Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
ÁSZF
Adatvédelmi tájékoztató
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Zén Legendái: A fény gyermekei szeptember 18.
Hatalom Kártyái - Kristályláz július 17.
A pillanat képe
Csavar és a sárkány
Küldd el képeslapként!
Samuel Verner, árnyvadász nevén Csavar, a Kutya totem sámánja, totemének mágiájával védi meg magát a sárkány pusztító tűzleheletétől. A sárkánynak ezután szembe kell néznie Csavar társainak koncentrált tűzerejével.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Homokdűnék
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Kristályláz
Termékismertető - HKK Negyedszázad
Termékismertető - HKK - Zén 3. expedíciója: Manóváros

A lista folytatása...
Az Idő Kereke sorozat folytatódik! (10)
Kaland-Játék-Kockázat (154)
Könyv adás - vétel (615)
Böszörményi Gyula: A bolhedor lovagjai (19)
Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (40)
Brian McAllister: Két világ közt (47)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Robert Crais: Voodoo folyó (részlet)

Jodi Taylorral és a menedzserével Malibuban ebédeltem a Coast Highwayen, amely nem messze húzódott a Paradise- öböltől és a Malibu Colonytól. Az éttermet egy óceánra néző sziklán emelték, a tulajdonosa pedig egy szakács volt, aki saját főzőcske műsort vezetett a helyi televízióban. Egy teleséf. A napsütötte, nyitott teraszról fenséges látvány nyílt a keleti partra és a délebbre fekvő Csatorna-szigetekre. A grillezett tonhalas szendvicsért 18 dollárt kértek, míg egy ropogósra sütött tengeri halért - ők csak frites-nek hívták - 7.50-et.

- Mr. Cole, tud ön titkot tartani? - kérdezte Jodi Taylor.

- Az attól függ, Miss Taylor. Tudnom kellene, milyen titokról van szó!

Sid Markowitz előredőlt, rovarszerű szemével rám meredt.

- Itt sem vagyunk. Senki sem tudja, hogy beszéltünk magával, vagy hogy bármiben is megegyeztünk volna. Arról meg pláne nem, hogy munkát ajánlottunk fel önnek. Szeretnénk, ha ez így is maradna! Megértett? - kérdezte a férfi, aki Jodi Taylor menedzsere volt, de pillanatnyilag inkább egy varangyos békára emlékeztetett.

- Persze, természetesen - bólintottam. - Titok. Majd észben tartom.

Sid Markowitz nem tűnt meggyőzöttnek.

- Igen, valóban ezt mondja, de biztos akarok lenni benne, hogy ezt is gondolja! Most egy híres emberről van szó - intett Jodi Taylor felé. - Bizalmas dolgokról esik szó, azután elszalad telefonálni az Enquirernek, és holnap tizenöt-húsz lepedővel boldogabban ébred.

- Csak annyival? - vontam fel a szemöldököm.

- Ne viccelődjünk még ezen is! - Markowitz dühösen forgatta a szemét.

Jodi Taylor hatalmas napszemüveget és bő farmerdzsekit viselt, kék Dodgers sapkáját mélyen a szemébe húzta, hogy ne ismerjék fel. Arca sminktelen volt, rőtvörös, göndör haját hátul copfban húzta át a baseballsapkán. Napszemüveges, bumfordi álcájában nem úgy tűnt, mint egy nemzeti tévésztár, akit minden héten láthatunk, de az emberek még így is megbámulták. Érdekelt volna, hogy nekik is feltűnt-e Jodi idegessége. Megfogta Markowitz karját.

- Hidd el, minden rendben lesz. Peter azt mondta, számíthatunk rá. Ő a legjobb a szakmában, a legteljesebb mértékig diszkrét és megbízható. - Azzal visszafordult hozzám, rám mosolygott, én pedig viszonoztam. "Megbízható." - Tudja, Peter egészen odáig van önért.

- Igen, ez kölcsönös.

Spielberg és Lucas után Peter Alan Nelsen volt a világ harmadik legfoglalkoztatottabb rendezője. Akció-kalandfilmekre specializálódott. Egyszer már dolgoztam neki, és meg volt elégedve a munkámmal.

- Hé, Peter a cimborám, de nem ő felel a biztonságodért. Biztos akarok lenni a fickóban - ágált Markowitz.

- Megígérem, Sid, hogy újrakovácsoltatom a lakatot a számra! - Elnyomtam egy félmosolyt.

Sid még mindig bizonytalannak tűnt.

- Egészen huszonöt lepedőig. Onnantól minden tét ugrik. Sid Markowitz összefont karral és pengevékonyra szorított szájjal hátradőlt.

- Hát ez nagyszerű! Csodálatos! Egy vásári komédiás!

Ekkor felbukkant cserzett bőrű pincérünk, mi pedig szótlanul ültünk, míg felszolgálta az ételünket. Én egy mahi-mahi salátát rendeltem málnás-ecetes öntettel, Sid kacsa tortellinit kért, Jodi viszont csak ásványvizet. Valószínűleg már ehetett korábban.

Megkóstoltam a mahi-mahit. Száraz volt.

Ahogy a pincér elment, Jodi halkan megkérdezte:

- Mit tud rólam?

- Sid átfaxolt nekem egy kivonatot és pár cikket is a stúdióról, amikor felhívott.

- Elolvasta őket?

- Természetesen, hölgyem.

Mindhárom cikk nagyjából ugyanarról szólt, és alapvetően semmi több nem derült ki belőlük, mint amit már addig is tudtam. Jodi Taylor egy új tévésorozat, a Songbird üdvöskéje volt, melyben egy nebraskai kisváros seriffjének feleségét alakítja - szerető anyja négy szőke hajú vásott kölyöknek -, és folyamatosan arról ábrándozik, hogy egyszer majd híres énekesnő lesz. Tévések. A PR jellemzése szerint a Songbird azért annyira értékes, mert magába sűrít minden olyan családi és vallási hagyományt, amelyet a környező népek tradicionálisan követnek. A támogatásukkal a sorozat váratlan drámai hatást keltett, túlnőve televíziós és stílusbeli korlátjain, így a legfőbb szponzorcégek folyamatosan kaszáltak a műsor sikeréből. Jodi Taylor hírnevét pedig megalapozta a Variety kritikája: "Érzelmes, humoros, ereje és szeretete védőbástyaként óvja családját." Még Emmyre is javasolták. A Songbird tizenhat hétig volt műsoron, s mára Jodi ünnepelt sztárrá vált.

- Engem örökbe fogadtak, Mr. Cole - kezdett bele.

- Tudom - feleltem. A People cikke ezt is megemlítette.

- Harminchat éves vagyok, közel a negyvenhez, és volna pár dolog, amit tudnom kellene - folytatta kicsit hadarva, mintha minél előbb túl akarna lenni az egészen, hogy mehessünk a dolgunkra. - Volna pár kérdésem, és tudni szeretném a választ rájuk. Hajlamos vagyok-e a mell- vagy méhrákra? Van-e valamilyen rendellenességem, amellyel számolnom kell, ha gyermeket vállalok? Ugye, jogosak az aggodalmaim? - bólogatott bizakodón, a megértésemben reménykedve.

- Tehát a teljes kórtörténetére kíváncsi?

- Igen, erről van szó - sóhajtott, s mintha megkönnyebbült volna kicsit. Ez volt a normális eljárás adoptált gyerekeknél. Nem egy ilyen eseten dolgoztam már.

- Jól van, Miss Taylor, mit tud a születése körülményeiről?

- Semmit, az égvilágon semmit. Nincs másom, csak egy születési anyakönyvi kivonatom, de abban sincs túl sok használható adat.

Sid eközben előhúzott a kabátzsebéből egy hivatali borítékot, s kivett belőle egy Louisiana állam bélyegzőjével ellátott okiratot. A születési bizonyítvány szerint Judith Marie Taylorként látott napvilágot Cecilia Burke Taylor és Steven Edward Taylor gyermekeként, egy Ville Platte nevű városkában, Louisianában. Az adatok alapján harminchat évvel ezelőtt, július 9-én született, de sem a születés pontos időpontjára, sem a gyermek súlyára vagy egyéb orvosi, ambuláns ellátásra vonatkozó bejegyzést nem találtam. Én egy keddi reggelen, 5.14-kor születtem, ezért mindig úgy könyveltem el magamat, mint korán kelő típus. Érdekelt volna, ha mindezt nem tudom, milyenné válok.

- Cecilia és Steven Taylor az örökbefogadó szüleim - zökkentett ki gondolataimból.

- Nekik van valamilyen információjuk a születéséről?

- Nincsen. Államilag adoptáltak, és nekik sem mondtak többet, mint amit a születési bizonyítványon talál.

Az egyik ablak melletti asztalnál egy öttagú család foglalt helyet. A magas, fakó hajú asszony Jodit vizslatta. Egy túlsúlyos férfival, két gyerekkel és egy idősebb, nagymaminak tűnő hölggyel együtt érkeztek. Az öregasszony úgy festett, mint aki legszívesebben topekai házacskájában kötögetne a televízió előtt. A kövérkés férfi egy Minoltát cipelt. Turisták.

- Megpróbált utánajárni a személyazonosságának az állami hatóságoknál?

- Igen. - És egy névjegykártyát nyújtott felém. - Van egy megbízottam Baton Rouge-ban, de a hivatalos feljegyzéseket mindig zárolják. Ez a törvény az adoptálásom idején is fennállt Louisianában. A nő azt mondta, hogy már minden lehetséges törvényes eszközzel megpróbálkozott, de semmi eredmény, ezért azt javasolta, fogadjak fel egy magánnyomozót. Peter önt ajánlotta. Ha elfogadja a munkát, lépjen kapcsolatba vele, hogy egyeztethessék a további teendőket!

Megnéztem a kártyát: Sonnier, Melancon & Burke ügyvédi iroda; alatta pedig: Lucille Chenier ügyvéd és egy Baton Rouge- i cím.

Sid előrehajolt, és megint magára öltötte azt a nevetséges békapofát.

- Talán így már érti, miért csináltam akkora felhajtás abból, hogy titokban maradjon a mi kis találkozónk. Néhány piti, mitugrász zugfirkász még az anyját is eladná ezért a fülesért. Híres színésznő valódi szüleit keresi!

- Anya és apa az én valódi szüleim - vetette közbe a nő.

- Persze, kincsem. Naná, hogy azok - legyintett Sid.

- Komolyan mondtam, Sid - szólt nyomatékos hangon.

Közben a savószín hajú nő mondott valamit a potrohos fickónak, aki erre szintén felénk fordította a fejét. Az öreg hölgy is forgolódni kezdett, de nem látott bennünket.

- Ha megtalálja ezeket az embereket, nem óhajtok találkozni velük, és nem szeretném, ha felfedné előttem a kilétüket. Ezenkívül nem akarom, hogy bárki is tudja, mi után nyomoz, és szeretném, ha megígérné, hogy ha bármit is kiderít rólam vagy a genetikai származásomról, teljes mértékben kettőnk között marad. Esküdjön meg rá!

- Ha kiderülne, hogy rokoni szálak fűzik őket Jodi Taylorhoz, mások talán megpróbálnának hasznot húzni belőle, ugye érti? - kérdezte Sid, miközben hüvelyujját a mutatóhoz dörzsölte. Pénz.

Jodi még mindig engem nézett, tekintetét úgy fúrta az enyémbe, mintha a világ legfontosabb dolgáról lenne szó:

- Esküdjön meg, bármit is talál, az kettőnk között marad!

- A névjegykártyámon az áll: "teljes diszkréció", Miss Taylor. Ha maga alkalmaz, akkor magának dolgozom.

A nő Sidre nézett, aki széttárta a karját.

- Mondd, mit szeretnél, kicsikém?

Jodi újra felém fordult, és bólintott:

- Fogadjuk fel!

- A munkát nem tudom itt elvégezni - mondtam. - El kell mennem Louisianába, és esetleg más helyekre is. De előrebocsátom, borsos árat fogok kérni.

- Ne kíméljen, rukkoljon elő vele most! - szólt Sid.

- Háromezer dollár a tiszteletdíjam, plusz a költségek.

Markowitz szemrebbenés nélkül elővette a csekkfüzetét és egy tollat, majd lezserül kitöltötte az összegről a számlát.

- Beszélni szeretnék a meghatalmazottjával. Egyeztetnünk kell, milyen eredményre jutottak eddig. Megoldható?

- Természetesen - válaszolt Jodi. - Még ma délután felhívom, és jelzem az érkezését. Tartsa meg a névjegyet - mondta, és vágyakozó pillantásokat vetett az ajtó felé. Látszott rajta, hogy legszívesebben már itt sem volna. Ha felfogadsz egy magánnyomozót, az ő dolga emiatt is aggódni.

Sid író mozdulatokkal jelzett a levegőben a pincérnek, aki rövidesen kihozta a számlánkat. Közben a seszínű hajú nő újra felénk nézett, majd odaszólt a férjének. Erre mindketten felálltak, és megindultak az asztalunk irányába. A férfi hozta a fényképezőgépét is.

- Vendégeink érkeznek - figyelmeztettem asztaltársaimat. Jodi és Markowitz épp akkor fordultak meg, amikor azok ketten odaértek a hátuk mögé. A férfi úgy vigyorgott, mint akinek most nyújtották át ezüsttálcán az új vezérigazgatói kinevezését.

- Bocsássanak meg, de ön Jodi Taylor? - szólalt meg a nő.

Jodi egy lélegzetvételnyi idő alatt lekapta magáról minden álcáját, és felcsillantotta a harmincmillió amerikai állampolgár által oly jól ismert mosolyát. Élmény volt látni. Harminchat évesen birtokolta az a fajta szépséget, amely csak egy gyönyörű, érett nőből sugározhat. De nem úgy, mint a divatmagazinok vagy a modellek mesterkélt szépsége. Ez lényének valódi belső sugárzása volt, amelyet mindig érezhettél, bárhol találkoztál vele - akár a szupermarketban, akár a templomban, de még a szülői munkaközösségben is. Lágy, mogyoróbarna szeme volt, sötét bőre, az egyik metszőfoga pedig enyhén a másik elé ért. Miközben mosolygott, annyira őszintének tűnt, mintha a szíve dobbanása is vele nevetne. Talán ez volt benne az a különlegesség, amely végül sztárt faragott belőle.

- Igen, én vagyok Jodi Taylor - ragyogta.

- Miss Taylor, megengedi, hogy készítsek önről és Denise- ről egy közös képet? - kérdezte a túlsúlyos férfi.

- Maga Denise? - nézett Jodi a nőre.

- Fantasztikus, hogy találkoztunk önnel! Imádjuk a műsorát! - lelkesedett Denise válaszképpen.

Jodi széles mosolyától még az is beleszeretett volna a színésznőbe, aki előtte soha az életben nem látta őt képernyőn.

- Hajoljon közelebb, csináljuk meg azt a képet! - mondta, miközben a kezét nyújtotta a nőnek.

A pocakos fickó úgy sugárzott, mint egy hatéves a karácsonyfa alatt. Denise Jodi mellé hajolt, aki közben levette napszemüvegét. A főpincér és másik két felszolgáló idegesítően sürgölődni kezdett körülöttünk, de Sid türelmetlenül elhessegette őket.

A férfi elkattintotta a gépet, és arról áradozott, hogy mennyire rajong otthon mindenki a Songbirdért, majd elégedett mosollyal az arcukon mindketten visszatértek az asztalukhoz. Jodi közben újra felvette a szemüveget, kezét összekulcsolta az ölében, és a vállam mögött egy meghatározhatatlan pontot fixírozott, amely úgy tűnt, teljesen leköti minden figyelmét.

- Ez igazán szép volt magától - mondtam. - Nem egy olyan sztárt ismerek, aki hasonló helyzetben korántsem lett volna ennyire kedves.

- Fogja fel egyfajta befektetésnek. Láthatta, mennyire odáig vannak érte - válaszolta Sid a nő helyett, aki kifejezéstelenül nézte menedzserét, majd újra felém fordult. Szeme fáradtnak tűnt, s valami mintha elfátyolozta volna csillogását.

- Nos, igen. Ha valami még eszébe jutna, kérem, hívja Sidet. - Ezzel összeszedegette a holmiját, majd felállt, hogy távozzon.

Az üzlet ezzel véget ért.

Ülve maradtam.

- Mitől fél, Miss Taylor?

Szótlanul hátat fordított, és kisétált az étteremből.

- Felejtse el. Tudja milyenek ezek a színésznők... - válaszolt Markowitz.

Az étterem előtt még láttam őket elhajtani Sid tizenkét hengeres Jaguárján, mialatt az egyik boy - talán Fabio - elszaladt a kocsimért. Egyikőjük sem köszönt el.

A parkolóból le lehetett látni a partra, ahol fürdőruhás srácok és lányok cipelték tarka szörfdeszkáikat. Nevetve rontottak a vízbe, felhasaltak a szörfre, és kieveztek a mólón túlra, ahol a többiek már a deszkájukon csücsülve, ringatózva lóbálták a lábukat az újabb hullámokra várva. Ha egy nagyobbacska áramlat megindult, azonnal hasra vetették magukat, hogy elkapják a taraj tetejét. Azután felpattantak, és ördögien egyensúlyozva lovagolták meg a hullámokat, egészen a sekélyesig. Ott visszafordultak, és hason evezve újra kimentek a nyílt vízre, várva a nagy fogást. Többnyire csak kis hullámok jöttek, ők mégis újra és újra megfordultak abban reménykedve, hogy a következő lesz az igazi, amelyre egész életükben vártak. Sokan űzték ezt a sportot, és számuk egyre csak nőtt. A szörfösök talán még nem jöttek rá, hogy a próbálkozás a hullámvarázs ellenére sem éri meg. A deszkán hasalva ugyanis megtévesztően hasonlítanak a fókákra. Néhány évente - vagy talán sűrűbben - egy-egy fehér cápa erre téved, s olyankor a szörfösök némelyikéből csak egy szál roncsolt deszka marad.

Miután Fabio előállt a kocsimmal, elhajtottam Los Angeles felé a Pacific Coast Highwayen. Azon merengtem, Jodi Taylornak meg kellett volna nyugodnia, amikor rábólintottam az ajánlatára, de nem igazán így történt, habár felbérelt, s mégis megbízott homályos múltjának felkutatásával. Mióta megismertem saját kórtörténetemet, nincs mitől tartanom. Elgondolkodtam, vajon mit éreznék, ha engem is zárt ajtókkal fogadnának saját születésem körülményeit kutatva. Talán én is félnék, mint Jodi.

Mire idáig értem a gondolatmenetben, lekanyarodtam a parti útról az irodám felé. A horizonton sötét felhők gyűltek, lógott az eső lába, s acélkéken hullámzott az óceán.

A vihar tombolni kezdett, és úgy tűnt, hamarosan eléri a partot.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: David Eddings: A rubin lovag (részlet).

Létrehozás: 2003. december 16. 09:16:53Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2021
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.