Az isbai jósda nem rejtőzködött. Mi több, hivalkodón guggolt a messzenyúló hegygerinc délkeleti végzugában. Jól látható volt vándor és támadó, tanácsért érkező és hömpölygő invázió számára egyaránt. Nem védték vastag kőfalak, árkok, vagy más épített akadályok, és oltalmazó mágia sem hullámzott a rendház körül. Az évszázadok viszontagságai mégis érintetlenül hagyták. A titka egyszerű. Nem állt útjába sem politikai acsarkodásnak, sem a bömbölő hordáknak. Isba egy szent hely volt, és az efféle helyek a puszta létezésükkel is megvédik magukat, ha a sors netán úgy hozza.
Samael gondolataiba merült hátasa nyergében, az pedig unottan, leszegett fővel poroszkált a rendház irányába. Bajtársai osztoztak a herceg némaságában, és csak nagy ritkán emelték a tekintetük egymásra, hogy aztán menten el is értsék a másik véleményét. Érezték, hogy nincs itt se helyük, se maradásuk. A Nyugat hívja már vissza őket, egyre sürgetőbben. Samael azonban hallani sem akart róla, hogy a rejtély megoldása előtt haza induljanak. „Loronden mindenre tudja a választ“ - hajtogatta folyton, és rendíthetetlen volt, ahányszor csak a hazatérés gondolata felvetődött.
A kalandozók valószínűleg arra számítottak, hogy meglepik majd a herceget és kíséretét, mikor a semmiből előlépve, útjukat állták. Glopp védőmágiája azonban nem csak hogy láthatatlan szappanbuborékként követte és óvta őket, de valahogy még a veszélyre is képes volt időben figyelmeztetni a varázslónőt. Mire a csoport alakot öltött, Samael és kísérete már meztelen pengével várt rájuk. Harcra azonban nem került sor. A herceg villámgyorsan felmérte a helyzetet. Az érkezők fegyvertelen kézzel, feléjük fordított tenyérrel álltak meg előttük, és viselkedésük is inkább volt tiszteletteljes, mint fenyegető. Egyetlen pillantás elég volt az egyen-tabardjukra, és Samael nyugalomra intette társait. A koronára fonódó kígyó látványa nem hagyott kétséget afelől, hogy az érkezők szándéka nem lehet ellenséges. A csoport vezetője ugyanúgy fürkészte a herceget és kíséretét, ahogyan ők is ezt tették velük. Aki ugyanis vakon bízik a szeme elé táruló látványban, általában nagyon hamar szörnygyomorban, vagy egy sekély sírhant alatt találja magát.
- Üdvözöllek titeket! - szólalt meg végül a herceg, és intésére társai lassan leengedték fegyvereiket. - Azt ugyan látom, kik vagytok, de vajon mit tehetek értetek?
- Légy üdvözölve, herceg! - mondta a vezető, és kurtán fejet hajtott, de ahelyett, hogy megnevezte volna magát, gyorsan így folytatta: - Tudnod kell, hogy döntésed igencsak felforgatta az udvart, és megrengette minden, atyádhoz hű yaurr lelkét. A trónra mindannyian téged vártunk, herceg, és hogy így legyen, a vérünket, de akár életünket is adnánk. A Királyság most két táborra szakadóban. A nyilatkozatod egyáltalán nem győzte meg Boelnírt, ahogyan minket sem. Arra kérlek, fontold meg, és másítsd meg elhatározásod! Boelnír csak szenvedést hoz erre a nyomorult népre. Olyan uralkodó kell a yaurroknak, aki újra egyesíti, békébe és jólétbe vezeti a Birodalmat.
Samael pont valami effélére számított, így már jó előre készen állt a válasszal.
- Jól beszélsz, barátom. A Királyságnak békére és jólétre van szüksége. Ehhez pedig nem a polgárháborún keresztül vezet az út. Libertan és a helytartói városok szövetsége pont ebben fog segíteni Boelnírnek. Ha nincs ellenállás, csakis erős kontraktus, akkor nem lesz harc, és nem lesz több halál. Gazdagság és békesség következik. Azután pedig ki tudja, mit hoz majd a jövő? Talán épp ezért tartok Isbába, nem gondolod? - biccentett a rendház irányába Samael.
- Tudnod kell... - kezdte hasonló mód a kalandor -, hogy nem lesz több esélyed, hogy fordíts a sorskeréken. Csak most, és csakis ebben az órában. A Korona Bajnokai nem atyádnak, és nem is a Borax-dinasztiának esküdtek feltétel nélküli hűséget. Mi a Koronát védelmezzük mindenáron. Ha hátat fordítasz a trónnak, és netán haddal térsz vissza, mi elébed állunk, de akkor már nem üres tenyérrel, és szép szavakkal fogadunk majd téged!
- Nyugodt lehetsz, barátom, Libertan nem fog haddal vonulni a Királyság ellen. Addig bizton nem, míg én igazgatom az ügyeit. Vidd szét a hírt, és terjeszd azt nyugodtan: Samael megesküdött előtted és vitézeid előtt, atyja emlékére és a Boraxok átkára, hogy soha nem fog erővel Alanor trónjára törni! De azt is hírül viheted, bátran, hogy ugyanakkor Libertan készen áll bármilyen támadást visszaverni. Érkezzen az ellenségtől vagy testvértől, nem számít.
A Bajnokok vezetője eltűnődött a hallottakon.
- Boelnír holnap vár minket audienciára. Eskünket meg fogjuk erősíteni, és jól tudom, hogy a kalandozók zöme vagy teljesen közömbös, vagy nyíltan hű a Királysághoz. Ha most a béke mellett teszed le a garast, talán tényleg nem lesz háború, legalábbis nem egyhamar. Ezzel azonban, ahogyan azt már mondottam volt, esélyed a Boraxok trónjára végleg elenyészik.
- A yaurrok sorsa nem Boelnír kezében van, és ezt te is tudod. Hamarosan ő is ráeszmél majd, hogy korbáccsal és erővel nem lehet hűséget kicsikarni senkiből. Annyit kérek csupán, ha valóban szót váltasz a régenssel, biztosítsd őt az eltökélt békevágyamról. Dolgom van még ideát, de amint végeztem, menten visszatérek Libertanba, és útjaink többé nem keresztezik egymást.
- Így lesz, herceg - bólintott a kalandozó megenyhülve. - De mit mondjak a flottádról, minek híre birodalom szerte már mindenkihez eljutott. A helytartó biztos benne, hogy a Csatorna megkerülése végett készítesz hajóhadat, és invázión töröd a fejed.
Samael szélesen elmosolyodott.
- Barátom... ez a gondolat olyannyira kicsinyes, hogy csak az irántad való tiszteletből válaszolok a kérdésedre. Nem. A Csatorna egy vizesárok csupán, ami távol tartja Erdauin vad szörnyetegeit a Királyságtól. Egy akadály, amit a túlélők játszi könnyedséggel győznek le, ha a yaurr jólétre és kihívásokra vágynak. Egy vékonyka határvonal, ami kettéválasztja az egykor volt Namír Birodalom két nagy régióját. Eszem ágában sincs megkerülni azt! Célom sokkal távolabbra mutat. Láttam a Kiégett Világot messze Nyugaton. Láttam a Vadont, ami átvészelte a Tűzvihart. Láttam sok szörnyűséget, és még több csodát odaát. Hiszem és vallom, hogy vannak még helyek ezen a planétán, amik csak arra várnak, hogy ott szorgos telepesek vessék meg a lábukat. Libertan békességre törekszik, és persze gazdasági fellendülésre. Ehhez pedig nem invázión, hanem eltökélt kereskedelmen, és gyarmatszerzésen keresztül vezet az út. Az érintetlen vidék kiaknázását és feltérképezését tűztem ki hát elsődleges célomul. Ha pedig ezt végig gondolod, menten láthatod, hogy emellé a cél mellé sehogy sem párosulhat a trónviszály, pláne nem egy polgárháború. Kérlek, próbáld meggyőzni Boelnírt, hogy ellenséget máshol keressen, és persze próbáld meggyőzni a kalandozókat is, szövetségeitek és a Közös Tudatok által, hogy Libertan hosszú, nyugodt békére törekszik, na meg arról is, hogy terveink megvalósítását elősegítendő tárt karokkal várjuk a kalandra vágyó, merész felfedezőket.
Az a bizonyos árkádsor pont ugyanazt a hangulatot árasztotta, mint amit néhány évvel ezelőtt, a Vadonba induló expedíciója előtt érzett itt Samael. A lengedező, enyhe szellő átbujkált az oszlopsor kőpilonjai között, és meglebegtette a százéves fák lombjait. Mintha eközben még valamit súgott is volna a herceg fülébe, de ő persze nem érthette a természet lehelethalk hangjait, csak beleborzongott kissé.
Loronden jósálomba merült, és ilyenkor senki sem zavarhatta. Viszont jó előre látta a herceg érkeztét, és üzenetet hagyott a számára, még mielőtt transzba süllyedt volna. Az üzenet rövid, volt és titokzatos. Nem is a memorizálása, hanem az értelmezése okozott gondot Samaelnek, miközben a fogadóteremben hátrahagyott csapatához tartott.
„Samael, amit keresel, olyan, mint egy hatalmas fa, aminek gyökerei a messzi régmúltból táplálkoznak, törzse átível a jelenen, és lombja a messzi jövőben bomlik szét. Titok és talány annak minden egyes levele, rejtély minden virága, és halálos veszélyt rejtenek a magvai. A gyökerekkel kell kezdened, hogy valahogy megértsd a létezését. Keresd fel a céhtanács főtitkárát Roxatban, és kérd a segítségét a katakombák alatti barlangok bejárásához! De vigyázz! Roxat messze van a fővárostól. Ott a helytartónak nincs valódi szava. Ne bízz hát a királyi gárdában, de ne bízz meg a céhvezetőkben sem! Mire visszatérsz, útba igazítalak a jövőddel kapcsolatban is.“
Társai már türelmetlenül várták, kérdő tekintetükre válaszul azonban csak ennyit mondott:
- Nos, ellátogatunk Roxatba, és barlangászunk kicsit.
Roxat. A város, ahol a királyi törvények halovány iránymutatások csupán. Ahol a vér és az erő szava legalább oly erőteljes, mint az adott szó vagy a lapocka alá orvul döfött mérgezett penge. Ahol ritkaságszámba mennek a hajnalok, mikor nem sodor elő hullát a csatorna, és ahol a pénz legalább akkora átok, mint amekkora hatalom. Királyság a királyságban, ahol a magányos szerencsevadászok élete csak a helyiek jóindulatán múlik. Itt a pártatlanság csak utópia, mert mindenki tartozik valahová, s ha nem, hát nem is éli meg a következő születésnapját. Csakis a kalandozók lehetnek kívülállók, és ők is csupán addig, amíg tengelyt nem akasztanak valamelyik helyi céhvezetővel. Samael pontosan tudta, hogy kivel és miként kell Roxatban tárgyalni. Ez az egyik legelső lecke volt, amit atyja megtanított neki sihederként, mikor még a dédelgetett álma volt egy magas tisztség valahol a nómenklatúra zegzugai közt.
Az épp soron lévő főtitkár egy pocakos férfi volt. Pökhendiségét meg se próbálta véka alá rejteni. Tekintélye, és hatalma birtokában oly fölényesen nézett Samaelre, mint mikor a dölyfös atya fitogtatja megrendíthetetlen pozícióját kamasz kölyke előtt.
A herceg tisztában volt vele, hogy minden holdhónapban másik vezető ül ebbe a székbe, és a főtitkár tisztsége pontosan olyan érinthetetlen, mint a személye. Nem volt szüksége testőrségre, vagy erőteljes mágikus rúnákra. Roxat önmaga védelmezte meg őt bárminemű támadástól! Aki kezet emel rá, bizton nem hagyja el élve a várost. Mindezek teljes tudatában, és velük jól felvértezve ült a herceggel szemben a fancsali ábrázatú céhmester.
- Szóval azt mondod, Loronden küldött épp hozzám furcsa kéréseddel... Hihetetlen, amit állítasz, herceg, de nekem nem feladatom hazugságon fogni téged. Amit kérsz, természetesen megadható. A kérdés már csupán az ár, amit hajlandó vagy megfizetni érte.
- Mielőtt megalkudnánk az összegről, beszélj nekem róla, kérlek! Mit fogok találni a katakombák alatti barlangokban?
A főtitkár eltűnődött. Talán nem is azon, hogy mit tud mondani Samaelnek a járatokról, hanem azon, hogy válaszoljon-e neki egyáltalán?
- Nos, nem vagyok a téma nagy szakértője, de a helyi mendemondákat én is ismerem. Ritkán megyünk le a katakombákba, mivel az nem épp a biztonságosságáról híresült el. Az alatta lévő, régbevesző járatokat pedig nyomós okkal zártuk le erőteljes, mágikus pecsétekkel. Oda még a legelvetemültebb helyi zsiványok sem merészkednek. Hallottunk már olyanokról, akik lejutottak, de olyanról még egyről sem, aki onnan élve vissza is tért volna. A zárakat fel tudjuk oldani, és lejutásotok után, azonmód vissza is zárjuk a pecséteket. Az összeg, amit kérek tőled, csupán ennek a rituálénak a költségeire szükséges. Mindezt persze kétszer kell végrehajtani, ha netán vissza is tudtok jönni… Amúgy felőlem akkor mehetnél oda, amikor csak kedved szottyan. Egy ostoba trónörökössel több vagy kevesebb, Roxatnak egyre megy.
- No és a pletykák miről szólnak? Mit rebesgetnek a roxatiak? Mégis mi rejtőzik odalenn? A mendemondák többsége mindig valóságon nyugszik, te is tudod.
- Persze hogy vannak pletykák, de ezeknek nem kéne felülnöd. Ha csupán ezekre alapozod a felkészülésed, biztosan elbuksz majd. Azt beszélik, odalenn semmi hasznát nem látod majd a varázstárgyaidnak, és a bűbájok megidézhetetlenek. A varázslövedékek elenyésznek, a mágia egyszerűen halott! A járatok úgy szívják el belőled a manát, ahogyan a jégverem a tested melegét. Azt is beszélik, hogy furcsa gépezetek lapulnak odalenn, amelyek érkeztedre megmozdulnak, és lélektelenül, élettelenül élnek. De az élet princípiumának hiánya mellett is könyörtelenül széttaposnak bármit. Nem tudom, miért akarsz odamenni, de talán előtte megrendelhetnéd a koporsódat. Garantálom, hogy jó pénzért igen szép temetésed lesz.
- A sorsom elől el nem bújhatok... Ha a halál vár rám odalent, hát így legyen, de a kérdéseimre választ kell kapnom, és sajnos a válaszok odalent várnak.
- Rendben - nyugodott bele a főtitkár. - Egy emberem értetek megy, és elkísér titeket a lejárathoz, és egy napon át fogja várni a visszatérésetek. Azután hiába dörömböltök, a hullátok majd a lenti csontvázkupacot gazdagítja. Mindezért húszezer dukátot kérek... Tudod, a költségekre. A helytartó miatt pedig ne aggódj! Tudom, hogy szeretnéd titokban tartani az itt jártadat. Ez az összeg egyúttal a hallgatásomra, Roxat hallgatására is garancia. Ahogy a mondás tartja, az bizony szóról-szóra igaz: Ami Roxatban történik, arról nem tudhat senki más, csak a roxatiak.
A vigyora valamiért éppúgy nem tűnt megnyugtatónak, ahogyan a szavai őszintének. Samaelnek azonban nem sok választása maradt, ha tovább akart indulni az egyetlen előtűnt nyomon. Szó nélkül dobta hát a főtitkár elé a százdukátosokkal tömött bőrerszényt.
Mindezek után a herceg már nem látta szükségét a bujkálásnak. Eredetileg egy kevésbé feltűnő szálláshelyet akart választani, de egy vállrándítással mégis inkább egyenest a Jólnevelt Nómenklatúrához címzett fogadóhoz léptettek. Roxat legnépszerűbb, a kalandozók által közkedvelt, és messze földön hírhedett csapszéke persze egyáltalán nem hasonlított a fővárosi, glancos szállásokhoz. Itt ugyanis nem bujkált szemlesütve az árnyak közt a helyi alvilág krémje. A tolvaj- és fejvadászklánok nyíltan hordták rangjukat és jelvényeiket. Félnivalójuk nem volt sem a Gárdától, sem riválisaiktól. A rendszer tökéletesen működött, és képes volt megvédeni nem csak tagjait, de még saját magát is! Jól mondta a főtitkár, ebből a városból nem szivárognak ki a titkok. Mivel itt nincsenek titkok. A bűn ugyanis nyílt színen, leplezetlen folyik.
Hudion akkurátusan elrendezte teljes vértezetének levetett darabjait az egyik sarokban. Csak mell- és vállpáncélját tartotta magán, no meg agyoncizellált alkarvédőit. Azoktól még álmában sem vált meg soha! Kissé vonakodva, de kétkezes pallosát is a sarokba állította, és inkább megfente félkezes csatabárdjait. A többiek is elvonultak, hogy ki-ki a saját rituáléja szerint próbáljon felkészülni az előttük álló feladatra. Mivel nem volt túl sok információjuk a rájuk váró veszedelemről, így a fehér foltokat jókora rutinjukkal és évtizedes tapasztalatukkal igyekeztek betapasztani.
Glopp derékig érő, vérvörös haját előbb kibontotta, aztán némi mágia segítségével, ügyesen ezernyi apró varkocsba fonta, majd ezeket úgy rögzített a fején, hogy azok erősebb védelmet nyújtottak még a legkeményebb acélsisaknál is. Ha igaz, amit a főtitkár állít, akkor a mágiának nem sok hasznát veszik majd odalent. Az árnymanó orgyilkos ezért varázspárbaj helyett inkább kétkezi küzdelemre rendezkedett be. A vélhetően szűk járatokra tekintettel hosszú varázsbotját alkarnyi tőrökre cserélte, varázskomponensei helyett pedig dobófegyvereket pakolt elő feneketlennek tűnő hátizsákjából. „Szörnyhalál” Dreing, egyebek közt a mérgek és a robbantás nagymestereként is elhíresült. Nagy gonddal készítette elő leghatásosabb csapdáit. Akadt itt mindenféle kis- és nagyobb hatótávolságú pokolszer, tűzzel és savval működő, mágikus és mechanikus egyaránt. Miközben ezzel foglalatoskodott időről-időre aggodalmas pillantást vetett vezetőjükre, aki a fekhelyén ült, lehunyt szemmel, meditációs pózba merevedve. Valahol nagyon távol járt, miközben mentális energiát töltötte fel.
Csak Zording maradt tétlen és teljesen nyugodt. A törpe kalandor nem a küldetés, hanem csakis Samael miatt aggódott. Pipára gyújtott, és békésen pöfékelt, míg Samael vissza nem tért közéjük. De akkor azonmód nekiszegezte a mondandóját.
- Félek, hogy olyan titkot kutatsz, amit jobb lenne nem bolygatni, barátom. Atyádat nem hozza vissza eme rejtély megoldása, és minden nappal, amit csak ideát töltünk, eggyel kevesebb dolognapod jut Libertan fontos ügyeire.
A herceg eltűnődött.
- Igazad lehet, de ha nem járok a végére ennek a talánynak, az életem végéig nyomasztani fog. Olyan ez, mint egy elszalasztott alkalom. Mikor megpillantod a lányt, aki megdobogtatja a szíved, és érzed, hogy a jövő csodálatos volna vele, ám mégis hagyod tovaillanni, hogy aztán soha többé ne találkozzatok. Nem akarok azzal a gondolattal élni, hogy a kezemben volt egy kulcs, ami nyitott valami nagyon fontosat rejtő ajtót, én mégsem kutattam fel az őt befogadó zárat. Ez egy megvakarhatatlan pont lenne a hátam közepén, amíg csak élek. Úgy érzem, egyszerűen muszáj a végére járnom.
- Leereszkedünk, Zording meg szépen elvezet minket a megoldáshoz - csatlakozott a beszélgetéshez a megtermett gladiátor. A törpe természetes adottságaira utalt. A törpök a föld alatt, hegymélyi járatokban mindig pontosan tudják merre, milyen mélységben, vagy magasságban járnak a belépési ponthoz képest.
Tájékozódásra való, velük született képességeik bámulatosak, és megmagyarázhatatlanok, mindemellett rendkívül hasznosak voltak egy efféle expedícióban. - Ami szembe jön, azt jól lenyomjuk. Nem látok én itt semmi veszélyt. De az már szentigaz, hogy jómagam is mennék már végre haza, az én Luciánámhoz. De ha ez a feladat, hát ezt hajtjuk végre! - közölte, és azzal teljes figyelmét ismét a fenőkőnek fordította.
- Igen, én is azt remélem, hogy ilyen egyszerű lesz minden... - sóhajtott Samael és tekintete a nyitott ablakon át épp a háztetők mögé alábukó napra vándorolt.
A gépezet furcsamód nem követte őket a sarkon túlra. Lihegve, verejtékben úszva vetették hátukat a falnak. Ahogy egymás tekintetét keresték, a tanácstalanság kezdett eluralkodni rajtuk. Bevetettek mindent, amijük csak volt, de a két lábon járó, őslényszerű fémszörnyetegen nem tudtak fogást találni. A harc valójában nem volt más, csak kétségbeesett próbálkozás arra, hogy valahogy túléljék a gépbestiával való találkozást.
- Ez így nagyon nincs jól! - állapította meg Zording. A folyton rezignált törpe a fejét csóválta a félhomályban. A falak árasztottak némi vöröses lüktetést magukból, így tudtak tájékozódni, egyúttal kísérteties árnyakat is gerjesztett ez a furcsa fényforrás. - A fegyvereink nem tesznek kárt benne. Fondorlat kell ide, vagy mágia… - vélte.
- Mindent megpróbáltam - legyintett Glopp. - A mana megragadhatatlan idelenn. Mintha ostoba novícius lennék, csenevész hatalommal, folyton kicsúszik a kezeim közül. Erőtlennek, és tehetetlennek érzem magam.
- A repeszek és a kartács meg tudta sebezni, de tartok tőle, hogy ezek csak a külső borítás sérülései. Az érzékenyebb belső szerveihez nem jutottunk el - közölte Dreing di Hornest. - Ráadásul ki is fogytam. Talán, ha a nyakánál… ha egyáltalán lehet nyaknak nevezni azt a részt… szóval ott láttam néhány kötelet. Vagyis én kötélnek nézem, de átvághatónak tűnnek. Lehet, hogy fontosak a mozgásához, vagy...
- Nem! Alapvetően rossz oldalról közelítettük meg ezt a kérdést! - szakította félbe Samael. - Ez egy házőrző, és mi vagyunk a behatolók. Nem tesz mást, csak védelmezi a helyet. Azt kell elérnünk, hogy ne tűnjünk behatolónak.
- Jah, ez jó gondolat! És mégis hogy a fenébe érjük ezt el? Lopózkodással nem tudjuk átverni. Ez már kiderült, és mintha körbe mindenhol szeme volna, mindent lát, még ebben az őrjítő félhomályban is.
- Nyugalom, Hudion! A megoldás biztosan pofon egyszerű, csak hagyjatok nekem egy pici időt gondolkodni. Ez egy élettelen masina, nem vérzik, nem fél, nem érez. De valami működésbe hozta, beindította. Lehet, hogy a közelségünk, vagy a mozgásunk… de akármi lehetett. És mikor érzékelt minket, akkor veszélyesnek ítélt. Olyannak, akitől védelmeznie kell a területét.
Samael hirtelen mozdulattal leoldotta fegyverövét, és már a láncingéből bújt ki, mikor a többiek kapcsoltak. Zording megragadta a karját.
- Ne tedd, Samael! Ez őrültség! Sőt, öngyilkosság! Teljesen védtelen leszel...
- Igen, pontosan ez a cél! Hogy védtelennek lásson. Ártalmatlannak. Vigyázok majd, ígérem. Ne aggódj, barátom!
Mikor a herceg lassan előlépett a sarok mögül, és széttárt karokkal, nyitott tenyérrel megállt a szörnyeteg előtt, amaz hirtelen nekiiramodott, és már csak egy kurta karnyújtásnyira volt Samaeltől, mikor ugyanolyan hirtelen megtorpant. Alig látható, ám villódzó fények pásztázták végig a behatoló testét, aprólékosan elidőzve ruházatának minden egyes kis redőjén. Samael kínosan ügyelt rá, hogy minden fémtárgytól megszabaduljon. Még a Boraxok címerével ékesített smaragdgyűrűjét, és minden egyéb ékszerét is mind a málhában hagyta. Idegtépő pillanatok múltán a gépbestia aztán váratlanul hátralépett, és ugyanazzal a megkezdett mozdulattal betolatott a járat egy árnyékkal telt mélyedésébe, amit mintha épp a számára építettek volna. A bántóan éles irányzó fényei is kialudtak, mozdulatlanná vált, és teljesen elcsendesedett.
Samael egy megkönnyebbült sóhajjal óvakodott el előtte. A többiek félszegen kukucskáltak ki a sarok mögül, de mikor nekibátorodva épp utána indultak volna, a herceg leintette őket. „Pakoljatok le!” - formálta hang nélkül a szavakat, bár nem volt biztos benne, hogy szükséges a suttogás, és tovább óvakodott. Mire felmérte a folyosó végéből kitárulkozó nagyterem furcsa berendezését, társai ugyancsak fegyver, ékszer és felszerelés nélkül csatlakoztak hozzá.
- Hát, ilyet még nem pipáltam - vakargatta meg az üstökét. - Némileg emlékeztet a phua-kúpok belsejére. Talán ez is olyan moa izé… - vélte, a számtalan különös bigyó és akármicsoda zagyva összevisszaságára utalva, melyek az előttük elterülő széles asztalszerű valamin sorakoztak. A szemközti fal közepén egy sötét ablak vonta magára a figyelmet, ami leginkább indokolatlannak tűnt nyolc emeletnyi mélyen a város alatt. A padlót is érdekesnek találták. Telis-tele volt vékonyabb és szélesebb, mélyebb és sekélyebb barázdákkal, vájatokkal, amik valamiféle ábrává álltak össze, de akárhogy, akármilyen szögből is tanulmányozták, csak nem tudták megfejteni mit is akar ábrázolni. Jó darabig tébláboltak értetlenül, de a különös berendezéshez csak nem akaródzott hozzáérni egyiküknek sem.
Végül Samael elégelte meg először a tétovázását.
- Sosem láttam hasonlót, de hallani már hallottam róluk. Sok ilyen labirintust tártak már fel a merész kalandozók. Beszámolóik alapján igazad lehet, barátom. Ez az ősidők idegenjeinek, a moáknak egy barlangja lehet. Róluk az a hír járja, hogy féltek a mágiától, nem is értettek hozzá, hogyan idézzék meg a manát.
Mindenféle masinákat építettek, és azokat fogták munkára a természet erői helyett. Fegyvereik működését sem értjük, de persze azért használni képesek vagyunk azt a néhányat, ami ránk maradt az óidőkből. Jópár változatukat láttam a Kiégett Vadonba tartó kalandoroknál. Hm. Szerintem nem kell félnünk ettől a valamitől, nem hiszem, hogy ártalmas lehet. Nézzük! Ezek itt nyilván írásjelek, és vannak itt nyilak, meg rajzolatok is. Ez itt például eléggé egyértelémű... Lássuk csak, ha megérintem...
A szemközti ablak hirtelen felvillant, és a tompa félhomályt bántóan erős fények szaggatták szét. Egy jól bevilágított barlang vált láthatóvá a túloldalon. Furcsa lények mozogtak benne, még furcsább öltözékben, és mellettük számos gépezet is volt odaát. Egynémelyük hasonlatos volt ahhoz az őrszemhez, amelyet az imént kicseleztek. Mások kisebbek voltak és keréken gurultak, megint mások lángokat okádtak magukból, és könnyedén emelkedtek a levegőbe, akárha mágiával levitálnának. Furcsa volt, hogy semmilyen hang nem szűrődik át az ablakon, és egyébként is hihetetlennek tűnt, hogy a fal túloldalán egy ilyen helyiség húzódhat.
- Ez egy vízió - közölte Glopp, miközben tenyerét a terem falára tapasztotta. - Odaát csak sziklák vannak.
A kezdeti izgalom hamar tovaillant. Hudion és Zording visszamentek a járatokba, hogy felfedezzék a még fel nem tárt oldalfolyosókat. Dreing pedig a málhánál táborozott le, amolyan őrszem gyanánt. Csak Glopp maradt a herceggel, aki egyik víziót a másik után csalta elő a tekerentyűk, és nyomantyúk lökdösésével, állítgatásával. Fáradhatatlanul próbálgatta a kombinációkat. Hamarosan már kezdte kiismerni magát az írásjelek, és ábrák összevisszaságában is. Megtalálta köztük a logikát. Nem hiába töltött temérdek időt a titkosírások megfejtésével.
Mikor a gépezet elkezdte ismételgetni a korábban már látott víziókat, a herceg lekuporodott a padlóra, Glopp mellé, és összefoglalta a látottakat.
- Loronden pontosan tudta, hogy miért kell ide jönnöm. Meg kellett ismernem a moák titkát. Amit már eddig is tudtam róluk, és amit most láttunk, abból teljesen világos, hogy egyértelmű összefüggés van a sorsuk és a khadil-kristályok természete között. Bányászták ezt az ásványt, és mindenféle alakúra és méretűre formálták. Kohókat üzemeltettek velük, és a gépeket, amiket használtak, azokat is a khadil hajtja… Mindenféle hatást kiváltottak vele. Láttad, még valami fura energiacsapásra is képes volt az egyik fegyverük… Aztán valami elromlott. Szerintem a khadil megfertőzte őket, és emiatt megbetegedtek. De olyan vízió egy sem volt, hogy porrá törték és belélegezték volna a kristályt. Úgy tűnik, ennek az ásványnak a puszta létezése is ártott nekik. Talán gonosz mágikus esszencia rejtőzik benne, ki tudja? Mindenképp szereznünk kell belőle! Ha rá tudnánk jönni, hogy hol lehet az a különös vulkán, ahol bányászni kezdték...
- Lehet, hogy abban a gépben is van egy ilyen kristály, ami odakint őrködik… - vélte Glopp, és egymásra néztek.
Nem sokkal később Samael már egy öklömnyi khadilt szorongatott a markában. A máguslány azonosította a benne rejlő manaforrást, és valóban szinte lüktetett, pulzált a herceg tenyerében. Halványkék derengés övezte, és enyhén bizsergető volt az érintése. Talán mintha kis hőt is árasztott volna magából.
- És most hogyan tovább? - tudakolta a szőke paplovag.
- Nos, Loronden azt ígérte, a jövőről is beszél majd nekem - felelte Samael, és azzal visszaindultak a lepecsételt feljáróhoz.
Jancsár János
A novella folytatása a "Kristályláz", amit
itt olvashatsz el.
