Meghalt a király! - Novella

Samael komótosan léptetett a zsúfolt főutcán, a tömeg engedelmesen szétnyílt előtte. Nem rangjának és hatalmának engedtek, hisz az egyszerű yaurri polgároknak fogalmuk sem lehetett, hogy kit kellene tisztelniük benne. Mindössze megszokták már a nyugati kalandorokat, és tudták mi az illem velük szemben. A herceg sem tartott attól, hogy felismerik. Még alig pelyhedzett az álla a távozásakor, és immár valódi férfiként tért vissza. Dús arcszőrzete, viseltes ruházata, és sok csatát megért, kopottas vértezete mind-mind csak mélyítette az inkognitóját. Ízig-vérig kalandozó volt már, aki megjárta a távoli kiégett földeket, látott hihetetlen csodákat, és persze halált is, számolatlan, mind az oldalán harcolók soraiban, mind a saját kardja által osztva azt. Más ember volt már külsőleg, de még inkább a lelkében változott. Nem kívánta az Udvart, és a trónt. Nem áhította a hatalmat, és a még annyira sem a vele járó terheket. Élni akart, csak úgy, ahogyan eddig. Háborítatlanul, távol az ármánytól és intrikától.
A herceg kísérete sem vonta magára a fővárosiak figyelmét. Olyanok voltak, mint a vadont megjárt valamennyi kalandozó. Egyrészt fásult veteránok, közömbösek a veszélytelen dolgok iránt. Ügyet sem vetettek a városlakók ostoba nyüzsgésére. Másrészt azonban magukban hordozták a ragadozók éberségét is. Minden mozdulatuk veszélyt sugallt. Olyan kisugárzás volt ez, ami tisztes távolságban tartotta a zsebeseket és a városőröket egyaránt. Négyen voltak, két férfi, két nő. Lazán poroszkáltak a herceg után. Még csak az sem volt nyilvánvaló, hogy együtt érkeztek. Mivel pedig sem klánjelvényeiket, sem az uralkodóház címerét nem viselték, Samael érkezése minden bizonnyal titokban maradhatott. Legalábbis ebben bíztak.
Csak a Szende Ongóliathoz címzett fogadó előtt ugrottak le a nyeregből. Az értő szem itt már felfigyelhetett a kísérők összehangolt mozgására. Ahogyan észrevétlen tartották a szemkontaktust, és jól olajozott gépezet alkatrészeiként foglalták el a kulcspozíciókat. Úgy néztek körül, lopva szétpislantva, ahogyan csak a legnagyobb rutinnal bíró testőrök képesek. Vigyáztak rá. De nem pénzért vagy kötelességből, hanem mert Samael a vezetőjük volt. Nem kiváltságai révén vált azzá, ők választottak maguk közül.
Miután az istállófiúk némi baksisért cserébe hátra vezették a hátasaikat, ők bevonultak Alanor legnagyobb, és szerte földön legismertebb fogadójába. A nagyterem tömve volt ricsajgó és harsány vendégsereggel, holott még épp csak a délutánba hajlott az idő. A hátsó traktusban kalandozók pusmogtak csoportokba verődve, vagy asztalaiknál a sültek és söröskupák fölé hajolva. Minden kívánságukat leste a kiszolgálók hada. Hiába, Alanor a civilizált világ legnagyobb városa, a szörnyvadászokat azért félte itt mindenki, legyen az városőr, helyi zsivány vagy akár zöldfülű kalandor. Az erő és a hatalom mindenütt egyenlő a tisztelettel. E szabály alól még az Ongóliant sem volt kivétel. Az egyszerű népek ugyanúgy utat nyitottak az érkezőknek, akárcsak odakint az utcán. Még asztaluk is került néhány pillanat alatt, és hamarosan teli söröskorsók koppantak előttük.
- Tudom, unod már a mondókámat, de tartom, hogy nem kellett volna idejönnünk. Több itt az ellenség és viszály, ami rád leselkedik, mint a Kiégett Földeken - jelentette ki Hudion. A kigyúrt, szőke férfi még akkor sem vette le vigyázó tekintetét a közelükben hangoskodókról, miközben nagyot húzott a korsójából. - Igaza van, Samael - erősítette meg, Glopp, az árnymanó orgyilkos. - Nem vagyunk biztonságban. Hiú ábránd azt hinned, hogy titokban maradhat érkezésed. Biztos vagyok benne, hogy máris besúgók tucatjai figyelik minden mozdulatunkat. Vártak téged, számítottak rád, és ne hidd, hogy mindenki ugyanúgy örül neked! Samael elgondolkodott, és szórakozottan forgatta az asztalon saját korsóját. Valahogy nem kívánta a mézsört, bármennyire is megszomjazott a hosszú út alatt. - Ha meg akartak volna öletni, már nem élnék. Jók vagytok, a legjobbak közül valók, és nem kételkedem éberségetekben sem. Az Udvar azonban meg tudja fizetni a legdrágább bérgyilkosokat is. Higgyétek el, biztonságban vagyunk. Legalábbis egyelőre...

Az érkező meg sem próbálta kerülni a feltűnést. Yaurri címert viselte mellvértjén, ábrázatán pedig az önhittség maszkja terült szét. Úgy csörtetett feléjük, mint egy ünnepelt gladiátor a lelátók alatt. Mint aki áhítja közönsége figyelmét.
Mikor megállt az asztal előtt, és kísérete mintegy nyomatékosítva önnön jelenlétét, félkörben pozíciót foglalt a háttérben, teátrálisan csípőre tette páncélkesztyűs kezét, és fanyar mosollyal kihúzta magát. Tisztje és rangja teljes tudatában hordozta körül tekintetét, és türelmesen kivárta, míg el nem csendesedik körülöttük mindenki.
- Samael herceg... - kezdte, úgy nyomva meg a „herceg“ szót, hogy hangsúlyából egyszerre sütött a megvetés és a dölyf. Szavait egyenest Samaelhez intézte, így világossá vált, hogy inkognitójuk elbukott. - Mint bizonyára értesültél róla, fenséges királyunk, VI. Borax, tragikus körülmények közt elhunyt a minap. A temetés, és ezt követően a koronázási ceremónia kilenc nap múlva esedékes. Az Udvar azonban nem kívánatos személynek nyilvánított, uram, és engem ért a hálátlan feladat, hogy közöljem ezt veled, és kíséreteddel. Legkésőbb holnap hajnalban el kell hagynod a várost...
- Különben mi lesz? - emelkedett fel ültéből Dreing di Hornest. A „Szörnyhalál” gúnynévre is hallgató alakváltó amazon szinte fortyogott a dühtől. Samael jól tudta, ha nem fékezi meg idejekorán, vér fog folyni rögvest, és nem az ő vérük, abban is biztos volt. Ezért csillapítólag fogta meg a kalandornő karját, és hangok nélkül formálta felé: „Ne!”. Dreing elengedte tőrének markolatát, erőt vett magán, és lassan visszaereszkedett a padra.
- Nem keresem a bajt, százados - közölte szenvtelen hangon a herceg. - Atyám halálának híre persze hozzám is eljutott, és azt sem tagadom, csakis emiatt jöttem vissza. Tudom, atyám nem tett az örökösévé, de ki sem tagadott, és száműzött sem vagyok. Jöttem, mert megtehettem. Gyászom azonban mély és őszinte. Így hát azt üzenem uradnak, hogy csak lerónám kegyeletem, és aztán tüstént távozom. Sem a trónra, sem a rangra nem vágyom már. Veszélyt hát nem jelentek rá, és ha kell, ezt bárhol, bárhogyan hivatalossá teszem.
Az őrparancsnok megfontolta a válaszát. Talán nem pont ezekre a szavakra számított. Zavara azonban csak pillanatokig tartott, és máris visszatért jól begyakorolt szerepéhez.
- Kalandorként holnap reggelig vagy megtűrt vendég a fővárosban, de a palota kapuját addig sem lépheted át! Ha erre vetemednél, nem kívánatos látogatóból menten űzött vaddá változol. Az Udvar döntése egyértelmű, tartsd hozzá magad!
A herceg negyedik testőre, a mokány Vértes Zording, csak eddig tudta türtőztetni magát. A törp férfi a fenyegetés hatására egy szemvillanás alatt, de szó nélkül szegezett kardhegyet a pökhendi tiszt ádámcsutkájának. Aztán csak egy aprót biccentett felé, jelezve neki, hogy merre van a kijárat. Az elit városőrök mozdulata félúton rekedt. A pengék csak félig csúsztak elő hüvelyükből, mert a kapitány óvatosan megálljt intett embereinek.
- Ezt betudom az ital hatásának, és nem fogatlak le máris titeket - préselte ki összeszorított fogsora közül. - Ne feledd! Rangod és véred csupán reggelig védelmez, herceg.

Boelnir izgatottan járkált fel s alá a teremben. Tanácsadói lesték minden rezdülését. Mégiscsak a trón várományosa, ha egyelőre még csak régensként kormányoz, akkor is. A padló nyikkanásain kívül nem hallatszott más. A leendő király leendő siserehada néma csendben várakozott.
- Meg kell öletnem. Nincs más megoldás… - jelentette ki végül megtorpanva a kormányzó. - A testőreinek sem veszi majd hasznát. A fejvadászok diszkréciója teljes lesz, és a rend helyreáll.
Legfőbb tanácsadója, Tropedlingien, az ősz, barázdált arcú gnóm diplomata, csak lassan ingatta fejét. Mikor parancsolója ráemelte tekintetét, megerősítést várt tőle, de csalódnia kellett.
- Uram, levezettem már korábban, miért lenne ez nagyon rossz lépés. A jelen politikai helyzetben ez gyakorlatilag hadüzenettel érne fel. Samael nem fontos nekünk, mint Borax fattya, de igenis fontos helytartóként. Valamire készül Libertan. Kémeink folytonos fegyverkezésről, tucatnyi hadigálya megépítéséről, és egyre növekvő, általános hataloméhségről számolnak be. A Nyugat lecsapni készül, de azt nem tudjuk pontosan, hogy…
- Badarság! A herceg a trónért jött, és megszerzi azt, bármi áron. Ha megéri a hajnalt, a trónigényét is bejelenti majd. Ha fegyverkeznek, akkor háború lesz. Mással pedig nem háborúzhatnak, csakis velünk. De tucatnyi vésztervet kovácsoltunk az elmúlt hetekben. Miért nem működik legalább az egyik? Miért nem? Hát csupa idiótával vagyok körülvéve?
A válaszként kapott hallgatást akár beleegyezésként is értékelhette, mert Boelnir vádlón hordozta végig tekintetét a szemlesütve ácsorgó udvartartása felett. - Mit is üzent a fattyú a gárdakapitánnyal, pontosan.
- Nos, azt mondta, hogy lemond a trónról, és ezt hivatalosan is kész bejelenteni - idézte fel a tanácsnok a százados beszámolóját.
- Persze, hogy lemond róla. Nyilván lemond. Hisz tudja, hogy nem élne túl sokáig a palota falai közt, az árnyak lecsapnának rá igen hamar. Nyilvánvaló hát, hogy valójában karddal akarja megszerezni a trónt. Tőlem! Értitek már, miért nem szabad életben hagyni? Ha most elengedjük, haddal tér vissza, és vér fog hullni, sok-sok vér. És a háború rengeteg pénzbe kerül majd. A kincstár meg majdnem üres. Miből finanszírozunk egy háborút? Miből, mi?
- Uram, én...
- Ugyan már! - legyintett a régens. - Mit tudsz te, meg a kémeid? Semmit se tudtok! Olyan biztosan érzem, itt mélyen, legbelül a szívemben a háborút, hogy szinte már látom a lángokat magam előtt, ami elborítja majd ezt a gyönyörű országot. Őseim jussát. Miért pont az én időmben kell ennek bekövetkeznie? Miért? Na, ezt mondd meg, ha annyira mindent tudsz! Végre megszabadultam a trónbitorlótól, és a Zaksok csillaga már felragyogóban. Erre háborúval fenyeget ez a tacskó! Hát nem! Most a Boraxoknak magva szakad! Készüljenek a fejvadászok! Döntöttem. A fattyú nem élheti meg a reggelt! - határozta el megmásíthatatlanul, és azzal kiviharzott a teremből. A yaurri uralkodók portréinak sorfala előtt elhaladtában szinte tarkóján érezte a Boraxok vádló, és lenéző pillantását.

A pirkadat előtti utolsó percek a legmélyebb álmok, és a legalattomosabb halál percei. A derengés még épp csak áttöri az éjszaka sötétjét. A szendergő házfalak közt a langyos fülledtség helyébe fázós szellő fészkeli be magát. Ilyenkor még a kóbor macskák is hazatérnek vackukra, és összegömbölyödve várják az új, az előzőnél remélhetőleg szerencsésebb napot.
A kalandozók kantárszáron vezették hátasaikat, és azok patáit rongyba bugyolálták, hogy teljes némaságban haladjanak az utcakövön. Az okos, jól idomított állatok mintha elértették volna a feladatukat. Csendben lépkedtek gazdáik mögött. Talán menekülniük kellett volna, ahogyan minden épeszű halandó tenné ebben a helyzetben. Samael azonban eltökélten haladt a hajnali félhomályban felsejlő torony-sziluett irányába. Társai pedig hűen követik őt, akár a halálba is, tudta jól.
Nem kellett egymást figyelmeztetniük. A Számadók tere közvetlenül előttük terült el, és mindannyian ugyanúgy érezték zsigereikben a veszélyt, ahogyan a jószágaik is megneszelték azt. Várható volt, hogy Boelnir nem hagyja cselekedni, és még azelőtt ráküldi bérgyilkosait, hogy elérné a palota küszöbét. Csendben akarják majd intézni, hogy a bárgyú polgároknak sejtése se lehessen a háttérben futó hatalmi játékról. Samael tudta, hogy sokkal több forog most kockán, mint önnön élete. Egy eszméért kell küzdenie, vagy ha kell, meghalnia akár. A szabadság ideájáért. Atyja békére törekedett a kalandozókkal. Megnyitotta előttük határait. A mágustornyok, bankházak és hivatalok mind a nyugati bevándorlók aranyát lesték. A beáramló pénz pedig erőt és hatalmat kölcsönzött a Királyságnak. Zaks azonban közmondásosan gyűlölte a kalandozókat. Ártalmas és veszélyes kórságnak tartotta őket, burjánzó mételynek a yaurr nép testén. Ha trónra lép, félő, hogy mindent megtesz majd a határok visszaállítása érdekében. Samael most nem csak gyászoló fiú volt, de egyúttal a nyugati szabadság nagykövete is.
Meghúzódtak az árnyak között, és gyors, rutinos mozdulatokkal pányvázták ki a hátasokat. Dreing a következő pillanatban már az első emeletek magasságában kapaszkodott felfelé, Glopp a varázslataihoz szükséges komponenseket készítette elő, míg Zording a fejébe húzta sisakját, és komótosan emelte le a hátára szíjazott éjfekete nyílpuskát, majd hasonlóan kimért mozdulattal fel is ajzotta azt. Hudion hatalmas pallosát oly könnyedén suhintotta meg félkézzel, mintha csak puhafából faragták volna azt. Samaelnek nem is kellett felé fordulnia, hogy tudja, barátja máris szélesen vigyorogva várja az összecsapást.
A herceg nem használt mágiát. Habár auráját számos védőburok és pajzs övezte, ezek mindegyike egy-egy varázstárgyból nyerte az erejét. Tudati- és mentális hatalmát azonban előszeretettel alkalmazta az ilyen helyzetekben. Rövid koncentráció árán érzékszervei kiélesedtek, látása kitisztult, és máris képes volt letapogatni a sötétben gubbasztó orvlövészek elméjét. Eközben kiterjesztette kapcsolatát társaival is, és elérte, hogy egy kicsit mindannyian lássanak és halljanak egymás szemével és fülével. Dreing már egy kémény mögött kuporgott, és a szomszédos tetőket kémlelte. Három orvlövészt egyből kiszúrt, a negyedikre Samael hívta fel a figyelmét. A lány fúvócsövet, és halálos méreggel preparált tüskéket készült bevetni ellenük. Macskaként osont egyik árnyékból a másik mögé, kihasználva azt a néhány percet, ami még a jótékony félhomályból megmaradt. Néhány pillanat elég volt csupán, és a leskelődő orgyilkosok vadászból prédává lettek, és még csak nem is sejtették ezt.
Samael érzékelte a fegyvereseket is. A kapualjakban, a tér közepén terpeszkedő szökőkút oldalfala mögött, és két első emeleti erkélyen rejtőzködtek. Legalább tucatnyian voltak. Zaks tehát biztosra akart menni. A herceg tudta, hogy mi következik. Glopp nem fogja majd vissza magát, és olyan mágiát szabadít el a téren, ami egyaránt lesz ijesztő és halálos. Hogy épp tűzhöz vagy villámokhoz nyúl, az majdnem mindegy volt. Az árnymanó a gyors halál minden vállfajához ugyanolyan jól értett. Hudion ráront majd az első talpon maradt orgyilkosra, és úgy hasítja ketté, akár ha tuskót aprítana, majd máris rohan a következőre, és még tovább, amíg csak ellenfélre akad. Eközben versengeni fognak Zordinggal, ahogyan mindig is teszik. Mert a törpe egymás után szórja szét majd halálos erejű nyilait, átlyukasztva velük vértet, sisakot és pajzsot egyaránt.
Samael nem kételkedett a csata kimenetelében, de abban sem, hogy ez milyen hatást vált majd ki a városiakból. Gyászolnak még, de már ünnepelni készek.
Elméjüket szorongás és egyúttal izgalom terheli. Egy fegyveres leszámolás a város szívében mindent felbolygat. Megmérgezi az álmot és beszennyezi a temetés magasztosságát. Nem is beszélve az esetleges vétlen áldozatokról...
Az utolsó pillanatban lépett közbe. Lehunyta szemét és erőteljesen koncentrált. Néma csendben maradt, mégis egyszerre szólította meg az összes fejvadászt. Közvetlenül a gondolatiakba férkőzött, úgy hozta tudtukra, reménytelen helyzetüket. „Ha most visszakozol, túléled. Ha maradsz, két percen belül halott vagy. Döntsd el, mi a fontosabb számodra. A megbízás és a pénz, vagy a puszta életed.” Társait ugyanúgy meglepte ez a szózat, mint a lesben állókat. Mindannyian egyaránt összezavarodtak. Aztán az egyik orgyilkos mély sóhajjal felemelkedett, és lassan hátrálni kezdett. Aztán társai egymás után csatlakoztak hozzá, mígnem valamennyien fel nem szívódtak az árnyak között. Samael elmosolyodott, és önkéntelenül felidézte atyai mentora, Selma páter egyik bölcs tanácsát: „A csatának csak akkor lehetsz igazi nyertese, ha elkerülöd azt”.

- Csak én megyek. Nem lesz baj - remélte a herceg. Átalvetőjét hátasára dobta, és előtűnt címeres tabardja. A Borax Ház trónjelvénye úgy világított a kelő nap sugaraiban, akár a fénylő napkorong. A palotaőrök önkéntelenül térdet és fejet hajtottak a király fia előtt. A főtéren lődörgő néhány korán kelő városi figyelme a palotába felvezető lépcsősornál kialakult jelenetre tévedt. Hamarosan gyűlni kezdtek a szájtátiak, pedig mindössze egy perc kellett a hercegnek, hogy a nagykapuig felérjen. Aztán felharsant az első kiáltás. „Az ott Samael! Eljött! Itt van!” Az elsőt aztán több másik követte, és mire a herceg a némán feltáruló kapuhoz ért, az egyre csak sorjázó éljenzés felzavarta a környék nyugalmát. Samael visszafordult, és végighordozta tekintetét a gyorsan szaporodó tömegen. Furcsa, gyomorszorító izgalom járta át, tétován feléjük intett, aztán átlépte a küszöböt.
Boelnir sietve közelített. A kapuőrök terén át, egyenest Samael felé tartott. Tanácsadói kissé lemaradva követték. A kormányzó ruházata nem volt hiánytalan. Jól látszott, hogy kapkodva öltözött, tán álmából riaszthatták a talpnyalói.
- Samael! Hát eljöttél… - fújta ki magát, miközben öltözékét igazgatva próbálta visszanyerni méltóságát. - Légy üdvözölve a palotában! - lehelte, a protokoll által megkövetelt szavakat, de egyre csak a főtéren gyülekező tömeget vizslatta a záródó nagykapun át, elnézve a herceg válla fölött. Samael biccentéssel üdvözölte a régenst, és a hozzá csatlakozó kíséretét. - A halálhíred költötték...
- Nos, ahogy mondani szokás, kinek életében halálhíre kél, jó soká fog élni. Én is örülök, hogy itt lehetek, habár atyám halála okán jöttem, és a gyász teljesen kitölti a szívem. Kérlek, vezettess hozzá, látni kívánom előbb, s elköszönni a lelkétől, ahogyan azt illik. Később pedig szót ejtünk majd a hivatalos ügyekről is - közölte a kormányzóval szenvtelen hangon.
- A hivatalos ügyekről? - ismételte Zaks, mint akinek baj van a hallásával, de azért félreállt a kesztyűjétől épp megszabaduló herceg útjából. - Nos, természetesen, szót ejthetünk azokról is. Miért is ne… Kívánsz tán maradni a ceremóniára is?
- Dehogy. A temetés biztosan pompázatos lesz. Hoppmestered, tudom, kitesz majd magáért. Részemről a búcsúztatót megejtem most és itt, közvetlenül a ravatalnál. Aztán megyek a dolgaim után.
A kis belső tér túlfelére érve Boelnir intésére a fogadóbizottság megállt, és két palotaőr csatlakozott a herceghez, majd ők hárman eltűntek a családi kápolnához vezető átjáróban.
- Ezernyi szem látta bejönni a kapun. Most már a haja szála sem görbülhet! Megértetted? - szegezte ujját a tanácsnok mellének. - Intézkedj! Készítsd elő azokat a „hivatalos ügyeket”. Ha kiájtatoskodta magát ez a fattyú, hát lássuk, mit is ért ez alatt pontosan.

Samael csak egyetlen egyszer járt a kápolna alatti kriptában, és akkor sem időzött ott túl soká, mivel nem igazán érezte az ősök hívását, az udvari etikett pedig mindig hidegen hagyta. Az arannyal töltött vésetek is nyomasztották. Az ismeretlenül ismerős nevek és velük a nehéz sorsuk fölé tornyosultak. Úgy érezte közöttük, menten agyonnyomják a súlyukkal. Akkor, gyermekként elmenekült előlük. Most azonban muszáj volt eleget tennie a rá háruló kötelességnek.
A két palotaőr kívül maradt, miközben ő betolta a nehéz vasalt ajtószárnyakat. Az odabentről kiáramló állott hűvösség meglegyintette, és el is borzasztotta. Sok nemzedéknyi uralkodó nyughelyén állt meg odalenn. A ravatal körül lobogó örökfények rámutattak önnön halandóságára, és az idő könyörtelenségére.
Dinasztiák tűntek fel és süllyedtek a feledésbe anélkül, hogy mély nyomot hagytak volna a történelemben… és akkor itt van ő, a fattyú, a Király törvénytelen gyermeke, akiben a kalandozó vér, és a Borax-ok átka egyesült. Mit akar ő itt? Ez lüktetett a halántékán egyre hangosabban.
Mielőtt atyja felszépített korpusza felé tekintett volna, előbb körbejárta a kis helyiséget. El-elidőzött egynémely feliraton, és próbált visszaemlékezni mentora történelmi előadásaira. Sikertelenül. Nem nagyon érdekelte a múlt. A holtak, azok holtak. Helyettük csak a jelennel, no meg a jövővel kell foglalkozni.
Végül nehéz szívvel fordult atyja felé. Nem tudta mit várt, de kővé dermedt, amint rápillantott. A ravatalon fekvő test, bárkié is volt, nem az apjáé! A felismerés villámcsapásként érte, és megdermedt a hatására. Hirtelen nem is tudta, mit tegyen. Aztán mielőtt a tehetetlenség eluralkodott volna rajta, nyugalmat erőltetett magára, és egy jól bevált, rövid meditációs gyakorlattal elűzte a zavaró gondolatokat. Néhány perc múlva már a holttestet tanulmányozta. Egyértelműen tudta, hogy az előtte heverő test nem a VI. Borax királyé, bármennyire is hasonlítson rá. Ezernyi apró különbség erősítette meg ebben a tudatban. Bárkit megtéveszthetett ez az imposztor, aki a hasonlóságért cserébe az életével fizetett, de őt semmiképp. Ez a férfi itt, a ravatalon legalább tíz évvel volt fiatalabb az apjánál. Bár meg kell hagyni, a maszkmesterek zseniális, majdnem tökéletes munkát végeztek ezen a hasonmáson, és ügyesen eltüntették az összes zavaró apróságot, de azért a majdnem, az csak egy majdnem.
No de mi haszna lehetne Zaks-nak abból, ha életben hagyja a királyt? Mit nyer azzal, ha egy hasonmást ültet a helyébe? Nem, ez nem a Zaks-ok műve! Őket ugyanúgy átverték, mint mindenki mást. De vajon akkor ki tehette, és végül miért kellett pusztulnia mégis az imposztornak? És miért éppen most? Egyáltalán hogyan halt meg?
- Kés végzett vele.
Samael úgy pördült meg, mintha kígyó marta volna meg. - Selma... Hát te...
- Nem, sajnos nem, édes fiam. Valójában nem vagyok itt, de nem lelhetek nyugalmat holtomban sem, míg el nem mondom neked, hogy pontosan mi történt. A lelkemet én magam láncoltattam ezekhez a kövekhez, mert tudtam, hogy egy nap eljössz majd, és akkor szólhatok veled. Most van az a nap.
- Ez itt nem az apám.
- Nem, valóban nem. Apád már jó két éve halott. Igazából az egyik ősötök, I. Borax szarkofágjában nyugszik. Én magam helyeztem el ott örök nyugalomra. Leodin eléggé kis testű férfi volt, jól elférnek együtt… Nem, szerintem most ne keresgéld, arra nincs időnk, és nem is nagyon kellene bolygatnod. Nem örülnél annak, amit ott találnál. Szóval atyád nagyon beteg volt. Se bűbáj, sem isteni kegy nem segíthetett rajta. A betegsége összefügg az átokkal, ami a családodat sújtja, és nem találtunk rá gyógyírt, sem Raia kegyében, sem pedig az istentelen matériákban.
Atyád aztán lassan belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és akkor azon kezdett el dolgozni, hogy hazahívjon valahogy. De téged akkorra már beszippantott a távoli nyugat. A Kiégett Világ és Vlagyimir, az a lator, elcsábított a szörnyűségek földjére. Folyton kalandot kerestél, és kihívásokat. Szerencsevadászokkal jártad a vadont, és süket voltál atyád szavára. A levelei tán el se jutottak hozzád...
Aztán egy napon egy titokzatos gnóm azzal kért audienciát, hogy valódi csodaszer van a birtokában. Egy olyan matéria, ami feltámasztja még a holtat is, és örök életet ad az élőnek. Persze nem hittük el, de apád olyan nagyon élni akart, hogy próbát tett vele. Az idegen kristálypornak hívta a portékáját, és valóban bámulatos hatalmat adott annak, aki belélegezte azt. Atyád is megfiatalodott tőle, erőre kapott, vitalitása és életkedve visszatért. De amikor a por hatása csillapodott, atyád korábbi állapota sokszorta erőteljesebben tört elő. Újabb és újabb adagokat szippantott fel a porból, mígnem el nem kezdett a teste üvegszerűvé, kristályossá válni. Akkor béreltem fel ezt a hasonmást. Elég soká eltartott, amíg betanulta az udvari protokollt, de végül már segítség nélkül is megállta a helyét uralkodóként. Atyád eközben magából kifordulva, őrjöngve követelte magának a port, amit azonban már lehetetlenség volt beszerezni.
Megszállottan kutatta az ősi feljegyzéseket, hogy közvetlenül a forrására bukkanjon, de nem jártunk szerencsével. Annyit sikerült kiderítenünk csupán, hogy a letűnt időkben khadilnak hívták ezt az anyagot, de a származását homály fedi mind a mai napig. Ráadásul a gnómnak is nyoma veszett, hiába nyomoztattunk utána. Aztán atyád utolsó napjaiban már szinte megmozdulni sem tudott, csak feküdt az ágyán és a fájdalmával küzdött. Végső leheletével is téged szólított. Azt akarta, hogy járj utána a khadil rejtélyének. El akart menni Isbába is, de végül erre már nem maradt ereje. Kővé dermedt testét, mint mondtam, idelent rejtettem el...
Samael hosszan elgondolkodott, próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Azt mondtad, hogy kés...
- Igen. Zaks végül nem bírta tovább, és megölette a királyt. Mivel az imposztor csak akkor mutatkozott, ha ez végképp elkerülhetetlen volt, így nem volt nehéz elhitetnie az Udvarral és a néppel, hogy az uralkodó nagybeteg. Mikor pedig az orgyilkos lesújtott, egyszerűen bejelentette a halálhírét, és persze sietett kijelenteni azt is, hogy téged a király hivatalosan sosem ismert el örökösének. Emiatt aztán nem is lehet belőled törvényes utódja. Mivel pedig atyád egyetlen sarja vagy és oldalági kuzinjaid sincsenek, így ősei jogán Zaks maga jelentette be a trónigényét. Felszólalni persze senki nem mert ellene, hisz valamennyi magas hivatalban egy Zaks, vagy egy hozzájuk hű talpnyaló pöffeszkedik már. Amíg a koronázási ceremónia le nem zajlik, Boelnir régensként cipeli az uralkodás terheit.
Samael bólintott, és fanyarul elhúzta a száját.
- És téged is...
- Nem, fiam, engem Raia úgy három hónapja szólított a kebelére. Igazából nem is tudom, hogyan történt. Álmomban az Isteni Fény Honában jártam, ismét fiatal voltam, egészséges és boldog. Aztán egyszerűen csak nem tértem vissza többé. Szép temetésem volt.

Mikor Samael kilépett a palota kapuján, valóságos üdvrivalgás fogadta. Ameddig a szem ellátott, csak a városiakat láthatta. Ezrek ácsorogtak a főtéren, türelmesen várva a herceg felbukkanására. A palotaőrök sorfalat vontak a lépcsők elé, nehogy a tömeg egyszer csak meginduljon felfelé.
A herceg meglepődött. Nem is sejtette, hogy ennyire népszerű a fővárosiak körében, hisz alig ismerték. Mégis mit tudhatnak róla? Fogalmuk sem lehet, hogy valójában kicsoda is Samael herceg, akit ennyire bálványoznak? Megállt lefelé haladtában, félúton, mert hirtelen nem tudta, hogyan tovább. Úgy érezte, szólnia kellene. Mikor felemelte tekintetét, a tömeg szép lassan elcsendesedett. Úgy tűnt, mindenki kíváncsi rá, hogy mit mond majd a trónörökös.
Samael végül összeszedte a gondolatait, és hirtelen ötlettel felpattant a faragott kőkorlátra. Jól belátta a teret, és felé forduló arcokon el-elidőzött a tekintete, miközben ízlelgette, hogy mit is fog mondani.
- Alanoriak! Yaurrok! Barátaim! Atyám meghalt, a király immár halott, tudjátok jól. De az élet nem állhat meg, és az uralkodás terheit viselni kell - csak egy rövid hatásszünetet akart, de aztán kicsit hosszúra nyúlt, mert tudta, a nép nem erre a folytatásra vár. - Engem azonban elszólít a Nyugat, a libertani dolgaim, a végtelen Erdauin puszták, a Kiégett Földek és a vadon. Számítanak ott rám, életem odaköt. Ennek az országnak most békére és nyugalomra van szüksége, nem trónviszályra. Zaks Boelnir jó királyotok lesz. De jegyezzétek meg, odaát, a Csatorna túlfelén is yaurriak élnek. Pont olyanok, mint ti, és persze telepesek, no meg kalandozók, a nyugat nagy túlélői, akik semmi mást nem akarnak, csak boldogulni valahogy. Nem vagyunk ellenségei egymásnak. Libertan és a többi helytartói város elismeri majd Boelnirt Alanor trónján, én pedig az imént, egyszer s mindenkorra lemondtam örökömről, minden jussomról, rangomról és címemről. Ne szólítsatok hát többé hercegnek vagy trónörökösnek! Samael vagyok. Egyszerűen Samael, Erdauin-ról. Az istenek megáldjanak titeket!
A tömeg előbb csalódottan kiáltozott, de aztán lassan oszlani kezdett. Samael csodálatos felbukkanása tehát nem hozta el a nagy fordulatot. VI. Borax, aki a Világégés után felvirágoztatta az országot, örökre elmerül a történelem süllyesztőjében.
Pár perccel később és néhány utcával távolabb már volt elég hely a gyorsabb haladáshoz, így Glopp Samael mellé léptetett.
- Szép beszéd volt, hercegem, de engem nem versz át. - fordult felé az orgyilkosnő, szándékosan hangsúlyozva annak titulusát. - Tudom, hogy forgatsz még valamit a fejedben.
- Nos, találkoztam odabenn egy régi ismerőssel, akitől hallottam ezt-azt. Így aztán nem megyünk még haza. Előbb ellátogatunk az Isbai jósdába - mondta, és azzal előre rúgtatott.

Jancsár János