Brian McAllister: Lélekrabló (novella)

A hajnal Vas Legasban is ugyanolyan, mint bárhol másutt. Mader éppoly lassan kúszik fel az égre, mint a sirellek lakta Madárerdôben, narancssárgás fénye éppoly hirtelen forrósítja fel a levegôt, mint a háromszor akkora Deliorban. Vas Legas valahogy mégis más. A napfény nem csalogatja ki az embereket, az utcák kihaltak, csak a leváltott kapuôrség alabárdjainak kopogása veri fel a csöndet. A kereskedôk és a nemesek még alszanak, a kézművesek dolgoznak már ugyan, de műhelyükbôl nem hallatszik ki a munka hangja a tisztára söpört utakra. A papok nem nyitják ki templomaikat, ilyen korán úgysincs látogató. A kaszárnyákból sem vezénylik ki a katonákat, gyakorlatozásuk zaja felverné a város késôn fekvô, késôn kelô vendégeit. Mert ôsztôl tavaszig ôk itt a legfontosabbak, ôk hordják ide a pénzt, ami egész évben eltartja Vas Legast. Mindegy, hogy panthari dénárral, Lanosty apró, de értékes banájával, darg tallérral, vagy a Szürke hegység törpéinek tompa fényű érméjével fizetnek, itt bármit elfogadnak, ahogy elfogadják a látogatókat, bárhonnan jöttek is. Vas Legasban nem nézik meg a hatalmas termetű brumint akkor sem, ha három pulykát rendel reggelire, az aprócska sirellt sem dugják rögtön börtönbe, ha gyanúsan tömöttnek látszik a pénzesöve, a nôket sem kényszerítik sűrű szövésű fátylak mögé, mint Khadmia fülledt, tornyokkal ékesített városaiban. De mindez nem lenne elég a város virágzásához. Az is kell hozzá, hogy a vendégek mindent megkapjanak, amit kívánnak. Ha véres játékot akarnak, ahol kockára tehetik életüket másokéval szemben, megkaphatják. Ha vadállatokat uszítanának jól képzett gladiátorokra, vagy egymásra, megtehetik. És ha esetleg nôt - vagy férfit - kívánnak ágyukba egyetlen éjszakára vagy akár mindörökre, ennek sincs akadálya. Ám aki azt hiszi, Vas Legas bűnös város, ahol rabszolgákat tartanak, mindennaposak a kegyetlenkedések, és az emberi test csupán gyorsan pótolható árucikk, hát téved. Mindenki önként vállalja a saját szerepét - persze ha önkéntességnek mondjuk a szegénység, a nyomor kényszerítô erejét.

Azonkívül ezrével akadnak vértelen szórakozások is. Szinte minden utcában akad egy játékterem, ahol az idegenek próbára tehetik szerencséjüket, veszélytelenül verhetnek fenekére, ki tudja mi módon szerzett vagyonuknak. Nincs olyan este, hogy bált ne tartanának valahol, szinte minden éjfélt színpompás tűzijáték köszönt. Három színház működik állandóan, de ôsszel vándorénekesek sokasága érkezik Vas Legasba, hogy a jobb fogadókban édes-bús dalaikkal szórakoztassák a nagyérdeműt. A szezon fénypontja az egy héten keresztül tartó dalnokverseny. Bár majd tíz éve mindig Ben Zorxi gyôz, a vetélkedés idején mégis felvirágzanak a fogadóirodák.

Jor szerette ezt a várost, furcsamód kora gyerekkorának színhelyére, a hideg, szélfútta északi pusztákra emlékeztette. Utoljára ott érezte magát olyan szabadnak, mint most Vas Legasban.

A harcos lassan sétált a kövezett utakon, dél felé tartott. Odaintett a kapuôrség kapitányának, a vaskos termetű férfi bólintással fogadta köszöntését. Villem Birró - barátai Fakezű Birrónak becézték, ki tudja miért, hiszen jó katona hírében állt - jobban ismerte Jort, mintsem megkérdezze, miért oly komor az arca. A bál után gyorsan elterjedt Kala halálhíre, és Birró azon kevesek közé tartozott, akik tudták, milyen szálak fűzték össze a mágust és a harcost. A kapu nyitva állt, a távolban már látszódtak a szekerek sorát jelzô porfellegek, Vas Legas éhesen várta a rajtuk érkezô árutömeget.

Jó egy mérföldnyire a városfaltól az út szétágazott, a villa tövében ott terpeszkedett az ”riásszekér. Jor egyenesen a hatalmas szikla felé vette útját. A kôtömb aljához érve felnézett a meredek, szinte függôleges falakra. Alig látott kiszögellést, ahol kezével megkapaszkodhatott, lábával megtámaszkodhatott volna, mégsem nézte meg a sziklaszirt másik három oldalát. Lábát megvetette egy alig látható apró párkányon, és nekirugaszkodott. Kezét kinyújtva kitapogatott egy kapaszkodót, felhúzta magát, majd a lábának keresett újabb támasztékot. Idônként úgy látszott, reménytelen továbbjutnia, de Jor nem adta fel, nem mászott le, és végül mindig megtalálta az utat. A combjához verôdô kardhüvely erôsen akadályozta a mászásban, elôfordult, hogy egy pillanatra egyensúlyát is elvesztette a fegyver miatt. Bôrruháját sem ilyen izzadságos akrobatamutatványokhoz tervezték. Nem szívta be a verítéket, a sós vízcsöppek viszketô érzést keltve lassan legördültek a harcos bôrén. Majd félórába telt, míg eljutott a fal tetejéhez. Egy utolsó lendülettel átvetette magát rajta, és lecsusszant a sziklatömb tetején rejlô mélyedésbe.

Az üreg formája valóban hasonlított egy szekérüléshez, és nem csak egy, hanem akár három óriás is kényelmesen elfért volna benne. Jor az alsóbb részen állt, a felsô pad a válláig ért. Oldaláról lecsatolta a kardhüvelyt, és a markolathoz nem nyúlva, óvatosan kicsúsztatta a fegyvert. A Blaendir tehát ott feküdt elôtte, de a harcosnak esze ágában sem volt hozzáérni. Pontosan emlékezett a kudarcra, ami a szezonnyitó bálon érte. Tenyere megbizsergett, ahogy eszébe jutott a Blaendir égetô forrósága, és a fény, ami elôbb elvakította, majd megfosztotta öntudatától. Akkor nem értette, mi történik, és most is csak halvány sejtelmei voltak. A kardot tanítómesterétôl, Kalától kapta, és a varázsló most halott. Talán soha többé nem használhatja a szívének oly kedves fegyvert.

Jor letelepedett a földre, lábait maga alá húzta. Atyai barátja megtanította, hogyan tisztíthatja meg elméjét, és a harcos most azt remélte, a meditáció segít, megtudhatja mi történt a Blaendirrel, vagy ami még fontosabb, hogyan halt meg Kala. A harcos behunyta szemét, agyából kizárta a külsô ingereket. Nehezen tudta figyelmét saját belsô világára fordítani, túlságosan zaklatott volt. Ám ha lassabban is, de eljutott a teljes nyugalomhoz, ahhoz a tudattalan állapothoz, amelyben a gondolatok önálló életre kelnek, függetlenné válnak az emberi akarattól. Jor felsôteste lágyan ringott, arcának keserű ráncai kisimultak.

- Rég láttalak fiam.

Jor kinyitotta a szemét, körbenézett, de nem látott senkit. A hang irányát sem tudta meghatározni, bár tulajdonosában biztos volt.

- Hol vagy, Kala?

- Hiába tanítottalak annyi ideig? - a halk kuncogás felerôsôdött. - Használd a harmadik szemedet!

A barbár összpontosított, és az üreg felsô padján, a Blaendir mellett megpillantotta az öreg mágust. Kala megszokott tarkabarka köpenyében feszített, hosszú fehér szakálla belegabalyodott a gombokba. Barna szeme huncutul csillogott, törôdött arca ezer ráncba futott szét, ahogy a harcosra nevetett.

- Meglepôdtél, igaz? Nem hitted volna, hogy még egyszer találkozol velem?

- Azt mondták, meghaltál...

- Így igaz, fiam.

- Akkor hogy lehetsz itt? És ki az, aki megölt? Egy Kis Sárkány nevű varázslóról szóltak a hírek.

- A gyilkosom teljesen mellékes most, sokkal fontosabb ez - Kala a Blaendirre tette a kezét. Jor akaratlanul is felszisszent, és szeme elé rántotta kezét. Várta a fénylobbanást, de nem történt semmi.

- Egy szellemkéz nem ugyanaz, mint egy hús-vér tenyér. Azonkívül én meg ô már összetartozunk. - Kala szinte szeretettel simogatta meg a fegyvert.

- Nem értem.

- Mit tudsz Blaendirrôl?

- Tamari acélból készült hosszúkard, némi mágikus tulajdonságokkal. Erôs védelmet ad a tüzek ellen, képes kioltani is ôket, idônként akár tűzfalat is. Jó nagyokat lehet vele ütni. Mármint régebben lehetett, pár napja nem tudom használni.

Kala megfordította a pengét.

- És ezt a szöveget ismered? - mutatott egy vésetre az öreg.

- Láttam már, de nem tudom mit jelent.

- Felolvasom:

„Birtokolsz engem, azt hiszed,

enyém lesz pedig a lelked.”

- Most sem értem jobban, mint elôtte.

- Pedig egyszerű a magyarázat. A Blaendir lélekrabló. A tulajdonosa lelkét - birtokolja akár csak egyetlen percig is a fegyvert - halála után magába olvasztja, része lesz annak a szupertudatnak, ami a Blaendirt irányítja.

- Azt akarod mondani, hogy a Blaendirnek lelke van? Ráadásul fogva tartja a szellemedet? A léleknek a túlvilágon a helye, nem pedig egy kardban!

- Nyugalom, Jor! Nem olyan szörnyű ez, mint gondolod. Végre nyugalmam lesz, s ez oly ritkán fordult elô életemben, hogy meg kell becsülni.

- Meg fogod unni, Kala, és ki akarsz majd szabadulni!

- Nem, ez nem következhet be.

- Elveszted magad Kala! A halál csak egy állomás, a túlvilágon egy másik élet vár! Szabadulj, ha még lehet!

- Én nem akarok másik életet, az elôzô is túl hosszú, túl küzdelmes volt. És már nem is tudok kijönni, korábban kellett volna megpróbálnom.

Pillanatnyi csend után a harcos félve szólalt meg:

- Rám is ez a sors vár, Kala?

- Sajnálom, fiam. Ha elôbb megismerem Blaendir titkát, nem adom neked. Tudom, még mindig az északi barbárok vallását követed, és amit elmondtam, nagy csapás egy reinkarnációban hívô embernek.

- Nincs rá mód, hogy elkerüljem ezt a sorsot?

- Ha elpusztítod a kardot, nem lesz, ki elrabolja lelkedet.

Jor elgondolkodott.

- Ha a Blaendirt megsemmisítem, mi lesz ellopott lelkeddel?

- Semmi. Arra a létsíkra kerülök, ahová a Blaendir. Hát nem a Hét Mennyekbe az biztos. Talán a Pandemóniumba. Esetleg a Tartaroszba. Egyik sem túl kellemes hely.

- Más út nincs?

- Azt hiszem, van. Próbáld legyôzni a kardban rejlô tudatot, akkor nem rabolhatja el a szellemedet.

- Hogyan gyôzhetnék le egy kardot?!

Jor lehajtott fejjel ült hosszú másodpercekig.

- Nincs már sok idônk, Jor. Lassan búcsúznunk kell.

A harcos összerázkódott, ahogy a mágus szellemkeze megérintette a vállát.

- Ne haragudj, öreg barátom. Utolsó perceinket nem kellett volna szomorúsággal terhelnem. Nagyon fáj, hogy soha többé nem látlak.

- Amíg a Blaendir veled lesz, ott leszek én is. Mennem kell.

A mágus teste kezdett elhalványulni, Jor kinyújtotta felé a kezét.

- Ne menj még! Annyi mindent kellene még megbeszélnünk!

- Sajnálom - a mágus suttogó hangja felismerhetetlenné vált.

- Annyit még, hogy Kis Sárkány ölt-e meg valóban? Megbosszullak, kiontom a vérét az átkozottnak!

- Ne... - Kala utolsó szava nem volt több egy lágy szélfuvallatnál.

Jor számára most vált igazán ténnyé: örökre elvesztette atyai jóbarátját. A fájdalom összeroppantotta, térdre zuhanva öklével verte a sziklát, sűrű könnyei árkokat rajzoltak poros, izzadt arcára. Hamarosan azonban úrrá lett elkeseredésén. Felegyenesedett, gyűlölettel pillantott a Blaendirre, mintha az lenne bűnös Kala halálában is. Megérintette a fegyvert, a markolat hűvösen simult tenyerébe.

- Most már nem rakoncátlankodsz? Megkaptad, amit akartál? Jóllaktál?

- Nem mondom, jólesett. Rég volt már utánpótlás, kezdtem már unni magam.

Jor úgy dobta el a kardot, mintha skorpiót tartott volna a kezében, a koponyája belsejébôl szóló hangtól azonbam nem tudott szabadulni.

- Meglepôdtél? Amíg az öreg mágus élt, nem tudtam beszélni hozzád, de most! Majd meglátod, milyen jól tudunk majd együttműködni...

- Hallgass! Húzd vissza a csápjaidat az agyamból!

- Ugyan, nekem nincsenek csápjaim. De ha kívánod, elhallgatok. - Blaendir sértetten elnémult.

Jor tanácstalanul meredt a kardra. Nem sok választotta el attól, hogy pánikba essen, és átvesse magát az ”riásszekér sziklafalán. Ám a pillanatnyi tétovázás elég volt, hogy felismerje: igazából nem menekülhet. A sorsát nem kerülheti el azzal, hogy magára hagyja Blaendirt, hisz Kala sem birtokolta, amikor meghalt. Övére csatolta hát a fegyvert, és elkezdett lemászni. Már-már leért a földre, amikor kiabálásra lett figyelmes.

- Hóha, hó lovacskáim, álljatok meg!

A közeli földúton egy roskadásig megrakott szekeret három rabló vett körül. A férfiak száját, orrát kendô takarta, kezükben felhúzott egykezes nyílpuskát tartottak. A kocsi felett fekete holló keringett, talán dögre várt.

- Add elô a templom kincseit, borotvált fejű!

A felszólítás a bakon ülô, kövérkés, barna csuhás papnak szólt, aki izgatottan törölgette kopasz golyófejérôl az izzadságot.

- Nincsenek nekem kincseim, könyveket szállítok a Booka templomba.

- A papoknak mindig sok aranyuk van! Regéld el, hol tartod, különben csinos fülbevalóra tehetsz szert! - lóbálta meg a számszeríjat az elöl álló bandita.

- De ha mondom, hogy csak könyveket szállítok!

A Booka papot faggató útonálló - ô lehetett a csapat vezetôje - intett a másik kettônek, kutassák át a szekeret. A vezér egészen közel lépett az atyához.

- Jaj neked, ha mégis találunk valamit. Nagyon nem szeretem az ilyen zsíros kis papocskákat, és tudom a módját, hogyan lehet ôket megszabadítani hájrétegüktôl - félreérthetetlen gesztussal csapott az övén függô tűzszerszámos zacskóra.

- Valami baj van? - Jor meglepte a banditavezért, társai pedig - még mindig a szekér belsejében kutakodván - fel sem figyeltek rá.

- Ne avatkozz a más dolgába, izompacsirta, különben te is megjárhatod! - az útonálló fenyegetô mozdulattal tartotta feléje nyílpuskáját, de mire észbekaphatott volna, Blaendir máris lendült. A barbár csak ki akarta verni a fegyvert ellenfele kezébôl, és ô lepôdött meg a legjobban, amikor a nyílpuska a bandita könyökben lemetszett karjával együtt hullott a porba. Döbbenten meredt a kardra - fejében mintha egy vidám hang felkacagott volna -, de nem volt ideje töprengeni, mitôl lett hirtelen ilyen éles a penge. A félkarú rabló felordított fájdalmában, társai erre abbahagyták a kutatást, és segítségére siettek. Félrelökték a Booka papot, és a bakról célbavették Jort. Nyílvesszôk zúgtak el a barbár füle mellett, alig néhány centiméterrel hibázva el a célt. A harcos felugrott a szekérre, hiszen az egykezes nyílpuskák közelharcban sokkal kevésbé hatékonyak. Azonban így is óvatosan kellett közelednie ellenfeleihez, mert egy közelrôl leadott lövés is lehet halálos. Gyorsasága azonban megmentette a sebesüléstôl, Blaendir szétzúzta az egyik fegyvert, a másikból kicsapodó lövedéket pedig hárította, mielôtt Jor testéhez ért volna. Az útonállók hamar felismerték, hogy nincs esélyük a tapasztaltabb és erôsebb harcossal szemben, és a bosszú helyett a menekülést választották vezérük dühödt biztatása ellenére. Leugrottak a szekérrôl, és felpattantak közelben várakozó lovaikra. Elvágtattak, magára hagyva vadul káromkodó vezérüket. A férfi felkapta levágott alkarját, és kemény megtorlást ígérgetve felkapaszkodott hátasára, és társai után indult. Egy-két perc múlva nyomuk sem volt az útonállóknak.

- Köszönöm, nagy hálára köteleztél! Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Saal’o’Brtandhy vagyok, Booka szolgálója. Téged láttalak már a Vas Legas-i templomban, Jornak hívnak ugye? - a választ meg sem várva, a pap folytatta. - Még egyszer mondom, elképzelhetetlenül nagy szolgálatot tettél nekünk!

A pap meghajolt a harcos elôtt, Jor fejbólintással viszonozta a gesztust.

- Tulajdonképpen mit kerestek?

- Aranyat, a balgák! Pedig a fóliánsok bármelyike ér annyit, mint a súlya aranyban. Persze csak az írástudóknak.

- Ha ennyire sokat ér a rakományod, miért nincs fegyveres kíséret mellette?

- Néha célravezetôbb az egyszerű szekér, mint a nagy karaván.

- Hát most nem jött be.

- Nem - a pap megpróbált kellemesebb témára térni. - Tudsz olvasni?

- Tudok - a barbár hangja sértôdöttnek tűnt, pedig annak idején Kala sokat küszködött vele, gyerekként nem akarta a kardot könyvre cserélni.

- Nézd meg ezt például - Saal’o’Brtandhy vastag, színes rajzokkal díszített kötetet vett elô. - Ebben minden benne van, amit a létsíkok közötti kapcsolatról tudni lehet.

- Ez mi? - mutatott Jor egy képre. A festményen szivárványszínű foltok tarkították az egyhangú, szürke hátteret.

- Hadd nézzem csak. Ez az Asztrális sík. A lelkek ide kerülnek, ha a hozzájuk tartozó test megsemmisül. A pacnik színtavak, azon keresztül jutnak nyughelyükre a halottak.

- És ha valaki csak elájul? Az is ide kerül?

- Persze. Csak ekkor a lélek nem veszíti el a kontaktust a testtel. De miért érdekel ez annyira egy harcost?

- Nos, azt hiszem, lenne egy módja, hogy Booka papjai leróják hálájukat. Most azonban igyekezzünk a városba!

A lovak nekirugaszkodtak, a szekér mögött felszállt a Vas Legasba vezetô út pora. A holló száz méter magasan követte ôket.

A magas, fekete férfi egy ablaktalan szobában ült. Kényelmes, mély karosszékét fehér szôrmével vonták be. Még a hatalmas termetű bruminokból is legalább kettôt kellett megnyúzni, hogy beborítsák a széket. A mozaikpadlós teremben semmi más bútor nem volt, a falakat viszont fekete drapéria fedte. A bársonyfüggönyöket csak egy helyütt húzták szét, ezüstözött szélű tükröt tettek szabaddá vele.

A férfi penészes kötésű fóliánsban lapozgatott, de idôrôl idôre a tükörre pillantott. Nem kellett soká várnia, pár percen belül egy holló jelent meg benne. A madár erôs szárnycsapásokkal közeledett az üveghez, majd körkörös hullámokat keltve áttört rajta. Hangos károgással szállt a férfi vállára.

- Soká jöttél - a szeretetteljes simogatás nem illett a férfi sötét lényéhez. - Megtaláltad, amit kerestünk? Várj csak, mindjárt meglátjuk.

Egy rántással újabb tükör vált szabaddá. Súlyos tenyér nehezedett a madár fejére, a tükör elhomályosodott, majd képek tűntek fel rajta, sôt hangok is hallatszottak.

A Vas Legas felé haladó Saal’o’Brtandhyt és szekerét ismét megtámadták az útonállók, Jornak pedig megint alkalma nyílt, hogy megmentse a kövérkés papot. A káprázat azonban nem szakadt meg itt, a fekete hajú férfi még láthatta, ahogy a harcos elkíséri a papot Booka templomába.

- Szóval a Supreme Nemas nem érkezett meg a Booka templomba. Tudhattam volna. Köszönöm Karkie - simogatta meg a holló fejét -, jó munkát végeztél.

A madár odatámasztotta fejét gazdája arcához, majd a tükrön keresztül kiröppent a szobából. A férfi követte állatát. Egy laboratóriumnak berendezett szobába kerültek át, a holló tálkájához röppent, gazdája egy kristálygömböt kezdett bűvölni. A terem valaha jobb napokat látott, legalábbis erre utaltak az aranyozott falidíszek, a szakadozott tapéta, a színes üvegű ablakok, amik most vakon bámultak az eléjük halmozott földre. Valamikor a talaj szintje fölött volt a helyiség, aztán egy katasztrófa - vagy emberi beavatkozás - során lesüllyedt. Az biztos, hogy így elhagyatottan jobban illett a benne tartózkodó férfihez.

A holló éles károgással adta gazdája tudtára: kevésnak tartja a húst. A fekete ruhás azonban füle botját sem mozgatta, a kristálygömbben egyre gyorsult a színes gomolygás, majd egy szemfájdító villanással megszűnt. Helyén a tükrös szoba jelent meg, az elhúzott függönyök ezúttal láthatóvá tették a több mint száz kisebb-nagyobb tükröt, amelyekre túlvilági, sötét és hátborzongató tájak dermedtek.

A férfi szembenézhetett saját magával. A karosszékben ült, és egy brumin kezét szorította a karfára. A szôrös teremtmény nem ellenkezett; hogy egyáltalán életben van, arról csak testének idônkénti görcsös rándulása tanúskodott. A férfi háta mögött egy haldokló sirell mellett kopasz anyóka üldögélt, aszott kezével a sirell elszíntelenedô szárnyát simogatta. Köpenye inkább egy magas, karcsú nô termetére illett volna. Sokezer aranyszôke hajszál hevert körülötte. A karosszékkel szemben két ember állt mozdulatlanul. A fekete köpönyeges nô hollószín haja arcába hullt, elejtett pálcájáért hajolt le éppen, amikor elérte a bénító mágia. A bôrpáncélos férfi sújtásra emelte kardját, de a mozdulat befejezetlen maradt.

- Érzed? Érzed a kínt, amit társaid elszenvedtek, midôn megszabadultak értékes bundájuktól? Nekik szerencséjük volt, csak elvéreztek, de te a fájdalomba fogsz belepusztulni! - a fekete hajú férfi szájából élvezettel fröcsögtek a szavak. Keze meg-megremegett, kitágult szemén látszott, kimondhatatlan gyönyört okoz neki a brumin szenvedése. Talán túlságosan is elragadta a szadista kéj, nem figyelt fel a bôrpáncélos kardján végigfutó csillogásra. Pedig jobban tette volna, ha vigyáz. A bôrpáncélos hirtelen megelevenedett, párducgyorsasággal ugrott a karosszék mellé. A kard a magasba lendült, célja eltéveszthetetlenül az ülô férfi nyaka volt...

A kristálygömb elsötétült, a fekete ruhás férfi félrehúzta a száját, kezét önkéntelenül is a nyakára tette, végigsimította az inakat. Leült egy lombikokkal teli asztalhoz, és a homlokát dörzsölgette. Talán észre sem vette, hogy magában beszél.

- Persze történhet máshogy is, hisz láttam már olyan jövôt, ahol nem bukkan fel sem a harcos, sem a kardja... Az is igaz, hogy máskor is megmutatta már a kristálygömb a harcost, s ha nem is akadályozta meg, de mindig hátráltatta terveimet. A bálon is feltűnt... Ha nem vigyázok, ô és társai komolyan veszélyeztethetnek. ”, ha tudnám, melyik jövô valósul meg, hogy arra tudjak összpontosítani teljes energiámmal! - a férfi felpattant, köpenyén egy pillanatra megcsillant a Teddaer család címere.

- Akárhogy is, Jornak pusztulnia kell!

A Booka templom alatti kazamata egy részét cellákra osztották, itt laktak a puritán körülményeket igen jól viselô papok. A szoba, ahová Saal’o’Brtandhy vezette Jort, nagyobb volt ugyan az átlagosnál, de nem kevésbé egyszerű. Kemény, vékony matraccal bélelt ágy, tintafoltos, ferde lapú asztal íróeszközökkel, papírtekerccsel, egy támlátlan szék, néhány szög a ruhadaraboknak - ez egy Bookát szolgáló pap szobájának szokásos berendezése. Az egyetlen luxustárgy, ami nem található meg bármelyik zárkában, az a könyvespolc. Csak a templom szellemi vezetôjének, az apátnak van joga a fóliánsokat kihozni a könyvtárból.

A fôpap háttal ült az ajtónak, a régen olajozott sarokvas hangos nyikorgására sem fordult meg.

- Khmm...

- Gyere csak be, Saal. Ráérsz egy pillanatig, amíg ezt befejezem?

- Persze uram.

A kövér pap intésére az eddig a folyosón várakozó Jor is belépett. Néhány perc múlva az apát hátratolta a székét, levett a polcról egy tekercset, és szétnyitotta. Visszahátrált a székéhez, és belemélyedt az irat tanulmányozásába. Újabb percek teltek el, mire Saal’o’Brtandhy újra meg mert szólalni.

- Elnézést uram, de...

Az apát meglepve nézett vendégeire.

- ” hát persze! Ne haragudjatok, annyira elmerültem a munkámba. Az ôsi andra rúnákat tanulmányozom, de egy kukkot sem értek belôlük. Nézzétek meg például ezt: a két részbôl álló jel egyike azt jelenti emlék, míg a másik azt, hogy holnap. Sosem fogom megérteni az andrák elvont gondolkodásmódját.

Az ôsz öregember teljesen összetörten ült pár pillanatig, de amikor látta, hogy Saal’o’Brtandhy ugyan megértôn és vigasztalón mosolyog, de társát, a nagydarab harcost nem sújtja le tragédiája, kihúzta magát, és a térdére csapott.

- De azt hiszem, nem azért jöttetek, hogy búsongásomat hallgassátok!

- Nagytiszteletű atyám, a mellettem álló ifjú neve Jor, ô mentett meg engem és szekeremet az útonállóktól.

- ” igen, hallottam már a dologról.

- Jor azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy segítsek neki átlépni az asztrális síkra, de miután én nem tehetek semmit, úgy gondoltam...

- Jól gondoltad, fiam. Sajnos néhány napja betörtek a templomba, és noha semmit sem vittek el, nagyon sok mindent tönkretettek. Elpusztították azokat a tárgyakat is, amelyekkel egyszerűen - a fôpap elfintorodott, jelezve a szó lehetetlenségét - elérhettünk más síkokat. Még nem sikerült mindent rendbehoznunk, sok idôbe telik egy síkpálca elkészítése. Sietôs a dolgod?

- Igen, azt hiszem, nem várhatok túl sokat.

- Van más módja is az utazásnak, de akkor a papnak, aki átsegít, veled kell mennie. Nem baj?

- Nem, nem titkos a célom.

- Uram, nem mehet el, túl veszélyes lenne, nem hagyhat itt bennünket... - Saal’o’Brtandhy komolyan aggódott mesteréért.

- Igazad van, én valóban nem mehetek. Épp ezért te fogsz az asztrálba utazni!

- Én? Dehát csak a nagytiszteletű atya tudja ôt átvinni, én nem tudom...

- Nem baj, Saal. - az öregember Jorhoz fordult, vállára tette sovány, tintafoltos kezét. - Jól meggondoltad? Komoly veszedelmekkel kell szembenézned, az asztrális sík nem játszótér.

- Én sem vagyok már kisgyerek - tette a férfi kardja markolatára kezét.

- Jól van. Most dél körül járhat. Gyere vissza egy órával Mader nyugta után. Addigra felkészülünk.

A fôpap összeráncolt homlokkal tért vissza kódexeihez, csak keze intésével jelezte, hogy a beszélgetés véget ért. Saal’o’Brtandhy kitessékelte a cellából Jort. ' még maradt pár pillanatig, mély tisztelettel és szeretettel figyelte az érthetetlen szavakat dünnyögô apátot, majd távozott.

A tükör ezüstös izzása nem oszlatta szét a terem sötétjét, csak Bracho Teddaer, a Darg királyság régensének arcélét vonta kísérteties fénybe. Egy éles villanás, és a tükör elsötétült. A férfi öklével nyitott tenyerébe csapott, és elfordult.

- Feleslegesen bosszankodsz, eljöttem.

- Kérésem lenne hozzád, Uram - a férfi mozdulatlanul állt, háttal a tükörnek.

- Miért nem nézel a szemembe? Ennyit érdemel tôled az, akitôl hatalmadat kapod? Nézz ide!

A hang végigsüvített a szobán, megpörgette a fehér karosszéket, megrázta Teddaer testét, leheletnyit meg is emelte. A fekete férfi a tükör felé fordította a fejét, tekintetét a megidézett teremtményre emelte. Önkéntelenül is megrázkódott, ahogy a vicsorgó, halottfehér emberi arcra nézett. A vörös szemek pillantásának fagya csontjáig hatolt, az olvadó viaszra emlékeztetô bôr öklendezésre késztette. A tükörbe csak a szörnyeteg feje fért be, szôrtelen koponyája és a keret közti teret piszkosfehér köd töltötte ki.

- Miért zavartál játszadozásomban?

- Segítségedet kérem, Uram. Valaki az utamban áll.

- Már megint? Miért nem intézed el egyedül?

- Ha valaki gyanút fog, a nyomok könnyen elvezethetnek hozzám, és elveszthetem esélyemet a trónra.

- Engem nem érdekel a darg trón, ennél komolyabb terveim vannak! Különben is, miért nem ölöd meg a fattyú unokaöcsédet? Rögtön a tiéd lenne az ország!

- Ez nem ilyen egyszerű - a férfi szánalmas dadogása feldühítette szörnyet.

- Elég! Hallgass! - a parancs béklyóként szorította össze a torkát, levegôt se kapott. - Ha nem gondolnám, hogy még segítségemre lehetsz, nem tűrném tovább tehetetlenségedet!

A szorítás enyhült, Teddaer hörögve masszírozta megkínzott nyakát.

- Rendben van. Elküldöm az egyik szolgámat.

- Alázatosan köszönöm, Uram. Mindent megteszek...

- Közeledik már az idô, amikor valóban mindent meg kell tenned!

A démonherceg nevetése talán még rettenetesebb volt, mint haragja. Forgószélként söpört végig a termen, leszakította a bársonyfüggönyöket, földre döntötte Teddaert, aki már-már kegyelemért könyörgött, amikor a tükör elsötétült. A régens felállt, leporolta a ruháját, és karosszékébe ülve gondolataiba merült. Pár perc múlva azonban felkapta a fejét, érzékei azt jelezték, van még valaki a szobában. Valóban, az egyik sarokban megsűrűsödött a homály, és lassan alakot öltött. A jelenés sima fején csak jelzésszerűnek tűnt az orr, a száj és a szürke, szemgolyó nélküli, mandulavágású szempár. Arcvonásai nem voltak. Karjai nem kezekben végzôdtek, egyszerűen elvékonyodtak, lábai helyén is csak gomolygás látszott. A mattfekete színű teremtmény a föld felett lebegett.

- Azért jöttem, hogy szolgáljalak téged.

Bracho Teddaer csak egy bólintással jelezte: pontosan tudja, miért jött az árnyék.

Jor nem tudta pontosan megbecsülni, mióta járják a kazamata hol félhomályos, hol fáklyákkal kitűnôen megvilágított folyosóit, de a labirintus mindenképp túl nagynak tűnt a templom méretéhez képest. A harcos arra gyanakodott, az altemplom mélyen benyúlik a fôtér alá. A fôfolyosóról, amelyen haladtak, rengeteg mellékfolyosó, kisebb-nagyobb szoba nyílt. Bekukkantva egyikbe-másikba Jor mindenhol könyveket, és velük dolgozó papokat látott. A másoló szerzetesek terme különösen lenyűgözte, hosszú, szinte végeláthatatlan sorokban álltak asztalaik mellett, cirkalmas betűket róttak papírtekercsekre kihegyezett írótollukkal. A tiszta, egyenletes fényt, amire munkájukhoz szükségük volt, titokzatos világítótestek biztosították. Ahogy Jor továbbindult - fejét még mindig a terem felé fordítva -, nem vette észre, hogy az elôtte haladó három pap megáll, s majdnem fellökte Saal’o’Brtandhy-t. Üvegezett, kilincs és zár nélküli ajtó ajtó elôtt álltak, amely a fôapátot támogató sovány, szikár pap egy rejtélyes mozdulatára kinyílt.

- Itt biztonságban lesztek, nem eshet bántódásotok.

- Miért kell, hogy biztonságban legyünk? Hiszen úgysem maradunk itt, átlépünk az asztrális síkra!

- Majd meglátod. Saal, felkészültél?

- Igen atyám.

- Hát akkor kezdjük.

A fôapát kinyújtotta a kezét, és Saal’o’Brtandhy homlokára tette. Halkan mormolni kezdett, az érthetetlen szövegbôl idônként kihallatszott Booka neve. Saal’o’Brtandhy arca eltorzult, úgy érezte forró billoggal bélyegzik meg, a tudás, ami mesterétôl átáramlott hozzá, túl sok volt, mintsem fájdalom nélkül elviselhette volna. Ám pár pillanat múlva elsimultak vonásai, az ismeret megtalálta a helyét agyában.

- Ennyi az egész, most már csak rajtad múlik - a fôapát ismét rátámaszkodott kísérôje karjára. - Most elmegyünk, túlságosan elfáradtam. Tudod, hogy kell kinyitni az ajtót; ha visszajöttetek, látogassatok meg.

Jor és Saal’o’Brtandhy magukra maradtak.

- Hát akkor rajta!

- Várj csak, néhány dolgot el kell mondanom...

- Majd elmondod, ha már ott leszünk.

- Akkor is elôbb imádkoznom kell Bookához.

Jor sóhajtott.

- Siess.

- Imával nem lehet sietni, akkor nem az igazi.

- Jó, akkor csináld, ahogy akarod.

Saal’o’Brtandhy összekulcsolta kezeit, és hajlongani kezdett elôbb észak felé, majd keletre, délre és nyugatra. Szavait nem értette Jor, igaz, nem is fordított rá fáradságot. A papot figyelve ugyanis eszébe jutott, hogy egy igen fontos dolgot elfelejtett. Kihúzta Blaendirt az övébôl, helyébe a Barad el Súrtól kölcsönkapott fegyvert helyezte. Ezután két kézbe fogta Blaendirt, és belecsapott vele a falba egyszer, kétszer, háromszor... Egészen addig csapkodott, míg a kard ki nem csorbult, ekkor féltô gonddal végigsimított a használhatatlanná vált fegyver élén, és letette maga mellé. Rápillantott a megkövülten bámuló papra, megmarkolta a kölcsönfegyvert, és vállat vont.

- Készen vagyok.

- Valami meghatározható helyre akarsz menni? Esetleg egy konkrét személyhez?

- Ez fontos?

- Talán a közelébe tudunk érkezni.

- Hát akkor hozzá - mutatott Blaendirre a harcos.

A kövér pap mágikus jeleket rajzolt a levegôbe, Bookát szólította, majd rögtön utána az asztrális sík nevét kiáltotta.

Jor döbbenten észlelte, hogy felemelkedik a földrôl. Saal’o’Brtandhy-re nézett, hogy magyarázatot kapjon, de visszahôkölt társa fehér, áttetszô arcától. A pap vigyorogva mutatott a háta mögé, ahol Jor megpillanthatta saját összecsuklott testét. Nem volt ideje csodálkozni a látványon, színes forgatag ragadta el, röpítette egyre feljebb és feljebb...

Az árny egyre mélyebbre hatolt a labirintusban, úgy követte Jor nyomát, mint egy vérbeli khad kopó. Senki sem vette észre, a rosszul világított folyosókon elegendô védelmet nyújtott neki a félhomály, ahol pedig túl sok fény volt ahhoz, hogy elrejtôzhessen, fellebegett, és a mennyezethez tapadva repült tovább. Nem telt bele sok idô, ott állt az üvegajtó elôtt, és a két beszélgetô férfit figyelte. Látta szellemtestüket felrepülni a magasba, és látta a két védtelen valódi testet a földön feküdni. Bólintott, minden úgy volt, ahogy gazdája jósolta. Most már elég egy érintés, hogy a harcosból egy pillanat alatt kiszippantsa az életerôt. Nem sok érzelemre volt képes az árnyék, de vonások nélküli arcán felfelé görbült a vékony, vonalszerű száj.

- Szólhattál volna!

- Én akartam, te nem hagytad.

Jor nevetségesnek érezte magát. Combközépig érô bôrpáncélján kívül semmilyen ruha nem volt rajta, még ágyékkötô sem.

- Neked megmaradt a csuhád!

- Mert én mágikussá tettem. Csak a varázslatos tárgyak képesek az asztráltesttel utazni.

- Adj egy darabot a ruhádból! Amíg ágyékkötôt rögtönzök magamnak, meséld el, mit kell tudnom.

- Nos, ez itt az Asztrál - A pap széles ívű mozdulatot tett a körülöttük gomolygó szürkeség felé. - Ez itt az átutazó lelkek hona. Mindenki legalább egyszer átutazik rajta, ha máskor nem, akkor, amikor meghal. Mert az Asztrálon keresztül vezet az út a túlvilágra, mindenkinek oda, ahová megérdemli. A gonosz lelkek, akik életükben ocsmányságokat műveltek, a végén a sátáné lesznek, a jók, akik másoknak szentelték életüket, jutalmul akár a hetedik mennyországba is kerülhetnek...

- Kicsit kevésbé bôvebben ha lehet - morogta Jor -, és koncentrálj a lényegre, ne pedig téríteni próbálj.

- Nem térítek - felelte sértôdötten Saal’o’Brtandhy -, egyáltalán nem érdekel, hová kerül a lelked!

- Engem viszont annál inkább, úgyhogy folytasd!

- Fizikailag is be lehetne lépni a síkra, de ehhez síkpálca kellett volna. Most az asztráltestünkkel utaztunk ide. Ez a vékony ezüstzsinór köt össze bennünket a Done-on hagyott testünkkel. Ha elvágják, meghalunk.

- Az én zsinórom hozzád csatlakozik, ez miért van?

- Én hoztalak ide. Egyébként ha az én kötelemet elvágják, te is meghalsz.

- Nagyszerű.

Jor lépni próbált, de nem haladt elôre.

- Hogy lehet haladni ebben az átkozott ködben?

Saal’o’Brtandhy megkocogtatta magas homlokú koponyáját.

- Többet ésszel harcos! - Jor alig tudta követni mozgását, a pap váratlanul felröppent, majd tett néhány kört Jor körül.

- Csak gondolj erôsen az irányra!

Jor meglódult, majdnem összeütközött a pappal, de az nevetve kitért elôle.

- Na milyen?

- ”riási!

A harcos és a pap egymásra nevettek, akaratlanul is körbetáncolták a másikat, élvezték súlytalan testük könnyű lebegését. Saal’o’Brtandhy volt az elsô, aki abbahagyta a viháncolást.

- Az Asztrál nem ilyen vidám dolog ám. Ha elkap a szellemszél, csak az istenedhez szóló ima segíthet. És megsúgom neked Jor, az sem szokott.

- Mi az a szellemszél?

- Túl kevesen élték túl, hogy pontos fogalmaink legyenek róla. Ha megtapasztalod, akkor tudni fogod. Csak nem biztos, hogy bárkinek is el tudod mesélni...

- Látok ott egy színes tócsát. Az is veszélyes?

- Az attól függ. A tavacskák kapuk a külsô síkokra. Ha belenézel, bepillanthatsz az adott sík életébe.

Jor azonnal odalépett a tóhoz, és belenézett. Vörösen izzó, csupasz, lekopott hegyvonulatot látott, amely még az asztrálra is árasztotta különös, mágikus hidegét. A harcos nem tudta elképzelni, hogy élni lehet ezen a helyen, de éles szeme észrevette a mozgást az egyik hegyoldalon.

- Vannak ennél szebb helyek is, de nem ajánlom a próbálkozást. Kellemetlen lenne, ha egy baziliszkusz nézne vissza rád.

Jor elkapta a fejét.

- 'k is látnak engem?

- Ki tudja? Akarsz kockáztatni? - vont vállat a pap. - És most hogyan tovább?

- Megkeresem Blaendirt.

- A kardok egymagukban nem szoktak más síkokra utazni.

- Csakhogy Blaendir intelligens kard, ugyanúgy tudatánál van mint te vagy én.

- És a rongálás? Kezdem érteni.

- Ha egy ember elájul, lelke kiszáll a testébôl, és átmenetileg az Asztrálra kerül. Legalábbis abban a gyönyörű könyvben, amit a szekéren mutogattál, ezt írták.

- És te kicsorbítottad a kardot, hogy „elájuljon”. És ha nem tudod megjavítani?

- Ugyan, vigyáztam rá.

- És miért csináltad az egészet? Mit teszel, ha megtalálod?

- Megküzdök vele - felelte sötéten Jor, és elindult.

Saal’o’Brtandhy fejcsóválva követte. Még nem találkozott olyan harcossal, aki saját kardját akarta megtámadni.

Az árnyék meghökkent. Az üvegajtó nem engedett erejének, képtelen volt kinyitni, betörnie sem sikerült.

- Hát akkor lassú halált fogsz halni, harcos - mormogta, és szürke szemét Jor testére emelte.

- Már három napja megyünk, és nemhogy Blaendirrel, de egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztunk! Azt mondtad, oda tudsz vinni hozzá!

- A közelébe Jor, a közelébe. És amennyire én itt tájékozódni tudok, akár körbe-körbe is mehettünk egész idô alatt.

- Nem hiszem. Ugyanis van ott egy vár, márpedig ezt nem láttam korábban.

- Nem tűnik nagyon érdekesnek.

- Nézzük meg! Blaendir akár benn is lehet.

- Szerintem arra van a kardod - mutatott a pap a kastéllyal ellenkezô irányba. - Valahogy érzem, hogy arra van.

- De Saal...

- Már ezerszer mondtam, ne nevezz így. Menjünk.

Saal’o’Brtandhy el is indult, de Jor visszarántotta.

- Te tudsz valamit arról a várról. Gyerünk, ki vele, miért félsz annyira attól a helytôl?

- Nem félek! Egyszerűen nem akarok arra menni.

- Kik laknak a várban?

- A fenébe Jor, miért nem hallgatsz rám?

- Ha nem mondod el, megnézem.

Jor a vár felé vette az irányt, de azonnal megállt, amikor meghallotta a pap hangját.

- Githyankik. Githyankik építenek ilyen várakat az Asztrálban. 'k az egyetlenek, akik itt töltik az egész életüket.

- Itt nincs semmi, hogyan képesek itt élni? Azt hittem, nincs senki, aki otthonának tekinti ezt a helyet.

- Pedig van. És elhiheted nekem, ember, néha még élvezzük is.

A rekedt hang tulajdonosa elôrelépett a szürkeségbôl, nyugodtan megállt, és tűrte, hogy az utazók végigmérjék. Az idegen sárga bôre, színes ruházata, az ezüstzsinór hiánya nyilvánvalóvá tette, valódi githyanki áll elôttük, nem csak egy asztráltest. Jor nosztalgiával nézett végig rajta, nagyon unta már saját fehér és áttetszô testét. A jövevény egyforma magasságú lehetett a harcossal, de hosszú, csontos végtagjai miatt nyurgábbnak tetszett. Hosszúkás koponyájára rátapadt a bôr, elôrenyúló állkapcsát hegyes fogai miatt aligha tudta volna összezárni. Fekete haját kövekkel kirakott ezüstgyűrű fogta össze feje búbján. Nem ez volt az egyetlen ékszer a férfin, keskeny résű, fekete szemei felett zöld smaragdokkal díszített hajpánt futott körbe, hegyes füleinek cimpájából jó húsz centis függô lógott keskeny vállaira. Nemesi öltözéke is csillogott a drágakövektől, arany karpántjai, széles platina övének rubinjai, bokalánca szinte már túlzásnak tűnt.

- Befejeztétek? - A githyanki rátámaszkodott ezüstösen csillogó kardjára, és rezzenéstelen arccal figyelte a kalandozókat. - Amennyiben igen, mehetünk - intett a kastély felé. - Uram már vár benneteket, nem lenne egészséges, ha felbosszantanátok.

- És ha nem megyünk?

- Izé... a társam azt akarta mondani, hogy most nagyon sietünk, de visszafelé egész biztosan benézünk a gazdádhoz.

- Nincs gazdám! Senkinek sem vagyok a rabszolgája!

- Nem is úgy gondoltam...

A githyanki csettintésére négy társa bontakozott ki a szürkeségbôl.

- Elég a játékból! Vagy követtek további ellenkezés nélkül, vagy kénytelenek vagyunk erôszakkal kényszeríteni. Választhattok!

- Azt hiszem, meg kellene beszélnünk...

- Elég a beszédbôl!

- Szerintem is - rántott kardot Jor.

- Tehát harc. - A githyanki vezér intett a többieknek. - Maradjatok, ez itt a mi küzdelmünk. Azt hiszem, illene tudnunk egymás nevét.

- Jor vagyok.

- Nevem Deawo’arGith. A ti barbár nyelveteken Gith erôs karja a jelentése.

A két harcos lassú, táncoló léptekkel kerülgette egymást. Mindketten kétkezes fegyvert használtak, a githyankin látszott, hogy eggyénôtt a karddal, Jor sokkal bizonytalanabbul tartotta a Barad el Súrtól kölcsönkapott pengét, ô a könnyebb hosszúkardhoz szokott. A githyanki széles ívű mozdulattal csapott Jor felé, aki idôben hátraugrott ugyan, de a fegyver hegye így is elérte. Jor hasához kapott, egy pillanatig hitetlenkedve bámulta az ujjain csillogó fehér vért. Ámulata túl sokáig tartott, alig tudta kivédeni a nyakára irányuló, halálosnak szánt ütést. Jor megértette, hogy minden tudására szüksége lesz, ha túl akarja élni a párviadalt. Jobbról balra mozgatva a nehéz pengét, fekvô nyolcasokat rajzolt a folyamatosan hátrálni kényszerülô githyanki elé. Jor brutális testi erejére volt szükség, hogy ezt a párbajtôrön alapuló technikát alkalmazni lehessen. A barbár is erôsen izzadt, és csak remélhette, hogy a githyanki elôbb fárad ki a penge követésében, mint ô a mozgatásában. Deawo’arGith elôször közbe-közbeszurkált, de aztán teljesen lekötötte figyelmét ellenfele fegyverének tánca. Jor feszülten leste a githyanki pergamenszín arcát, és abban a pillanatban, ahogy a zavarodottság legkisebb jelét is észlelte, hirtelen közelebb lépett. Megváltoztatta a kard pályáját, szelíd ív helyett Deawo hasába döfött. Nem húzta ki a fegyvert, hanem felfelé rántotta, a githyanki jobb válla felé. Ellenfele teste kissé megemelkedett, tarka ruháját egyszínű vörössé színezte a kiömlô vér. Üvöltésre nyitotta keskeny száját, de roncsolt tüdejébôl nem jutott levegô még suttogásra sem. Jor kihúzta kardját, Deawo’arGith hang nélkül összeesett. Kíséretének egy tagja felkapta a földre hullott ezüstkardot, a fegyvert feje fölé emelve Jorra támadott. A harcos könnyedén kivédte az ütést, ám tehetetlen volt a varázslövedékekkel szemben. Jor dühösen csapott ellenfele felé, talált ugyan, de nem volt elég pontos, a githyanki talpon maradt, sôt felsorakozott mellé két társa is. A varázsló nem ment közelebb, távolról küldte újabb, mindig célba találó varázslövedékeit. Saal’o’Brtandhy is a háttérbe húzódott, kezét tördelve figyelte az eseményeket.

- Saal segíts! - Jor hangja kissé kétségbeesettnek tűnt. Bár a három harcos githyanki közül az egyik már a földön hevert, a barbár szorongatott helyzetben volt.

- Mondtam, hogy ne szólíts Saalnak!

Jor védekezésre kényszerült, a kétkezes kardokat oly ügyesen forgatták gazdáik, hogy minden csepp erejét a hárításra kellett fordítania, ha a mágikus nyilak okozta sebeken túl nem akart továbbiakat is.

- Az ördög vigyen el Saal’o’Brtandhy, segíts már!

A Booka papon jól látszott a bizonytalanság, de míg magában tépelôdött, a varázslótól újabb kékes ragyogású nyilacskák röppentek Jor felé. A ráncokba gyűrôdött arc kisimult, Saal’o’Brtandhy döntött.

- Sshatooka hagyd abba!

A pap csendesen kiejtett szavainak döbbenetes hatása volt a githyanki mágusra. Leeresztette kinyújtott karját, bambán meredt maga elé, majd Saal felé fordult. Jor, aki újabb ellenfelével végzett, szintén a Booka pap felé fordította a fejét, felkészült, hogy közbeavatkozik, ha a mágus megtámadja kísérôjét.

- Menj a kastélyba Sshatooka!

A githyanki - zavart arcán látszott, maga sem érti, mi történik vele - engedelmeskedett. Alig egy-két perc múlva Jor megölte az utolsó githyankit is. Elkezdte volna átvizsgálni a halottak holmiját, de csak Deawo’arGith ezüstkardját volt ideje felkapni. Saal’o’Brtandhy ugyanis ráncigálni kezdte, sôt kifejezetten húzta a kastéllyal ellenkezô irányba.

- Siessünk, bármikor jöhet egy másik ôrjárat.

- Miért küldted vissza? Meg is ölhetted volna.

- Nem, Jor, nem ölhettem meg.

- Engedelmeskedett neked, azt csinálhattál volna vele, amit akarsz.

- Ne állj meg, Jor! Igyekeznünk kell!

- Rendben van, de ígérd meg, hogy késôbb elmagyarázod.

- Elmondok mindent, csak menjünk már.

Néhány órával késôbb, biztonságosnak vélt távolságban.

- Nos, hogyan tudtad irányítani?

- Tudtam a nevét.

- Na és? Én is tudom a te nevedet, mégsem tudlak befolyásolni.

- Én az igazi nevét tudtam. Az igazi név tudója - ha van benne varázserô, amivel alkalmazni tudja - parancsolni tud, olykor még öngyilkosságra is késztetheti a név viselôjét.

- Miért nem tetted meg?

- Nem vagyok gyilkos!

- Én bezzeg gyilkos vagyok, megöltem négy lélekkel bíró teremtményt!

- Bocsáss meg, Jor, nem akartalak megbántani.

- Honnan tudtad a nevét? Az enyémet is tudod?

- Booka papjai régen tanulmányozzák ezt a rég elfeledett mágiát. Idônként képesek vagyunk megállapítani valakinek a nevét, pusztán az arca, teste, mozgása alapján.

Jor hallgatott néhány másodpercig.

- Nem feleltél. Tudod a nevemet?

- Daef’Ise. Azt jelenti...

- Süket jég. Az északi emberek azt a jeget nevezik így, amelyrôl nem tudják, biztonságos-e átkelni rajta. Dehát ezt gyerekkoromban mindenki tudta, születésemkor neveztek el így.

Saal’o’Brtandhy megdöbbent.

- Északon a valódi nevüket viselik az emberek? Ha valaki ezt megtudja, és kezébe kerül a névmágia titka... Érted, hogy ez milyen veszélyes lehet?

Jor az égre emelte tekintetét, aztán körbepillantott. Mindenütt ugyanazt látta: végtelen szürkeséget.

- Értem, Saal. Már hogyne érteném.

Az árny rezzenéstelenül nézte Jor mozdulatlan testét. Látszólag semmi mást nem csinált, a harcos bôre mégis egyre sápadt, izmai elrenyhültek, haja csatakosan tapadt koponyájára.

„Nemsokára véged, és én megtérhetek otthonomba, a démonherceg talán még meg is jutalmaz...”

- Nézd csak azt a férfit! Azt hiszem, ô Blaendir.

- Honnan veszed? Szerintem egyáltalán nem hasonlít egy kardra!

Saal’o’Brtandhy tetôtôl talpig végigmérte a pár méterre álldogáló idegent, aki szemlátomást nem vett tudomást nézôirôl.

- Figyeld csak!

A férfi hirtelen változni kezdett. Magas szikár alakja megtelt, vállai kiszélesedtek, sovány arcából kiemelkedtek a járomcsontok, elálló fülei lelapultak, szomorú, bánatos szemei ôrült fénnyel teltek meg.

- Mit bámultok? Menjetek innét a pokolba, vagy megismerkedtek az öklömmel! Halljátok?! Tűnés!

- Idefigyelj, Blaendir!

- Én nem vagyok Blaendir, és nem is ismerek ilyen nevű alakot! Jobb ha most mentek, amíg még úri modoromnál vagyok...

Jor elôreszegezte a githyankitól zsákmányolt ezüstkardot.

- Én viszont a kardomnál vagyok Blaendir, úgyhogy ne tagadj!

Az idegen megrázkódott, majd ismét alakulni kezdett.

- Nézd édesem, beszéljük meg! Én ugyan tényleg nem ismerem a te Blaendir nevű barátodat, de ha elmondod, hogyan szoktátok, biztos ugyanolyan jó lesz velem is... - A telt alakú, hosszú hajú, mandulaszemű nô csókra csücsörítette a száját. Jor az enyhén hurkásodó nyakra szegezte a penge hegyét.

- Ne játszadozz velem, hitvány kard! Ismerd el, hogy vesztettél, és ígérd meg, nem fogod ellopni a lelkemet.

A Booka pap megkövülten figyelte az újabb metamorfózist, újra a magas vékony férfi állt elôttük.

- Ha szarban vagyunk, mindig engem toltok elôre - morgását alig lehetett érteni.

- Mi megpróbáltuk Deenni, nem sikerült. Biztos nem fog bántani... Jor és a Booka pap is körbepördült keresve a hang eredetét de nem tudták megállapítani, honnan jöhetett a hangfoszlány.

- Gyerünk, mire vársz? Nyisszantsd el a torkomat! Úgyis unom már az egészet, az állandó idôkieséseket, a szemrehányásokat olyan dolgokért, amelyeket nem én követtem el...

A kalandozók megdöbbenve nézték a magából kikelt férfit. Jor újra felemelte elôbb leeresztett fegyverét, de nem támadott az idegenre.

- Elegem van... Ezért is csináltam odalenn azt a dolgot.

- Szóval te vágtad el az ereinket! Miért nem gondoltál ránk, ezzel minket is megölsz!

Az ismeretlen eredetű hangra az idegenben ismét fellobbant az indulat.

- Miért nem döföd kardod hegyét a torkomba? Túl sokáig tart, legyen már vége!

A férfi majdnem beleszaladt a kinyújtott fegyverbe, Jor az utolsó pillanatban rántotta félre. Az öngyilkos nekitántorodott Jornak, és felsóhajtott.

- Most már úgyis mindegy... most már

vége...

Jor a férfi háta mögé pillantott. Az ismeretlen ezüstzsinórja csak hajszálvékony volt, és egy pillanat múlva elé is pattant. A szabaddá vált test felemelkedett, és ellebegett a szürkeségben.

- Nos, nem hiszem, hogy ez Blaendir lett volna.

- Mi történt vele?

- Meghalt. Most keres egy megfelelô színtavat, és átlép egy másik világba. Szegény ôrült... Miért gondoltad, hogy ô Blaendir?

- Mielôtt te észrevetted, én már láttam átváltozni. Blaendir több lélekbôl tevôdik össze, és azt gondoltam...

- Értem. Nos, ez most nem jött be. Keresgélhetünk tovább.

Néhány száz méternyi hallgatás után Jor aggodalmas hangú kérdést tett fel.

- Akinek megsérül a teste, vagy haldoklik, annak elvékonyodik a lelket a testtel összekötô zsinórja, ugye?

- Persze, láthattad magad is. De miért... - Saal’o’Brtandhy ránézett a harcos hátára. - Booka háromszor áldott lencséire! Azonnal vissza kell térnünk!

- Nem mehetek vissza, ki tudja, mikor lesz még egyszer alkalmam eljönni ide! Különben is, van még idô. Hosszú órák telnek el itt, amíg Done-on egy perc lepereg.

- Ez igaz, de mi lesz ha...

- Nincs ha. Majd meglátjuk mi történik.

Hiába bizonygatta Jor, hogy nem aggasztja az anyagi síkon maradt teste, idôrôl idôre ezüstzsinórjára pillantott. Saal’o’Brtandhy nem szólt semmit, csak a körülöttük gomolygó szürkeséget kémlelte fokozottabb figyelemmel. Ennek volt köszönhetô, hogy messzirôl észrevette a közeledô csapatot.

- Alighanem újra githyankikkal akadunk össze. Különös. Nem látok kastélyt a közelben.

- Kerüljük ki ôket, ne fecséreljük az idônket rájuk.

- Megpróbálhatjuk, bár...

- Ne beszélj annyit, menjünk.

Hamar kiderült, Jor és Saal menekülési kísérlete kudarcra ítéltetett, a githyankik túl gyorsan közeledtek.

- Sokkal erôsebb csapatnak látszik, mint az elôzô - próbálta felmérni ellenfeleiket a pap. - Nem hiszem, hogy elbírnánk velük.

- Márpedig muszáj lesz. - Jor megállt, elôhúzta az ezüstkardot és próbaképp néhányszor a levegôbe suhintott vele. - Nincs más választásunk, mint a harc.

- Én már nem tudok névmágiát alkalmazni, túl sok erôt szívott ki belôlem az elôzô. Te pedig... - Saal tekintete végigsöpört Jor harcra készülôdô, robusztus alakján. - Az ezüstkardod sem ment meg a haláltól, vagy a kínos rabságtól... Booka pomponos házipapucsára, a kard! Tedd le, és tűnjünk el!

- Miért dobjak el egy ilyen jó kis kardot? - Jor végighúzta hüvelykujját a penge élén, a kiserkenô vért combjába törölte.

- A githyankiknak szent a kardjuk, ha idegen kézbe kerül, mindent megtesznek a visszaszerzéséért. Hallgass rám, dobd el!

- Ugyan Saal. Alig egy-két perccel késleltetnénk ôket. Felkapnák a kardot, és folytatnák az üldözést. Ha annyira szeretik a fegyverüket, nyilván bosszút akarnak állni jogtalan bitorlóján is - Jor beszéd közben sem hagyta abba a gyakorlatozást.

A pap kétségbeesetten figyelte a közeledô githyankikat. Már meg lehetett különböztetni az egyes személyeket, két mágus és három magasabb rangú harcos sietett feléjük öt-hat közrendű kíséretében. Saal idegesen nézett körbe. Nem látott esélyt a gyôzelemre, még mindig a szabaduláson törte a fejét. Megragadta a harcos karját, és vonszolni kezdte.

- Látod azt a színtavat? Odáig kell eljutnunk!

Jor - bár nem értette Saal viselkedését - engedelmeskedett. Elônyük az üldözô csapattal szemben pár percre sorvadt, a távolság a színtóig túl nagynak tűnt. Testük nyílként hasította a levegôt, de a githyankik - hisz nekik ez a világ volt az otthonuk - gyorsabban haladtak, egyre közelebb kerültek hozzájuk. Mégis, mire a takonyzöld tóhoz értek, Joréknak még mindig maradt annyi idejük, hogy belehajítsák az ezüstösen ragyogó fegyvert. Jor egy utolsó sajnálkozó pillantást vetett kardra, végignézte, ahogy belemerül az olajos sűrűségű folyadékba, majd Saal’o’Brtandhy után eredt.

- Ha választaniuk kell köztünk és a kard között, biztos a fegyver után vetik magukat - lihegte a pap, amikor Jor odaért hozzá.

- Hacsak nem válnak szét - válaszolta Jor.

Egyikük se állt meg, hogy megnézze melyik változat valósul meg. Amikor végül abba merték hagyni az eszeveszett menekülést, nem követte ôket senki. Rövid pihenô után folytatták útjukat, sürgette ôket az idô, hiszen Jor ezüstzsinórja, ha lassan is, de folyamatosan vékonyodott.

- Mondd csak, nem lenne jobb mégis vissza...

- Nem, még maradunk. - vágott Jor Saal’o’Brtandhy halk, bizonytalan szavaiba. - Érzem, hogy valahol itt van a közelben. Kalát is mindig megéreztem, ha közeledett.

- Mintha ott lenne valaki - mutatott a Booka pap elôre. - Talán ôt keressük.

Jor felgyorsult, és bár nem látta tisztán az idegent, kirántotta kardját.

- Várj, ne támadj neki újra egy idegennek!

A harcos nem válaszolt, mintha láthatatlan kötélen húznák, egyenesen az ismeretlen felé tartott.

- Te vagy Blaendir?

Az alacsony, copfos és kecskeszakállas férfi végigmérte Jort. Megvetô tekintetén látszott, nem tartja sokra a kérdezôt.

- Mi közöd van a nevemhez?

- Válaszolj, különben megcsiklandozlak a kardom élével!

- Bocsáss meg uram, a társamnak, kicsit gyengék az idegei - próbálta mentegetni az idôközben megérkezô pap a durván viselkedô harcost. Saal megragadta Jor karját, de az akkorát lökött rajta, hogy több métert repült.

- Azt ajánlom, válaszolj! Te vagy Blaendir?

- És akkor mi van, ha én vagyok? - Az idegent nem félemlítette meg Jor fenyegetô hangsúlya, inkább csak felhergelte. - Hagyj békén, amíg még jó kedvemben vagyok, különben...

- Úgy viselkedtek, mint két felborzolt tollú kiskakas! Beszéljétek meg inkább - Saal’o’Brtandhy újabb próbálkozásának ismét egy repülés vetett véget, ezúttal az ismeretlen vágta hasba. Saal ezek után inkább biztonságos távolságból figyelte az eseményeket.

- Azt akarom, hogy megígérd, halálom után nem lopod el a lelkemet, hagyod, hogy járja a maga útját!

- Szóval te vagy az, aki ide juttattál! Hogy merészelted tönkretenni azt a gyönyörű pengét? Ezért megfizetsz!

- Ha harcot akarsz, hát legyen! Nem... - Jor nem tudta befejezni mondatát, tüdejébôl kiszorult a levegô. Az idegen ugyanis éles sikítással felugrott, és mellkasára taposott. Újabb rugását azonban megállította Jor kardja, sôt mélyen megsebezte combját. A férfi átalakult, a harcművész egy köpenyes, sima koponyájú alaknak adta át a helyét. Még mielôtt Jor megmozdulhatott volna, a mágus kinyújtotta a kezét, színes sugarak lövelltek ki ujjaiból. Jort egy narancszínű találta el, és ütött rajta sebet, a közelben figyelô Saalra azonban kettô is jutott, egy vörös és egy zöld. A pap összegörnyedt a fájdalomtól, de intett az aggódva figyelô harcosnak: túléli. Összeszedve minden erejét, még hátrább húzódott. Jor üvöltve támadt Blaendirre, kardját meglendítve szélest vágást ejtett a mellkasán. A kard szellemén most látszott elôször valami bizonytalanság. Megpróbálta fenntartani jelenlegi alakját, de képtelen volt rá, fehér sárkánnyá alakult. Kitátotta hatalmas pofáját - Saal megpróbált még távolabbra kerülni -, és jeges hideget lehelt a harcosra. Joron szemlátomást nem fogott a fagy, csak anyjától örökölt ezüstgyűrűje izzott fel egy pillanatra. A szörny szétfoszlott, helyébe ismét a varázsló került. Mielôtt még Jor üthetett volna, Blaendirnek sikerült befejezni varázslatát. A harcos tagjait ólmos fáradtság öntötte el, mozdulatai lelassultak, de elméjét nem zavarta meg a mágia. Ám hiába futottak gondolatai gyorsan, a fegyvert karja mozgatta, nem is találta el ellenfelét. Saal kicsit habozott ugyan, de közelebb lépett, karjait kiterjesztve Bookához fohászkodott. Jor pár pillanat múlva megkönnyebbülve érezte, hogy újra a régi frissességgel tud mozogni. Blaendir meghökkent, figyelme a pap felé fordult, de Jor vehemens támadása gondoskodott arról, hogy ne tudjon társának ártani.

Blaendir egyre több sebbôl vérzett, varázslatai sorra csôdöt mondtak, hamarosan megadóan emelte fel a kezét.

- Rendben van, megígérem, békén hagylak, nem olvasztalak magamba!

- Siessünk Jor, bármikor elszakadhat a kötél! - rángatta Jort Saal. A harcos beleegyezôen bólintott, és már-már nekikezdtek a síkok közti utazásnak, amikor egy jól ismert hang állította meg Jort.

- Hazudik Jor! Ne higgy neki! Használd a mentális energiádat!

- Mimet? - fordult a Kala arcát viselô Blaendir felé a harcos.

- A meditálás Jor! Emlékszel a meditálásra? Összpontosíts, és akard, hogy Blaendir engedelmeskedjen neked. Én az ô része vagyok, segíteni tudok, hogy legyôzd az ellenállását! Rajta, csináld!

Jor csak egy pillanatig állt dermedten, a kard átváltozó arcán látta, tanítómestere igazat mondott, a düh félelemmel keveredett Blaendir vicsorgó ábrázatán. Nem hunyta le a szemét, mint máskor tette, ha meditálni akart, épp ellenkezôleg, tekintetét Blaendirre függesztette. Bensôjét elárasztotta a békesség, de Jor most fegyvert akart. Formálni kezdte az erôt, amit a nyugalom árasztott, csápokat képzelt, amelyek Blaendir elméje felé nyújtóznak, tapogatóznak, majd befurakodnak a védtelen gondolatok közé. Nem talált gátló falakat, vagy nem voltak, vagy Kala gondoskodott arról, hogy leomoljanak jöttére. A tudat legmélyére hatolt, és izzó vasként égette Blaendir agyába a tiltást. A csápok visszahúzódtak, Jor tudta, hogy eredményesen működtek, Blaendir meg sem próbálja majd a lélekrablást.

- Köszönöm Kala - dünnyögte, és eltávolodott a nyüszítô kardtól.

- Nem mondtad, hogy pszionikus vagy.

- Én se tudtam, és most sem vagyok biztos benne, hogy miképp... Ez teljesen lényegtelen Saal, menjünk vissza!

- Igen, azt hiszem, ez most a legfontosabb.

Az utazás másodszorra is felkavarta ôket, furcsa volt felülrôl nézni Done-t, a semmiben lebegô bolygót, a zöld és sárga színekben pompázó, kék folyókkal erezett szárazföldet, Vas Legas fáklyákkal megvilágított utcáit, a templomot és végül saját, élettelennek tűnt testüket. A visszatérés kellemetlen volt, szinte fájdalmas. Saal’o’Brtandhy nehézkesnek érezte magát, fájón gondolt vissza súlytalan asztráltestére. Jor ugyanígy volt, de kellemetlen érzeteihez valami természetfeletti gyengeség is társult.

- Itt nincs senki, lehet hogy csak beteg vagy, sorvasztó kór döntött le a lábadról.

- Nem hiszem Saal. Valakinek kell itt lennie. Talán ha öt percet voltunk távol az itteni idô szerint, ezalatt nem törhetett ki rajtam végzetes nyavalya.

Jor feltápászkodott, körbejárt, de vizsgálódása eredménytelen maradt. Az ajtónál megtántorodott, homlokát a hűvös üvegnek támasztotta.

- Ha meghalnék, égessétek el a holttestemet... Saal azonnal nyisd ki az ajtót!

A pap, aki lehajtott fejjel hallgatta Jort, megzavarodottan pillantott rá.

- Nem hallod? Én nem tudom kinyitni, de neked ismerned kell a trükköt.

- Igen, persze...

- Csináld már!

Saal’o’Brtandhy az ajtófélfát kezdte tapogatni.

- Ne totojázz annyit, az életem múlik rajta.

- Jól van na, sietek, ahogy tudok.

A pap majdnem elkésett, Jor az ájulás határán rontott ki a szobából, és kapta telibe az árnyat. A kard látszólag átsuhant a fekete, füstszerű testen, de egy tompa nyögés az ellenkezôjét bizonyította. A harcosnak úgy tűnt hegyeket mozgat meg, mégis újra meg újra felemelte a fegyvert, döfött, vágott, szúrt, míg az árny apró pamacsokban szét nem oszlott a levegôben.

Jor gyôzelme után azonnal összeesett, Saal’o’Brtandhy gondoskodó keze óvta meg attól, hogy fejét beüsse a kövezett padlóba.

- Valaki, egy sötét hatalmasság a vesztedet akarja. Egy árnyék nem lopózott volna be ide, hogy megöljön, ha nem küldik. Kinek törtél mostanában borsot az orra alá?

- Nem tudom... Senkinek - Jor lecsukta a szemét, de mielôtt belesüllyedt volna a ködös eszméletlenségbe, még megszólalt:

- Hozd ide Blaendirt.

Saal’o’Brtandhy a kezébe nyomta a kardot, és Jor azzal a jólesô érzéssel ájult el, hogy elérte célját.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Brian McAllister: Azok a régi szép idők (novella).

Létrehozás: 2003. október 5. 12:10:57

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma