Visszatérés (Túlélők Földje novella)

- Ulrica Annoye de Moa, artimetikai tanszék, Bethville. Professzor Omya Flue de Moa, krisztallometriai labor, Paftoone. Driac Cray de Moa, dilatációs kutatás, Bethville...

Az alacsony, barna bőrű emberke monoton hangon olvasta a neveket, néha-néha igazítva csak meg orrán a fémkeretes okulárét. Előtte hosszú lista hevert az asztalon nevekkel, egyetemi rangokkal, kutatási státuszokkal. Csupa professzor, doktor és mérnök volt valamennyi, kivéve a legutolsót.

-... Woorg G. Annoye, őrnagy, birodalmi véderő.

Az asztal túloldalán ülő másik három férfi egyszerre kapta fel a fejét.

- Szükséges? - kérdezte a jobb oldali kis köpcös.

- Bah, ez annak az Ulricának a bátyja, ugye? - fintorodott el mellette egy magasabb, ősz hajú úr, és végigsimította apró kecskeszakállát.

Tompán fénylő, fekete kristályból hasított asztalt ültek körül mind a négyen. Hármuk dísztelen, sötét bekecset viselt, a negyedik azonban, ki eleddig még nem szólalt meg a tanácskozás kezdete óta, nehéz prémes irhát borított a vállaira, melyet elöl vastag aranylánccal fogott össze. A szoba falait vörös rubinokból csiszolták simára, ezzel is fokozva a meleg érzetét, mely csak igen hiányosan volt jelen a tanácskozás alatt.

Az alacsony, szemüveges emberke most védekezően felemelte a kezét:

- Az őrnagyot a birodalmi tanács javasolta, továbbá támogatta a kasztroplanetáris páholy és a magiszterek...

- Bah, a magiszterek! - csapott az asztalra felháborodottan az ősz hajú. - Ostoba léhűtők, nem is tudom miért tűri meg az uralkodó maga körül őket. Egy évezred óta nincs mágia a világban, és semmi jele, hogy az istenek újra kivetnék hálójukat erre a földre. Bohócok és csalók társasága az egész.

- Nem tartom magunkat bohócoknak. Csalóknak pedig még kevésbé - a nehéz prémbundás most először szólalt meg a tanácskozásban. - Moonder professzor a kristálytan jeles tudora, így nem kívánhatjuk, hogy tudomása legyen azokról az apró jelekről, melyek különös mód megsokasodtak az utóbbi hónapokban. Igaz, hogy az eltelt ezer évben Rhatt és Bufa vallása, távoztukkal, szinte teljesen kihalt, a Kimondhatatlan Harmadiknak pedig még a neve is kitörlődött az élők emlékezetéből. De a mágia...

Lassan felemelkedett a székről és előrenyújtotta kezeit, az asztallap közepe felé.

-... a mágia jelen van, még ha csak annyira is, mint hajnali ködpamacs az erdő fái közt!

Apró villámtüskék csaptak ki a prémbundás ujjaiból az asztallap közepére, majd szaladtak el a szélek felé, s tűntek ott a semmibe. Egy patkányt esetleg meglepett visításra késztetett volna erejük, ám a másik három így is riadtan hőkölt hátra a székekben. Szemük tágra nyílt, mintha jelenést láttak volna. A magiszter is megszédült a hirtelen erőfeszítéstől, és ha nem kapaszkodik meg az asztallapban, lehet össze is roppan a varázslat súlya alatt.

- Nos - mosolyodott el kényszeredetten, miközben lassan visszaereszkedett a székbe - ennyire vagyunk képesek egyelőre, ám ez is bizonyíték arra, hogy az istenek távoztával nem szakadt meg a manaáramlás a világban. Sőt.

Kérdőn nézett a szemben ülő szemüveges kis alakra, aki lassan leengedte tenyerét az asztalra. Élesen köhintett, hogy visszanyerje lélekjelenlétét a történtek után, majd átvette a szót a magisztertől, aki fáradtan lehunyta szemét, és hátradőlt székében.

- A magiszternek igaza van. Jómagam térközi kutatásokkal foglalkozom, mint azt bizonyára tudják, és az utóbbi években sorozatos jelenségek figyelmeztetnek bennünket a bolygón, de akár az egész rendszerben, hogy valami nincs rendben. Az egész rendszer visszacsúszni látszik valami ősibb állapotba.

- Nevezhetjük ezt úgy is - nézett ki okuláréja mögül egyenesen a magiszterre -, hogy valami istenszerű lény szeretné kiterjeszteni befolyását világunkra és ezért mana szivárog át valahonnan túlfelől. Tény, hogy az egész rendszerben lehetetlenül magasra emelkedett a bizonytalansági tényező, mint ahogyan az több mint ezer éve volt, az istenek távozta előtt. A gépek sorozatosan állnak le, bár még messze vagyunk a katasztrófahelyzettől. Úgy tűnik, a mágia jelenléte egyszerűen blokkolja a bonyolult technikai szerkezetek működését. Ehhez jön még a folyamatos felmelegedés. A jégtakaró, ami köztudottan az istenek távozta után borította el a világot, visszahúzódóban van. És még valami...

Hirtelen lehalkította hangját, mintha csak attól félne, hogy illetéktelen fülek orozhatnák el a következő értékes információt:

- Bár a császár még nem hozta nyilvánosságra a hírt, de megérkezett a cerebrita küldött a Galaktikus Szövetségtől. III. Heolh nem járult hozzá a birodalom Szövetséghez való csatlakozásához. Túl nagy a rendszer bizonytalansági tényezője. Még öt év, és képtelenek leszünk az intergalaktikus hajózásra. Tíz év múlva, ekkora manaáramlással számolva, a felszínt sem fogjuk tudni elhagyni, és minden eddig felhalmozott technikánktól elbúcsúzhatunk. Akkor pedig, uraim, a Moa birodalomnak befellegzett. Idő: a Világégés utáni 3. év, hitetlenek hava, helyszín: Erdauion, Libertantól keletre.

Az árnymanó mandibulakaszája szinte kettészelte a masszát, aminek kisebbik fele remegve hullott a sötét padlóra és azon nyomban megmerevedett ott. A másik rész valami torz szájat növesztett, és hangtalan üvöltésbe kezdett, bár a kalandozó erős kételyekkel élt, hogy egy ilyen fertelem képes lehet bármiféle fájdalom érzetére is.

Egy ember férfi után óvakodott be a titokzatos építménybe, miután napokig gondolkodott azon a talányos rejtvényen, ami a bejutáshoz szükségeltetett. Elméjét teljesen lefoglalták a hatalmas kincsekről, ékszerekről szóló legendák, és mikor a hajnal hasadtával meglátta besurranni az ismeretlent a kúpba, úrrá lett rajta a határtalan bírhatnék. Nem hagyhatta, hogy egy jöttment emelje el az orra elől mindazt a szépséget, mit később aranyakra válthat Libertan piacterén. Egy fertályóra sem telt belé, és már ott toporgott izgatottan a baljóslatú fekete tojás tövében, hogy elmotyogja az egyetlen szót, mi csakis a kulcsot rejthette a bejutáshoz. Aztán a kúp feltárult, ő pedig izgatottan lépett be a zöldesen foszforeszkáló ismeretlenbe.

A massza rögvest nekirontott, még mielőtt körbetekinthetett volna. Egy villanásra még meglátta az idegen férfit, amint lebicsaklott fejjel hever a fal mellett, de utána már saját életéért kellett küzdenie. Óvatosan hátrált, és az alaktalan lény feléje kapdosó csápjait a mandibulakasza egy-egy erőteljes csapásával tartotta kordában. A sebekből fekete, maró életnedv fröcskölt és ette be magát mélyen a bőrpáncélja alá. A massza újból és újból próbálkozott elérni a kalandozót. Karokat és állábakat növesztett, ám az árnymanó rendíthetetlenül vágott utat e gyilkos csápok között, míg végül a kimerülés határán fordult a kocka, és a sebek borította matéria fogta menekülőre a dolgot.

A kalandozó lecsapott - most már utoljára -, és a hangtalanul üvöltő lény két részre hullva omlott a padlózatra. A győztes most óvatosan megböködte az egyik testrészt fegyverével, majd hogy az nem reagált, bőrcsizmás lábával erőteljesen megtaszította. Az élettelen húscafat cuppanó hanggal siklott a fal felé maró, nyálkás tócsát hagyva maga mögött.

Az árnymanó nagyot sóhajtott, és körülkémlelt a helyiségben. A falak valahogy tompán foszforeszkáltak, néhol zöldes fényükhöz kék és türkiz is csatlakozott, ám egyéb tárgy, elejtett holmi nem mutatkozott meg a kúpban. Az egyik részen ugyan hét, öklömnyi bemélyedést is észrevett, s mikor óvatosan szemügyre vette, valami összeégett, megolvadt kristálydarabkát is fölfedezni vélt a középsőben.

- Itt volt hát a kincs - sajdult belé az árnymanószív keserűen. Odakapta tekintetét a fal mellett heverő férfira, majd mellé lépett, és gyakorlott mozdulatokkal átkutatta.

Semmi. Nem voltak fegyverei, se ékszerek, még csak egy kósza mákrózsa sem húzta le a zsebét. De élt, és azok a szabálytalan szívdobbanások arra késztették a kalandozót, hogy a másik karja alá nyúljon, és a kijárat felé kezdje vonszolni. Idő: a Távozás után 1187, helyszín: Moa birodalom, Paftoone, időkutatási intézet.

- A projekt lényege tehát az volna, hogy embereket próbálunk átmenteni egy elkövetkezendő korba, ahol a mágia megint csak minimális szinten van jelen - mondta a szemüveges kis emberke. - Emellett természetesen folyamatosan történik a bolygó evakuációja is, de be kell látnunk, hogy igen kevés az olyan rendszer, amely szívesen fogadna be nagyszámú, Szövetségen kívüli menekültet a mostani időkben. Magunkra vagyunk utalva.

Egy pillanatig mindannyian a gondolataikba merültek, majd a jobb oldalon ülő kis köpcös szólalt meg.

- Mi itt, az intézetben, tavaly óta folytatunk kísérleteket az időugrással kapcsolatban. Gépeink bonyolultsági foka azonban elég magas, így a bizonytalansági faktor is fokozottan érezteti hatását. Mindazonáltal, jelentős eredményeket tudunk felmutatni, még ha egyetlen apró szépséghibával is. Élő szövetet nem tudunk átmozgatni az idősíkok között.

Bal kezét az asztallap szélére helyezte, aminek hatására egy kicsiny hologram jelent meg négyük előtt, szemmagasságban. Enyhén vibrált, majd ahogy a magiszter kíváncsian közelebb hajolt, viharosan remegni kezdett.

- Ez itt egy időkalitka, vagy tudományosabb nevén phunerátor képe.

- Akár egy fekete tojás! - csodálkozott rá a magiszter, és bocsánatkérő mosollyal hátrébb húzódott az asztaltól, felismerve, hogy saját mágikus "kipárolgása" rezegteti a képet.

- Jelenleg még tucatjával tudjuk előállítani ezeket a fekete tojásokat - folytatta a kis köpcös. - Kódolt zárrendszerrel látjuk el valamennyit, így az időugrás során a másik síkban avatatlanok nem is képesek bejutni a belső térbe. Leginkább kristályokkal folytattunk kísérleteket, hiszen az ezek rácsszerkezetében bekövetkező változások könnyen kontrollálhatóak a visszatérés után. Moonder professzorral, a krisztallográfiai tanszék vezetőjével ennek során vettük fel a kapcsolatot, ami az utóbbi hónapokban, a projekt szempontjából különösen gyümölcsözőnek bizonyult.

Három szempár meredt most várakozóan az ősz hajú tudósra, aki zavarában szégyenlősen elvörösödött.

- Nos, igen - kezdte. - Az ötletem alapja a kristályok információhordozó-képességén alapszik. Ez a kis kép is itt előttünk, az asztallap egy adott kristályába van eltárolva, és onnan vetítődik elénk. Némely kristály adathordozó-képessége azonban ennél sokszorta nagyobb. Letárolható benne egy teljes mozgássorozat, vagy egy könyvtárnyi adat, vagy akár egy teljes genetikai készlet. Egy tökéletes emberi matrica, egy személyiség, amit meg lehet őrizni a múltnak, vagy épp vissza is lehet alakítani eredeti formájába. Egy élő ember, a halott anyagba fagyva.

- Természetesen csak egyes kristályok megfelelően csiszolt alakjai képesek erre az adatmegőrzésre. A smaragd, a zafír, a rubin, a jáde...

- Ezek pedig, szervetlen anyagok lévén, már képesek átvészelni egy időugrást - szakította félbe durván a szemüveges, a professzort. - A lista, amit felolvastam, annak a hatvan embernek a nevét tartalmazza, akik élő testüket feláldozva hajlandóak lennének erre az időugrásra, hogy ott jövőt keressenek a Moa birodalomnak. Kristályként fognak utazni az idősíkok között, hogy azután a megfelelő ponton visszaalakuljanak emberi formájukba. Idő: a Világégés utáni 3. év, hitetlenek hava, helyszín: Erdauion, Libertantól keletre.

Az idegen a halálán volt. Az árnymanó ott térdelt mellette, de a rettenetes sérülésekkel, amelyeket a massza okozott, nem tudott mihez kezdeni.

- Ulrica - nyögte olyan halkan, hogy az árnymanó a szél susogásának is vélhette volna.

- Ki vagy? Hogy hívnak? - hajolt egész közel az emberhez.

- Woorg... Woorg G. Annoye - suttogta a másik. -, birodalmi véderő...

- Alanorból jöttél? - csodálkozott rá a kalandozó. A férfi egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Yaurr királyság egy katonája. Egyszerű, testhez simuló ruhát viselt, melynek egyetlen dísze egy aranyhímzéses oktaéder volt a szív fölött.

- Moa birodalom - suttogta a férfi. - Időutazók a Moa birodalomból.

Az árnymanónak kellett pár pillanat, míg felfogta a szavak értelmét. Szeme elkerekedett, és először hangtalanul maga mögé mutatott a phua-kúpra, majd azután kérdezte csak hitetlenkedve:

- Úgy érted, az a Moa birodalom? És hogy-hogy időutazók? Hányan vagytok?

- Hatvanan indultunk útnak - felelte az ember -, de mostanra egyedül maradtam. A küldetésünk végleg elbukott.

Szomorúan oldalra fordította a fejét, és lezárta szemhéját, mint aki nem kíván emlékezni. Az árnymanó azonban nem hagyhatta ennyiben.

- Mondd el, hátha segíthetek. Libertan csak félnapi járóföld, és holnap ott gyógyító mágusok kezei közé adhatlak. Ne add föl.

A férfi gyöngén elmosolyodott és újra visszafordult a kalandozó felé

- Nem tudtok segíteni. A mágia okozta vesztünket, és nem gyógyulhatunk a mágia által. Moák vagyunk, akiket a jövőbe küldtek, hogy otthonra leljünk a mágia elől. Mi láttuk a jövő isteneit, fiam. Jártunk ott, ahová te csak a vérvonalad majdani leszármazása révén fogsz eljutni. Mágia van mindenhol, minden korokban. Az istenek úgy ragaszkodnak ehhez az átkozott földhöz, mintha csak szülőhazájuk lenne.

Hirtelen erőre kapva megszorította az árnymanó karját, és a szemébe nézett.

- Rossz volt a kódolás, a mágia egyre több kristályhibát okozott. Egyre többen, egyre nagyobb mértékben deformálódtak. Némelyek csak megőrültek, de a többség... Ulrica...

Az árnymanó értetlenül nézett a férfira, aki egyre összefüggéstelenebb dolgokat hordott össze.

- A kristályhibák miatt rosszul alakultak vissza. Már nem emberek voltak... szörnyek. Minden időugrásnál a hibák csak halmozódtak... egyre rosszabbak lettek. Mindenki... átalakult valami alaktalan... értelem nélküli... húsmasszává... Nincs tovább... megfeneklettünk ebben a korban...

A férfi pillái lezáródtak, de ahogy az árnymanó közelebb hajolt, utolsó szavait még elkaphatta.

- A jövő istenei... vigyázzatok a visszatérőkkel... és...

Bevégeztetett. Az árnymanó fölállt a moa mellől, és úgy nézett vissza rá. Talányos kifejezés ült az arcon, ám a titkot, s mindazt mit a jövőben láthatott, magával vitte utolsó, leghosszabb útjára.

Hirtelen kékes villámok cikáztak át a testen, mely sosem állhatta a mágiát. Talán a szövetek emlékeztek még utoljára az évezredes utazásokra, vagy valami kasztroplanáris kötődés végső felvonásai játszódtak le? Ki tudja. A férfi alakja lassan feloldódott, és visszatért abba a formába, melyben évezredeket utazott keresztül. Csak hét meghasadt, törött kristály maradt vissza a moa birodalom utolsó túlélőjéből. Volt közte smaragd, zafír, rubin, jáde...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Szirének éneke (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 5. 12:12:39

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma