Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
ÁSZF
Adatvédelmi tájékoztató
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Az istenek csarnoka július 20.
Hatalom Kártyái - Élőholt invázió június 22.
A pillanat képe
Szithani látkép
Küldd el képeslapként!
A mesés Szithan birodalom fővárosának (ahol az emberélet olcsó, de az elefántcsont drága) látképe egy nemesi palota erkélyéről.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Élőholt invázió
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Elemi erők
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Gemina erdeje
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Végzetúr alappakli

A lista folytatása...
Könyv adás - vétel (614)
Kaland-Játék-Kockázat (149)
Böszörményi Gyula: A bolhedor lovagjai (19)
Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (40)
Brian McAllister: Két világ közt (47)
Magyar fantasy könyvkiadás (35)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Janny Wurts: Összeesküvés I. (részlet)

A Fény és Árnyék háborúját a Harmadkorban, Athera történelmének legzavarosabb és legforrongóbb időszakában vívták. Akkoriban öt évszázadon keresztül elkeseredett és véres küzdelem zajlott Arithon és Lysaer között. Amennyiben az ezen időszakban papírra vetett feljegyzések hitelesek, Lysaer, a Fény Ura isteni megtestesülés, az Árnyékmester viszont a gonosz szolgája és sötét erők irányítója volt. Eddig csupán a szelíd templomi hit feljegyzései képviselték az igazságot.

A hideg idő a szokásosnál korábban érkezett meg Araethura mezőire. Az őszi esőcseppek között apró jégdarabok csillantak, amelyek apró mélyedéseket vágtak a víztől felpuhult földbe. A házban nem égett tűz, amely harcra kelhetett volna az őszi széllel, így a hideg tetszés szerint garázdálkodhatott a helyiségekben. A kihűlt kandalló mellett a döngölt földpadlón egy varázslónő térdelt a sötétben. Elaira félredobta a kezében tartott kovakövet. Összefonta a hidegtől elgémberedett ujjait, és fújni kezdte a frissen csiholt szikrákat. Nagyon jól ismerte már a tőzeg ellentmondásos természetét, ezért szinte gügyögve kérlelte az anyagot, hogy a bizonytalan láng ne aludjon ki.

Ekkor azonban kopogás hallatszott az ajtón. A végzet hangja azonnal eloszlatta a belső békéjét és a pillanat nyugalmát.

Elaira magába fojtotta a bosszúságát. A kezében tartott forgács kialudt, ahogy a nő felállt. Lemondóan legyintett, és elindult, hogy kiszolgálja a látogatót, aki nyilván köhögés elleni szirupot kér, vagy a beteg kecskéjét kellene meggyógyítani. Már hét éve élt itt magányosan, folyamatosan bővítve növényismeretét és az ehhez kapcsolódó praktikákat. Az idő szép lassan eloszlatta a helybéli pásztorok bizalmatlanságát a mestersége iránt. Mostanában a családok már félelem nélkül keresték fel, ha valami betegség ütötte fel a fejét a családban vagy az állatok között. Amikor a fák lombja sárgulni kezdett, a varázslónőnek egyre messzebbre kellett a hegyek közé mennie, hogy megfelelő gyógynövényekre leljen. A hozzá fordulók tudták, hogy ilyenkor a legnagyobb eséllyel napnyugta után találják otthon.

A kunyhóban uralkodó sötétség nehéz volt, akár a nedves gyapjú, s ehhez nagyban hozzájárult a gerendákra akasztott gyógyfüvek erős illata is. Elaira kivette a ruhásládájából báránybőr ujjasát, és szinte azonnal megérezte az anyagba ívódott olajos dohszagot. Miközben az ujjaival tapogatózva elhaladt a berendezési tárgyak között, ismét felhangzott a türelmetlen kopogás.

- Dharkaron bosszújára, hallom!

Elaira a gallérja alá csúsztatta a kezét, és megfogta a nyakában ezüstláncon függő fókuszkristályt. A kvarcot használva mágikus látásával végignézett a helyiségen. Óvatosan lépett el rozoga növénytartó kosarak és agyagedények mellett; a dolgozóasztal alatti mélyedésben már rég nem fértek el a tárolóedények. Mezítlábasan és a hidegtől reszketve érte el az ajtót. A retesz után nyúlt.

Rossz előérzete támadt. A szívdobbanás töredéke alatt végigsöpört az egész testén valami megmagyarázhatatlan forróság.

Aztán a pajtában tartott lova felnyerített, szétoszlatva a döbbenetét. Egy másik, idegen állat válaszolt a hívására; fémpatkó csapódott az ajtó elé lefektetett köveknek, majd a gyeplő gyűrűinek csörgése törte meg az éjszaka csendjét. Ártalmatlan hangok voltak, de mégis megfosztották a varázslónőt attól a látszólagos nyugalomtól, amely az előző hét évben jellemezte az egyedüllétét.

- Sithaer démonaira!

Elaira eleresztette a kristályt, és érezte, hogy az egész teste libabőrös lesz. Ez önmagában még nem jelentett volna gondot, hiszen hideg volt. De tudta, hogy most nem egy pásztor kereste fel. A segítségét kérő helyiek gyalog jöttek, vagy mocsári pónikkal, amelyeket csupán bőr kötőfékkel szereltek fel. A hátasaikon nem voltak fém szerszámok, és sosem voltak megpatkolva.

Bal keze megállt a levegőben. Nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, amikor a kopogás harmadszor is felhangzott. A roskatag faajtó egyre jobban mozgott, és Elaira attól félt, hogy elszakadnak a bőrből készült zsanérok. Gyorsan elhúzta a reteszt. A szél azonnal kihasználta a kínálkozó alkalmat, és befurakodott a résen. Az ajtónyílásban immáron tisztán látszott, hogy ki az éjszakai látogató.

Egy korian varázslónő állt a küszöbön, akinek az arcvonásain látszott, hogy egyáltalán nem rajong az itteni őszért. Csípős hangon szólalt meg.

- Csak nem aludtál, és a párna alá gyömöszölted a kicsi fejedet? - Csak úgy sütött róla az elégedetlenség, főleg amikor felszegte az állát a csuklya alatt. Akármilyen magas rangban is állt, a szelek ugyanúgy megkínozták, mint bármely más utazót. A köpenye összegyűrődött és sárfoltos volt, a szegélyét pedig a tüskebokrok szaggatták meg. Amikor leeresztette a kezét, és végignézett a drága borjúbőr kesztyűből kiálló szálkákon, még jobban feldühödött. - Átkozott deszkák! Miért nem kerestél már valakit, aki rendesen lecsiszolná neked?

Elaira a füle mögé igazított egy elszabadult tincset, és szélesebbre tárta az ajtót.

- Szitkozódsz tovább, vagy inkább bejössz?

A félelme valami megmagyarázhatatlan okból eloszlott, és a helyét elfojthatatlan gonoszság vette át. A barátságtalan sötétségbe burkolózó helyiség felé intett, amely nem túl sok kényelmet nyújthatott az eleganciához szokott elöljáró számára. Mivel a küszöbön álló nő nem tehetett mást, elfogadta az invitálást. Felemelte selyemszoknyáját, amely alól elővillant a sáros lovaglócsizma.

- Kedves hölgyem, milyen eredeti vagy.

A nemesi akcentussal kiejtett szavak mögött érezhető volt az elfojtott méreg. Egy pillanattal később a szél felerősödött, de Elaira mégsem emiatt borzongott meg. A jelen és a múlt összefolyt előtte. Már tudta, hogy ki látogatta meg. A felismerés megmagyarázhatatlan félelmet, majd szörnyű dühöt ébresztett fel benne. Úgy látszik eljött az ideje annak, hogy a rendje szétverje azt a menedéket, amelyet a hosszú évek fáradságos munkájával alakított ki ezen az elhagyatott vidéken.

- Első Varázslónő - üdvözölte a másikat. Az összezárt fogai közül előbukkanó szavak úgy ropogtak, mint a rianó jég.

Lirenda leengedte a szoknyáját, és savanyú hangon válaszolt.

- Nem vagyok többé Első Varázslónő - közölte. Aztán mintha egy fegyelemsértésen kapott újonc lenne, még hozzátette: - A Legfőbb megfosztott a rangommal járó kiváltságoktól.

Ez újdonság volt Elaira számára. Úgy látszik, a távollétében is zajlanak az események. Miközben ezen töprengett, ösztönösen az ajtóhoz lépett, és becsukta, mielőtt a huzat letéphette volna a gerendákra függesztett gyógynövényeit. Hátát a csupasz ajtónak támasztva kivárt néhány szívdobbanásnyi időt, amíg a szél fel nem adta a deszkák elleni támadásokat. Sarokban álló ágya felett volt a helyiség egyetlen ablaka. A zsaluk megremegtek a heves áramlatoktól. A fülsértő hangok és a nedves földpadló kipárolgása megakadályozta, hogy Elaira nyugodtan a gondolatai közé merüljön.

- Gondolom, van valahol egy gyertyád, nem? - szólalt meg végül Lirenda. Eligazgatta meggyűrődött köpenyét, mert nem akarta, hogy a selyembélés beleakadjon a lakkozatlan berendezési tárgyakba.

- Faggyú - bökte ki Elaira. A méhviasz túl értékes volt ahhoz ezen a vidéken, hogy elégessék. A varázslónő átszelte a kunyhót. A gőg nem jelentett elégséges magyarázatot arra, hogy a rend egyik magas rangú elöljárója miért nem használja a mágikus látását. Miközben a szekrényben kutatott, hogy eleget tegyen a másik kérésének, hiába töprengett, nem jött rá a megoldásra. De baljós előérzetét sem tudta csillapítani.

A nyolcadik rangot elérő elöljáró megszégyenítése túlmutatott minden ésszerű határon. Lirenda már több mint öt évtizede állt a Legfőbb mögött a ranglétrán. Morriel az utóbbi időben egyre gyengébb lett, egyes pletykák szerint haldoklott. Az Első Varázslónő megbuktatása nem tűnt logikusnak, hiszen ő volt az egyetlen, aki sikerrel próbálkozhatott volna a másik örökébe lépni, amikor meghal.

A Koriathain zűrös hatalmi változásai ellenére valószínűtlen volt, hogy Lirenda érkezése a véletlen műve. Elairának rögtön eszébe jutott az a név, amely kitörölhetetlenül ott rejtőzött a gondolatai között, de az utóbbi években sikerült törékeny fallal körülvennie.

- Most éppen mit akarsz tudni Arithon hercegről? - kérdezte keserű hangon, ahogy felegyenesedett. Izzadságtól nyirkos ujjai között ott tartotta a megtalált faggyúgyertyát, de a szekrény ajtaját hiába akarta bezárni, az folyton kinyílt.

Nyilvánvaló volt, hogy a Koriathain továbbra sem tett le arról, hogy zaklassa a Ködszellemet elűző két féltestvért. Hiába sikerült ugyanis visszahódítani a napfényt, a győzelmet nem ünnepelhették sokáig. Desh-thiere kétségbeesetten védekezett, de végül a ködtakarót eloszlatták, és a lényt foglyul ejtették. A ködben lakozó kísértetek utolsó erejükkel megátkozták Arithon s'Ffalennt és Lysaer s'Ilessidet. Az örök ellenségeskedésre kárhoztatott hercegek egymás ellen fordították az adományukat. A fény és az árnyék küzdelme az utóbbi tizenhat évben több véres háborút és politikai csatározást eredményezett.

Morriel meg volt győződve arról, hogy Arithon Teir's'Ffalenn fenyegetést és veszélyt jelent a társadalomra. Elaira sejtette, hogy a Legfőbb véleménye aligha változott meg az utóbbi időben. A legutóbbi hírek arról szóltak, hogy Lysaer s'Ilessid vadonatúj flottája is áldozatul esett az összecsapásoknak. Lirenda hallgatott. A szél jajgatását elnyomta a városban szőtt selyemruha susogása.

- Mi másért jöttél volna? - szegezte neki a kérdést Elaira. Rezzenéstelenül várta a másik válaszát, de közben a gondolatai azon jártak, hogy bárcsak valaki megszabadítaná a kínoktól. Elindult a kandallópárkányhoz a nemrég eldobott kovakőért, hogy fényt gyújtson. - Ha csupán nedves földpadlóra vagy nyúlpörköltre vágytál volna, azt kellemesebb társaságban is megkaphattad volna.

- Ugye tudod, merre jár az Árnyékmester? - lépett közelebb Lirenda óvatosan az asztalhoz, majd megállt, amikor a lába egy agyagedényeknek ütközött. Az önuralma roppant figyelemreméltó volt, ahogy elnyomta a nemesi származásából és a rangjából fakadó gőgjét.

Elaira szikrát csiholt. A sötétségben megvillanó fény visszatükröződött a szemében. Szerencsére a paladarabhoz ütődő kova tompa hangja épp akkor vonta el a másik figyelmét, amikor az érzelmek egy pillanatra a felszínre törtek. A kötelesség azonban kényszerítette. Ha kérdezik, válaszolnia kell. Az esküje engedelmességet kívánt tőle; nem menekülhetett a tudatlanság álarca mögé sem. A láthatatlan szál, amely összekapcsolta a tudatát Rathain hercegével az egymástól távol töltött hét év alatt sem fakult meg. Elaira most mégis elégedett volt, mert őszintén válaszolhatott.

- Nem hiszem, hogy sok újdonsággal szolgálhatnék - vonta meg a vállát, de a kialvó láng villanása elhalványította a gesztust. - A fürkészeid is választ adhattak volna. Ezért teljesen felesleges egy olyan nádtető alatt éjszakáznod, amelyben ezüstmolyok fészkelnek.

Lirenda szótlanul várakozott. Elaira újabb tűzgyújtási kísérlete közben megadta a kért választ.

- Mihez kezdene egy tolvaj az ellopott briggekkel? Valószínűleg használni akarja őket. Rathain hercege már három hónapja tengerre szállt.

A kanóc meggyulladt. Sárga fény világította meg a fatárgyak durva deszkáit, a sok használattól kicsorbult agyagedényeket, majd végül a sarokban álló ágyat is, amelyet kiselejtezett bőrdarabokból összevarrott takaró borított. Elaira egy pillanatra elszégyellte magát a szegényes berendezés miatt, de mégsem kért elnézést. Az élet a lápvidéken megadott neki mindent, amire szüksége volt. A tető nem szivárgott, amit nehéz gyermekkora miatt egyáltalán nem érzett eleve természetesnek. Ez az aprócska kunyhó jelentette az otthonát, amióta elhagyta a Meriorban dolgozó Arithont. Az asztalt és a polcokat nem borította fényes lakkozás, a falak foltosak voltak. A fadobozok, a fémedény, a kőkések és a parázstartó mind hozzánőtt már a szívéhez. Amikor végignézett az ismeretlen tárgyakon, egyáltalán nem érezte azt, hogy hiányzik a pompa és a csillogás az életéből.

Habár közönséges berendezési tárgyai békességet sugároztak, Elaira tudta, hogy már nem érezheti magát sokáig biztonságban.

Az általa legjobban gyűlölt feljebbvalója kényelmesen elhelyezkedett a sámlin, amelynek a szélén látható karcolások elárulták, hogy egy cipészműhelyből került ide. A városi nemesség magasztosságát sugárzó Lirenda úgy fészkelődött, mint a kandalló mellől elzavart macska. Egy fekete hajtincse elszabadult, és végigsimított fehérmárvány halántékán. Hiába piszkolódott be a ruhája az utazástól, a tartása ugyanolyan tiszteletet parancsoló volt, mint korábban. Végtagjait úgy tartotta, mintha egy szobrász élete fő művét formázta volna róla.

Ez a tartás önelégült arckifejezésével párosulva nem sok jót ígért. A hideg, huzatos kunyhóban körülpillantó Elairát frissen támadt idegesség öntötte el. Lirenda mindig is megvetette az egyszerű körülmények között élőket. Ravasz, művelt nő volt, aki forró fürdőre és szinte néma, hozzáértő inasokra tartott igényt. Ezen a vidéken szegény emberek éltek. Ráadásul az ősz is zordabb volt a szokásosnál; a nő számára ez az utazás felért a kínzással. Valószínűleg Morriel parancsának engedelmeskedve jött ide, különben valamelyik kevésbé kedvelt alárendeltjét küldte volna maga helyett. Az a tény, hogy egyedül utazott, valami nyugtalanító titokzatosságot hordozott magában.

Elaira az asztalra tette a gyertyát, mielőtt a remegése túlságosan árulkodó lett volna. Ahelyett, hogy engedett volna az egyre növekvő rémületének, inkább lehajolt, és a nedves tüzelő életre keltésével foglalta el magát.

- Azt te sem gondolhatod, hogy irányítani tudnám Arithon herceg cselekedeteit.

- Ennek ellenére neked is részt kell vállalnod az elkövetkezőkben - jegyezte meg Lirenda.

Elaira hátrahőkölt. A kupacba rakott nyírfaforgácsok úgy rebbentek szét, mintha egy nyílvessző süvített volna el felettük. A szikra ismét kialudt, sűrű, barátságtalan füst szállt fel. Elaira összeszorított foggal látott neki a szétszórt törmelék összegyűjtésének. Az érzelmeit gránitmaszk mögé rejtette, amelyen semmiféle vihar nem tudott kifogni. Ismét a palához ütötte a kovakövet, de most olyan erővel, hogy azzal egy máglyát is lángra lobbanthatott volna.

Az esküje a Koriathainhez kötötte, egészen addig, amíg az utolsó lélegzet melege el nem illan az ajkáról. Abban a pillanatban, amikor a lángok életre keltek, felállt, és szembefordult kínzójával.

- Mondd el, hogy mit akarsz!

Lirenda a sártól megkeményedett szoknya szegélyével pepecselt.

- Miért véded Rathain hercegét? Szörnyű bűnökkel vádolják. Avenor megtámadhatatlan bizonyítékokkal rendelkezik. Lysaer bírái azt állítják, hogy vérmágiához és sötét rituálékhoz folyamodott, és ezek segítségével omlasztotta le a Dier Kenton-völgy szélén álló hegyeket. Ne próbáld elhitetni velem, hogy nem hallottál Lysaer hadseregének vereségéről. Az emberei nagy részét hegyomlás temette maga alá.

- Ez már hat éve történt. Valóban kicsit késve értesülünk errefelé az eseményekről, de tudatlanok nem vagyunk - dobta le Elaira a kovakövet a kosár tetejére, amelyben a serpenyő felmelegítéséhez használt elszenesedett fadarabokat gyűjtötte. - A Koriathain Elöljárók Tanácsa tényleg azt gondolja, hogy így történt? Arithon feketemágiát használt?

- Kitelne tőle, annyi bizonyos - közölte Lirenda. Befejezte a tollászkodást, és a földre eresztett lábával megbökte az agyagedényeket. Amikor felnézett, a szemében tisztán látszottak a tűz lángjai. - A gonoszságával mindenki tisztában van. A mészárlás végkimenetele is egyértelmű. De te ismered őt a legjobban. Mit tudnál felhozni a védelmére, ha tisztáznod kellene a vádak alól?

- Először is kikérném a véleményét - javasolta Elaira. Legszívesebben kitört volna, és Lirenda arcába vágta volna, hogy mit gondol erről az egészről. A másik magabiztos vonásai egyre jobban dühítették. De inkább a báránybőr kabát ujjába bújtatta a kezét. - Akármit is tett Rathain hercege, nyilván megvolt rá az oka. Még sosem hallottam olyanról, hogy bárkinek is hazudott volna. Eddig még mindig ragaszkodott az elveihez.

- Úgy látom, a te meggyőződésed nem áll majd az utamba - simultak ki Lirenda arcvonásai. A varázslónő elégedett hangon folytatta: - A Legfőbb által teljesítendő feladathoz igényt tartok a szilárd hitedre. Rathain hercegének sincs másra szüksége, mint hogy az általad tévedhetetlennek tartott s'Ffalenn könyörület alapján cselekedjen.

- Mit akarsz ezzel? - uralkodott el a pánik Elairán, mielőtt átgondolhatta volna, hogy mit mond. - Elég legyen az ostoba fejtörőkből! Nem leszek a játékszered!

- Ám legyen! - húzta le a kesztyűjét Lirenda, akinek a viselkedése tökéletesen illett a durván megmunkált deszkákhoz. - A Legfőbb azt kívánja tőled, hogy segíts létrehozni Rathaini Arithon élő mását, akinek a külseje mindenben megegyezik a hercegével.

- Ath végtelen kegyelmére! - szívta el a rémület az utolsó csepp színt is Elaira arcából. Gondolatai azonban már száguldottak is tovább, megelőzve a másik szavait. - Ugye nem Fionn Areth-et akarod alávetni alakváltó varázslatoknak?

Lirenda biccentése annyira megrázta, hogy minden józanságát levetkőzte.

- Mi történt a könyörülettel? A nagyasszony megőrült? Szörnyű tett ez egy olyan rend részéről, amelyet azért alapítottak, hogy gyógyítson, és segítse az emberiséget! - Elaira összefűzte elfehéredett ujjait. A gyilkos indulatok nyomása alatt reszketni kezdett. Azzal még azért tisztában volt, hogy a durva szavaknál nem merészkedhet tovább büntetlenül. - Mi érhet annyit Ath ege alatt, hogy ilyen szakadékba taszítsunk egy ifjút? - A Koriathain érdekei a Szövetség hatalmi csatározásai közé keveredve szörnyű lehetőségeket tártak fel. - Ath könyörüljön mindannyiunknak; Fionn egyszerű pásztorok gyermeke, aki előtt gondtalan élet áll.

- Azt azért te is tudod, hogy ez nem teljesen igaz - szólalt meg Lirenda, akinek tökéletes metszésű álla egy jégszobor szépségét és hűvösségét kölcsönözte az arcának. - A fürkészeink tudnak a születéskor kimondott jóslatról. Miért ne lehetne épp a rendünk beavatkozása az, amely kivezeti a bizonytalanságból?

- Ez szívtelenség! - Elaira ellökte magát az asztaltól. Ahhoz túl dühös volt, hogy összerezzenjen az edények csörömpölésére. - Akármivel is jár Arithon életben maradása, nem létezik olyan dolog a világon, amely indokkal szolgálhatna az ártatlanok kihasználására.

- Morriel oka nem más, mint a társadalom egységének fenntartása. Az Árnyékmester már bebizonyította, hogy milyen veszélyt jelent. A te sajnálatos vonzódásod ezen mit sem változtat. Ami megtörtént, az megtörtént. - Lirenda letépett egy kilógó szálat a köpenye szegélyéből, és összehúzta a szemét. - Az érzelgősséget félretéve azt mondhatjuk, hogy a gyermek egy jelentéktelen senki, aki neked köszönheti az életét. A Legfőbb most azt kívánja tőle, hogy fizesse vissza ezt az adósságot a Koriathain jövője érdekében.

Ez a kijelentés egy szívének szegezett kard volt; figyelmeztetés, hogy itt jóval többről van szó az egyszerű kötelességtudatnál. Elaira azt kívánta, hogy bárcsak ne gyújtotta volna meg a tüzet. A fény védtelenné tette. Lirenda úgy játszadozott vele, mint macska az egérrel. Minden apró rezdülését figyelemmel kísérte. Akadozó lélegzete, a dühtől megrezdülő ujjai mind arról árulkodtak, hogy alig bírja magában tartani az indulatait.

Mindkettejüket az a veszély fenyegette, hogy mélyre ásott érzelmeik legyőzik az önfegyelmüket. Kettejük között egyedül a gyertya lángja jelentette a falat. Elaira mostanra túljutott azon a ponton, hogy a hideg zavarja. Elkeseredett küzdelmet folytatott a tiltott szerelem vonzása ellen, amely azzal fenyegette, hogy mindent elveszít.

Az utcagyerekként szerzett túlélő ösztön arra figyelmeztette, hogy a csend túlságosan hosszúra nyúlt. Előrébb lépett, lehajolt, és ellenőrizte a tüzet. Miközben az árnyéka démonként táncolt a lábánál, két édeskés illatú nyírfahasábot tett az aprófák vörösen izzó parazsára.

- Miféle előny származhat abból, ha sikerül létrehozni Arithon hasonmását? - Elaira szavaiból kiveszett a korábbi indulat. - Aki ismeri a herceget, az sosem fogja összetéveszteni egy egyszerű kecskepásztorral csupán azért, mert külsőre ugyanúgy néznek ki.

- Nem kicserélni akarjuk őket - fektette az asztalra Lirenda a vékony kesztyűit, majd kiegyenesedett. - Morriel el akarja fogni Rathain hercegét. Ennek érdekében azt parancsolta, hogy alkossuk meg a hasonmását, akit csalétekként használva a herceg ellenségei közé vethetünk. Ha Fionn Areth-et bíróság elé állítják az Árnyékmester által elkövetett bűnök miatt, a feldühödött és rettegő városlakók nyilván vétkesnek fogják találni. Az elgondolásunk szerint a Teir's'Ffalenn vissza fog térni a kontinensre, ha egy ártatlant akarnak kivégezni a nevében. Tévedhetetlen szíve van, ha igaz, amit mondasz. Én viszont tudom, hogy a vérvonalának gőgös büszkesége nem fogja engedni, hogy bárki is meghaljon helyette. De akármelyik is lép működésbe, a sors a csapdánkba irányítja a herceget. Drótokon rángatott báb lesz csupán, akinek a veleszületett s'Ffalenn könyörület okozza a vesztét.

Elaira úgy érezte, mintha a hideg egyenesen a csontjainak ütközne.

- És mi lesz Lysaerrel?

A másik ujjain megvillanó ametiszt gyűrűk arról árulkodtak, hogy már minden előre ki van tervelve.

- Biztos lehetsz afelől, hogy erre is megvannak a módszereink. A Fény Hercegét nem engedjük a helyszín közelébe, amikor eljön a cselekvés ideje.

Elaira szédült. Felfordult a gyomra, és a kilátástalanság eluralkodott rajta. Már csak szalmaszálakba kapaszkodhatott.

- Mit tesztek a fiú szüleivel? Hogyan akarjátok megnyerni a beleegyezésüket? Milyen féligazságokkal akarjátok megtéveszteni őket, hogy elérjétek a célotokat? Roppant veszélyes dolog Arithon arcát viselni mostanság, amikor a kereskedőcéhek aranya végeláthatatlanul ömlik a Szövetség kincstárába. Minden fejvadászként tevékenykedő zsoldos Lysaer szolgálatába állt, hogy esélye legyen s'Ffalenn vért ontani.

- Miért kellene a fiú szüleinek bármiről is tudniuk? - vizsgálta meg Lirenda a fekhelyet. Sötét, selymes szempillái megrezzentek az undortól. - Ez a lápvidék meglehetősen el van zárva a külvilágtól, hosszú mérföldekre fekszik a kereskedelmi utaktól. Mivel a gyermek még nincs hat éves, a vonásait megváltoztató mágia pecsétjeinek nem kell azonnal kifejteniük a hatásukat. Ezek a tudatlan pásztorok képtelenek lesznek észrevenni a különbséget a fiú mostani és felnőttkori ábrázata között.

A tűz megvilágította Elaira alakját. A varázslónő hagyta, hogy a csend beszéljen helyette.

- Esküt tettél a rend szolgálatára - emlékeztette Lirenda. Kegyetlen tekintete nem mozdult a másikról. Mintha a lelke mélyén örömet érzett volna az áldozat szenvedésében.

- Esküt tettem a rend szolgálatára - ismételte Elaira. Kifejezéstelen arca olyan törékeny és rideg volt, mint a porcelán.

Kínzójának tiszta topáz szempárja meg sem rebbent. A másik kérlelhetetlenül folytatta:

- De az eskü nem jelent garanciát a helyes cselekvésre.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy van választásom? - válaszolta Elaira, aki engedte, hogy a gúny ismét fellobbantsa a dühét. - Lakik a közelben egy pásztor, aki ad ki szobákat. Remek szakács. Ha itt maradsz nálam, nem szolgálhatok mással, mint egy fél tányér paprikás nyúlpörkölttel.

- Akármilyen gusztustalan vacsorát is főztél magadnak, egyetlen falatot sem kell megosztanod velem. Már ettem. - Lirenda bekukkantott az ágynemű alá. A fűvel tömött matracból felszálló portól köhögni kezdett, és a kezével kellett eloszlatnia az apró szemcséket. - A szabad választási lehetőségeket alaposan behatárolja az a tény, hogy a Hetek Szövetsége nem tud közbeavatkozni.

Felnézett, és szája elégedett mosolyra görbült, amikor meglátta, hogy Elaira megdermed.

- Ó, hát ebben biztos lehetsz. Morriel gondoskodott róla, hogy egyetlen varázsló se avatkozhasson közbe. Althain Őrzője jelenleg az egyik Sötét Kör pecsétjeinek kijavításán dolgozik. El van vágva a földhálótól. Amikorra végez, már mi is készen leszünk. Fionn Areth maga fogja a beleegyezését adni.

Elaira kitartott, ahogy a reményei darabokra hullottak. A szél szüntelenül jajgatott a feje felett, és átfújt a tető résein. A varázslónő azzal az állhatatossággal csillapította le a haragját, amelyre még az öreg tolvaj tanította, aki felnevelte. Mi értelme lett volna tiltakozni a beláthatatlan következmények miatt? Végül úgyis döntenie kell. A döntés lényege pedig az, hogy személyiségének melyik részét árulja el. Megszegheti a Koriathainnek tett esküjét, ami rá nézve katasztrofális véghez vezetne; a Legfőbb megfosztaná az egyéniségétől, és nyáladzó idiótaként kellene leélnie hátralévő életét. A túlélés érdekében azonban határozhat úgy is, hogy feláldozza őszinte szerelmét az iránt a férfi iránt, akivel Merior óta szinte eggyé váltak. Ráadásul el kell játszania egy gyermek bizalmát, és lehetővé kell tenni, hogy a Legfőbb eszközévé váljon. Morriel lelkiismeret-furdalás nélkül átalakíttatná a fiú külsejét, hogy felhasználhassa a céljaihoz.

- Van néhány órád, hogy gondolkodj, és meghozd a döntésed - közölte Lirenda, aki ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. - Addig szeretnék pihenni.

Lekanyarította a köpenyt a válláról, és ráterítette az igényeinek nem megfelelő ágyneműre.

- Azt hiszem, már megegyeztünk. Nincs választási lehetőségem - vágott vissza csípősen Elaira. Az összeomlás küszöbén állva már nem igazán érdekelte, hogy milyen hangon beszél. - Ha már elhatároztad magad erre a gonosz tettre, akkor áruld el, hogy mikor akarod kezdeni!

- Ébressz fel valamikor éjfél és hajnal között - húzta ki a teknőspáncél fésűket a hajából Lirenda, kiengedve éjfekete tincseit. - Legalábbis úgy gondolom, hogy addigra a pásztorfiú szülei már mély álomba merülnek.

A fekete haj lágy hullámokban omlott végig a varázslónő karcsú vállán. Lirenda vékony ujjaival kifésülte az összetapadt hajvégeket, és kényelmesen elhelyezkedett a fekvőhelyen. Végtagjait elégedetten nyújtóztatta ki a puha köpenyen.

- Tartasz itthon macskagyökeret? Akkor készíts altató főzetet! Nehezebb lenne úgy dolgozni, ha a fiú egyfolytában kiabálna, amikor az alakváltó pecséteket életre keltem. Ha eleget kívánsz tenni az esküdnek, akkor ébressz fel, amint az újhold megjelenik a látóhatáron!

Lirenda lehunyta halványkék, énekes madár tojásához hasonló színű szemhéját, és szép lassan álomba merült.

Elaira tisztában volt vele, hogy milyen kevés ideje van a döntés meghozatalára, amely az egész világ jövőjét befolyásolhatja. Maga alá húzta a sámlit, és leroskadt az asztal mellé. A körülötte elhelyezkedő tárgyak már nem nyugtatták meg. Épp ellenkezőleg; minden emlékeztette valamire. A kőkést Arithon egyszer kölcsönkérte, hogy lehántsa a kérget egy tölgyfaágról. A zománcozott edény szélén akkor keletkezett a csorba, amikor először a kunyhójába engedte a férfit.

A csuklójára tekerve még mindig viselte a férfi ingének bőrből készült, egyszerű üveggyöngyökkel díszített ujjzsinegét. A nagy becsben tartott tárgy egy elhamarkodott döntés következtében maradt nála. Az álmok biztonságában még most is gyakran felidézte a férfi gyengéd érintését, amikor eligazgatta esőtől csuromvizes haját, majd egyetlen mozdulattal copfba kötötte. A részletek elviselhetetlen fájdalmat okoztak.

Elaira erősen megmarkolta a mozsártörőként használt kerek követ. De hiába reménykedett abban, hogy a víz által tökéletesre csiszolt gránitból erőt meríthet. Útelágazáshoz érkezett, de választási lehetősége nem volt. Megteheti azt, hogy nem ébreszti fel Lirenda-t, amikor felkel a hold. Ha nem tesz eleget a feljebbvaló utasításának, azzal kockára teszi mindenét, mert a Legfőbb bármikor félkegyelmű szolgájává teheti. Megfosztják szabad akaratától; az esküjét a Skyron Fókusz akvamarinjának hálója őrzi, amit azonnal felhasználhatnak ellene. Ez a lehetőség békés véget hozna a feledés fátyla mögött, minden további fájdalom és szenvedés nélkül.

A tenyerében tartott kő fagyos felülete égette a bőrét. A kilátástalan helyzetbe került Elaira visszafojtotta a harag könnyeit. Nem élhet hazugságban. Ha enged a csábításnak, és félkegyelműként éli le hátralévő életét, azzal a könnyebb utat választja. Ha engedetlenséget tanúsít, az minden bizonnyal örömmel töltené el Lirenda-t. A másik az egész beszélgetésük alatt árgus szemekkel figyelte, hogy mikor omlik össze.

Elaira letette a követ. Egész testét rázta a hideg a zsalu illesztései között süvítő huzattól. Nem voltak illúziói. A rend szempontjából nem volt pótolhatatlan. Ha önként együttműködik, az kétségtelenül könnyebbséget jelent a Koriathainnek. De ha másként dönt, az csupán apró, átmeneti kellemetlenséget okoz Morriel számára. A Skyron Fókusz megőrizte emlékeit és tapasztalatát. Egy tapasztaltabb elöljáró segítségével ezek mind kinyerhetőek lennének. Valaki más segítene létrehozni Arithon s'Ffalenn hasonmását az ő emlékei alapján. Fionn Areth-nek ugyanaz a keserű sors jutna osztályrészéül. Az Árnyékmester elfogására készített tervet végrehajtják, attól függetlenül, hogy közreműködik-e benne, vagy sem.

A bizonytalanság fogai kegyetlenül marcangolták. Hiába dühöngött, a tényeken ez mit sem változtatott. Fel akart állni, üvölteni és tombolni, mint egy őrült, széttörni mindent, ami csak a keze ügyébe akad. Nem létezett igazság. Ha meghozná a személyét illető legnagyobb áldozatot, azzal nem nyerne semmit; egyedül csak saját magát mentené meg.

Azt kívánta, bárcsak meghalt volna még azelőtt, hogy ez a szörnyű óra eljött volna. A szenvedés arra az éjszakára emlékeztette, amikor egyszer Arithon biztonságáért aggódva a narmsi tengerpartot járta az esőben. Csakúgy, mint most, akkor is azon töprengett, hogy fellázadjon-e a rend kényszerítő akarata ellen. Hirtelen eszébe ötlött a Hetek Varázslója, aki meglátogatta azon az éjjelen. A sötétség és az eső nem zavarhatta meg kettejük beszélgetését, amely a dagály és az apály fordulópontján, amikor a föld egyensúlyba állt, egy figyelmeztetéssel végződött.

- Azért küldtek - magyarázta Traithe lágy, együttérző hangon -, mert Althain Őrzőjének egy jóslat megmutatta, hogy te vagy az az Atherán élő ember, aki legközelebbi ismeretségbe kerül Arithonnal. Ha cserbenhagyod az Árnyékmestert, vagy ő hagyna cserben téged, az katasztrófához vezetne.

Az Araethurán lejátszódott események tükrében az elhangzottak újabb tüskét döftek a szívébe.

Elaira mélyen magába nézett. Hatalmas belső erőre volt szüksége, hogy elismerje: a tisztességével nem érhet el semmit. A Koriathain által az esküszegőkre kiszabott büntetés az volt, aminek látszott. Se többet, se kevesebbet nem jelentett, mint a felelősség alól kibúvó, gyáván viselkedő beavatottakkal szemben alkalmazott megtorlás. A szerelmével mit sem ér, ha többé nem ura önmagának. A kötelességtudat és az érzelmek által sarokba szorítva rájött, hogy a lelkiismeret által kijelölt ösvény sosem az egyenes. Nem számított, milyen árat kell fizetnie, tovább kellett mennie a tüskebokrok között az éles emelkedőkön. Egyetlen reménye az volt, hogy a Ködszellem átka nem kerekedik felül Arithon elméjén, és a herceg a ravaszságát és előrelátását felhasználva elkerüli a katasztrófát.

Fionn Areth sorsa bizonytalan volt; a fiú borotvaélen táncolt, anélkül, hogy tudott volna róla. Elaira nem akarta, hogy egy másik rendtársa lépjen a helyébe, mert azzal elveszítené azt az aprócska esélyt, hogy bármit is rendbe hozzon. Készen kell állnia, és éberen figyelnie, hogy amint lehetősége nyílik rá, megnehezítse a rend dolgát. Ehhez mind a fiút, mind Arithont szörnyű veszélynek kell kitennie. Ha a s'Ffalenn leleményesség vesztesként kerül ki ebből az ütközetből, akkor viszont kénytelen lesz együtt élni a következményekkel. De az utcán felnőtt gyermek állhatatossága győzedelmeskedett, és Elaira meghozta a döntést.

- Bízok benned - üzente suttogva a hercegnek, akit a vállára nehezedő felelősség a messzi tengerekre űzött. - Melletted állok, és remélem, hogy Morriel gonosz terve kudarcba fullad.

A szörnyű kilátástalanság csaknem összetörte Elairát. A tenyerébe temette az arcát. Csaknem egy órán keresztül mozdulatlanul ült, és a szél gyászos énekét hallgatta. A Hetek nem válaszoltak hangtalan könyörgésére. A varázslók már többször biztosították arról, hogy Arithon s'Ffalenn képes megbirkózni azokkal a veszélyekkel, amelyekbe a Koriathain sodorhatja az ő közreműködésével. De ezen az éjszakán ez a kijelentésük nem nyert megerősítést. Egyedül kell folytatnia, amit elkezdett. Neki kell elviselni annak a kockázatát, hogy a Narms tengerpartján meghozott ítélet továbbra is áll.

Az ablak résein beszűrődő ezüstös fény arról tájékoztatta, hogy felkelt a hold. Elaira válogatott szitkokkal könnyített magán, majd amikor kifogyott a szavakból, keserűen beharapta az ajkát. Félre kell tennie a kishitűségét, és bíznia kell abban, hogy a Teir's'Ffalenn győztesként kerül ki ebből az ütközetből. Remélte, hogy sosem értesül az ő szerepéről, vagy ha igen, akkor képes lesz megbocsátani az árulását.

- Ath könyörüljön mindkettőnkön, ha Morriel sikerrel jár! - suttogta Elaira.

A legjobban attól félt, hogy milyen szenvedésnek kell kitennie azt a férfit, akit a szükség már így is nehezen megítélhető tettekre kényszerített. Letörölte az arcáról a könnyeket, amelyeket hiábavalóan hullatott. Keresgélni kezdett a gyógynövények között, és vizet forralt, hogy elkészíthesse a Lirenda által kért főzetet. Hagyta, hogy a zörgés felkeltse a bukott Első Varázslónőt.

A szemét kinyitó elöljáró hátrasimította ónix haját, és pislogva nézett körül.

- Azért némi kárpótlást fel tudunk ajánlani - motyogta, miközben alaposan végigmérte a szakszerű mozdulatokkal főzőcskéző beavatottat. - Miután Arithont elfogtuk, a Legfőbb talán engedélyezi, hogy megtartsd a hasonmását személyes szolgádként.

Elaira inkább nem mondott semmit. Ez a sértés túlment minden határon.

- Ha nem élsz a lehetőséggel, akkor azt hiszem, én teszek egy próbát. Egy ilyen szórakoztató lehetőséget kár lenne kihagyni. Moshatná a piszkos ruháimat, és pucolhatná a cipőimet - ingerelte tovább Lirenda, miközben szép lassan felült az ágyon. Amikor kénytelen volt azzal szembesülni, hogy nem számíthat válaszra, csalódottan elhúzta a száját. Az egér ma túl okos volt ahhoz, hogy játszani kezdjen a macska előtt. - Egy órára lesz szükségünk a védelmek felállításához és a varázskör elkészítéséhez.

Elaira bólintott, és mélyen meghajolt, de még mindig nem szólalt meg. Számára már nem léteztek félmegoldások. A tisztessége és Fionn Areth jövője innentől kezdve Arithon s'Ffalenn kezében volt. Egyedül az Árnyékmesternek volt lehetősége arra, hogy az eleve vesztes játszmából mindannyian győztesként jöjjenek ki. Neki kell kihúznia a Legfőbb méregfogát.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: Új tavasz (részlet).

Létrehozás: 2005. február 22. 10:44:46Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.