törpe testébe vájtak. Ortevor savat fröcskölt a zöld testű humanoidokra, majd varázslatba kezdett. A varázsigék mormolásában azonban egyre akadozott, valahogy a szavak egyfolytában kicsúsztak a fejéből. A törpe tekintete a lány lábánál heverő zsákra tévedt. Valahogy érezte, hogy a zsák tartalma akadályozza a varázslatok használatát, de képtelen volt rájönni, hogy mi módon. Időközben a vadállatok szétszórták a zombikat, és úgy tűnt, a következő pillanatban rávetik magukat. Ortevor tudta, hogy hatalmas árat kell majd fizetnie azért, amit most tesz, de nem volt más választása: eltépte a nyakában lógó láncot.

Megremegett a föld, és egy hatalmas repedés keletkezett az ösvényen, amelyből lángnyelvek csaptak elő. Egy óriási, lángoló alak emelkedett ki belőle lassan. Minden állat, amelyhez a tűzlény hozzáért, kiolthatatlan lánggal kezdett égni, sivalkodva rohantak szét az erdőben, meggyújtva a növényeket is. Gemina egyedül maradt, állatai vagy elpusztultak, vagy elmenekültek. Az elf leány végső kétségbeesésében felemelte a zsákot a földről, és az Orkhan Thai felé hajította. A zsák egy nagy, kék lobbanással eltűnt az élő tűzoszlopban, de a Thargodant csak egy pillanatnyi meghátrálásra késztette. Az antimágikus ballaszt eltűnésével Ortevor érezte, hogy varázsereje kezd visszatérni. Gemina ismét énekelt és táncolt, mintha ügyet sem vetne a közelgő, szörnyűséges halálra. A thargodan lord kinyújtotta kezét, hogy elszívja a törékeny halandó életenergiáját, ám ekkor Gemina két, előretartott tenyeréből vastag vízsugár csapott elő, és ömlött folyamatosan a tűzoszlopra. Borzalmas, robbanások sorozatára emlékeztető üvöltés rázta meg az erdőt, ahogy az Orkhan Thai küzdeni próbált az elemi vízcsapás ellen. A törpe felemelte a kezét, hogy egy savhurrikánnal véget vessen végre a druida életének. Hirtelen furcsa, bizsergető érzés támadt a mellkasában, és a testéből fénycsóva szökkent a thargodan felé. A bizsergető érzés fájdalommá vált, a fénycsóva belsejében kavargó, vörös árnyak repültek az Orkhan Thai felé. Ortevor kétségbeesetten ébredt rá, hogy az általa megidézett szörnyeteg az ő életenergiájának felhasználásával próbálja az elemi vízcsapást kivédeni! A törpe küzdeni próbált, de hatalma eltörpült a Thargodané mellett. Térdre rogyott, és ráébredt, hogy hatalmas hibát követett el. Drágán megfizet most mert, alábecsülte az erdő, Földanya gyermekeinek a képességeit, az élet szentségének védelmére rendeltetett erőket. Pedig az erdő pusztítása felesleges erőfitogtatás volt, egy apróság, amely nélkül ugyanolyan könnyedén végrehajthatta volna a küldetését. Eddig jutott gondolataiban, amikor elvesztette az öntudatát, és néhány másodperc múlva teste kiszáradt, üres tokként a földre zuhant.

A sisteregve gőzölgő thargodan állta a víz létsíkjára nyitott, folyamatosan ömlő zuhatagot, és Gemina most már végső, sosem sejtett tartalékait is felélte. Látta a törpét a földre zuhanni, de már szikrák táncoltak a szeme előtt, az eszméletvesztés határán állt. De ekkor hatalmas sistergés közepette a tűzoszlop semmivé foszlott, helyén csak gőzfelhő maradt, a földrepedés pedig nagy dübörgéssel bezáródott. Gemina összeesett, és a semmiből kiinduló vízsugár szabadon fröcskölt szanaszét, kioltva az erdőtüzet.  

A halálosan megfélemlített udvartartás napokig várta az új király visszatérését. Egyik nap azonban a rendre ügyelő élőhalottak rongybabaként összecsuklottak, és fel sem keltek többé. A rettegés nem múlt el, de lassan nyilvánvalóvá vált, hogy Ortevor nem jön vissza. A törpe királyságban helyreállt a rend, de soha többé nem nyitották meg újra a mithrilbányákat. Az eseményekbe beleőrült III. Druint nem lehetett meggyógyítani, így második legidősebb fia vette át a trónt. A törpék sosem tudták meg, hogy szabadságukat az Ortevor értelmetlen, szórakozásból elkövetett vandalizmusán felháborodott Geminának köszönhetik.

Írta: Tihor Miklós
A novella az Alanori Krónikában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 58 szavazat alapján 9.1)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Aranyforrás (HKK novella).

Létrehozás: 2003. október 6. 15:45:23Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.