Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
ÁSZF
Adatvédelmi tájékoztató
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Zén Legendái: A fény gyermekei szeptember 18.
Hatalom Kártyái - Kristályláz július 17.
A pillanat képe
Livak és Ryshad a jégszigeten
Küldd el képeslapként!
Livak és Ryshad az elietimm jégsziget fagyos pusztaságán keres új kalandokat az Einarinn legendája könyvsorozat Kétélű fegyver című kötetében.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - Kártyaalbum lap (10 darab)
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Homokdűnék
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Kristályláz
Termékismertető - HKK Negyedszázad

A lista folytatása...
Az Idő Kereke sorozat folytatódik! (10)
Kaland-Játék-Kockázat (154)
Könyv adás - vétel (615)
Böszörményi Gyula: A bolhedor lovagjai (19)
Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (40)
Brian McAllister: Két világ közt (47)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Részletesen az Elenium világáról

Az idők hajnalán, jóval azelőtt, hogy a styrek bőrökbe öltözött, bunkóval felfegyverzett ősei előmerészkedtek volna Zemoch erdőségei és hegyei közül, hogy lejöjjenek Eosia központi síkságaira, az északi Thalesia örök hóval borított vidéke alatt, egy mély barlangüregben élt egy apró termetű, balsors sújtotta troll, akit Ghwerignek hívtak. Ez a Ghwerig csúfsága és olthatatlan mohósága okán kitaszított volt, ezért egyedül tengette napjait a föld mélyében; aranyat és drágaköveket keresett, melyekkel tovább gyarapíthatná féltve őrzött kincseskamrájának drágaságait. Végül elérkezett a nap, amikor rábukkant egy tárnára, mélyen a fagyott föld felszíne alatt, és pislákoló fáklyájának fénye visszaverődött egy falba ágyazott, sötétkék ékkőről, amely talán még az öklénél is nagyobb volt. Göcsörtös, deformálódott végtagjai remegtek az izgalomtól, ahogy a járat talajához lapulva meredt az óriási drágakőre, mert nagyon jól tudta, hogy annak értéke jóval felülmúlja mindazt a kincsét, amit évszázadok fáradságos munkájával harácsolt össze magának.

Óvatosan, féltő gondossággal, szilánkról szilánkra elkezdte lebontani a sziklafalat, hogy kiemelje a káprázatos ékkövet arról a helyről, ahol a világ születése óta pihent háborítatlanul.

És ahogy a drágakő egyre több és több részlete bukkant elő a sziklabölcső alól, felfigyelt egyedi formájára, és egy gondolat kezdett formálódni a fejében. Ha sikerülne épségben megszereznie, gondos csiszolással és metszéssel még jobban kihangsúlyozhatná ezt a különleges formát, és ezzel akár az ezerszeresére is növelhetné a kő értékét.

Amikor végül óvatosan kiemelte a követ a sziklaágyból, egyenesen abba a barlangüregbe sietett vele, amely műhelyének és kincseskamrájának is helyet biztosított. Fájó szívvel bár, de darabokra tört egy felbecsülhetetlen értékkel bíró gyémántot, és a szilánkokból elkészítette az új szerzemény alakításához és megmunkálásához nélkülözhetetlen szerszámokat.

Ghwerig a füstös fáklyák fényénél évtizedekig csiszolta és véste a követ, miközben azokat a varázslatokat és ráolvasásokat mormolta, melyek felruházzák e valójában értéktelen kavicsot a troll istenek jó és gonosz hatalmával. Amikor az utolsó simítással is elkészült, az ékkő úgy nézett ki, mint a legmélyebb zafírkékben tündöklő rózsa. Bhelliomnak, virág-ékkőnek nevezte el, és azt gondolta, az erejével mindent képes lesz elérni.

A Bhelliom ugyan valóban rendelkezett a troll istenek hatalmával, ám ezt az erőt nem ajánlotta fel csúf, eltorzult lelkű tulajdonosának, és Ghwerig haragjában barlangjának kőpadlóját kezdte ütlegelni puszta öklével. Kapcsolatba lépett az isteneivel, fénylő ezüstből és nehéz aranyból hatalmas áldozatot ajánlott nekik, ők pedig elárulták neki, hogy a Bhelliom hatalmának szabadon engedéséhez szükség van egy kulcsra, különben bárki jöttment kívánsága szerint a maga hasznára fordíthatná a kő erejét. A troll istenek azt is elmondták Ghwerignek, hogy meg kell tanulnia uralkodni az általa megmunkált kő felett. Ghwerig ezért összeszedegette a porból a zafír rózsa csiszolása és faragása közben a lába köré hullott szilánkokat, és két gyűrűbe foglalta őket. Az ékszerek a legtisztább aranyból készültek, a kövek pedig a Bhelliom oválisra csiszolt szilánkjaiból lettek kialakítva. Amikor elkészült, mindkét kezére ráhúzott egy-egy gyűrűt, és a magasba emelte a zafír rózsát. A gyűrűbe ültetett kövek mély, izzó kékje visszamenekült a Bhelliom belsejébe, és a göcsörtös végtagokra aggatott ékszerek olyan sápadtnak tűntek, mintha gyémántból lettek volna. És miközben tartotta a virág-ékkövet, érezte, ahogy a Bhelliom hatalma végighullámzik rajta, és megértette, hogy a saját kezével megformázott drágakő végre kiválasztotta gazdáját.

Az évszázadok számolatlanul múltak, és nagyok voltak a csodák, melyeket Ghwerig létrehozott a Bhelliom segítségével. Ám egy napon a styrek is megérkeztek a trollok földjére. Amikor a styr ősi isteneknek fülébe jutott a Bhelliom létezése, mindegyikük szívében mohó vágy ébredt az ékkő hatalma után. De Ghwerig túljárt az eszükön, és erős varázslatokkal zárta le barlangja bejáratát, melyek ellenálltak a Bhelliom megszerzésére tett próbálkozásoknak.

Rövid idő elteltével a styrek fiatal istenei tanácskozásra gyűltek össze, mert aggasztotta őket az a hatalom, mellyel a Bhelliom felruházhatta az istent, amelyiknek a birtokába kerül, és arra a döntésre jutottak, hogy ekkora erőt semmiképpen sem engedhetnek szabadjára. Ezért úgy döntöttek, hogy megfosztják hatalmától a virág-ékkövet. Egyöntetűen a fürge észjárású Aphrael istennőt választották ki a feladatra. Aphrael északra utazott, és karcsú testének köszönhetően sikerült behatolnia a barlangba egy résen keresztül, amely olyan kicsi volt, hogy Ghwerig nem törődött a lezárásával. Amint beért a barlangba, Aphrael hangosan énekelni kezdett. Oly gyönyörűen szólt a dal, hogy Ghwerig teljesen elbódult a melódiától, és egyáltalán nem érezte veszélyben magát. Aphrael a dalával álomba ringatta, és amikor a troll-törpe kábult mosollyal lehunyta a szemét, lehúzta a gyűrűt a jobb kezéről, és kicserélte egy közönséges gyémántköves gyűrűre. Ghwerig felriadt a motozásra, de amikor látta, hogy a gyűrű még mindig ott van az ujján, kényelmesen hátradőlt, és tovább élvezte az istennő dalát. Amikor szemhéja az édes bódulatban ismét leereszkedett, az okos Aphrael a bal kezén is kicserélte a gyűrűt egy gyémántkövesre. Ghwerig felugrott, és riadtan nézett a bal kezére, de rögtön megnyugodott a gyűrű látványától, amely a megszólalásig hasonlított ahhoz, amelyet a virág-ékkő szilánkjaiból készített. Aphrael addig folytatta az éneklést, amíg a troll mély álomba nem süllyedt, aztán az istennő könnyű léptekkel elosont, és magával vitte a Bhelliom hatalmának kulcsát jelentő gyűrűket.

Valamivel később Ghwerig felemelte kristálytartójából a Bhelliomot, hogy újabb csodát hozzon létre az ékkő erejével, de a Bhelliom nem engedelmeskedett neki, mivel a troll már nem birtokolta a hatalomhoz való hozzáférést biztosító gyűrűket. Mérhetetlen volt Ghwerig haragja, és bejárta az egész földet Aphrael istennő után, hogy visszaszerezze tőle a gyűrűket, de hiába kereste évszázadokon keresztül, sehol nem találta.

És ez így ment egész idő alatt, amíg a styrek uralkodott Eosia hegyei és síkságai felett. Ám eljött a nap, amikor a keletről érkező elének belovagoltak a vidékre. Több évszázadnyi vándorlás után végül egy nagyobb csoportjuk eljutott a messzi északon fekvő Thalesiába, és kiűzte a földről a styreket, és velük együtt az isteneiket is. Amikor az elének megismerték Ghwerig és a Bhelliom történetét, Thelesia összes völgyét és hegyormát átkutatták a troll-törpe barlangjának bejáratai után; mindegyiküket égette a vágy, hogy megtalálják és birtokba vegyék a mesés ékkövet, de csupán a mérhetetlen gazdagság lehetősége hajtotta őket, hiszen mit sem sejtettek az azúr szirmok közé zárt hatalomról.

Végül a thalesiai Adian, a régi hősök legnagyobbika és legfortélyosabbika volt az, aki megoldotta a feladatot. Saját lelkét kockára téve tanácsot ült a troll istenekkel, áldozatot mutatott be nekik, ők pedig elárulták neki, hogy Ghwerig rendszeresen feljön a barlangjából a felszínre, hogy megtalálja a styr Aphrael istennőt, és visszaszerezze tőle az ellopott gyűrűket, de a gyűrűk jelentőségét elhallgatták Adian elől. Aidan tehát északra utazott, és fél tucat éven keresztül minden hajnalban lesben állt, várva Ghwerig előbukkanását.

Amikor a troll-törpe végül előmerészkedett, az álruhát viselő Adian egyenesen hozzá lépett, és azt mondta neki, tudja, hol lehet megtalálni Aphraelt, és egy sisaknyi aranyért meg is mutatja neki a rejtekhelyet. A megtévesztett Ghwerig egyenesen a barlang titkos bejáratához vezette Adiant, elvette a hőstől a sisakját, és a kincseskamrájában színültig töltötte csengő arannyal. Azután visszajött, és újból lezárta maga mögött a barlangot. Odaadta Adiannak az aranyat, de a hős ismét becsapta őt, mert azt mondta neki, hogy Aphraelt Horset környékén, Thalesia nyugati partjainál találhatja meg. Ghwerig Elindult Horsetbe, az istennő után, Adian pedig ismét megacélozta a lelkét, és könyörögve kérte a troll isteneket, hogy törjék meg Ghwerig varázslatait, és nyissák meg az utat számára a barlang belsejébe. A szeszélyes troll istenek pedig hallgattak a könyörgésre, és eltávolították a varázslatokat.

Amint a rózsaszín hajnal lángokba burkolta az északi jégmezőket, Adian a Bhelliommal a kezében lépett ki Ghwerig barlangjából. Egyenesen a fővárosba, Emsatba sietett, ahol egy koronát készített magának, amelybe belefoglaltatta a Bhelliomot.

Ghwerig haragja nem ismert határokat, amikor üres kézzel visszatért a barlangjába, és felfedezte, hogy most már nem csak a Bhelliom hatalmához vezető kulcsokat vesztette el, de magától a virág-ékkőtől is megfosztották. Onnantól fogva minden éjszaka az Emsat városa melletti erdőkön és mezőkön kóborolt, próbálta visszaszerezni legdrágább kincsét, de azt Adian örökösei jól őrizték, és megakadályozták a troll minden arra irányuló kísérletét, hogy a korona közelébe jusson.

Azash, a styrek egyik ősi istene már hosszú ideje sóvárgott a Bhelliom, valamint a hatalom kulcsát jelentő gyűrűk után, ezért zemochi hordáit a nyugatra zúdította, hogy a fegyverek erejével szerezze meg magának az ékköveket. A nyugat királyai hadba szólították seregeiket, hogy az egyház lovagjaival egyesülve szálljanak szembe a zemochi Othával és sötét styr istenével, Azash-sal. A thalesiai Sarak király néhány vazallusával hajóra szállt, és Emsatból déli irányba vitorlázott, maga mögött hagyva a királyi csapatokat, melyeknek grófjai vezetésével kellett követniük őt, amint befejeződik Thalesia mozgósítása és a katonák toborzása. Azonban Sarak király soha nem érte el a lamorkandi nagy csatamezőt, mert a pelosiai Venne-tó mellett, egy jelentéktelen kis rajtaütés során áldozatul esett egy zemochi lándzsának. Az egyik hű vazallus, bár ő is halálos sebet kapott, felkapta királya koronáját, és bevetette magát a tó keleti oldalán húzódó ingoványba. Az ellenségtől űzött, haldokló katona itt bedobta a fejdíszt a mocsaras, tőzeg borította vízbe, miközben a közeli lápban rejtőző Ghwerig, aki ellopott kincse nyomában járt, rémülten figyelte, amint a tó elnyeli a Bhelliomot.

A Sarak királyt megölő zemochiak azonnal a barna, zavaros vízbe vetették magukat, hogy a koronát megtalálva diadalmenetben vonuljanak Azash színe elé, de a keresést megzavarta az alcion lovagok egyik menetoszlopa, akik Deira felől érkezve siettek a lamorkandi csatamezőre. Az alcionok rátámadtak a zemochiakra, és mind egy szálig lemészárolták őket. A thalesiai király hűséges vazallusát méltó módon eltemették, majd továbblovagoltak céljuk felé, mit sem tudva arról, hogy Thalesia mesés koronája a Venne-tó zavaros vize alatt nyugszik.

A huszonötödik században történt, hogy a zemochi Otha hordái megszállták Nyugat-Eosia elén királyságait, tűzzel-vassal pusztítotva maguk előtt mindent és mindenkit, miközben nyugat felé meneteltek. Otha legyőzhetetlennek tűnt egészen addig, amíg csapatai a Randera-tó füst borította csatamezején össze nem találkoztak a nyugati királyságok összevont haderejével, valamint az egyházi lovagok közös seregével. Azt beszélik, Lamorkand középső részén hetekig dúlt a csata, mielőtt a támadó zemochiak végre megtörtek, és futva menekültek a biztonságot nyújtó határ mögé.

Az elének fényes diadalt arattak, de az egyház lovagjainak fele holtan hevert a harctéren, és az elén királyok seregeiben is tízezrekben mérték a halottakat. Amikor a győzedelmes, ám halálosan kimerült túlélők visszatértek otthonaikba, még kegyetlenebb ellenséggel kellett szembenézniük: az éhínséggel, a háborúk egyik mindennapos velejárójával.

Az eosiai éhínség generációkon át tartott, és néha már-már kihalással fenyegette az egész kontinenst. A társadalmi szervezettség elkerülhetetlenül meggyengült, és politikai zűrzavar söpört végig az elén királyságokon. A rablóbárók csak színlelték királyuk iránti hűségüket, és legtöbbször elmulasztottak eleget tenni hűbéresküjüknek. Minden apró nézeteltérés miatt kisebb háborúk robbantak ki, és az útonállás szinte elfogadott foglalkozássá vált. Ez az állapot körülbelül a huszonhetedik század elejéig tartott.

Ezekben a zűrzavaros időkben történt, hogy egy ministráns jelent meg demosi főrendházunk kapui előtt, aki kifejezte abbéli óhaját, hogy rendünk tagjává váljon. Amikor elkezdődött a kiképzése, a preceptorunk rájött, hogy ez a Sparhawk nevű fiatalember nem átlagos képességű férfiú. Hamar kiemelkedett novíciustársai közül, és a gyakorlótéren olykor még a képzett pandionokat is felülmúlta. Nem csak fizikai adottságai emelték a többiek fölé, de szellemi képességei is kiemelkedők voltak. A styrek titkai iránti fogékonysága örömmel töltötte el tanítóját, és az idősödő oktató jóval mélyebbre vezette be tanítványát a mágia birodalmába, mint a többi pandion lovagot. A demosi pátriárkát is lenyűgözte a növendék rátermettsége, és mire Sir Sparhawk elnyerte a sarkantyúit, már járatos volt a filozófia és teológia viták fordulataiban is.

Körülbelül Sir Sparhawk lovaggá avatásával egy időben Antor király foglalta el a cimmurai elén trónt, és a két fiatalember élete nemsokára elválaszthatatlanul összefonódott. Antor király meggondolatlan és vakmerő ifjú volt, akit az északi határok mentén zajló rendszeres fosztogatások híre annyira kihozott a sodrából, hogy minden óvatosságot félretéve lóra kapott, és egy nevetségesen kis haderővel elindult, hogy rendet tegyen országának e távoli szegletében. Amikor a hír elért Demosba, a pandion lovagok preceptora gyorsan összeállított egy északra induló hadoszlopot, amely szükség esetén támogatást nyújthat a királynak. Ennek az egységnek volt a tagja Sir Sparhawk is.

Antor király nem sokkal később nagy bajba került. Bár személyes bátorságában senki sem kételkedett, tapasztalathiánya gyakran vezette őt súlyos stratégiai és taktikai melléfogásokhoz. Mivel megfeledkezett róla, hogy az északi határvidék rablóbárói laza szövetségben állnak egymással, gyakran támadást indított az egyikük ellen, miközben nem is gondolt rá, hogy a többiek valószínűleg a segítségére fognak sietni. Ennek következtében Antor király egyébkén is kis létszámú serege gyorsan fogyatkozott a hátsó sorokra irányuló, meglepetésszerű rajtaütések következtében. Miközben a király bátran rohamozott, a nemesek könnyedén átkarolták a haderejét, és lecsaptak a tartalékaira.

Ez volt a helyzet, amikor Sparhawk és a pandion lovagok megérkeztek a határvidékre. A hadsereg, amely kezdte egyre inkább sarokba szorítani a fiatal királyt, nem volt túl szervezett, főként a helyi csőcselékből összeverbuvált martalócok alkották. A bárók összeültek, hogy megfontolják a további tennivalókat. Bár még mindig számbeli túlerőben voltak, a pandionok harci tapasztalatával és hírnevével számolniuk kellett. Néhányan a kezdeti sikerektől megrészegülve a támadás folytatása mellett kardoskodtak, de az idősebb, bölcsebb nemesek óvatosságra intették őket.

Az azonban bizonyos, hogy a bárók jó része - öregek és fiatalok egyaránt - nyitva látta az Elénia trónjához vezető utat. Ha Antor király elesne a csatában, a koronát könnyen megkaparinthatná egy olyan ember, aki képes a többiek fölé kerekedni.

A bárók első támadása a pandionok és Antor király összevont serege ellen tulajdonképpen csak puhatolózó jellegű volt, főképp azért, hogy felbecsüljék az erőviszonyokat, és megállapítsák a pandionok és szövetségeseik harci erejét. Amikor azonban észrevették, hogy az ellenfél főképp védekező taktikára hagyatkozik, ezek a támadások egyre erősebbé váltak, és végül egyetlen hatalmas csatába torkolltak a pelosiai határ mentén.

Amint nyilvánvaló vált, hogy a bárók teljes haderejüket bevetették, a pandionok a rájuk jellemző, elsöprő kíméletlenséggel reagáltak. A védekező taktika, melyet az első támadásoknál alkalmaztak, nyilvánvalóan csak a megtévesztést szolgálta, hogy a rávegyék a bárókat egy mindent eldöntő ütközetre.

A csata szinte egész nap tartott; mire a késő délutáni nap fénye végigömlött a harcmezőn, Antor király a csata forgatagában elszakadt saját csapataitól. Lovát már rég elveszítette, ellenséges katonák vették körül, de elhatározta, hogy nem adja olcsón az életét.

Ekkor lépett színre Sir Sparhawk. Gyorsan utat vágott magának a királyhoz, és ahogy a régi történetekben meg van írva, hátukat egymásnak vetve verték vissza az újabb és újabb rohamokat. Antor megszállott bátorsága és Sir Sparhawk képzettsége elegendő volt ahhoz, hogy ellenálljanak az ellenség támadásinak, de Sparhawk kardja egyszer csak kettétört. Ellenfeleik diadalmas üvöltéssel vetették magukat rájuk, de mint kiderült, ez végzetes hibának bizonyult.

Sparhawk megragadta az egyik elesett katona rövid nyelű, széles pengéjű dárdáját, és iszonyatos pusztítást végzett a rohamozók soraiban. A fordulópont akkor következett be, amikor a támadást vezető, napbarnított arcú nemes előreugrott, hogy végezzen a több sebből vérző Antorral, de felnyársalta magát Sparhawk dárdáján. A báró eleste demoralizálta az embereit, akik megfordultak, és elmenekültek a helyszínről.

Antor súlyos sebeket kapott, és Sparhawk is csak egy kicsivel volt jobb állapotban. Kimerülten álltak egymás mellett a csatamezőn, miközben az este lassan leereszkedett a síkságra. Lehetetlen felidézni, mi hangzott el a két sebesült férfi között a véráztatta a harctéren, az alkony első órájában, mivel később egyikük sem beszélt róla. Ami biztos, hogy a beszélgetés közben egyszer csak fegyvert cseréltek. Antor átnyújtotta Elénia királyi kardját Sir Sparhawknak, és cserébe megkapta a harci dárdát, amellyel a lovag megmentette az életét. A király élete végéig nagy becsben tartotta a durván megmunkált fegyvert.

Éjfélre járt, amikor a két halálosan fáradt, sebesült ember fáklyafényt pillantott meg a sötétségben. Nem tudván, hogy a közeledő barát vagy ellenség-e, nagy nehezen talpra küzdötték magukat, és felkészültek a védekezésre. A jövevény azonban nem elén volt, hanem egy fehérköpenyes, csuklyás styr nő. Nem szólt egy szót sem, csak némán bekötözte a sebeiket. Miután végzett, dallamos hangján beszélni kezdett, és megajándékozta őket egy pár gyűrűvel, amely később életre szóló barátságuk szimbólumává vált. A legenda szerint a gyűrűkbe foglalt ovális kövek ekkor még sápadtak voltak, akár a gyémánt, de összekeveredett vérük megfestette őket, és ma már inkább mélyvörös rubinra hasonlítanak. A titokzatos styr nő aztán szó nélkül megfordult, és a holdfényben ezüstösen csillogó köpenyében beleveszett az éjszakába.

Amikor a ködös hajnal felvirradt a mezőre, Antor testőrségének katonái és Sparhawk pandion rendtársai végül rátaláltak a két férfira, és hordszéken szállították őket a demosi főrendházba. Felépülésük hónapokig tartott; mire eléggé rendbe jöttek ahhoz, hogy útra keljenek, szoros barátság szövődött közöttük. Ráérős tempóban indultak el Antor fővárosa, Cimmura felé, ahol a király meglepő bejelentést tett. Kihirdette, hogy a pandion Sparhawk ezentúl az ő bajnoka, és amíg a két család fennáll, Sparhawk leszármazottai e címen fogják szolgálni Elénia uralkodóit.

Ahogy az lenni szokott, a cimmurai királyi udvar sem volt mentes az intrikáktól. A különféle csoportosulásokat azonban valamelyest visszariasztotta a komor képű Sir Sparhawk jelenléte. Miután néhány tétova kísérletük, hogy megszerezzék maguknak a támogatását, merev elutasításra talált, kelletlenül bele kellett nyugodniuk, hogy a Király Bajnoka nem megvesztegethető. Sőt, a király és a pandion lovag közötti barátság Antor legbizalmasabb tanácsadójává tette Sparhawkot. Mivel Sparhawk igen értelmes és eszes férfiú volt, könnyedén átlátott az udvaroncok tervein, és azonnal fel is hívta rájuk legkedvesebb barátja figyelmét. Antor király udvara egy éven belül szinte teljesen megszabadult a korrupciótól, ahogy Sparhawk ráerőszakolta a körülötte lévőkre szigorú erkölcsi nézeteit.

Elénia politikai csoportosulásai számára még nagyobb gondot jelentett a pandion rend befolyásának gyors növekedése a királyságban. Antor király határtalanul hálás volt nem csak Sir Sparhawknak, de a Bajnok lovagtársainak is. A király és tanácsadója gyakran látogattak el Demosba, hogy tanácskozzanak rendünk preceptorával, és a jelentősebb politikai döntések is gyakrabban születtek meg főrendház falain belül, mint a királyi tanács gyűlésén, ahol az udvaroncok a királyi politikát inkább saját boldogulásukra, mint a királyság sorsának jobbítására próbálták felhasználni.

Sir Sparhawk életének derekán házasodott meg, és felesége nemsokára egy fiúgyermekkel ajándékozta meg őt. Antor kérésére az utódot is Sparhawknak nevezték el, és ezzel egy olyan hagyományt teremtettek, amely a mai napig töretlenül végigkísérte a családot. Amikor elérte a megfelelő kort, az ifjú Sparhawk belépett a pandion főrendházba, hogy megkezdje a tanulást arra posztra, melyet egy napon ő fog betölteni. Apjuk legnagyobb örömére a fiatal Sparhawk és Antor fia, a koronaherceg között még gyerekkorukban szoros barátság szövődött, így a király és a Bajnok közötti jó kapcsolat hosszú időre biztosítva volt.

A halálos ágyán fekvő, becsületben megöregedett Antor utolsó cselekedete az volt, hogy fiának adományozta a rubingyűrűt és a rövid, széles pengéjű dárdát; az idősebbik Sparhawk ugyanekkor adta át saját gyűrűjét és a királyi kardot az ő fiának. Ez a hagyomány mind a mai napig tart.

Elénia közemberei szerint, amíg fennáll a barátság a királyi család és a Sparhawk ház között, a királyság virágozni fog, és semmiféle gonosz erő nem áll meg vele szemben. A legtöbb babonához hasonlóan ez a hiedelem is bizonyos mértékig tényeken alapul. Sparhawk leszármazottai mindig tehetséges férfiúk voltak, akik a pandion képzés mellett államvezetést és politikát is tanultak, hogy felkészülten tölthessék be örökletes posztjukat.

Egy idő után azonban szakadás következett be a királyi család és a Sparhawk ház kapcsolatában. A gyengekezű Aldreas király - akit ambiciózus húga és Cimmura primátusa az orránál fogva vezetett - meglehetősen ridegen azzal bízta meg a Sparhawkot, hogy legyen Ehlana hercegnő gondozója. Talán abban reménykedett, hogy a lovag vérig sértődik a megalázó feladat hallatán, és visszaadja címét. Sir Sparhawk azonban komolyan vette megbízatását, és nagy gondot fordított a gyermek oktatására, aki egyszer majd Elénia királynője lesz.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Sparhawknak esze ágában sincs lemondani pozíciójáról, Annias - természetesen húga és a primátus sugalmazására - Rendor királyságába száműzte Sparhawk lovagot.

Aldreas király halála után lánya, Ehlana foglalta el a trónt. A hír hallatán Sparhawk azonnal visszatért Cimmurába, de az a hír fogadta, hogy a királynő súlyos betegségbe esett, és hogy életét mindössze egy varázslat tartja fenn, melyet Sephrenia, a styr varázslónő mondott el rá. A varázslat azonban csak egy év haladékot adott Ehlanának.

Az egyházi lovagok négy harcos rendjének preceptorai arra a megegyezésre jutottak, hogy a rendeknek össze kell fogniuk, hogy gyógyírt találjanak Ehlana betegségére, és visszaültessék a trónra, különben a korrupt Annias primátus eléri célját, és megkaparintja a chyrellosi Bazilika főprelátusi székét. A cyrinicek, az alcionok és a genidianok így kiválasztották saját bajnokukat, akik csatlakoztak a pandion Sparhawkhoz és gyermekkori barátjához, Kaltenhez, hogy együtt keressenek gyógyulást nem csak Ehlana királynő, de a királyság betegségére is, amely valódi uralkodó hiányában igencsak rossz állapotban volt.

Összeállította a Borratai Egyetem történész tanszéke.

Az elén nyelvet beszélő emberek bejövetelét követően, amikor kelet felől, Közép-Daresia füves síkságairól elárasztották a kontinenst, a fokozatosan nyugati irányba terjeszkedő elének lassanként kiszorították az eosiai földrészről a szétszórt településeken élő styreket. A zemochban letelepedő törzsek már a későn érkezők közé tartoztak, ezért sokkal fejletlenebbek is voltak, mint nyugati rokonaik. Gazdasági és társadalmi rendszerük meglehetően primitív volt, településeiket pedig össze sem lehetett hasonlítani a felemelkedő nyugati királyságok virágzó városaival. Mindehhez hozzájárult az a körülmény is, hogy Zemoch éghajlata finoman szólva sem számított túlzottan barátságosnak, és az élet itt szó szerint a túlélésért folyt. Az egyház nem óhajtott jelentősebb figyelmet szentelni egy ilyen szegény és elmaradott vidéknek; ennek eredményeképpen Zemoch durva kápolnái nagyrészt lelkipásztorok nélkül maradtak, és a hívők nyájával sem törődött senki. Így a zemochiak máshonnan voltak kénytelenek vallási jellegű sugallatokat és benyomásokat gyűjteni. Mivel az országban alig néhány elén pap próbálta az egyház akaratát és tiltásait érvényre juttatni, illetve különválasztani a styreket az elénektől, a két nép közötti kapcsolat egyre szorosabbá vált. Miután az elén földművesek rájöttek, hogy styr szomszédaik jelentős hasznot húznak az ősi művészetek ismeretéből és használatából, szinte természetessé, törvényszerűvé vált az elén hit megtagadása. Zemochban egész elén falvak tértek át a styr panteizmusra. Nyíltan templomokat emeltek ennek vagy annak a helyi istennek a tiszteletére, és felvirágoztak a sötét styr kultuszok is. Az elének és styrek közötti házasságkötések mindennapossá váltak, és az első évezred végére Zemoch már semmilyen szempontból nem számított tiszta elén nemzetnek. Az évszázadok, valamint a styrekkel való közeli kapcsolat annyira eltorzította az elén nyelvet, hogy a nyugati elének már alig értették meg a zemochi emberek beszédét.

A tizenegyedik században történt, hogy egy közép-zemochi hegyi faluban, Gandában egy fiatal kecskepásztor különös, és mint később kiderült, az egész világ sorsát befolyásoló dolgot tapasztalt. Miközben a hegyek között kutatott egy elkóborolt kecske után, az ifjú - Othának hívták - rábukkant egy rejtett, indákkal benőtt oltárra, melyet hajdanán a számtalan styr szekta egyike emelhetett. Az oltáron egy viharvert, szörnyűségesen eltorzult, a maga módján mégis különösen lenyűgöző bálvány állt. Miközben Otha a mászás fáradalmait pihente ki, hallotta, hogy egy kísérteties hang szól hozzá styr nyelven:

- Ki vagy te, fiam?

- A nevem Otha - felelte a meglepett kölyök, és megpróbálta felidézni szegényes styr nyelvtudását.

- Azért jöttél ide, hogy hódolj nekem, hogy térdre borulj előttem, és szolgálj engem?

- Nem - mondta Otha rá egyáltalán nem jellemző őszinteséggel. - Csak az egyik kecskémet keresem.

Hosszú csend következett. Aztán a kísérteties, dermesztő hang folytatta:

- És mit tudnék adni a hódolatodért és a szolgálatodért cserébe? A fajtádból már ötszáz éve senki sem látogatta meg azt a helyet, én pedig éhezem az imádatra... és a lelkekre.

Otha most már biztos volt benne, hogy a többi pásztor próbálja megtréfálni, ezért úgy döntött, belemegy a játékba.

- Én akarok lenni az egész világ királya, örök életet szeretnék, állandóan ezer fiatal lány lesse minden kívánságomat, valamint legyen egy hegynyi aranyam. Ó, és a kecskémet is jó lenne visszakapni.

- És mindezekért cserébe nekem adod a lelked?

Otha habozott. Eddig jóformán észre sem vette, hogy egyáltalán van lelke, így az elvesztése sem okozott volna neki túl nagy kényelmetlenséget. Azt is számításba vette, hogy ha nem valami ostoba pásztortréfáról van szó, és az ajánlat halálosan komoly, akkor a lehetetlennek tűnő követelések bármelyikének nem teljesítése azonnal semmissé tenné a szerződést.

- Jól van, rendben - vonta meg a vállát közömbösen. - De először szeretném látni a kecskémet... a jó szándékod és szavahihetőséged bizonyításaképpen.

- Akkor fordulj meg, Otha - utasította a hang. - És megleled, amit elvesztettél.

Otha engedelmeskedett, és valóban ott állt előtte az elveszett kecske; az állat az egyik bokor ágait rágcsálta, és kíváncsian nézett a pásztorra. Gyorsan odakötözte a bokorhoz, nehogy ismét megszökjön.

A szíve mélyén Otha meglehetősen romlott és rosszindulatú fiatalember volt. Szeretett fájdalmat okozni a védtelen élőlényeknek. Gyakran űzött másokkal kegyetlen tréfákat, szeretett lopni, és ha biztonságosnak ítélte meg, még a magányos pásztorlányokat is megrontotta. Emellett kapzsi volt és nemtörődöm, és teljesen el volt ragadtatva saját ravaszságától.

Miközben a kecskével foglalkozott, gyorsan pörögtek a gondolatai. Ha ez a rejtélyes styr istenség kérésre vissza tudta szolgáltatni a kecskéjét, mire lehet még képes? Otha végül úgy döntött, előtte áll élete legnagyobb lehetősége.

- Legyen hát - mondta megjátszott naivitással. - A kecskéért egy ima most. Lelkekről, birodalmakról, gazdagságról, halhatatlanságról és nőkről majd később beszélünk. Mutasd meg magad, nem szeretek az üres levegőnek hajbókolni. Egyébként mi a neved? Szükségem lenne rá, hogy meg tudjam fogalmazni az imámat.

- Azash vagyok, az ősi istenek legerősebbike, és ha a szolgálatomba szegődsz, esetleg másokat is megtérítesz, sokkal többet adok annál, mint ami kértél. Felemellek, és gazdagabbá teszlek, mint azt el tudnád képzelni. A legszebb szüzeket szerzem meg neked. Örök életet biztosítok neked, és ami még ennél is több, olyan hatalmat a szellemvilág felett, amilyenről ember még csak nem is álmodhat. Cserébe mindössze a lelkedet kérem, Otha, és azoknak a lelkét, akiket elhozol hozzám. Nagy a szükségem és a magányom, és a jutalmad hasonlóan nagy lesz. Most pedig nézz a szemembe, és reszkess!

A nyers megmunkálású bálvány körül felfénylett a levegő, és Otha meglátta a durván faragott képmás felett lebegő Azasht. Rémülten hátrált meg a hirtelen megjelenő, lenyűgözően félelmetes jelenség elől, és a következő pillanatban már alázattal kuporgott a földön. Tudta, hogy ezzel túl messzire ment, de Otha valójában nagyon gyáva volt, és attól tartott, hogy a materializálódott Azash látványára való legnyilvánvalóbb reakció - az azonnali menekülés - esetleg arra késztetné a félelmetes istent, hogy valami csúnya dolgot műveljen vele. Márpedig Otha nagyon sokra tartotta saját bőrét.

- Imádkozz, Otha! - parancsolta mohón a bálvány. - A fülem már éhezik a szavaidra.

- Ó, hatalmas... uh... Azash, ugye így hívnak? Istenek istene, világ ura, hallgasd meg imámat, és fogadd el alázatos könyörgésemet. Apró porszem vagyok csak előtted, és te hegyként tornyosulsz fölém. Szolgállak téged, imádkozom hozzád, és szívemből köszönöm e szánalmas kecske visszaszolgáltatását, melyet eszméletlenre fogok verni az elkóborlásáért, amint hazaértem. - Otha reszketve reménykedett, hogy az ima kielégíti Azasht, vagy legalább elaltatja az éberségét annyi időre, hogy lehetősége adódjon a menekülésre.

- Az ima megfelelő volt, Otha - mondta elégedetten a bálvány. - Éppen hogy. Idővel majd ebbe is belejössz. Most menj utadra, én pedig egy darabig még ízlelgetem durva imádat. Holnap reggel térj vissza hozzám, és szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat.

Miközben a kecskét vezetve hazafelé tartott, Otha megesküdött magában, hogy soha többé nem megy vissza az oltárhoz, de egész éjszaka csak forgolódott durva takarója alatt, a lakhelyeként szolgáló koszos kalyibában, és a gondolatai folyamatosan visszatértek az elképzelhetetlen gazdagsághoz, és a fiatal lányok tucatjaihoz, akiken csillapíthatná a vágyát.

- Lássuk, mi sül ki belől - dünnyögte, amikor a hajnal pontot tett a nyugtalan éjszaka végére. - Ha kell, később még el tudok menekülni.

És így lett egy egyszerű zemochi pásztorból egy olyan ősi istennek, Azashnak a szolgálója, akinek a nevét Otha földijei még suttogva sem merték kiejteni, annyira rettegtek tőle. A következő évszázadok során Otha rájött, milyen mélyen elkötelezte magát az istennek - szinte a rabszolgájává vált. Azash türelmesen beavatta őt az egyszerű istentiszteletekbe, majd a szentségtelen rítusokba, és végül bebocsáttatást nyert a szellemi fertő birodalmába is. Az egykori jámbor, és csak mérsékelten elviselhetetlen kecskepásztor egyre mogorvábbá és szótlanabbá vált, ahogy a bálvány lassanként magába olvasztotta a lelkét és az elméjét. Bár valóban fél tucatszor, vagy még többször annyi ideig élt, mint a többi ember, a végtagjai elfonnyadtak, miközben a hasa és a feje megduzzadt, bőre pedig szőrtelenné és hófehérré változott a napfénytől való iszonyodása következtében. Megkapta az áhított gazdagságot is, de nem lelte örömét a vagyonában. Szeretői is voltak tucatszám, ám közömbössé vált a bájaik iránt. Milliónyi szellem, imp és a sötétség más teremtménye ugrott a csettintésére, de semmi nem érdekelte annyira, hogy miatta parancsokat osztogasson nekik. Egyedüli a fájdalom és a halál szemlélésében lelte örömét, amikor szolgái az ő szórakoztatására gyenge és védtelen lényeket kínoztak meg, és facsarták ki az életet remegő testükből. Ebben a tekintetben Otha semmit sem változott.

A harmadik évezred korai éveiben, amikor a meztelen csigára hasonlító Otha elérte a kilencszázadik életévét, megparancsolta ördögi bérenceinek, hogy vigyék Azash oltárát az északkeleti felföldre, Zemoch városába. Az oltárt egy hatalmas, a félelmetes istent ábrázoló szoborba rejtette, majd egy templomot emeltetett köré. Mellette állt saját palotája, melyből alagutak és átjárók labirintusán keresztül tudott bejutni a templomba; a kastélyt aranyveretek, igazgyöngy, ónix és kalcedon berakások díszítették, a tartóoszlopokat pedig bonyolult mintázatú, rubinnal és smaragddal ékesített faragások tették különlegessé. Otha itt Zemoch császárává kiáltotta ki magát; a bejelentést Azash mennydörgő, és egy kicsit gúnyos hangja visszhangozta a templom belsejéből, amelyre több ezernyi pokolfajzat éljenzése jött válaszul.

Ekkor kezdődött Zemochban a terror uralma. Minden szembenálló vallási csoportosulást gyökerestül kiirtottak. Ezerszám áldozták fel a szüzeket és az újszülötteket; eléneket és styreket egyaránt erőszakkal Azash szolgálatára kényszerítettek. Othának és követőinek körülbelül egy évszázadba került, hogy a tisztesség legapróbb nyomát is letüntessék a rabszolgasorba hajtott emberekből. Eluralkodott a vérszomj és a tomboló kegyetlenség, és az Azash tiszteletére emelt oltárok és szentélyek előtt lefolytatott rítusok mind betegesebbé és visszataszítóbbá váltak.

A huszonötödik században Otha úgy döntött, hogy minden készen áll sötét istene végső tervének valóra váltásához, és emberekből álló seregeit, valamint démoni szövetségeseit Zemoch nyugati határvidékére irányította. Rövid várakozás után, mialatt ő és Azash minden erejét összegyűjtötte, Pelosia, Lamorkand és Cammoria síkságaira uszította hordáit. Az invázió szörnyűségeit lehetetlen volna leírni. Az "embertelenség" kifejezés nem jellemezné megfelelően a zemochi sereg brutalitását, és az invázióhoz csatlakozó szörnyetegek vad kegyetlenségét sem lehetne megfelelően szemléltetni. Hegyeket emeltek emberi fejekből, a foglyokat élve meg sütötték és felfalták, az utakat pedig mindenhol keresztek, bitófák és karók szegélyezték - rajtuk az áldozatokkal. Az eget elfeketítették a hollók és keselyűk rajai, a levegőben pedig az égett, és rothadó hús bűze terjengett.

Otha seregei magabiztosan vonultak a csatamező felé, abban a biztos tudatban, hogy pokoli szövetségeseik segítségével legyűrnek bármiféle ellenállást, de nem számoltak az egyház lovagjainak erejével. A nagy csatára Lamorkand síkságain, a Randera-tótól délre került sor. A fizikai összecsapás is titáni méreteket öltött, de a természetfeletti erők csatája még ennél is gigantikusabb volt. A harchoz a legkülönbözőbb fajtájú szellemek csatlakoztak. A harcmezőt felváltva borították el a sötétség, illetve a szivárványszínben sziporkázó fény hullámai. Tűz hullott, és villámok csapkodtak az égből. Egész zászlóaljakat nyelt el a föld, vagy égetett hamuvá egy-egy tűzcsapás. Mennydörgés morajlott folyamatosan látóhatártól látóhatárig, a síkságot pedig földrengések rázták meg, és a fölből előtörő lávafolyamok rohamra induló légiókat semmisítettek meg. Az egymással szemben álló hadseregek napokig folytatták az öldöklő küzdelmet, amikor is a zemochi hordát elkezdték lépésről lépésre visszaszorítani. Az Otha által megidézett rémségeket az egyház lovagjai erejüket egyesítve, egyenként gyűrték le, és a zemochiak első alkalommal voltak kénytelenek belekóstolni a vereségbe. Lassú, szervezett visszavonulásuk végül fejveszett menekülésbe csapott át, ahogy a demoralizált horda végképp megtört, és visszamenekült a zemochi határ kétes értékű védelme mögé.

Az elének tehát fényes győzelmet arattak, de nagyárat kellett érte fizetniük. A harcos rendek lovagjainak fele holtan maradt a csatamezőn, az elén királyok pedig tízezrekben mérték a halottaikat. A győzelmet kivívták, de túlságosan megfogyatkoztak és kimerültek ahhoz, hogy a határon túl is üldözzék a zemochiakat.

A felpüffedt testű Otha, akinek satnya lábai már nem bírták el a súlyát, a labirintuson keresztül gyaloghintón közelítette meg a templomot, hogy szembenézzen Azash haragjával. Rettegve, irgalomért könyörögve kuporgott istenének bálványa előtt.

Azash hosszú idő után szólalt meg.

- Adok egy utolsó esélyt, Otha - mondta félelmetes, halálosan halk hangon. - Lehetővé teszem számodra, hogy kiengesztelj. Kell nekem a Bhelliom, és te fogod nekem elhozni és átadni, különben irántad tanúsított jóindulatom véget ér. Ha ajándékokkal nem tudlak rávenni, hogy akaratom szerint cselekedj, akkor kínzással foglak. Menj, Otha. Találd meg nekem a Bhelliomot, hogy kiaszabaduljak börtönömből, és visszanyerjem férfierőmet. Ha csalódást okozol nekem, meghalsz, de a szenvedésed millió évig fog tartani.

Otha rettegve iszkolt vissza a palotájába, és vereségének romjain máris egy új, utolsó támadás terve kezdett kibontakozni az elén királyságok ellen - egy invázióé, amely a végső pusztulás szélére sodorhatja a világot.

  • A könyvsorozatról röviden
  • A sorozat könyvei: A gyémánt trón, A rubin lovag, A zafír rózsa
  • A sorozat írója: David Eddings

    Létrehozás: 2003. október 31. 11:24:35Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:19 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


  • Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

    © Beholder Kft., 2003 - 2021
    1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

    Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.