Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
ÁSZF
Adatvédelmi tájékoztató
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Hatalom Kátyái - Tükördimenzió november 23.
HKK - Zén Legendái: Clerebald gyűjteménye szeptember 21.
A pillanat képe
Thomas és a Valheru
Küldd el képeslapként!
Thomas a legendás harcos éppen az Életkristályhoz szegezi Draken-Korint, a Tigrisek Urát. Ezzel megakadályozza, hogy az Ellenség, a Valheruk bár kevés számú, de ősi és hatalmas népe visszatérjen, és elpusztítsa Midkemiát.
Nézz szét a galériában!
Őszi MondoCon 2019.11.02-03. – Eredményhirdetés

A lista folytatása...
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Látomások
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Alanor bűnei
Termékismertető - Káosz Galaktika Kártyajáték - Alappakli
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Namír szántóföldek

A lista folytatása...
Könyv adás - vétel (614)
Kaland-Játék-Kockázat (149)
Böszörményi Gyula: A bolhedor lovagjai (19)
Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (40)
Brian McAllister: Két világ közt (47)
Magyar fantasy könyvkiadás (35)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Robert Jordan: A tőrök útja (részlet)

Ethenielle már nem egy olyan hegységet látott, amely eltörpült a félrevezető módon Fekete-domboknak nevezett vidék halmai mellett. A csúcsok hatalmas, megdőlt oszlopokként emelkedtek ki a földből, az út keskeny hágók kusza pókhálójaként tekergett közöttük. Némelyiken egy kecskét is csak nagy nehezen lehetett volna áttuszkolni. Az ember három napig is utazhatott az aszálytól száraz, poros erdőkben és a magas füvű pusztán anélkül, hogy emberi élet nyomait látta volna, csak hogy a negyedik napon hét-nyolc, a világtól teljesen elzárt falucskába botoljon. A Fekete-dombok között kemény volt az élet, sokkal keményebb, mint máshol, mert a nagy kereskedelmi utak teljesen elkerülték, és az időjárás is zordabb volt errefelé. Az egyik meredély tetejéről, alig negyven lépésnyire tőlük, egy karcsú leopárd leste őket unatkozva; máshol az emberek láttán már rég elmenekült volna, de ez itt a fejét is alig emelte meg a páncélos lovasok láttán. Nem messze nyugatra keselyűk köröztek a hegyek fölött. Nem valami jó előjel! Az égen egyetlen felhő sem fehérlett, a vérvörös nap kegyetlenül tűzött már most is, de valami páraféleség mégis fel-felemelkedett. Ahogy a tikkasztó, forró szél megerősödött, por kavargott mindenütt.

Ethenielle-t mindez nem érdekelte, ráérősen lovagolt ötven legjobb emberével. Legendás ősével, Susarával ellentétben ő nem ringatta magát olyan tévhitekbe, hogy az időjárás engedelmeskedne neki, csak azért, mert ő ül a Felhők Trónján. Ami pedig a sietséget illette... Ügyesen rejtjelezett, féltő gonddal őrzött levelezésükben már megegyeztek arról, hogy nekiindulnak, de ehhez szükségük volt arra, hogy mindegyikük a lehető legkisebb feltűnéssel hagyja el otthonát. Nem valami egyszerű feladat, sőt, Ethenielle egyenesen lehetetlennek tartotta.

Összeráncolta a homlokát. Eddig szerencsés útjuk volt, nem kellett senkit sem megölniük, és sikerült kikerülni a legkisebb falucskát is, bár ez sokszor napokkal meghosszabbította amúgy sem túl rövid útjukat. Az a pár ogier stedding, ami az útjukba került, nem jelentett gondot - az ogiereket sosem érdekelték különösebben az emberek ügyes-bajos dolgai, és úgy tűnt, mostanában még annyira sem foglalkoznak velük, mint eddig - de a falvak... Túl kicsik voltak ahhoz, hogy kémeket küldjön ide akár a Fehér Torony, akár az a fickó, aki az Újjászületett Sárkánynak kiáltotta ki magát - talán valóban az volt; Ethenielle nem tudta eldönteni, vajon jobb vagy rosszabb volna-e, mintha hazudik - de a házalók előbb-utóbb ide is eljutottak. Ők legalább annyira pletykákkal kereskedtek, mint vásárfiával, és aztán a kósza híreket továbbadták másoknak, akik beszéltek másokkal, és a megállíthatatlan híresztelések úgy folyhattak volna ki a világba, mint ahogy a Fekete-dombok patakjai: itt még kis csermely, ott már vad folyó. Pár óvatlan szó, és egy egyszerű pásztor, akire nem figyeltek fel időben, akkora tüzet gyújthat, hogy azt még több száz mérföldről is meglátják. És ki tudja, a tűz nem borítja-e lángba az erdőket és a füves pusztákat egyaránt? Nem éget-e porrá városokat? Nem pusztít-e el nemzeteket?

- Jól döntöttem, Serailla? - Ethenielle elfintorodott. Dühös volt magára. Lehet, hogy már nem kislány, de bármennyi ősz hajszála van is, ahhoz még nem elég öreg, hogy össze-vissza beszéljen! Úgy döntött hogy nem fordulhat vissza. De sokat gondolt rá. A Fényre, messze nem volt olyan nyugodt, mint amilyennek lennie kellett volna!

Ethenielle Főtanácsnoka közelebb nógatta szürke kancáját a királynő karcsú, fekete heréltjéhez. Serailla úrnő az arcvonásai alapján akár egyszerű falusi parasztasszony is lehetett volna, akit valami érthetetlen kegy hirtelen nemesi díszbe öltöztetett, de a durva, átizzadt arc mögött egy aes sedai-éval vetekedő, pompás elme lapult.

- A többi lehetőség más veszélyeket rejtett. Egyik sem volt kevésbé kockázatos - mondta lágyan és kecsesen. Akár nyeregben ült, akár táncolt, Serailla mindig lágy és kecses maradt. Sosem volt nyálas vagy hamis, csak megingathatatlan és udvarias. - Bármi légyen is az igazság, felség, úgy tűnik, hogy a Fehér Torony nem csak kettészakadt, de meg is bénult. Otthon is maradhatott volna, hogy a Fertőt őrizze, míg a háta mögött apró darabokra hull a világ. Tehette volna ezt is; de felségednek nem ez az út való.

Cselekedniük kellett. Valóban csak ezért vágott volna bele? Nos, ha már a Fehér Torony nem akarta, vagy nem tudta megtenni, ami pedig a kötelessége lett volna, valakinek el kell végeznie az ő dolgukat is. Mi értelme lenne a Fertőt őriznie, ha a világ apró darabokra hull mögötte?

Ethenielle elfordította a fejét és a másik oldalon lovagoló karcsú férfira nézett. Az őszülő halántékú harcos szinte hányavetien ült a nyeregben. Könyökhajlatában egy díszes hüvelyű kard pihent. Kirukan Kardja volt az, és valóban könnyen megeshetett, hogy Aramaelle híres királynője is forgatta. Ősi penge volt, sokak szerint az Egyetlen Hatalommal készítették. A kétkezes kard a hagyományoknak megfelelően Ethenielle felé mutatott, bár neki esze ágában sem lett volna kardot rántania, mint valami tüzes vérű saldaeai menyecskének. Egy királynőnek gondolkodnia, vezetnie és parancsolnia kell, és el nem tudta képzelni, hogy lenne erre bárki is képes, ha azzal van épp elfoglalva, amit a serege utolsó katonája is jobban csinál nála.

- És te, Kardhordozóm? - kérdezte. - Te mit tanácsolsz ezen a kései órán?

Baldhere nagyúr hátrafordult aranyozott nyergében, hogy jobban láthassa a hatalmas, bőrszegélyű, hímzett bársonylobogókat, amelyeket a mögöttük lovagoló fegyveresek emeltek a magasba.

- Nem szeretem eltitkolni a kilétemet, felség - mondta nyűgösen, és kihúzta magát. - A világ így is elég hamar megismeri a nevünket, és megtudják, mit tettünk! Vagy mit próbáltunk meg tenni... Vagy meghalunk, vagy a történelem legfényesebb lapjaira kerülünk, esetleg mind a kettő. A krónikások akár időben meg is tudhatják, kinek a nevét írják a lapokra!

Baldhere-nek éles nyelve volt, és úgy viselkedett, mintha a táncon és a cicomákon kívül semmi másra nem lenne gondja - ez a csinos, világoskék kabát már a harmadik felsőruhája volt aznap -, de akárcsak Serailla esetében, nála is igencsak megcsalta az embereket a látszat. A Felhők Trónjának Kardhordozójának vállát nehezebb terhek nyomták, mint az ékköves hüvelyű kard, amit úrnője helyett hordott. Mióta vagy húsz évvel azelőtt Ethenielle férje meghalt, Baldhere vezette Kandor seregeit a csatában, és a legtöbb katona akár Shayol Ghulba is követte volna. Nem számították kora legnagyobb hadvezérei közé, de tudta, mikor kell harcolnia és mikor nem, és azt is, hogyan győzhet.

- Már majdnem elértük a találkozóhelyet - mondta Serailla hirtelen. Ethenielle is ebben a pillanatban vette észre, hogy a katona, akit Baldhere azért küldött előre, hogy kifürkéssze az utat, egy Lomas nevű karcsú fickó rókafejes páncélban, hirtelen megáll a következő hágó tetején. Leeresztette a lándzsáját, és a karjával intett. "A találkozóhely látótávolságon belül van", jelentette a mozdulat.

Baldhere visszarántotta erős heréltjét, és rákiáltott a kíséretre, hogy álljanak meg - tudott kiáltani is, ha szükség volt rá, nem csak nyafogni - aztán megsarkantyúzta a hatalmas pejt, hogy utolérje Ethenielle- t és Seraillát. Bár ősi szövetségeseikkel találkoztak, mikor elérték a szótlanul várakozó Lomast, Baldhere kurtán ráparancsolt.

- Figyelj, és ne habozz cselekedni!

Ha mégis valami baj történne, Lomas értesítené a kíséretét, és a katonák kimentenék a királynőjüket.

Ethenielle halkan felsóhajtott, mikor észrevette, hogy Serailla is elégedetten bólint a parancs hallatán. Ősi szövetségeseikkel találkoztak, de manapság úgy rajzotta körül őket is a kétség, mint legyek a szemétdombot. Ezzel a találkozással pedig mintha még szándékosan bele is rúgtak volna a szemétdombba, hogy a legyek még vadabbul szálljanak. Az elmúlt egy évben túl sok uralkodó halt meg vagy tűnt el nyomtalanul odalenn délen ahhoz, hogy Ethenielle biztonságban érezhesse magát koronával a fején. Túl sok vidéket dúltak fel az emberek, még egy trallok hadseregnél is alaposabban. Bárki volt is ez az al'Thor fickó, sok mindenért kellett számot adnia. Sok mindenért.

Lomas mögött a szűk hágó keskeny kis öblöcskévé nyílt. Ahhoz azért nem volt elég széles a nyílás, hogy völgynek lehessen nevezni, és a fák is túl ritkásan álltak benne, hogy erdőnek hívhassa őket az ember. A magyalbokrokon, a pár erdei és a kékesen derengő lucfenyőkön még csillant némi zöld, de a hatalmas tölgyek és a többi dús lombozatú fa vagy aszott barna köntöst viselt, vagy csak csupasz ágait mutogatta az égnek. A völgyecske déli végében feküdt az, amiért itt beszélték meg a találkozót. Egy oszlopra emlékeztető karcsú, kecses tornyocska tört az égre. Mintha vékony aranyháló borította volna be, úgy csillogott. Kicsit megdőlt már, és félig eltemette a föld, de így is vagy hetven lépésnyire emelkedett a fák fölé. A Fekete-dombokban a pólyából frissen kikerült gyermekek is már regéket tudtak mesélni róla, bár vagy négy napi járóföldre tőle nem volt egyetlen falu sem, és senki nem jött volna önszántából a torony tíz mérföldes közelébe sem. Vad dolgokat meséltek erről a helyről, őrült látomásokat emlegettek, amelyekben a halottak az élők közt sétáltak, és úgy tartották, hogy aki megérinti a tornyot, az elpusztul.

Ethenielle nem tartotta magát babonásnak, de még ő is megborzongott a torony láttán. Nianh szerint az épület a Legendák Korának maradványa volt, egyszerű, ártatlan rom, semmi más. Ha van egy kis szerencséje, az aes sedai-nak nem jut eszébe az a sok évvel ezelőtti beszélgetés. Milyen kár, hogy még itt sem jártak az élők között a holtak! A legendák szerint Kirukan a tulajdon két kezével fejezett le egy Hamis Sárkányt, és két gyermeket is szült egy másik fókuszálni tudó férfinak. Vagy ugyanannak. Ő talán tudná, hogy fogjanak neki ennek az őrült vállalkozásnak, hogy sikerrel is járjanak!

Ethenielle számított rá, hogy nem ők lesznek az elsők, és valóban, a találkozó két másik résztvevője már ott várt, mind a ketten két-két kísérővel. Paitar Nachiman arcán már több volt a ránc, mint amikor egyszer régen Ethenielle vadul beleszeretett a híresen jóképű idősebb férfiba, erősen megőszült és jócskán kopaszodott is. Még szerencse, hogy feladta az arafeliekre jellemző hajfonatait, és most rövid hajjal járt! Persze még mindig egyenesen ült a nyeregben, és a válla sem a díszesen hímzett zöld selyemkabát ügyes szabásától tűnt olyan szélesnek! Ethenielle abban sem kételkedett, hogy a férfi még mindig jól forgatja az övéről függő kardot. A szögletes arcú Easar Togitának csak egy kis fehér konty árválkodott amúgy kopaszra borotvált feje búbján. Egyszerű, bronzbarna kabátot viselt. Vagy egy fejjel alacsonyabb volt Paitarnál, és némileg soványabb is, de még így is olyan keményen viselkedett, hogy Arafel királya szinte lányosnak hatott mellette. Shienari Easar nem ráncolta a homlokát - ha bármilyen érzelmet le lehetett olvasni az arcáról, hát az inkább az állandó szomorúság volt -, de úgy nézett ki, mintha ugyanolyan nemes és kortalan acélból öntötték volna, mint a hátán függő jókora pallost. Ethenielle mindkettőjükben bízott, és remélte, hogy a rokoni szálak csak tovább erősítették ezt a bizalmat. A Határvidéket az uralkodóházak közti házasságok legalább olyan szoros szövetségbe fogták, mint a Fertő ellen vívott végtelen küzdelem, és Ethenielle egyik lányát Easar harmadik fia vette el, az egyik fiát pedig Paitar kedvenc unokájával házasították össze. Egy öccse és két húga pedig az arafeli és shienari királyi család jelentéktelenebb tagjaival kötötte össze az életét.

A kísérőik legalább olyan sokban különböztek egymástól, mint királyaik. Ishigari Terasian szokás szerint úgy nézett ki, mint aki most ébredt fel egy átdorbézolt éjszakát követő borgőzös álomból. Ethenielle sosem látott még ilyen kövér embert nyeregben. A férfi díszes selyemkabátja gyűrötten lógott rajta, a szeme vörös volt és véreres, valamint jó ideje nem borotválkozhatott. Kyril Shianri mintha csak az ellentéte lett volna: magas volt, karcsú, és bár az arcát izzadság és por lepte be, majdnem olyan elegáns volt, mint Baldhere. Csizmája karimáján és a kesztyűjén is csengők csilingeltek, nem csupán arafeli módon befont hajában. Mint mindig, most is elégedetlenül meredt a világba, magasba emelte jókora orrát, és megvetően méricskélte a többieket. Csak Paitarra nézett őszinte tisztelettel. Shianri sok tekintetben bolond volt - az arafeli királyok ritkán hallgattak a tanácsadóikra, inkább a feleségük bölcsességében bíztak -, de keményebb volt annál, mint első ránézésre bárki gondolta volna.

Agelmar Jagad akár Easar nagyobb változata is lehetett volna. Egyszerű, harcias férfi volt, dísztelen ruhában, de még Baldhere-nél is több fegyverrel. Maga volt a két lábon járó halál, és csak a parancsot várta, hogy öljön. Alesune Chulin olyan karcsú volt, mint amilyen zömöknek Serailla tűnt, arcocskája olyan csinos, mint amilyen durvák a kandori nő vonásai, a tekintete pedig olyan tüzes, mint amilyen nyugodtnak Serailla látszott. Úgy tűnt, születni is könnyű, kék selyemruhában születhetett volna. Néha bölcsebb volt nem szem elől téveszteni, hogy Serailla is kevesebbnek tűnt valódi értékénél.

- Béke és a Fény kísérjen utadon, Kandori Ethenielle! - mondta Easar kurtán. A nő meghúzta a lova kantárját és megállt előttük. Paitar ugyanabban a pillanatban köszöntötte.

- A Fény öleljen át téged, Kandori Ethenielle! - Paitar hangjától még mindig hevesebben vert a nők szíve. De a férfi világéletében csak a feleségét szerette, és ezt mindenki tudta róla. Ethenielle nem hitte volna, hogy Mekuninak életében volt egy féltékeny pillanata, vagy akár csak oka is egyre!

Ő sem köszönt hosszabban.

- Remélem, sikerült úgy idejönnötök, hogy senki nem vette észre! - tette hozzá a végén.

Easar felhorkant, és hátradőlt a nyeregben. Kemény ember volt, bár már tizenegy éve özvegy, és még mindig gyászolta a feleségét. Verseket írt hozzá. A látszat szinte mindig csalt.

- Ha valaki észrevett minket, Ethenielle - morogta -, akkor akár most rögtön vissza is fordulhatunk!

- Máris visszafordulásról beszél? - Shianri hangsúlya, és ahogy megrántotta a lova kantárját, egyszerre volt lenéző, de mégis elég udvarias ahhoz, hogy ne lehessen kihívásnak érteni. Agelmar így is jeges tekintettel mérte végig, helyezkedett egy kicsit a nyergében, és láthatóan végigvette, melyik fegyverét hol tartja, és mivel belezhetné ki a tiszteletlen arafelit. Szinte gyerekkoruk óta együtt harcoltak a Fertő ellen, de az újonnan szültetett kétségek már az ő fejükbe is befészkelték magukat.

Alesune körbetáncoltatta a lovát. A szürke kanca legalább olyan nagy volt, mint bármelyik harcimén. A hosszú, fekete hajába vegyülő őszes csíkok hirtelen olyanok voltak, mintha egy sisakot díszítenének, és villogó tekintete láttán könnyen megfeledkezhetett arról az ember, hogy a shienari nők nem tanultak fegyverforgatást és nem vívtak párbajokat. Bár a címe alapján ő csak a királyi udvartartás shatayanja volt, csak egy bolond hihette, hogy a shatayan nem lát tovább a szakácsok és konyhalányok egzecíroztatásánál.

- A vakmerőség nem bátorság, Shianri uram! Nem hagyjuk őrizetlenül a Fertőt. Ha elbukunk, könnyen karóvégre kerülhet a fejünk. Talán ha sikerre visszük a küldetésünket, akkor is. Ha al'Thor nem gondoskodik róla, a Fehér Torony fog megorrolni ránk!

- A Fertő szinte alszik - motyogta Terasian. Megdörzsölte húsos pofáját, a borosta csak úgy sercegett rajta. - Soha nem láttam még ilyen nyugodtnak!

- Az Árnyék sosem alszik - mondta Jagad halkan, és Terasian rábólintott, mintha belátta volna a shienari szavaiban rejlő bölcs tanácsot. Agelmar volt mindannyiuk közül a legjobb hadvezér, talán az egész világon nem volt még egy hozzá fogható, de Terasian sem csak azért került Paitar mellé, mert jó ivócimbora volt.

- Elég nagy sereget hagytam hátra ahhoz, hogy a Fertőből ne érhessen minket baj, hacsak a Trallok háborúhoz hasonló csapás nem készül ellenünk - mondta Ethenielle határozottan. - Gondolom, ti is hasonlóképp cselekedtetek! De most mindez mit sem számít! Valóban azt hiszitek, hogy még visszafordulhatunk?

Az utolsó kérdést száraz, közömbös hangon vetette oda, és nem várt rá választ, de mégis kapott.

- Visszafordulni? - hallatszott egy fiatal nő éles, követelőző hangja a háta mögül. Saldaeai Tenobia vágtatott a gyülekezők közé, az utolsó pillanatban fogta csak vissza hatalmas fehér ménjét, mire az állat felágaskodott. Tenobia szűkszoknyás lovaglóruhájának hosszú, sötétszürke ujján jókora gyöngyök futottak fel katonás sorban, keskeny derekát és dús, kerek keblét pedig örvénylő arany-vörös hímzés hangsúlyozta ki. Nő létére igen magas volt, és jókora orra dacára is nagyon csinos, ha szépnek nem is lehetett nevezni. Hatalmas, ferde, sötétkék szeme mindenképp emelte a megjelenését, éppúgy, mint magabiztossága. Szinte ragyogott az önbizalomtól. Ahogy azt várni lehetett, Tenobiát csak számos nagybátyjainak egyike kísérte el. Kalyan Rasmin már ősz volt, sebhelyes arca egy hatalmas saséra emlékeztetett, tömött harcsabajsza lelógott a szája két oldalán. Tenobia Kazadi megfogadta a katonák tanácsát, de senki másra nem hallgatott.

- Én aztán nem fordulok vissza - kiáltotta hevesen -, bármit tesztek is! Elküldtem az én drága Davram bácsikámat, hogy hozza el nekem Mazrim Taim, a hamis Sárkány fejét, és ha csak a fele igaz annak, amit mostanában hallok, ehelyett ő is és Taim is beálltak ennek az al'Thornak a seregébe! Vagy ötvenezer embert hoztam magammal, és bárhogy döntötök is, én nem hátrálok meg, amíg csak a bácsikám és ez az al'Thor meg nem tanulják, ki Saldaea jog szerinti uralkodója!

Ethenielle összenézett Seraillával és Baldhere-rel, miközben Easar és Paitar sietve biztosították arról Tenobiát, hogy eszük ágában sincs visszafordulni. Serailla egészen finoman megrázta a fejét, és megvonta a vállát, Baldhere pedig látványosan forgatta a szemét. Túlzás lett volna azt állítani, hogy Ethenielle azt remélte, Tenobia az utolsó pillanatban meggondolja magát, és mégis otthon marad, de ezzel a lánnyal csak gond lesz!

A saldaeaiak igencsak furcsák voltak - Ethenielle sosem értette, hogy Einone húga hogy lehetett olyan boldog Tenobia egy újabb nagybátyja oldalán -, de a lánynak még ezt a furcsaságot is sikerült túlzásba vinnie. Az összes saldaeai magamutogató volt, de Tenobia láthatóan örömét lelte abban, hogy megbotránkoztassa a domaniakat, és túlragyogja az altaraiakat. A saldaeai vérmérséklet legendás volt, Tenobia pedig olyannak tűnt, mint a heves szélben lobogó bozóttűz. Az ember sosem tudhatta, mitől gyullad ki, és merre fordul. Ethenielle nem is akart gondolni arra, hogy milyen nehéz lesz rávenni a lányt, hogy ésszerűen viselkedjen, ha épp nincs rá kedve. Erre csak Davram Bashere volt valaha is képes! És akkor a házasság dolga még szóba sem került.

Tenobia még fiatal volt, bár már évekkel ezelőtt meg kellett volna házasodnia - a házasság egy királyi ház minden tagjának kötelessége volt, az uralkodónak pedig különösképpen, hiszen az országának szüksége volt erős szövetségesekre és nyugodt trónutódlásra -, Ethenielle mégsem akarta egyetlen fiát sem hozzáadni ehhez a bolond lányhoz. Tenobia elképzelései eljövendő férjéről legalább olyan túlzóak voltak, mint minden más vele kapcsolatban. A férfi legyen képes egyszerre szembeszállni vagy egy tucat Myrddraallal, és sértetlenül kerüljön ki a viadalból. Mindeközben persze hárfázzon, és írjon hős énekeket. Miközben épp nyaktörő sziklákon vágtat lefelé, szégyenítse meg tudásával a bölcs, ősz tudósokat. De persze még jobb, ha felfelé vágtat - az ugyanis nehezebb. Természetesen meg kell hajlania Tenobia akarata előtt - elvégre ő a királynő -, de persze időről időre el kell feledkeznie arról, hogy a lány parancsol neki, fittyet kell hánynia az összes utasítására, és jól el kell látnia a baját. De a Fény irgalmazzon szerencsétlennek, ha összekeveri, Tenobia mikor mit akar, és megpróbálja ráncba szedni, mikor a lány szerint meg kellene előtte hajlania, vagy engedelmeskedik, mikor Tenobia azt szeretné, hogy a sarkára álljon! Persze a nő sosem mondta ki nyíltan, hogy ezt akarná, de bármelyik épeszű asszony pillanatok alatt leszűrhette a szavaiból. Tenobia sosem fog megházasodni. Ez pedig azt jelentette, hogy utána Davram Bashere örökli a trónt, vagy ha Tenobia ezek után megnyúzza, akkor Davram örököse.

Hirtelen elkapott egy szócskát a társalgásból, és kihúzta magát a nyeregben. Jobban kellett volna figyelnie. Túl nagy volt most a tét ahhoz, hogy elábrándozhasson!

- Aes sedai-ok? - kérdezte élesen. - Mi van az aes sedai-okkal?

Paitar tanácsadóján kívül mindegyikük Fehér Torony-béli segítője eltűnt, amint hírt hallottak az ott uralkodó fejetlenségről. Az ő Nianhja és Easar Aislingje is búcsú és magyarázat nélkül hagyták ott régi gazdáikat. Ha az aes sedai-ok megtudják, miben mesterkednek... Nos, az aes sedai-oknak mindig is megvoltak a saját, önálló kis terveik. Mindig. Ethenielle nem örült volna, ha kiderül, hogy egy darázsfészek helyett rögtön kettőbe is beledugta a fejét.

Paitar megvonta a vállát, de egy cseppet zavartnak tűnt. Ez jelentett valamit, hiszen az arafeli amúgy épp olyan rendíthetetlen volt, mint Serailla.

- Ethenielle, ugye nem gondoltad komolyan, hogy hátrahagyom Coladarát? - kérdezte csitítóan. - Még ha el is tudtam volna titkolni az előkészületeket, akkor sem tehettem volna meg!

Ethenielle valóban nem gondolta komolyan, hogy a férfi bármit is eltitkolna az aes sedai-ok elől. Paitar kedvenc húga maga is aes sedai volt, és Kiruna megszerettette vele a Fehér Tornyot és a nővéreket. Ethenielle nem gondolta komolyan, hogy Paitar ne szólna a tanácsadójának, de azért reménykedett benne.

- Nemrég Coladarát meglátogatták - folytatta Paitar. - Egészen pontosan még hét nővér csatlakozott hozzá. A jelen körülmények között úgy tűnt helyesnek, ha őket is magammal hozom. Szerencsére nem kellett őket sokat győzködnöm arról, hogy helyesen cselekszünk! Ami azt illeti, rögtön igazat adtak nekünk!

- A Fény világítsa meg és őrizze lelkünk - motyogta Ethenielle, és hallotta, hogy Serailla és Baldhere is valami hasonlót mormolnak maguk elé. - Nyolc aes sedai, Paitar? Nyolc?

A Fehér Torony mostanra már biztos ismerte a terveiket.

- És velem is van még öt - vetette közbe Tenobia, mintha csak arról volna szó, hogy van egy pár új cipője. - Épp azelőtt érkeztek hozzám, hogy elhagytam volna Saldaeát. Biztos vagyok benne, hogy csak véletlenül találtak rám. Láthatóan éppúgy meglepte őket a dolog, mint engem. Mikor kitalálták, mire készülök - a mai napig nem értem, hogy történhetett, de elég hamar rájöttek -, azt hittem, azonnal mennek és beárulnak Memarának. Egy pillanatra dühösen összevonta a szemöldökét. Elaida igencsak elszámolta magát, mikor azt hitte, hogy csak azért, mert fiatal, Tenobia meghátrál egy nővér ijesztgetései elől! - Ehelyett viszont Illeisien és a társai még nálam is jobban titokban akarták tartani az egészet!

- Akkor is - makacskodott Ethenielle -, ez összesen már tizenhárom nővér! Más sem hiányzik, mint hogy valamelyikük rájöjjön, hogyan küldhet üzenetet! Csak pár sort! Egy megfélemlített katona vagy szolgálólány... Azt hiszitek, megállíthatjátok őket?

- A kocka már el van vetve - mondta Paitar egyszerűen. Ami megtörtént, megtörtént. Ethenielle néha úgy érezte, hogy az arafeliek még a saldaeaiaknál is érthetetlenebbek.

- Messzebb, délen - tette hozzá Easar -, talán még jól is jön, ha van velünk tizenhárom nővér!

Erre mindenki elhallgatott. Jól tudták, mire utal a férfi, de senki sem akarta kimondani. Ez az egész más volt, mint a Fertő ellen vívott, évezredes küzdelem.

Tenobia hirtelen felnevetett, mire mindenki összerezzent kissé. A saldaeai királynő heréltje is idegesen táncolni kezdett, de a lány hamar megnyugtatta.

- Olyan gyorsan akarok dél felé menetelni, amilyen gyorsan csak lehet, de mégis megkérlek titeket, hogy vacsorázzatok ma este az én táboromban. Ott beszélhettek Illeisiennel és a barátaival is, és remélem, ti is hasonló következtetésre juttok majd a szándékaikat illetően, mint én! Holnap este pedig összegyűlhetnénk Paitarnál, hogy kikérdezzük Coladara barátait!

Ez igazán bölcs javaslat volt, és egyértelműen szükséges is, így hát mindenki hamar beleegyezett. Tenobia aztán hozzátette, mintha csak most jutna az eszébe:

- Kalyan bácsikám nagy megtiszteltetésnek érezné, ha ma este melletted ülhetne, Ethenielle! Régóta tisztel téged!

Ethenielle Kalyan Rasminra nézett - a férfi egész eddig egy szót sem szólt, csak csendben ült a lován Tenobia mögött -, csak rápillantott, de az ősz sas máris felvillantotta a tekintetét. Ethenielle egy szemvillanásra olyasmit látott, amit Brys halála óta nem: egy férfit, aki asszonyként néz rá, nem királynőként. Hirtelen nem kapott levegőt a megdöbbenéstől. Tenobia a nagybátyjára nézett, majd Ethenielle-re, és nem tudott elnyomni egy elégedett kis mosolyt.

Ethenielle-ben fellobbant a harag. Ha Kalyan pillantásából nem lett volna elég egyértelmű a dolog, hát Tenobia kis mosolya mindent megmagyarázott! Ez a buta lányka azt hiszi, hogy kiházasíthatja ezzel a vén bolonddal? Ez a gyerek akarja őt...? Aztán egy szemvillanás alatt elpárolgott belőle a harag, és szomorúság vette át a helyét. Fiatalabb volt Tenobiánál, mikor elrendezte özvegy húga, Nazelle második házasságát. Államügy volt, meg kellett lennie, de Nazelle végül megszerette Ismic urat, akárhogy tiltakozott is az elején. Ethenielle olyan régóta szövögette már mások házasságait, hogy eszébe sem jutott, milyen erős kötés lenne, ha ő maga is újra férjhez menne. Ismét Kalyanra nézett, ezúttal alaposabban végigmérte. A férfi cserzett arca most már újra tiszteletteljes volt, de Ethenielle még mindig ott látta a szemében azt a vad csillogást. Tudta, hogy ha újra megházasodik, kemény embert választ majd férjül. Minden gyermekének igyekezett olyan házastársat választani, akivel megszerethették egymást, bár a testvéreivel szigorúbban bánt - saját magának is meg akarta adni ezt az esélyt.

- Ahelyett, hogy itt csivitelnénk napestig - vágott bele, de a hangja korántsem volt olyan magabiztos, mint szerette volna -, akár neki is foghatnánk végre annak, amiért idejöttünk! - A Fény szikkassza ki, felnőtt asszony már, nem valami kis csitri, aki először találkozik a kérőjével! - Nos? - kérdezte meg a társait, s hangja most már kellően kemény volt.

Minden egyes apróságot rég kidolgoztak már óvatosan megfogalmazott leveleikben, és minden egyes tervük úgyis folyamatosan változik majd dél felé haladva, ahogy a körülmények megkívánják. Ennek a találkozónak csak egyetlen valódi célja volt: hogy végrehajthassák a Határvidék legősibb szertartását. Az egyszerű rituálét mindössze hétszer tartották meg a Világtörés óta, és bármilyen egyszerű volt is, a legerősebb eskünél is szorosabban kötötte őket. Az uralkodók közelebb nógatták egymáshoz a lovaikat, a többiek hátrahúzódtak egy kissé.

Ethenielle felszisszent, ahogy az övén függő tőrrel végigvágott a tenyerén. Tenobia kacagva hasított a tulajdon kezébe. Easar és Paitar rezzenetlen arccal vágták meg a tenyerüket, mintha csak szálkát piszkálnának ki az ujjukból. A négy kéz felemelkedett és egybefonódott, a vérük összefolyt, a földre csöppent, és elkeveredett a köves pusztaság porával.

- Egyek vagyunk, mindhalálig! - mondta Paitar, és mind a hárman vele kiáltottak:

- Egyek vagyunk, mindhalálig!

A vér és a föld összekötötte őket. Most már csak Rand al'Thort kell megkeresniük, és nincs más hátra, meg kell tenniük, amire a Fehér Torony képtelen volt! Bármi lesz is az ára.

Amint Verin egészen biztos volt abban, hogy Turanna önállóan is fel tud ülni a párnákon, és nem esik össze, magára hagyta a megroskadt Fehér nővért, hadd kortyolgassa lassan a friss ivóvizet. Turanna fogai remegve koccantak az ezüstcsészéhez, ami persze nem volt meglepő. A sátor bejárata olyan alacsony volt, hogy Verinnek le kellett hajolnia, ha ki akart nézni a táborra. Ahogy meggörnyedt, elöntötte a fáradtság. Sajgott a dereka. Egy cseppet sem félt a háta mögött fekvő remegő, durva, fekete ruhás asszonytól. Ő maga tartotta a pajzsot, ami Turannát elvágta az Egyetlen Hatalomtól, és nem hitte volna, hogy a nő elég erős lenne ahhoz, hogy megpróbálja rávetni magát. Nem mintha ez az elképesztő gondolat akár csak felötölhetett volna Turannában, egy Fehérnek egészen egyszerűen ez sosem jutott volna az eszébe. És ami azt illeti, Turannát elnézve Verin abban sem volt biztos, hogy ha elengedné a pajzsát, a nő képes lenne akár csak egy lángocskát is fókuszálni, és úgy vélte, a másik még jó pár óráig ilyen állapotban marad.

Az aiel tábor beborította a Cairhient elrejtő dombokat; az alacsony, rögszínű sátrak kitöltötték a pár csenevész fa közti üres teret. A városhoz ilyen közel már nem volt rendes erdő. A levegőben ködként úszott a por, de sem ez, sem a hőség, sem a nap szikkasztó ereje nem zavarta az aieleket. A tábor úgy zsibongott és kavargott, mint egy nagyváros. Ha körbenézett, mindenütt szorgosan dolgozó embereket látott. Ki a lábasjószágot vágta le épp az ebédhez, ki a sátrát foltozta, néhányan a késüket élezték, vagy az aielek könnyű, puha csizmáját varrták a frissen kikészített bőrből. Pár asszony a nyílt tűz mellett állt. Sütöttek, főztek, alacsony, hordozható szövőszékükön dolgoztak serényen, vagy a táborban zsivajgó pár tucat gyerekre figyeltek. Mindenütt fehér ruhás gai'shainok szaladtak. Nehéz terhek alatt görnyedtek, a hatalmas szőnyegeket porolták ki épp, vagy a lovak és öszvérek után néztek. Pont csak a boltosok és az utcai árusok hiányoztak. No meg a szekerek és a kordék. Város? Városhoz hasonlította volna az előbb a tábort? Nem, inkább úgy nézett ki az egész, mintha ezer apró falvat telepítettek volna egymás nyakára. Csak az volt a furcsa, hogy több a férfi, mint a nő, és hogy a szorgosan kopácsoló kovácsokon kívül minden egyes nem fehér ruhában osonó férfi fegyvert viselt az oldalán. No és a legtöbb nő is.

A táborban legalább annyian laktak, mint egy nagyvárosban. Ennyi ember között lehetetlennek tűnt, hogy ne veszne el az a pár tucat fogoly aes sedai, aki itt raboskodott, de Verin pillantása mégis azonnal egy fekete ruhás nőre esett, aki alig ötven lépésre tőle küszködött egy derékmagas kőhalommal, amit egyetlen szakadozott tehénbőrön kellett arrébb vonszolnia. Bár a jókora csuklya elrejtette az arcát, csak a fogoly nővérek hordtak feketét az aiel táborban. Egy Tudós Asszony lépkedett a rab nő mellett, akit a saidar ragyogása vett körbe. Ő tartotta a fogoly pajzsát. Két Hajadon követte; ahányszor a fogoly megtántorodott, ostorral sürgették gyorsabb munkára. Verin úgy érezte, nem véletlen, hogy épp erre jártak, hanem a Tudós Asszony azt akarta, hogy lássa a nővér balsorsát. Aznap reggel már találkozott Coiren Saeldainnal is; a nő rémült szemmel kapaszkodott fel egy meredek domboldalon. Majdnem a földig görnyedt a hatalmas, homokkal teli kosár alatt, ami a hátán tornyosult - egy Tudós Asszony és két aiel férfi felügyelte. Előző nap pedig Sarene Nemdahlt látta. Neki egy bőrvödörből a másikba kellett átmernie a vizet puszta kézzel, és ha nem mozdult elég gyorsan, hát odavágtak egyet az ostorral. Ha pedig akárcsak egy csepp vizet is a földre csurrantott, hogy gyorsabban merje át a vizet, akkor meg azért verték meg. Sarene megkérdezte Verint, hogy miért csinálják ezt vele, de láthatóan nem várt választ, és a megszólítottnak nem is volt ideje elmagyaráznia, miért, mert a Hajadonok már ott voltak, és visszahajtották Sarene-t a haszontalan munkára.

Verin nagy nehezen elfojtott egy sóhajt. Egyrészt nem szerette, ha így bánnak a nővéreivel, bármit tettek is szerencsétlenek, másrészt pedig elég egyértelmű volt, hogy a Tudós Asszonyok nagy része azt akarja, hogy... Mit akarnak? Azt, hogy tudja: az aes sedai-okat semmire sem becsülik? Nevetséges! Ezt már réges-rég beléjük verték! Hogy őt is bármikor feketébe öltöztethetik? Egyelőre úgy vélte, hogy ez nem fenyegeti, bár a Tudós Asszonyoknak számos olyan titkuk volt, amit még nem sikerült kiismernie - például azt sem, mire épül a hierarchiájuk. Ez igazán jelentéktelennek tűnt, de pontosan tudta, hogy az élete és a bőre is ezen múlik. Néha egy Tudós Asszony attól a nőtől fogadott el parancsot, akit nemrég még ő maga utasítgatott, aztán megint fordult a kocka, és Verin nem látta benne sem a rendszert, sem a rendszer mögött húzódó logikát. Sorileának viszont senki sem parancsolt, úgyhogy igyekezett erre építeni a tulajdon biztonságát is. Már amennyire erre lehetett építeni.

Verint elégedettség öntötte el. Aznap kora hajnalban, mikor még a Nap Palotában volt, Sorilea megkérdezte tőlük, hogy egy vízföldi számára mi a legnagyobb szégyen. Kiruna és a többiek persze nem értették, mire céloz; egyikük sem akarta megtudni, mi folyik idekinn, a sátrak között. Talán nem merték, talán attól tartottak, hogy úgy még ennél is nehezebben tartanák meg a Rand al'Thornak tett hűségesküjüket. Még mindig nem fogadták el, hogy a Sors ezt az utat rendelte nekik. Verin már tudta is, hogy neki miért alakult így az élete, és mit kezdjen a jelenlegi helyzetével. A tarsolyában lapult egy kis listácska, amit Sorileának szánt, ha négyszemközt találja. Jobb is, ha a többiek nem tudnak róla! Bár a foglyok egy részével sohasem találkozott, úgy vélte, minden nőről van valami olyasmi azon a listán, ami jól összefoglalja azokat a gyengeségeket, amire Sorilea kíváncsi. A fekete ruhás nővérek számára pedig egyre elviselhetetlenebb lesz az élet. És ha van egy kis szerencséje, a tulajdon céljait is könnyebben elérheti!

Két hatalmas aiel férfi ült a sátor előtt, és mindkettőnek olyan széles volt a válla, mint egy fejsze nyele. Macskabölcsővel játszottak, és látszólag teljesen elmerültek benne, de amint Verin kikukkantott a sátorból, rögtön felé fordultak. Coram úgy pattant fel, mint egy támadásra kész kígyó - Verint még mindig meglepte, hogy ezek az óriási termetű férfiak ilyen kecsesen mozognak - és Mendan csak egy szemvillanásnyival maradt le mögötte, ennyi ideig tartott, hogy elrakja a játékhoz használt madzagot. Ha Verin kihúzta volna magát, akkor sem ért volna a mellkasukig. Természetesen bármikor a fejük tetejére állíthatta volna őket, és elfenekelhette volna mind a kettőt az Egyetlen Hatalommal. Már persze, ha meg merte volna tenni! Időről időre mégis erős kísértést érzett a dologra. Elvben azért adták mellé a két férfit, hogy átvezessék a táboron, és megvédjék az összes félreértéstől. És kétségkívül minden egyes szavát és cselekedetét jelenteniük kellett! Néha úgy érezte, hogy jobban örülne, ha Tomas lenne vele e helyett a két aiel izomtorony helyett. De csak néha. Vannak dolgok, amiket az ember nehezebben titkol el az őrzője elől, mint idegenek elől.

- Kérlek, szólj Colindának, hogy végeztem Turanna Norillal! - monda Coramnak. - És kérd meg, hogy küldje be Katerine Alruddint!

Először azokkal a nővérekkel akart végezni, akiknek nem volt őrzőjük. A férfi bólintott, aztán elsietett a sátrak között. Ezeknek az aieleknek csapnivaló modoruk volt!

Mendan visszaguggolt az árnyékba, döbbenetesen kék szemével csendesen méregette az idős aes sedai-t. Bármit mondott is, az egyikük mindig mellette maradt. Mendan homlokán egy bíborszín szalag feszült, az aes sedai-ok ősi jelképével. Akár a hasonló fejpántot viselő összes férfi, akár az összes Hajadon, Mendan mintha csak arra várt volna, hogy Verin hibázzon. Mintha ők lettek volna az elsők, vagy akár a legveszedelmesebbek azok közül, akik erre számítottak, és csalatkozniuk kellett! Hetvenegy éve már, hogy utoljára komolyan hibázott!

Verin szélesen rámosolygott az aielre, és épp visszahúzódott volna a sátorba, mikor meglátott valamit. Megdermedt, a látvány fogva tartotta, mint a kismadarat a kígyó tekintete. Ha az aiel úgy döntött volna, hogy elvágja a torkát, Verin talán észre sem vette volna.

Nem messze onnan, ahol a sátorajtóban görnyedve állt, kilenc-tíz asszony térdelt egymás mellett, egy sorban. A kézi malom lapos köveit forgatták rendületlenül. Verin utoljára elzárt kis tanyákon látott ilyet. Mások kosárban cipelték az őrlőknek a búzát, és elvitték a durva lisztet. Mindannyian sötét szoknyát és világos blúzt hordtak, hajukat összehajtogatott kendő fogta hátra. Az egyikük láthatóan alacsonyabb volt, mint a többi, és a haja sem ért a derekáig vagy még lejjebb. Egyetlen nyaklánc vagy karkötő sem csillant rajta. Felnézett, és ahogy megpillantotta Verint, napbarnította arcán csak még inkább elmélyült a keserűség. Aztán sietve lehajtotta a fejét, és visszatért a munkájához.

Verin visszaugrott a sátorba, a gyomra háborgott. Irgain a Zöld ajah tagja volt. Legalábbis mielőtt Rand al'Thor elcsendesítette. Ha valakit elzártak az Egyetlen Hatalomtól, az őrző és nővér közti kötelék kuszává és halvánnyá vált, de ha egy nővér kiégett vagy elcsendesítették, éppolyan véglegesen megszakadt köztük a kapcsolat, mintha az aes sedai meghalt volna. Irgain két őrzője közül az egyik azonnal belehalt a sokkba, a másik pedig egymaga nekiment több ezer aielnek, és meg sem próbált elmenekülni a biztos halál elől. Alighanem Irgain is jobban örült volna, ha meghalhat. Elcsendesítve. Verin mindkét kezét a gyomrára szorította. Akkor sem fogja elhányni magát! Látott már rosszabbat is egy elcsendesített nőnél! Sokkal rosszabbat is!

- Nincs remény, ugye? - motyogta Turanna rekedten. Csendesen sírdogált, úgy nézett a kezében remegő ezüstcsészére, mintha valami távoli, rettenetes dolgot látott volna. - Nincs remény!

- Mindig van kiút, ha jobban megnézed - válaszolta Verin és mintegy mellékesen megveregette a másik nő vállát. - Csak keresni kell!

Verin gondolatai vadul száguldottak, de Turanna már az eszébe sem jutott. Ha Irgain elcsendesítésére gondolt, a gyomra mintha avas zsírral telt volna meg, a Fény tudta csak, miért. De mit keresett itt épp most, miért az ő sátra mellett őrölt? És egyáltalán, miért őrölt? Miért viselte az aiel nők ruháját? Csak azért küldték ide, hogy Verin lássa? Micsoda ostoba kérdés! Még egy olyan hatalmas erejű ta'veren mellett, mint amilyen Rand al'Thor is, határa volt a véletlen egybeeséseknek. Nem hihette, hogy mindez a véletlen műve lenne! Talán elszámolta magát? Még a legrosszabb esetben sem ejthetett komoly hibát! Persze az apróbbak gyakran éppolyan végzetesnek bizonyultak, mint a komoly balfogások. Mennyi ideig lenne képes kitartani, ha Sorilea meg akarná törni? Úgy vélte, megalázóan hamar megadná magát. Sorilea sok tekintetben a legkeményebb asszony volt, akit életében látott. És ő maga semmit sem tehetne vagy mondhatna, ami megváltoztatná az aiel nő véleményét, ha ellene fordulna! De ezen ráér később is aggódni! Semmi értelme nem lett volna már most ezzel foglalkoznia.

Letérdelt Turanna mellé, és megpróbálta megvigasztalni a nőt, bár nem foglalkozott vele túl odaadóan. Turanna üres tekintetét elnézve úgy vélte, a másik nővér legalább annyira nem hisz csitító szavainak, mint ő maga. Turanna helyzetén senki más nem javíthat, csak Turanna maga - és ennek az elhatározásnak a nővér szívéből kell fakadnia. A Fehér nővér csak egyre keserűbben zokogott. A válla hangtalanul rázkódott, a könnyek megállás nélkül patakzottak le az arcán. Verin szinte megkönnyebbült, mikor két Tudós Asszony lépett a sátorba. Fegyveres aiel kísérőik olyan magasak voltak, hogy nem tudtak felegyenesedni az alacsony vászontető alatt. Az aes sedai talpra kecmergett és kecsesen meghajolt az aiel nők előtt, de egyikük sem törődött vele.

Daviena vörösesszőke, ragyogó zöld szemű nő volt, míg Losaine szeme szürkén csillant, és sötét hajában csak a déli nap erős fénye villantotta fel az aielekre jellemző vöröses tüzet. Mind a ketten jó másfél fejjel magasodtak Verin fölé, és úgy méregették az aes sedai-t, mint akiket valami méltóságukon aluli, mocskos munkával bíztak meg, amin szeretnének minél hamarabb túlesni. Egyikük sem volt elég erős ahhoz az Egyetlen Hatalomban, hogy egymaga biztonsággal meg tudta volna tartani egy Turannához hasonló hatalmú nő pajzsát, de most úgy kapcsolódtak össze, mintha egész életükben párt alkottak volna, és bár nem álltak szorosan egymás mellett, a saidar fénye mintha egybeolvadt volna körülöttük. Verin erőltetetten elmosolyodott. Ha nem tette volna, önkéntelenül is elfintorodik. Ezt honnan tanulták? Bármibe lefogadta volna, hogy pár nappal ezelőtt még nem tudtak összekapcsolódni!

Ezek után minden gyorsan és simán elrendeződött. A két férfi lehajolt, és a karjánál fogva talpra rángatta Turannát. A Fehér nővér önkéntelenül is elengedte a kis ezüstcsészét. Szerencséjére nem volt már benne víz. Nem ellenkezett. Talán jobb is volt így, hiszen bármelyik férfi könnyedén a hóna alá csaphatta volna, és minden különösebb erőfeszítés nélkül magával vihette volna. Eltátott szájjal, szó nélkül bőgött. Az aielek nem figyeltek rá. A két Tudós Asszony közül Daviena fókuszált, átvette Verintől a pajzsot. Az aes sedai azonnal elengedte az Igaz Forrást. Egyik aiel nő sem bízott meg benne annyira, hogy megengedjék a magyarázat nélküli fókuszálást, bármiféle esküt tett is Rand al'Thornak. Láthatóan egyiküknek sem tűnt föl, hogy már nem tartja a saidart, de ha nem engedte volna el, azt biztosan észrevették volna. A férfiak elvonszolták Turannát. A nővér magatehetetlenül lógott közöttük, a lába surrogva csúszott végig a szőnyegen. A két Tudós Asszony is utánuk sietett. Verin egyedül maradt a sátorban. Minden tőle telhetőt megtett Turannával.

Verin nagyot sóhajtott, és leroskadt az egyik színes, bojtos párnára. A finom, aranyfonású tálca a mellette lévő szőnyegen pihent. Megtöltötte az egyik szedett-vedett ezüstpoharat a karcsú ónkancsóból, és mohón inni kezdett. Megszomjazott a munkában, és rettenetesen el is fáradt. Úgy érezte magát, mintha húsz mérföldön át cipelt volna egy nehéz ládát. Hegyre fel. Visszatette a poharat a tálcára, és az öve mögül kihúzott egy aprócska, bőrkötéses jegyzetfüzetet. Mindig beletelt egy kis időbe, mire eléhozták azt a nővért, akit kért. Ártani nem árthatott, ha azalatt átnézte - és bővítette - a jegyzeteit.

A foglyokról nem volt érdemes túl sokat feljegyeznie, de az, hogy három nappal azelőtt Cadsuane Melaidhrin hirtelen megjelent Cairhienben, komolyan aggasztotta. Mit akarhatott itt Cadsuane? A kísérői nem érdekelték Verint, de a nő élő legenda volt, és ha csak a felét hitte is el a róla szóló meséknek, roppant veszélyes ellenfél lehetett! Veszélyes és kiszámíthatatlan! Előszedte a tollát a kis fatartóból, ami mindig nála volt, és már épp a zsebében rejlő tintatartót kereste, mikor egy újabb Tudós Asszony lépett a sátorba.

Verin olyan gyorsan pattant fel, hogy még a jegyzetfüzetét is leejtette. Aeron egyáltalán nem tudott fókuszálni, Verin mégis sokkal mélyebben hajolt meg az ősz Tudós Asszony előtt, mint az előbb Daviena és Losaine előtt. Bókolás közben kinyúlt, hogy felvegye a füzetét, de Aeron gyorsabb volt nála. Verin kiegyenesedett, és nyugodtan nézte, ahogy a magas aiel nő végiglapozza a jegyzeteit.

Égkék szempár meredt az övébe. Kék és fagyos, mint a téli ég.

- Csinos kis rajzok, de leginkább a virágokkal és a madarakkal foglalkozik, ha jól látom - mondta Aeron jegesen. - Nem látok benne semmit azokról a kérdésekről, amiért ideküldtek téged.

Szinte odadobta Verinnek a könyvet; türelmetlen volt és udvariatlan.

- Köszönöm, Tudós Asszony - mondta Verin engedelmesen, és sietve az övébe csúsztatta a füzetkét. A békesség kedvéért újfent meghajolt, éppolyan mélyen, mint az előbb. - Szokásom lejegyezni mindazt, amit csak látok.

Egy szép nap majd le kell írnia a kódot, amivel a feljegyzéseit vissza lehet fejteni - egy hosszú, hosszú élet összes titka rejlett a Fehér Torony könyvtára feletti kis szoba könyvespolcán, virágnyelven lejegyezve - egy szép nap majd meg kell tennie, de Verin remélte, addig még sok-sok éve van.

- Ami pedig a... foglyokat illeti, egyelőre mindannyiuk vallomása megegyezik. A car'a'carnt a Toronyban tartották volna fogva, amíg csak el nem jön az Utolsó Csata. Hogy is mondjam... bántalmazni csak egy szökési kísérlet után kezdték. De erről természetesen már beszámoltam. Aggodalomra persze nincs ok! Biztos vagyok benne, hogy még mást is megtudok.

Ez az utolsó szóig igaz is volt, talán csak az nem, hogy mindössze ennyit tudott meg, de túl sok nővért látott már meghalni ahhoz, hogy ha nem volt rá szükség, ne kockáztassa meg, hogy akárcsak egyet is felkoncoljanak. Az, hogy az ifjú al'Thort egy békés követség örve alatt rabolták el az aes sedai-ok, gyilkos dühbe hajszolt minden aielt, de hogy fogvatartói bántalmazták is a car'a'carnt, láthatóan nem érdekelte őket.

Arany és elefántcsont karkötők csilingeltek halkan, ahogy Aeron megigazította sötét vállkendőjét. Úgy meredt Verinre, mint aki a kövérkés nővér gondolatait akarja kifürkészni. Úgy tűnt, Aeronnak nagy hatalma van a Tudós Asszonyok között. Verin már látta könnyedén, szeretetteljesen mosolyogni is az aiel nőt, de tudta jól, hogy Aeron kíméletlenül bánik az aes sedai-okkal. Sosem hittük volna, hogy épp ti buktok el, mondta egyszer Verinnek sötéten, a mondat többi része azonban kegyetlenül tiszta volt és érthető. Az aes sedai-oknak nincsen becsülete. Ha akárcsak a legkisebb okot adod is a gyanúra, a tulajdon két kezemmel korbácsollak eszméletlenre! Ha másodszor is elárulsz, kikötlek a napra, hogy a keselyűk és a hangyák végezzenek veled! Verin pislogva nézett vissza rá, igyekezett nyíltnak és őszintének tűnni. És szelídnek! Nem feledkezhetett meg a szelíd engedelmességről. Néztek már rá csúnyábban is, és azoknak a nőknek - és férfiaknak - még Aeronnál is kevesebb aggálya lett volna, hogy megöljék. De túl sokat tett már azért, hogy ideengedjék, hogy kikérdezhesse a nővéreit. Nem hagyhatta, hogy mindez füstbe menjen. Bárcsak könnyebben tudna olvasni az aielek arckifejezésében!

Hirtelen észrevette, hogy már nincsenek egyedül a sátorban. Két fakószőke Hajadon bújt be, és egy fekete ruhás nőt kísértek. A fogoly mindkettőjüknél jóval alacsonyabb volt, őrei félig vonszolták, félig támogatták. Tialin, a nyúlánk, vörös Tudós Asszony mögöttük állt, elszánt arckifejezése még a saidar ragyogásán is átütött. Ő tartotta a fekete ruhás aes sedai pajzsát. A nővér haja izzadságtól lucskos fürtökben bukott a vállára, és ragadt az arcába. Olyan mocskos volt, hogy Verin először föl sem ismerte. Mértéktartóan magas volt az arccsontja, az orra enyhén görbe, a szeme pedig kicsinykét ferde... Beldeine. Beldeine Nyram. Párszor tanította a lányt, mikor még novícia volt.

- Ha megkérdezhetném - kezdte óvatosan -, miért épp őt hozták? Mást kérettem!

Beldeine-nek nem volt őrzője, bár a Zöld ajahba tartozott - még csak három éve kapta meg a kendőt, és a Zöldek sokszor igen válogatósak voltak az első őrzőjükkel kapcsolatban -, de ha mostantól a Tudós Asszonyok azt a nővért vitetik be hozzá, aki épp az eszükbe jut, könnyen lehet, hogy a következőnek két vagy három őrzője is van! Verin úgy gondolta, ma még végezhet két nővérrel is, de akkor aligha, ha van őrzőjük. És nem hitte volna, hogy bármelyikükkel is beszélhet még egyszer!

- Katerine Alruddin megszökött tegnap éjjel. - Tialin szinte köpte a szavakat. Verin döbbenten kapkodott levegő után.

- Hagytátok, hogy megszökjön? - tört ki belőle az indulat, még mielőtt végiggondolhatta volna, mit mond és kinek. Erre ugyan a fáradtság sem lehetett mentség, de a szavak mintha maguktól buktak volna ki belőle. - Hogy lehettetek ilyen ostobák? Katerine Piros! És se nem gyáva, se nem gyenge! Igen erős az Egyetlen Hatalomban! A car'a'carn könnyen veszélybe kerülhet! Miért nem szóltatok nekünk, mikor megszökött?

- Csak ma reggel vettük észre - hördült fel az egyik Hajadon. A tekintete olyan kemény volt, mintha csiszolt zafír ült volna a szeme helyén. - Egy Tudós Asszonyt és két CorDareit megmérgeztek, a gai'shainnak, aki az italt vitte nekik, pedig elvágták a torkát!

Aeron hűvösen végigmérte a Hajadont.

- Talán téged kérdezett, Carahuin? - kérdezte. Hirtelen mindkét Hajadon az ájuldozó Beldeine-nel kezdett foglalkozni. Tialint csak feddően végigmérte a Tudós Asszony, de a vörös hajú nő így is szégyenkezve hajtotta le a fejét. Aeron végül Verinhez fordult. - Az, hogy így aggódsz Rand al'Thorért, a... becsületedre válik - morogta vonakodva. - Vigyázni fogunk rá. Ennél többet nem is kell tudnod! Sőt, még ennyit sem! - Hirtelen megkeményedett a hangja. - De a tanítványok nem beszélhetnek ilyen hangon a Tudós Asszonyokkal, Verin Mathwin aes sedai! - Az utolsó két szót szinte hörögte.

Verin elfojtott egy aprócska sóhajt, és ismét mélyen meghajolt. Valahol legbelül azt kívánta, bárcsak még mindig olyan karcsú lenne, mint lánykorában volt, mikor a Fehér Toronyba érkezett. Az alakja nem ehhez a sok hajlongáshoz és ugráláshoz termett!

- Bocsáss meg, Tudós Asszony - mondta alázatosan. Megszökött! A körülmények neki mindent elárultak, még ha az aielek láthatóan nem is értették, mi mit jelent. - Az aggodalom alighanem elborította a józan ítélőképességemet. Milyen kár, hogy nem tudja elintézni, hogy Katerine valami halálos baleset áldozata legyen! - Igyekszem jobban uralkodni magamon a jövőben! - Aeronnak a szempillája sem rebbent, Verin még csak nem is sejthette, hogy elfogadja-e a bocsánatkérését. - Átvehetem a pajzsát, Tudós Asszony?

Aeron rá sem nézett Tialinra, csak biccentett egyet, mire Verin sietve magához ölelte a saidart, és amint Tialin átengedte neki Beldeine pajzsát, átvette a nő őrzését. Még mindig megdöbbentette, hogy olyan nők parancsolgatnak a Hatalomban erős asszonyoknak, akik maguk egy szikrányit sem tudnak fókuszálni. Tialin nem volt sokkal gyengébb Verinnél, mégis majdnem olyan félve nézte Aeront, mint a Hajadonok, és mikor az idősebb Tudós Asszony egy intésére a két Hajadon sietve kihátrált a sátorból, Tialin csak egy lépéssel maradt el mögöttük. Beldeine szédelegve, támolyogva állt a sátor közepén.

Aeron azonban nem ment el rögtön.

- Nem beszélsz Katerine Alruddinról a car'a'carnnak - mondta. - Eleget aggódik anélkül is, hogy ezzel a jelentéktelen kis kellemetlenséggel bosszantsuk!

- Semmit nem mondok neki erről - egyezett bele Verin sietve. Jelentéktelen kellemetlenség? Egy Piros nővért, aki ráadásul olyan erős, mint Katerine, nem lehet jelentéktelennek nevezni! Talán ha levelet írna Rand al'Thornak... Át kellett gondolnia a helyzetet.

- Tartsd a szádat, Verin Mathwin, vagy rekedtre üvöltöd majd magad!

Erre nem lehetett semmit sem mondani, így hát Verin csak meghajolt még egyszer, és igyekezett minél szelídebbnek és engedelmesebbnek tűnni. A térde már csikorgott a sok hajlongástól.

Mikor Aeron végre elment, Verin megkönnyebbülten felsóhajtott. Már attól tartott, hogy a Tudós Asszony egész végig mellette akar maradni. Az, hogy beleegyezzenek abba, hogy egyedül kérdezze ki a foglyokat, majdnem annyi munkájába került, mint az, hogy ráébressze Amyst és Sorileát arra, hogy ki akarják hallgatni a rab aes sedai-okat, és hogy hasznosabb lenne, ha egy olyan nő kérdezné ki őket, aki jól ismeri a Fehér Tornyot. Ha valaha is rájönnek arra, hogy nem magától fogant meg bennük ez a gondolat, hanem csalárd módon Verin vette rá őket erre... De ráért még később is aggódni ezen. Mostanában egyre több dolog volt, amin ráért még később is aggódni.

- Van elég víz, hogy a kezedet és az arcodat megmosd, ha másra nem is jut - nézett Beldeine-re kedvesen -, és ha szeretnéd, szívesen meggyógyítalak.

Minden egyes nővér, akit kihallgatott, telis-teli volt korbácsütések nyomaival. Az aielek általában csak akkor verték a foglyaikat, ha azok kiöntötték a vizet, vagy ha vonakodva teljesítették a dolgukat - a gőgös megjegyzéseken csak gúnyosan nevettek, vagy fel sem vették őket -, de a fekete ruhás nőket úgy tartották, mint az állatokat: ostorral irányították őket, és keményen odavágtak, ha a szerencsétlen fogoly nem futott elég gyorsan. A Gyógyítás pedig különösen megkönnyítette Verin dolgát.

Beldeine mocskos volt, izzadt, és úgy remegett, mint egy nyárfalevél, de megvetően elhúzta a száját.

- Előbb véreznék el, minthogy hagyjam, hogy hozzámérj! - köpte. - Arra talán számíthattam volna, hogy megalázkodsz ezek előtt a barbár vadak előtt, de azt sosem gondoltam volna, hogy odáig alacsonyodsz, hogy a Torony legféltettebb titkaiba is beavatod őket! Ez árulás, Verin! Lázadás! - A lány lenézően felmordult. - Gondolom, ha erre képes voltál, előtted már semmi nem lehet szent! Mit tanítottatok még meg nekik, te meg azok a híres barátaid, azonkívül, hogy hogyan kapcsolódjanak össze?

Verin idegesen csettintett a nyelvével, de nem kezdett el magyarázkodni a fiatal nő előtt. A nyaka már fájt attól, hogy mindig fel kellett néznie azokra a lehetetlenül magas aiel nőkre - és az igazság szerint Beldeine is jóval magasabb volt nála -, a térde sajgott a folyamatos pukedlizéstől, és lassan már elege volt abból, hogy aznap egyfolytában sértegették és becsmérelték azok a nők is, akik pedig ismerhették volna már annyira, hogy tudják, nem érdemli meg a megvetésüket! Ki tudhatná egy nővérnél jobban, hogy az aes sedai-oknak olykor színleg meg kell hunyászkodniuk? Nem lehetett mindig megfélemlíteni vagy megzsarolni az embereket! És ami azt illeti, sokkal bölcsebb, ha az ember úgy viselkedik, mint egy novícia, mintha úgy verik el, mint egy novíciát! Előbb-utóbb még Kiruna is rá fog jönni erre!

- Ülj le, mielőtt összeesel itt nekem - mondta, és ő maga is helyet foglalt. - Hadd találjam ki, mit csináltál eddig! Amilyen koszos vagy, azt hiszem, lyukakat ástál. Puszta kézzel kellett kikaparnod, vagy adtak neked valamit? Mondjuk egy kanalat? Ha már elég mély lesz, akkor vissza kell temetned, ugye tudod? No, mutasd csak magad! Tetőtől talpig mocskos vagy, de a ruhád tiszta. Ezek szerint anyaszült meztelen kellett dolgoznod, ugye? Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy meggyógyítsalak? Nagyon kellemetlen, mikor valaki így leég a napon!

Megtöltötte a másik csészét is vízzel, és a Levegő egy apró fonatával átrepítette a sátron. A pohár Beldeine előtt lebegett.

- Igyál egy kicsit, biztos szomjas vagy!

A fiatal Zöld egy ideig bizonytalanul méregette a csészét, aztán a lábai hirtelen felmondták a szolgálatot, és keserű kacajjal az egyik párnára roskadt.

- Elég sokszor... megöntöznek! - A lány újra felnevetett, bár Verin nem értette, mi lehet ebben olyan mulatságos. - Annyi vizet adnak, amennyit csak akarok, feltéve, hogy nem hagyom egy cseppjét sem kárba veszni!

Beldeine dühösen végigmérte Verint, és feszült hangon hozzátette:

- Jól áll neked ez a ruha; az enyémet elégették. A tulajdon szemem láttára! Mindent elloptak, csak ezt az egyet nem! - Megérintette az ujján a kígyós gyűrűt. - Gondolom, ehhez még nekik sem volt merszük! Tudom, mit akarnak tőlem, Verin, de sosem kapják meg! Sem tőlem, sem a többiektől!

Még mindig bizalmatlannak tűnt. Verin letette a csészét a virágmintás szőnyegre, közvetlenül a lány mellé, aztán felvette a saját poharát, és élvezettel belekortyolt a vízbe.

- Valóban? És mit akarnak tőled?

Ezúttal a másik nő nevetése éppolyan törődött volt, mint amilyen vad.

- Meg akarnak törni, és ezt te is jól tudod! Azt akarják, hogy mi is felesküdjünk al'Thorra, mint ti! Ó, Verin, hogy tehettetek ilyet? Hűséget esküdtetek neki! Egy férfinak, az Újjászületett Sárkánynak! Még ha volt is merszetek fellázadni az Amyrlin Trón ellen, a Fehér Torony ellen - Beldeine ezt úgy mondta, mintha a két dolog egy és ugyanaz volna -, ezt hogy tehettétek meg?

Verin egy pillanatra elmerengett azon, hogy vajon jobb lenne-e a helyzet, ha az aiel táborban raboskodó aes sedai-ok, hozzájuk hasonlóan, belekerültek volna Rand al'Thor ta'veren szélviharába, és kimondták volna az eskü szavait, mielőtt ráébredhettek, mit is tesznek valójában, mielőtt akárcsak megformálhatták volna a mondatokat az elméjükben! Nem mintha saját magától sosem mondott volna ilyet - a ta'veren vonzereje nem így működött -, de hasonló körülmények között talán ezer alkalomból csak egyszer tette volna meg, vagy tízezerből, százezerből egyszer! Nem. Már így is épp eleget és épp elég vadul vitatkoztak azon, hogy vajon az így tett esküt meg kell-e tartaniuk, és abban még mindig nem jutottak egyetértésre, hogy miképpen kell értelmezni az esküjüket. Jobb ez így, ahogy van. Önkéntelenül is játszadozni kezdett a zsebe mélyén lapuló kis ékszerrel, egy apró, kecses kis kitűzővel, ami mintha egy túlburjánzó liliomot ábrázolt volna. Sosem tűzte a ruhájára, de már vagy ötven éve mindig nála volt.

- Beldeine, te egy da'tsang vagy. Ezt már biztosan tudod. - Meg sem kellett várnia a lány kurta bólintását. Az aiel törvények része volt, hogy újra és újra elmondják, hogy becstelen, mintha minden egyes alkalommal ítéletet hirdetnének felette. Ennyit még Verin is tudott, bár az aiel szokások többi részét nem ismerte. - A ruháidat, és minden egyebet, ami éghető volt, tűzre vetették, mert egyetlen aiel sem használna olyasmit, ami egykor egy da'tsangé volt. A többit apró darabokra szaggatták, vagy szétzúzták, még az ékszereidet is, és aztán elásták egy árnyékszék alá.

- A... lovammal mi lett? - kérdezte Beldeine remegve.

- A lovakat nem ölték meg, de nem tudom, a tieddel mi lett - mondta Verin. Alighanem a városban van, vagy talán Rand al'Thor odaadta egy asha'mannek. Ezt persze jobb, ha nem veti fel Beldeinenek. Verinnek úgy rémlett, hogy a lány nagyon is szerette a lovakat, és nem biztos, hogy fel tudná dolgozni, hogy egy fekete kabátos fickó kezére jutott. - Azért hagyták, hogy megtartsd a gyűrűt, hogy ne feledd el, ki voltál, és hogy mindig emlékezz a bukásod szégyenére! Nem hinném, hagynák, hogy hűséget esküdj a fiatal al'Thornak, még ha térden állva kérnéd is, hogy megtehesd! Azt hiszem, ahhoz valami hihetetlen nagy dolgot kéne véghezvinned!

- Soha nem tennék olyat! Soha! - Beldeine szavai üresen csendültek, és a lány büszke válla megroggyant. Megrázta, amit Verintől hallott, de még nem tört meg eléggé.

Verin melegen rámosolygott. Egy fickó egyszer azt mondta neki, hogy a mosolya a halott édesanyjára emlékezteti. Remélte, hogy legalább ebben az egyben nem hazudott neki a férfi. Mikor pár órával később megpróbálta leszúrni, Verin kénytelen volt megölni. A fickó az ő mosolyát látta utoljára.

- Nem is tudom, miért tennél ilyet! Nem, én azt hiszem, rád még rengeteg haszontalan munka vár. Ők el sem tudnak képzelni ennél megalázóbb dolgot. Persze, ha rájönnek, hogy te nem így látod, talán... Ó, édesem! Ugye nem örültél annak, hogy meztelenül kellett ásnod, bár csak Hajadonok voltak körülötted, igaz? Gondolj bele, milyen lenne, ha egy sátorra való férfi előtt kellene pucérkodnod? - Verin elégedetten látta, hogy Beldeine arca megrándul. Tovább fecsegett, amit az évek során szinte Tehetséggé fejlesztett. - Persze csak álldogálnod kellene, a da'tsangok csak végszükség esetén végezhetnek hasznos munkát, és egy aiel férfi előbb fanyalodna rá egy hatnapos hullára, mint hogy egy da'tsangot ölelgessen, de... Ugye, milyen kellemetlen lenne? Mindenesetre jobb, ha már most felkészülsz valami hasonlóra. Tudom, hogy ellenállsz majd nekik, amíg csak lehet, bár azt nem egészen értem, hogy miért és minek kellene ellenállnod. Nem akarnak megtudni tőled semmit, nem fognak faggatni vagy kínozni, mint másutt szokták a foglyokat. Épp csak nem engednek el, soha többé, amíg csak a szégyen olyan mélyen bele nem ég a csontjaidba, hogy nincs semmi másod, csak ez. Ha ezért egész életedben rabságban kell tartaniuk, hát halálodig velük maradsz!

Beldeine ajka megmozdult, bár alig jött ki rajta hang. Egész életemben, motyogta. Zavartan fészkelődött a párnán, fájdalmas fintorba torzult az arca. A korbácsütések sajdultak meg, vagy megégett bőre fájt, de az is lehet, hogy csak a szokatlan fizikai munka merítette ki.

- Megmentenek minket - mondta végül. - Az amyrlin nem hagyja... Megmentenek minket, vagy... Megmentenek minket!

Felkapta az ezüstcsészét a szőnyegről, egy hajtásra kiitta a vizet, és Verin felé nyújtotta a poharat, hogy töltsön még neki. Az idősebb aes sedai odalebegtette az ónkancsót, és óvatosan letette a földre, hadd öntsön magának a lány, amennyit csak kedve tartja.

- Vagy megszöktök? - kérdezte Verin. Beldeine keze megrándult, a víz kiömlött a csészéjéből. - Ugyan, drágám! Erre éppúgy nincs semmi esélyetek, mint arra, hogy megmentsenek innen! Egy egész hadseregnyi aiel vesz körül titeket, és al'Thor is láthatóan akármikor elő tud rángatni pár száz asha'mant, ha kedve tartja, hogy levadásszanak! - Beldeine megremegett a gondolatra, és Verint is kis híján kirázta a hideg. Ezt az egész ostobaságot még csírájában el kellett volna fojtaniuk. - Nem, attól tartok, másképp kell elrendezned az életed. El kell fogadnod a helyzetet. Egyedül vagy, csak magadra számíthatsz. Tudom, hogy nem hagyják, hogy beszélj a többiekkel. Milyen magányos lehetsz! - sóhajtott fel Verin szánakozva. Beldeine úgy nézett rá, mint aki viperát lát. - Nem kellene külön megnehezítened a helyzeted! Hadd Gyógyítsalak meg!

Verin szinte meg sem várta, hogy Beldeine beleegyezően bólintson, már mellé is térdelt, és a két tenyere közé fogta a fejét. A fiatal nő már majdnem annyira készen állt, amennyire lehetett. Verin megnyitotta magát a saidar előtt, és megfonta a Gyógyítás könnyű szövetét. A Zöld nővér megremegett, és levegő után kapkodott. A félig telt csésze kifordult a kezéből, össze-vissza hadonászott, fellökte a vizeskancsót is. Most már teljesen készen állt.

A Gyógyítás utáni zavarodottság rövid pillanatában, míg Beldeine igyekezett lassan magához térni, Verin még jobban kitárulkozott a saidar előtt, és a faragott virág angreal segítségével még többet fogadott be az Egyetlen Hatalomból. A kis kitűző nem volt igazán nagy erejű angreal, de Verin céljainak épp megfelelt. Szüksége is volt rá, a saját erejéből aligha lett volna képes véghezvinni azt, amire most készült. A fonat, amit lassan megformált, cseppet sem emlékeztetett a Gyógyításra. A Szellemet kellett hozzá a legtöbbet használnia, de volt benne Szél is, Víz, Tűz és Föld. Ez utóbbi különösen megnehezítette Verin dolgát, és a Szellem szálait is újra és újra el kellett választania egymástól, míg csak olyan vékony fonalacskákká nem bontotta, ami egy selyemszőnyeghez is elég finom lett volna. Ha egy Tudós Asszony bekukkantott volna a sátorba, kis szerencsével akkor sem lett volna meg benne az a kivételes Tehetség, hogy rájöjjön, Verin éppen mit sző. Persze biztos lett volna belőle gondja a kövérkés aes sedai-nak, talán fájdalmasan meg is büntetik, de mindent elviselt volna, csak ne fedezzék fel, mit csinál.

- Mi ez...? - kérdezte Beldeine álmosan. Ha Verin nem fogta volna szorosan a fejét, a lány a mellére csuklik, és elalszik, a szeme már így is félig lecsukódott. - Mit csinálsz...? Mi történik?

- Semmi olyat nem teszek, ami a károdra lenne - csitítgatta Verin. A nő persze meghalhat egy vagy akár tíz éven belül is attól, amit éppen tett vele, de a fonat maga valóban nem okozott benne kárt. - Hidd el, ez olyan biztonságos, hogy még egy újszülött gyermeken is használni merném!

Természetesen az egész csak azon múlott, mire akarta használni az ember a fonatot.

Egyesével kellett a helyére egyengetnie a szálakat, de a beszéd szerencsére segítette a lassú munkát, és nem akadályozta az összpontosításban. Ha túl sokáig hallgatna, az amúgy is gyanús lenne a sátor bejáratánál őrködő két aielnek. Biztos volt benne, hogy ennyire azért figyelnek. Oda-odapislogott a meglebbenő sátorajtóra is. Olyan dolgokat is meg akart tudni Beldeine-től, amit nem akart megosztani másokkal, és amit a nő akkor sem árult volna el neki, ha történetesen tudta volna. A fonat egyik hasznos mellékhatása volt az is, hogy éppolyan jól meglazította a nyelvet és megnyitotta az elmét, mint bármilyen gyógynövényfőzet. Szerencsére ez a hatás gyorsan beállt.

Verin lehalkította a hangját, szinte suttogott.

- Az al'Thor kölyök azt hiszi, hogy a Fehér Toronyban vannak valamiféle támogatói, Beldeine. Természetesen csak titokban érintkeznek vele, másképp nem is lehetne! - Olyan halkan beszélt, hogy még ha a sátorlapra tapasztja is a fülét valaki, akkor se hallhasson többet annál, hogy odabenn duruzsolnak. - Mit tudsz róluk?

- Támogatói? - kérdezte Beldeine álomittasan. Összeráncolta volna a szemöldökét, de ez láthatóan meghaladta az erejét. Megrándult, mintha ingerült lett volna, bár túl gyenge és szétszórt volt ahhoz, hogy valódi indulatokról lehetett volna szó az esetében. - Neki? A nővérek között? Ez lehetetlen! Csak ti vetemednétek ilyesmire, de ti... Hogy tehettétek, Verin? Miért nem küzdöttetek ellene?

Verin ingerülten csettintett. Már megint ez az ostobaság, mintha ellen lehetett volna állni egy ta'veren erejének! A fiú olyan biztos volt a dolgában! Mit tudhatott?

- Sejtésed sincs róla, kik lehetnek, Beldeine? - Verin még mindig suttogott. - Pletykákat sem hallottál ilyesmiről, mielőtt elhagytad Tar Valont? Nem suttogtak semmi hasonlóról? Mondd csak, senki nem javasolta, hogy másképp közelítsetek hozzá?

- Senki. Ki tett volna ilyet? Senki nem vetemedne... Úgy felnéztem Kirunára... - Beldeine álmos hangjában mérhetetlen gyász csendült, és a szeme sarkából csurgó könnyek lemosták az arcáról a koszt. Ha Verin nem fogta volna szorosan, eldőlt volna, mint egy zsák.

Verin óvatosan a helyükre rakta a szálakat, közben egyfolytában kapkodta a fejét, és hol a munkáját figyelte, hol a sátorajtót leste aggodalmasan. Mintha maga is beleizzadt volna a munkába. Sorilea bármikor úgy dönthet, hogy szüksége van segítségre a kihallgatásoknál. Bármikor kiküldhet hozzá még egy nővért a Nap Palotából. Ha valamelyikük rájön, hogy Verin mit csinál, könnyen lehet, hogy elcsendesítik!

- Szóval szépen megmosva és betanítva kellett volna Elaida elé vinnetek - mondta kicsit hangosabban. Túl sokáig voltak csendben. Nem akarta, hogy odakinn várakozó két kísérője azt mondja a Tudós Asszonyoknak, hogy suttogott a foglyokkal.

- Nem... szegülhettem... ellen Galina döntésének. Ő vezette... az amyrlin parancsára... a csapatot. - Beldeine gyengén megrázkódott. A hangja még mindig álmosnak tűnt, de vegyült bele némi ingerültség is. A szemhéja megrebbent. - Rá kellett... vennünk, hogy... engedelmeskedjen! Kellett! De hiba volt... ilyen keményen bánni vele. Nem kellett volna... vallatnunk. Hiba volt.

Verin felhorkant. Hiba? Ő inkább katasztrófának nevezte volna! Az első lépéstől fogva katasztrófa! Annyit értek el vele, hogy Rand al'Thor most éppúgy tekintett az aes sedai-okra, mint Aeron! És ha sikerült volna elvinniük Tar Valonba? Hogy a Fehér Toronyban őrizzenek egy olyan erős ta'verent, mint Rand al'Thor? Ennek a puszta gondolatára megremegett volna egy szikla is! Bárhogy történt is volna, több mint katasztrofális eredményre vezethetett volna! Örülhetnek, hogy megúszták egy olyan kis aprósággal, mint a Dumai Kútja melletti mészárlás!

Verin tovább kérdezősködött, elég hangosan ahhoz, hogy az odakinn ülők is hallhassák, mit beszél. Olyasmiket kérdezett, amire már régóta tudta a választ, és gondosan elkerülte azokat a témákat, amikre esetleg veszedelmes válaszokat adott volna a fiatal nővér. Éppolyan kevéssé érdekelték a saját kérdései, mint Beldeine válaszai. Leginkább a saidar finom szövedékére figyelt.

Élete hosszú évtizedei alatt számtalan dolog felkeltette az érdeklődését, és ezek egy részét a Torony törvényei szigorúan elítélték. Majdnem minden egyes vad, aki a Toronyba érkezett, hogy tanuljon - akár azok az igazi vadak, akik már elkezdték magukat tanítani, akár azok a lányok, akik a tehetség szikrájával születtek, és önkéntelenül is megérintették már a Forrást; néhányuknak ez a kettő ugyanaz volt -, már legalább egy kis trükköt megtanult, mire Tar Valonba ért. Mindegyik kis csel a két jól meghatározható cél egyikét szolgálta: vagy arra volt jó, hogy használója kihallgassa vele mások beszélgetését, vagy arra, hogy rákényszerítse másokra az akaratát.

Az elsővel a Torony szinte egyáltalán nem törődött. Még az a vad is, aki már igencsak jól megtanulta használni a Hatalmat, hamar rájött, hogy novíciaként még csak meg sem érintheti a saidart anélkül, hogy egy nővér vagy egy beavatott ne felügyelné minden mozdulatát, ami meglehetősen hatékonyan korlátozta a hallgatózást. A másik trükk viszont túlságosan is hasonlított a Késztetés tiltott tudományára. Ó, persze, az egész csak arra szolgált, hogy a kislány rávegye Aput arra, hogy megvegye azt a szép új ruhát, vagy kis csecsebecsét, amit Apu túl drágának talált, vagy hogy meggyőzze Anyut arról, hogy leánykája elmehet bálozni azzal a széllelbélelt fiatalemberrel, akire amúgy egy törött bögrét sem bízott volna rá - egyik trükk sem volt ennél veszélyesebb, de a Torony teljesen kiirtotta a használóiból. A legtöbb lány és asszony, akit Verin erről kérdezgetett az évek során, nem tudta rávenni magát arra, hogy megalkossa a régen olyan könnyen használt fonatokat, használni pedig egyáltalán nem lettek volna képesek, sőt, nagy részük arra sem emlékezett már, hogyan és miből kötötte meg a szövetet! A töredékekből, darabkákból, félig elfeledett fonatokból és emlékekből, mindazokból amit tanulatlan lányok találtak ki, hogy a saját, meglehetősen egyszerű céljaikat elérjék vele, Verinnek mégis sikerült összeraknia valami olyasmit, amit a Torony a megalapításától fogva üldözött. Eleinte csak kíváncsiságból foglalkozott a dologgal. A kíváncsiság, gondolta szárazon, miközben egyre csak szőtte Beldeine feje körül a bonyolult fonatot, már jó néhány forró vizes katlanba belevitt! Később jött rá, hogy mindez hasznos is lehet.

- Gondolom Elaida odalenn akarta tartani, a nyitott cellákban - vetette fel, mintha csak az időjárásról vagy a varrónőjéről beszélgetne. Általában a rácsos cellákban tartották fogva a fókuszálni képes férfiakat, a Torony letartóztatott beavatottjait, azokat a vadakat, akik aes sedai-oknak adták ki magukat, és általában mindenkit, akit egyszerre kellett fizikailag elzárni és az Egyetlen Hatalomtól elvágva tartani. - Nem lett volna valami kényelmes hely az Újjászületett Sárkány számára! Semmi magánélete nem lett volna! Beldeine, ugye te is elhiszed, hogy ő az Újjászületett Sárkány?

Ezúttal megállt egy percre, hogy megvárja a lány válaszát.

- Igen - szisszent fel hosszan, riadtan Beldeine, és rettegéstől eltorzult arccal nézett fel Verinre. - Igen... de... meg kell... védenünk. A világot... meg kell tőle... védenünk.

Érdekes. Mindegyikük azt mondta, hogy meg kell védeniük a világot az ifjú al'Thortól, de Verint leginkább az lepte meg, hogy ki gondolja úgy, hogy al'Thort magát is meg kell védeni! Néhányan egészen megdöbbentették ezzel a kijelentésükkel.

Verin jól látta az elkészített fonatot, ami leginkább egy kusza, fényes szálakból szőtt búrára emlékeztetett, és szorosan körülfogta Beldeine fejét. Csak négy szál lógott ki a gombolyagból, négy átellenes ponton a Szellem egy-egy vékony fonata. Ezek közül most két szemben levő szálacskát meghúzott, és a szövedék összeesett, befelé zuhant, és végre rendezettnek kezdett tűnni. Beldeine szeme kitágult, és a messzeségbe bámult.

Határozott, halk hangon Verin kiadta az utasításait. Persze ezek inkább csak javaslatok voltak, de igyekezett parancsként megfogalmazni őket. Beldeine-nek magának kell megtalálnia az okot, hogy engedelmeskedjen Verin szavainak; ha nem talál rá magában indíttatást, ez a rengeteg munka mind kárba veszett.

Az utolsó szavaknál Verin megragadta a két megmaradt Szellemszálat, meghúzta, és a fonadék még jobban összeszorult. Ezúttal már tökéletesen szimmetrikussá és rendezetté vált, a mintája sokkal bonyolultabb volt és pontosabb, mint a legdrágább csipkéé, és tökéletesen elkötve lebegett minden oldalon azzal az egy rántással, ami zsugorodását is előidézte. Egyre jobban összeszűkült, belehatolt Beldeine fejébe. A halványan fénylő fonatok belesüllyedtek a lány koponyájába, akinek a szeme fennakadt, a végtagjai rángatózni kezdtek. Verin olyan gyengéden tartotta, amilyen gyengéden csak tudta, de Beldeine feje megállíthatatlanul forgott ide-oda, csupasz sarka a szőnyeget kalapálta. Nemsokára már a csak legalaposabb Vizsgálattal lehet észrevenni, hogy valami történt a lánnyal, de az sem tudná kibogozni, hogy mit tettek vele. Verin elég alaposan ellenőrizte a dolgot, és ha ő is biztonságosnak ítélte, akkor az is volt. Vizsgálásban senki nem volt jobb nála.

Persze ez az egész nem úgy zajlott, mint az ősi szövegekben leírt Késztetés. A fonat elkészítése fájdalmasan lassú volt, esetlen és darabos, valamint ahhoz, hogy működjön, szükség volt arra, hogy az áldozat tudjon valamiféle indítékot találni a parancsok teljesítésére. Nagyon sokat segített, ha érzelmileg sebezhető volt, de arra mindenképp szükség volt, hogy megbízzon a másikban. Ha valaki gyanakodott, akkor semmiképp sem lehetett így befolyásolni, még akkor sem, ha meglepetésszerűen próbálta ki rajta ezt a fonatot az ember. Ez persze azt is jelentette, hogy a férfiakkal szemben szinte teljesen haszontalannak bizonyult: nagyon kevés férfi bízott csak meg az aes sedai-okban.

A férfiak azonban a bizalmatlanságot leszámítva sem voltak jó alanyok. Verin nem értette, hogy ez miért van így, hiszen a legtöbb apró kis trükkel az apjukat vagy más férfiakat akartak befolyásolni a lányok. Minden erős egyéniség elkezdhette megkérdőjelezni a cselekedeteit - vagy teljesen el is feledhette őket, ami egy újabb problémasorhoz vezetett -, de bár minden másban hasonlóan viselkedtek, erre a férfiak sokkal hajlamosabbak voltak, mint a nők. Sokkal, sokkal hajlamosabbak! Talán azért, mert alapvetően nem bíztak a nőkben. A tetejében egyszer egy fickó még emlékezett is arra, hogy Verin valamit csinált vele az Egyetlen Hatalommal, még ha szerencsére azt el is felejtette, hogy mit parancsolt neki! Na, az aztán szép kis hajcihő volt! Verin nem hitte, hogy meg merne még egyszer kockáztatni egy ilyet.

Beldeine rángása végre alábbhagyott, majd egészen megszűnt. A lány koszos kezével a halántékát tapogatta.

- Mi...? Mi történt...? - kérdezte olyan halkan, hogy Verin szinte meg sem hallotta. - Elájultam?

Az alany feledékenysége a fonat egyik kellemes, ha nem is váratlan mellékhatása volt. Elvégre ki akarná, hogy Apu emlékezzen rá, hogy a kislánya valahogy rávette, hogy vegye meg neki azt a drága ruhát!

- Rettenetes ez a hőség - panaszkodott Verin, és segített Beldeinenek felülni. - Én magam is már többször úgy éreztem, hogy elájulok!

Verin persze tudta, hogy a rosszulléteit inkább a fáradtság okozta, semmint a hőség. Ha valaki ennyi saidart fogadott magába, az igencsak kimerült tőle, különösen, ha aznap már negyedszerre csinálta végig ezt az egész hosszadalmas folyamatot! Az angreal sem csökkentette a fáradtságot, ha már az ember letette a kezéből. Verin maga is úgy érezte, hogy jólesne neki, ha támogatná valaki.

- Azt hiszem, ennyi elég is lesz. Ha így ájuldozol, esetleg találnak neked olyan munkát is, amit nem a napon kell végezned!

Beldeine-t láthatóan nem villanyozta fel ez a lehetőség.

Verin a derekát dörzsölgetve hajolt az ajtóhoz, és kidugta a fejét. Coram és Mendan ismét abbahagyta a macskabölcsőt. Bár nem úgy néztek ki, mint akik eddig hallgatóztak, de Verin nem hagyta, hogy elámítsa a látszat. Megmondta nekik, hogy végzett Beldeine-nel, aztán rövid gondolkozás után azt is hozzátette, hogy szüksége lenne még egy kancsó vízre, mert Beldeine véletlenül kiöntötte azt. A két férfi napcserzett arca elsötétült. Egészen biztos, hogy ezt el fogják mondani a Tudós Asszonyoknak, akik a lányért jönnek. Ez persze csak segíteni fog Beldeine-nek abban, hogy helyes döntésre jusson.

A nap még messze volt a nyugati hegyektől, de Verin dereka már szaggatott. Érezte, hogy itt az ideje abbahagyni mára. El tudott volna bánni még egy nővérrel, de ha megtenné, holnapra minden egyes izma fájna. Irgainre esett a pillantása. Az egykori Zöld nővér most a kosarakat cipelő nők között botladozott. Milyen lett volna az élete, ha nem olyan kíváncsi, merengett el Verin. Egy részről alighanem Far Maddingben maradt volna, hozzámegy Eadwinhez, és sosem látja meg a Fehér Tornyot! Másrészről viszont már rég halott lenne, ő is, és a gyermekei is, mág az unokái is, mind egy szálig.

Nagyot sóhajtott, és visszafordult Coramhoz.

- Ha Mendan visszaért, elmennél Colindához, és megmondanád neki, hogy szeretnék beszélni Irgain Fatameddel?

Lehet, hogy holnap minden izma fájni fog, de talán még ez is csekély vezeklés ahhoz képest, amit Beldeine kap, amiért kiöntötte a vizet. Persze nem ezért csinálta, és nem is azért, hogy kielégítse a kíváncsiságát. Még mindig volt egy feladata. Életben kellett tartania az ifjú Randet, amíg csak el nem érkezik a kölyök halálának órája.

A terem olyan volt, mint egy palota szalonja, épp csak ablakok és ajtók nem törték meg a falat. Az aranyozott márványkandallóban lobogó tűz nem adott meleget, és a lángok nem emésztették fel a vaskos tölgyrönköket. Az ezüst- és aranyszálakkal átszőtt, puha selyemszőnyeg közepén álló aranyozott lábú asztalkánál fiatal férfi ült. Nem érdekelték ennek a Kornak a kicsinyes külsőségei. Persze szüksége volt rájuk, hiszen nagy hatással voltak az emberekre, de ennél több hasznukat nem látta. Nem mintha saját magán kívül bármire is szüksége lett volna ahhoz, hogy félelmet és áhítatot keltsen az emberekben. Moridinnek hívatta magát, és valóban, senki másnak nem lehetett ennyi joga ahhoz, hogy Halálnak nevezze magát, mint épp neki.

Időről időre végigsimított a nyakában selyemfonálon lógó két lélekcsapda egyikén. Érintésére lüktetni kezdett a cour'souvra vérvörös kristálya, végtelen mélyén úgy örvénylett a fény, mint a szívverés. Igazából az asztalon elhelyezett játék kötötte le Moridin minden figyelmét. A tizenhárom kocka széles, tizenhárom kocka hosszú táblán harminchárom piros és harminchárom zöld figura állt. Egy igen híres játszma nyitó lépéseit játszotta újra. A legfontosabb bábu, a Halász, fekete-fehér volt, akárcsak a tábla mezői, és a kezdő helyén állt még, a középső mezőn. A sha'rah igen összetett játék volt, már a Hatalom Háborúi előtt is ősinek számított. A sha'rah, a tcheran és a no'ri, amit manapság kőnek hívtak, mind jókora rajongótáborral rendelkezett, és mind a három játék hívei megesküdtek arra, hogy kedvenc foglalatosságuk az élet összes finomságát magába foglalja. Moridin a saját részéről mindig is a sha'raht kedvelte a legjobban. Mesterien bánt vele. Ez a játék sokkal összetettebb volt, mint a tcheran vagy a no'ri. Az elsődleges cél, hogy az ember megkaparintsa magának a Halászt. A játék csak ekkor kezdett igazán érdekes lenni.

Egy szolga lépett mellé, egy karcsú, kecses, lehetetlenül jóképű fiatalember fehér ruhában. Meghajolt Moridin előtt, és egy kristálykelyhet nyújtott felé aranytálcán. Elmosolyodott, de a mosoly nem melegítette fel tompa, fekete szemét, amely élettelenebb volt a halálnál is. A legtöbb ember kényelmetlenül érezte volna magát, ha a fiatal férfi rájuk néz. Moridin csak elvette a kelyhet a tálcáról, és intett neki, hogy elmehet. Ezek a mai borászok készítettek néhány igazán kiváló bort is. De még nem kortyolt bele az italba.

A Halász teljesen lekötötte a figyelmét, úgy vonzotta, mint lepkét a gyertyafény. A különböző bábuk eltérően mozogtak a táblán, de csak a Halász mozgása változott annak függvényben, hogy milyen színű mezőn állt épp. A fehéren gyengén támadott, de könnyen és gyorsan tudott menekülni, a feketén pedig erős volt, de lassú, és nehézkesen védekezett. Ha a játékot a sha'rah mesterei művelték, a Halász többször is gazdát cserélt a játszma vége előtt. A játékmezőt körbevevő piros- zöld célvonalat mindegyik figura fenyegethette, de csak a Halász tudott rálépni. Nem mintha ott biztonságban lett volna; a Halász soha, sehol nem lehetett biztonságban. Ha az ember kezében volt, igyekezett átjuttatni az ellenfél oldalán húzódó színes sávban a saját színét viselő kockák egyikére. Ez volt a győzelem legkönnyebb módja, ha nem is az egyetlen. Ha az ellenfél irányította a Halászt, akkor az ember igyekezett úgy játszani, hogy a másiknak ne legyen más választása, mint hogy az ő színére lépteti a bábut. Ilyenkor a táblát körülvevő színes mezők bármelyike megfelelt. Sok szempontból veszélyesebbnek számított, ha az embernél volt a Halász, mintha az ellenfelénél. Persze a sha'rahban volt egy harmadik útja is a győzelemnek, ha az ember levette a Halászt, mielőtt az csapdába csalta volna. Ilyenkor a játék mindig véres küzdelembe torkollott, és csak az ellenfél teljes megsemmisítésével lehetett győzni. Moridin ezt is megpróbálta már egyszer, végső elkeseredésében, de kudarcot vallott. Méghozzá fájdalmas kudarcot.

Hirtelen elborította a düh, és fekete pöttyök táncoltak el a szeme előtt, ahogy magához ragadta az Igazi Hatalmat. Fájdalommal határos gyönyör öntötte el. A keze ráfeszült a két lélekcsapdára, és az Igazi Hatalom felragadta a Halászt. Kis híján porrá morzsolta, hogy a port semmivé oszlassa. Moridin majdnem összeroppantotta a két cour'souvrát. A saa már fekete hóviharként tombolt a szemében, de nem homályosította el a látását. A Halászt mindig emberként ábrázolták, a szeme be volt kötve, az egyik kezét az oldalára szorította, s az ujjai közül vér szivárgott. Hogy miért így néz ki, az éppúgy elveszett a múlt homályában, mint az, hogy miért Halász a neve. Ez igencsak aggasztotta Moridint, sokszor dühöngött is miatta. Mennyi tudás veszett el a Kerék egy-egy fordulásával, és neki joga volna ehhez a tudáshoz! Joga!

Moridin lassan visszatette a Halászt a táblára. Komótosan kiegyenesítette az ujjait, és elengedte a két cour'souvrát. Nem kellett elpusztítania. Még nem. A dühét egy szemvillanás alatt jeges nyugalom váltotta fel. Megvágott kezéről vér és bor csöpögött a földre, de nem vette észre. Talán a Halász valóban Rand al'Thor távoli emlékének egy visszfénye, és úgy maradt meg, mint az árnyék árnyéka. Nem számított. Rájött, hogy nevet, de nem hagyta abba. A táblán ugyan még tétlenül állt a Halász, de a valóságban al'Thor már az ő tervei szerint lépett. És most már nemsokára... Nagyon nehéz volt úgy elveszteni egy játszmát, hogy mindkét oldallal az ember játszott! Moridin úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult, de nem vette észre, hogy sír.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: A tél szíve II. (részlet 2.).

Létrehozás: 2003. december 18. 09:20:14Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:19 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.