Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Hírek
Mi is az a Shadowrun?
Chat, üzenõfal
Fórumok
Shadowland
Szavazások
Ismertetők, írások
Kaladmodulok
Novellák
Cikkek a Krónikából
Shadowrun könyvek
Linkek
Letöltés
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
Utcai szamuráj
Küldd el képeslapként!
Az utcai szamurájok képezik az árnyvadász csapatok fő tűzerejét. Kibervereikkel megspékelve a legfélelmetesebb gyilkológépek közé tartoznak.
Nézz szét a galériában!
Könyvismertető - Caroline Spector: Végtelen világok

A lista folytatása...
Játékost keresek! (105)
Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal (15)
Online Shadowrun project (69)
Shadowrun 4. kiadás (151)
Magyar Shadowland (2074)
Árnyvadászat (293)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Élettörténetek (Shadowrun)

A nevem Dr. Alessandro Hughes, de a barátaim gyakran csak Alexnek szólítanak. Két lányommal és feleségemmel Fort Lewis egyik kellemes, biztonságos és steril lakóparkjában élünk, boldog családot alkotva. Persze nem volt ez mindig így, én is megjártam a poklok poklát, mint minden "munkatársam", s végül én is visszakaptam azt, amit befektettem az életbe.

Csaknem nyolc évvel ezelőtt még fiatal orvostanhallgató voltam a Seattle-i Orvostudományi Egyetem sebészeti karán. A modern, többfunkciós képzésnek köszönhetően egyszerre tanulhattam gyógyszerészetet is választott szakágam mellett. Tulajdonképpen ennek köszönhettem, hogy kisiklott, majd egy jobb mederbe terelődött az életem. Abban az időszakban csak a tanulás számított. Szike alá feküdtem, hogy előnyt szerezzek többi társammal szemben, és hogy kielégítsem egómat. A képzés során a tudással együtt a vágyat is belénk égették, hogy mi legyünk a legjobbak. Úgy gondoltam, az a kis fém nem árthat semmit. Biztos voltam magamban, hisz szakmabeli kérdésről volt szó! Szóval a lézer alá feküdtem: kaptam egy kis szürkeállomány-növelést, egy kis asszociációs fejlesztést, meg pár áramkört, amik nem engednek elkalandozni, ha koncentrálnom kell valamire. Belém sulykolták a szeretetcsomagot, és visszatértem tanulmányaimhoz. Mondani sem kell, hogy azonnal vérszemet kaptam. Kibővített memóriámmal sokkal több mindent tudtam megjegyezni, kiteljesedett asszociációs képességem pedig hihetetlen módon megkönnyítette a tanulást, és a tanultak értelmezését. Zombi életet éltem akkoriban, csak tanultam, gyakoroltam és bizonyítottam tanáraimnak. Szociális kapcsolataim kimerültek a kérkedésben és okításban - nem voltam valami népszerű, de ez akkoriban nem is érdekelt. Egy idő után persze elértem képességeim határát - tanulmányaim pedig lassan a végükhöz közeledtek, így görcsösen keresnem kellett valamit, amivel még jobb lehetek.

A megoldást a kémia jelentette. Először csak gyengébb altatókhoz nyúltam, hogy zavartalanul kialudhassam magam. Bár szobatársam már nem volt, aki zavarjon (elköltözött, mivel, mint mondottam volt, kissé antiszociális voltam), az alvás így pihentetőbbé vált. Az altatóknak, majd a később szedett idegnyugtatóknak azonban tompító mellékhatásuk volt, amire egyáltalán nem volt szükségem - így szoktam rá az amfetamin származékokra. Egyszer-kétszer felmerült bennem a szándék, hogy letegyek minden szert, de hát olyan közel volt a szintetizáló, az alapanyagokat pedig csak kérnem kellett...

Megállíthatatlanul haladtam doktori disszertációm, és a beteljesülés felé, ám menetelésem egyre több tényező kezdte el zavarni. A függőség mellékhatásait még elviseltem, csak lefekvés előtt és ébredéskor jelentkeztek, de sajnálatos módon egyre erősebben. Sokkal kellemetlenebb volt, hogy a pénzem is elfogyott, pedig szükségem volt rá életvitelem fenntartásához és tanulmányaimhoz is. Úgy gondoltam, amfetamin származékokkal fogom egy ideig kenyerem keresni. Pofonegyszerűen tudtam gyártani, de kellett valaki, aki felvásárolja tőlem a szert. Ekkor találkoztam Razorral, akinek az életem köszönhetem.

Épp egy zűrös környéken levő night clubban próbáltam túladni a szajrén - Mátrixon kaptam a tippet, és már lebonyolítottam arrafelé pár üzletet -, amikor beütött a krach. Alkalmi ügyfelemmel, mint mindig, most is a megszokott sikátorban találkoztam volna, de a srác helyett csak pár komor arcú figura várakozott rám. Egyértelmű helyzet volt, még esélyem sem lett volna menekülni. A fickókat nem érdekelte a drog, a pénzem vagy a szakértelmem, egyszerűen jégre akarták tenni a konkurenciát. Már javában vertek, amikor Razor közbelépett. Nem igazán emlékszem az eseményekre, csak arra, hogy golyót repít az egyik mellébe, majd egy rövid és harcias szóváltást követően felkap, és elvisz valahova. Innentől elsötétült a kép.

Amikor magamhoz tértem, már egy pincében voltam. Ismeretlenek vettek körül - ahogy később kiderült, Razor társai voltak. Kivallattak. Razor felvilágosított, hogy korántsem felebaráti érzelmek vezették - őt is felbérelték volna, hogy szabdaljon át egy kissé, de amikor meghallotta, hogy orvos vagyok, akkor önkényesen megváltoztatta a tervet. Azt mondta, hogy szükségük van saját orvosra - szakmájukban kissé sok a "munkaköri ártalom" - és természetesen meg is fizetnek ezért. Mondani sem kell, hogy kapva kaptam az alkalmon.

Unalmas óráimat ezután ápolásukkal töltöttem - lövési sérülések, belső vérzések, miegymás. Razor csapata igen aktív életet élt, én pedig könnyedén raktam őket rendbe. Kisebb beavatkozásokat helyben végezhettem, a nagyobbakhoz pedig a gyakorlatokhoz használt műtőket vettük igénybe - Razort szinte képtelenség volt észrevenni akció közben. A pénz is jól jött, megvehettem a legmodernebb kutatási anyagokat, a legújabb és legprecízebb beavatkozási módszerek leírásait. Tudásilag messze elhúztam társaimtól, ám ehhez fel kellett áldoznom a testem. A függőség mellékhatásai egyre gyilkosabban csaptak le napról napra. Nem voltam már messze a doktoritól, az önálló élettől, ám testem feladta - összeomlott a serkentőszerek megterhelésétől.

Az egyetem magánklinikájára kerültem, gyakorlatilag nem voltam sokkal több egy nyáladzó roncsnál. Miután azonban stabilizálták az állapotom - természetesen saját évfolyamtársaim közreműködésével, hogy elriasztó példát statuálhassak -, de még mielött elküldtek volna egy elvonóra, eltűntem a klinikáról. Razor és spanjai belógtak, már szinte rutinból, és kivittek. Szervezetem annyira le volt gyengülve, hogy már a szökéssel járó megterhelést sem bírta - elájultam. Egy pincében tértem magamhoz, ott, ahol először találkoztam Razorral. Sötét volt, és be voltam zárva.

Razor minden nap meglátogatott, némi nutriszóját és kávét adott be egy parányi nyíláson. Nem volt hajlandó beszélni, kiengedésről pedig szó sem lehetett. Szinte megtébolyultam a függőségtől: menekülni próbáltam, ütöttem a megerősített vasajtót és a falakat, nem létező dolgoknak könyörögtem segítségért, vagy őrült, önpusztító gondolataim próbáltam elfojtani a vaságyat rágcsálva. Nem érzékeltem a napok múlását, csak azt, hogy egy idő után elsimul minden. Nem volt több kényszer, nem éreztem a fájdalmas hiányérzetet, elmúlt a folytonos lüktetés.

Nemsokára Razorék is észrevették, és kiengedtek. Nagyjából egy hónapot töltöttem a pincében, de az egyetemen belátók voltak. Elmondtam nekik azt a nevetséges mesét, amit Razorék találtak ki (konkrétan, hogy céges fickók mérgeztek meg, hogy elrabolhassanak a klinikáról, és köreikbe kényszerítsenek, de sikerült tőlük elszöknöm) és szerencsére meg is ették. Megszereztem doktorimat, felesküdtem hivatásomra.

Razorral azóta is barátok vagyunk. Sokat dolgoztunk együtt, ő kirángatott a tűzvonalból, én pedig összefoltoztam, ha kellett. Több éves pályafutásunk alatt - miközben folyton cserélődtek társaink - összeszedtem annyit, hogy magánklinikát nyithassak, és sikerült családot is alapítanom. Razor nem is barát, hanem inkább családtag. Nélküle nem is tudom, mi lett volna velem.

Még mielőtt elkezdjük, le kell szögeznem valamit. Az utcanevem ősrégi maradvány, csak annyira megszoktam, hogy nem akartam váltani. Ha húsz éve így hívnának és így ismernének, te sem váltanál. Nyugodtan leveheted a kezed a zsebedről! Ha akarnám, a brifkód már rég nálam lenne...

Öt éves korom óta az utcán dolgozom, megértem már szép időket, de rosszakat is, hidd el! Mivel elsődlegesen emberekkel foglalkozom - így vagy úgy - elhiheted nekem, hogy tényleg csak ötfajta embertípus létezik. Hogy te melyikbe tartozol? Ha-ha! Majd megtudod idővel!

Kiskoromban még rászolgáltam a becenevemre: naiv kölökként kerültem az utcára, és gyakorlatilag a kukákban talált dolgokból éltem. A konténerek voltak időleges menedékeim, amikor a nagyobb utcakölykök kergettek, és ezekből szereztem a kajámat is. Hidd el, büszke vagyok a múltamra! Én túlélő típus vagyok és megállok a lábamon, bármi is történjen. Nem ismertem a szüleim, alig születtem meg és éltem pár évet, máris kiraktak az utcára. Otthagytak valahol, és onnantól magamra maradtam. Nevelés nélkül nőttem fel, csak időnként csapódott mellém valaki, többnyire egy másik utcakölyök. Megtanultam túlélni, olvasni, lopni és hazudni. Csupa fontos dolog az életben. Alig lehettem hét, vagy talán nyolc, amikor egy bandához verődtem. A kölykök alig voltak idősebbek nálam pár évvel, de volt köztük olyan, aki már ölt. Évekig voltunk együtt, törzshelyünk egy padlás volt, vezetőnk pedig Samuel, aki a legidősebb is volt köztük egyben a maga tizenkét évével. Loptam, zsebeltem és kéregettem, mint mindenki más. Megtettünk bármit a túlélésért, többen a testüket is eladták. A bandában haverkodtam össze Angyallal, az egyetlen cimborámmal, akivel a mai napig együtt vagyok. Gyönyörű kiscsaj volt, a maga módján, és imádott áldozatot játszani, amivel igen sok pénzt lejmolhatott össze. Sokat tanultunk a többi sráctól, és a lopott dolgokból. Samuel csapatot próbált csinálni belőlünk, megtanultunk bízni egymásban, és csapatként dolgozni.

Sokat edzettünk, hogy megerősödjünk. A kényelmet csak ritkán élvezhettük, de kajánk szerencsére szinte mindig akadt (amiben közrejátszhatott az is, hogy nem voltunk túl válogatósak). A többiektől tanultam meg zárat törni, egyszerű elektronikákat berhelni, lőni, verekedni és színészkedni. Miután megerősödtünk, mint csapat, komolyabb bulikat szerveztünk. Lakásokba törtünk be, szállítmányokat loptunk el, megtettünk bármit, hogy meglegyen a napi betevőnk. Alig lehettem tizenegy, amikor túlestem az első gyilkosságomon. Egy "szamuráj" volt az áldozat, aki örömét lelte abban, hogy két haverom fejét csapkodhassa a falba. Láttam a rémületbe torzuló szemét, amikor meghúztam a ravaszt. Soha nem éreztem megbánást vagy lelkiismeret-furdalást emiatt.

Idővel persze kinőttük magunkat. Tinédzserek lettünk, összeszokott banda, kijelölt területtel. Vívtuk a kicsinyes bandaháborúnkat, vérrel fizettünk minden megszerzett utcasarokért. Ó, azok a régi szép idők! Ekkor kezdtem fixeresdit játszani. Először még csak kis dolgokkal üzleteltem, majd ahogy jött a pénz, fegyverben és drogban is utazni kezdtem. Baromi jól ment az üzlet, de nem tudtam kinőni magam.

Kábé ekkor goblinizálódott Angyal. Először azt hittük elkapta a VITAS-t, vagy valami hasonló szemét betegséget, de idővel megláttuk az eredményt. A törékeny és gyönyörű Angyalból kemény és kegyetlen troll lett. A sors iróniája, hogy míg idáig én védtem a csajszit, ezentúl ő állt a golyók útjába. Angyallal, mint már mondottam volt, azóta is együtt vagyunk, együtt dolgozunk és élünk. Még nem múlhattunk húsz évesek, amikor beszereztünk első krómjainkat, és csatlakoztunk pár árnyvadászhoz. Rengeteg futásunk volt, több mint amennyire emlékszünk, és baromi sokat tanultunk. Pár év árnyélet után találkoztam jelenleg csapatom vezetőjével - Khm! -, legyen annyi elég, hogy egy bicskással meg a háziorvosával, és jól összehaverkodtunk. Tulajdonképp egy csapatban játszunk, de ez csapat soha nem érhet még a közelébe sem annak a csapatnak, amit ketten Angyallal alkotunk. De erről inkább számoljon be ő.

Na hoi, hombre! Szal te vagy a fickó, aki a múltamban akar vájkálni? Kérlek, te akartad!

Egy kis külvárosi kommunában születettem, emberként, mint te. Szüleim egy elmebeteg szekta tagjai voltak, ami a 113. és a Seventh Avenue sarkán levő blokkban székelt. Elzárkózva éltek, és az apokalipszisre fegyverezték fel magukat, vagy legalábbis valami hasonlóra. Az Ébredés óta bezárkóztak, valószínűleg fegyvertisztogatás, vagy boldog utópia-tervezés közben fogantattam meg az egyik sötétebb sarokban! Ha-ha-ha! Valami félőrült techno-vallásban hittek, "tanaik", pontosabban inkább sületlenségeik a mai napig néha eszembe jutnak. Néha szórakoztatók, néha azonban rohadtul idegesítők! Kidobtak a kommunából, mivel "rossz interferenciát" vettek az éterből minden születésnapomon, ráadásul fejlődési ciklusaim is pontatlanul illeszkedtek valami soha le nem állított trideó szappanopera nézettségi indexéhez. Ez elég volt nekik arra, hogy kitaszítsanak, és száműzzenek "az örök fajközti interferencia földjére", tehát a vasalt páncélajtón kívülre. Voltaképp szerencsém volt. Pár évvel később óriási hír volt, hogy felrobbantották magukat a tömbházzal együtt. Indokolatlan terrorakció, elsöprő árnyvadász aktivitás, meg hasonlókat harsogott a sajtó, csak én tudtam az igazságot: levették vetítésről azt a szappanoperát, amelyre "hitük" alapult, és ez már túl sok volt nekik. Poénosnak hangzik nem? De jó, hogy eljöttem onnan 'sszameg!

Az utca nevelt fel, alig voltam hat, mikor kidobtak. Még alapfokon sem tudtam túlélni, túl sokáig tömték a fejemet azzal a zagyvasággal. Nem akarom részletezni, hogyan éltem túl, míg hozzá nem csapódtam egy kölökbandához. A bandában leltem meg második családom, minden második héten új apukám és anyukám lett, sokat baromkodtunk, és biztonságban éreztük magunkat. Játék volt a lopás, játék volt a kéregetés. Csak megesetten kellett néznem egy céges torony árnyékában, és már hullott is a lé. A sok baromkodás és játék segített, hogy ne kössük fel magunkat, és hogy el ne veszítsük az életkedvünk.

Tulajdonképp nem sok mindenre emlékszem ébredésem előttről. Egyik haverom, egy orvos, azt mondta azért, mert túl durva volt a "goblinizációs sokk", vagy mi a jóisten. Azt is mondta, hogy eléggé intelligens maradtam ellenben, de a memóriám csak erős edzéssel lehet a régi. Most együtt "edzünk", mindenféle olyan "játékokkal" szórakoztat, amit általában kiskölykökre szoktak kényszeríteni. Ez persze nem veszi el a kedvem - nem lesz kisebbségi komplexusom, mert nem százas a memóriám.

Zsebessel nem is emlékszem mikor és hogyan futottunk össze, de már baromi régóta együtt vagyunk. Őszinte haverokká kovácsolódtunk az idők során. Ahogy ő szokta mondani: "Mi vagyunk a kétszemélyes törzs". Ne mondd el neki, de nekem úgy tűnik, az utóbbi években egy kissé túlságosan is hozzászokott a kényelemhez. A múltkor például futnunk kellett, aminek az lett a vége, hogy fel kellett kapnom, mert majdnem kiköpte a kibertüdejét. Hát igen, senki sem lesz már fiatalabb!

Már jó ideje lógunk az árnyakban, de az utóbbi időben lett csak fix csapatunk. Legalábbis úgy emlékszem. Mostanában egy Razor nevű fickóval hegesztünk, meg az orvos ismerősével, aki engem is kezelget. Az ő nevét nem tudom, de úgy is csak dokinak hívnám. Hanem a bicskás kölök egy komplett idióta. Általában nyugiban van - olyan katonaviselt, fegyelmezett pszichopata fajta -, de ha bepöccen... Mivel együtt vagyunk általában a tűzvonalban, csak én láthatom őrjöngeni, de szavamra mondom, ilyenkor úgy viselkedik, mint egy veszett róka. A múltkor is volt egy félresikerült balhénk, ahol jó sok heget szereztünk mindketten, és csak arra lettem figyelmes, hogy bicskás barátunk össze-vissza pusztít. Lelőttük már az összes ellenséget, de ő még a halottak fejét is széttrancsírozta, meg még olyan dolgokat művelt, hogy ha elmondanám, biztos kidobnád a reggeli kávéd. Lefogni sem tudtam - pedig nem vagyok kisdarab, láthatod -, csak akkor tért magához, amikor a fejéhez vágtam egy mopedet. Megkérdezte, hogy nem sebesített-e meg, de megnyugtattam, hogy kevés ő ahhoz. Valami harci drogokról, meg katonai agymosásról hablatyolt, de inkább lenyugtattam - vannak olyan dolgok, amiket nem kell tudni. Ilyen például az összes magánéleti szar. Persze mondani sem kell, hogy Zsebes nem hitte el, amikor elmeséltem neki, úgyhogy dobtuk a témát.

Így tengetem mostanában életem. Családom mindig akadt, másra pedig nem vágyom. Mármint a pénzen kívül. Tudod a kocsim rengeteget zabál, a ruháim is háromszor annyiba kerülnek, mint átlag humáné (a kevlár pedig drága ám!), a flamóról nem is beszélve. Tényleg, ha már itt tartunk...

Hoi omae! Szóval te vagy az a tag, akit annyira érdekel kis csapatom? Tisztázzunk valamit előre: ha a srácok elmondták neked kis történetük, az csak a jó beszélőkéd dicséri, de ha visszahallunk valamit ebből, inkább nem folytatnám...

Szóval Razor vagyok, egy kommersz bicskás, semmi több. Katonatiszti családba születtem, több generációs hazafi, pontosabban inkább harcos-rabszolga családfába. Kiskoromban pokoljáró őseim falra függesztett képeit lestem folyton, ahogy mindenféle érdemrendekkel feszítettek, büszkén és gőgösen. Katonai nevelést kaptam - először otthon, majd katonai iskolákban, végül pedig a seregben. Célorientált nevelés, fegyelemerősítés, hadi életszemléletre okítás - ezeken a szarokon mind átestem. Gyermekkoromról nem beszélnék, mert nem volt - inkább kiképzésnek tűnt, melynek célja, hogy felkészítsenek a halálra. Egész életemben azt plántálták belém, hogy családomért, otthonomért és hazámért érdemes meghalni. Sajnos, ez folytonosan előtör belőlem.

Mélységi felderítő lettem, majd helyiségharci specialistát faragtak belőlem. Komor életem csak néha törte meg egy bevetés. Mivel ekkor városban mozoghattam, felfigyeltem a színes világra, ami idekint várt - ki akartam jutni, mindenáron. Őseim hazudtak - hazug pillantásokat vetettek rám a falról, elhitették velem, hogy a katonaság jó, dicső és büszke szakma. Lószart!

A fordulópont évekkel ezelőtt történt, amikor kiestem az UCAS kötelékéből, és elkezdhettem igazi életem élését. Egy kisebb egységben működtem, feladatunk egy harmadosztályú mágikus veszély felderítése és elfogása volt. Titkos akció, gettókörnyezetben. Megvolt minden felszerelésünk a dologhoz - páncéltörő-gyújtó lőszer, nagy flinták, mágikus fedezet - így nem féltünk. Bár a kiképzés miatt nem is félhettünk. Épp becserkésztük a génrémet (csak így hívtuk a mágikus aberrációkat), amikor elszabadult a pokol. Sokkal többen voltak, mint amennyire számítottunk, ráadásul sokkal erősebbek is. Egyszerűen lerohantak. A földre teperve láttam, ahogy az egyik génrém még élő társam testéből lakmározik, míg a másik a páncélom szaggatta. Kitörni próbáltam, aztán csak robbanásokra és lángokra emlékszem.

Egyik csapattársammal menekültünk el, de a harctéri sokktól még vagy egy hétig bujdostunk. A megerőltetés, a kimerülés és az ellátatlan sebek megtették hatásukat - hosszantartó hallucinációnk csak napokkal később állt le, és mikor feleszméltünk testünk már a végkimerülés határán imbolygott. Már elhittük, hogy nem kell többet harcolni, így lenyugodtunk és befészkeltük magunkat a gettóba. Több hétig pihentünk, és elláttuk sebeink, de valami furcsa utóhatásra figyeltünk fel. Valami miatt testünk változni kezdett. Először megvakultunk, de csak részlegesen - színes körvonalakat láttunk, semmi mást. Testünk is átváltozott, a kibernetikák kényes mikro-áramkörei megszakadtak, és meghibásodtak, izomzatunk pedig elburjánzott. Étvágyunk is elment, méghozzá maradandóan. Mindezt a sokkra és a végigharcolt hetekre kentük, csak később gondolkodtunk.

Egy idő után gyanússá vált a dolog. Kezdtük felismerni, hogy látásunk lassan olyanná válik, mint amit a kiképzésen oktatattak az asztrális érzékeléssel kapcsolatban. Étvágyunk nem volt, a feldolgozott kaját pedig hiába nyomtuk le a torkunkon, kihánytuk. Csontozatunk megerősödött, kibervereink többsége pedig kudarcot vallott, ráadásul a napfény is irritálta megkínzott bőrünk. Mi is mágikus veszélyekké váltunk.

A társam két nappal később lőtte fejbe magát. A gyújtólövedék sistergése ébresztett fel, és a friss hús vágya. Elmenekültem, nehogy meggyalázzam társam holttestét. Tudtam, hogy a sereghez nem fordulhatok - engem már génrémnek tekintenek, így lelövésen kívül másra nem számíthatok, feladni pedig nem akarom, mert keményebb fából faragtak. Látásom lassan visszatért, ám az asztrális kép még mindig szuperponál vele. Megtanultam kölcsönhatásba kerülni az asztrális formákkal - sok kemény leckét kaptam tőlük. Úgy gondolom, hogy ha a látásom visszanyerhettem, akkor vissza is alakulhatok, ha elég keményen dolgozom rajta. Épp ezért karoltam fel doki ismerősöm, bár nem genetikus, de rajta keresztül megismertem párat. A fixerem egyik embere, egy ijesztő harci potenciállal rendelkező troll nő előtt már lebuktam párszor - de eddig sikerült ködösítenem. Szükségem van rá, mert brutálisan jó csapatjátékos és harcos. Egyikük sem tudja, maximum sejthetik, hogy nem vagyok ember, és csak remélni tudom, hogy ez egy átmeneti állapot, és nem kell örökre holtak nyers húsán élnem... De hé! Miért mondom ezt el neked?! ...

Írta: Phobos
A cikk az Alanori Krónika 102. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 7 szavazat alapján 7.9)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Renraku archológia - Találgatások (Shadowrun).

Létrehozás: 2005. május 27. 11:04:47Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2020
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.