Jádezöld szempár (Ősök Városa novella)Füst tódult az arcomba, ahogy egy hevenyészett mozdulattal belöktem a kocsma ajtaját. Az éji tivornya harsány rikácsolás gyanánt hatolt a fülembe, ahogy lassan beljebb bicegtem. A központi asztalnál épp egy osztag kiküldetésben lévő katona mulatott. Kihívóan kikent galetki hölgyek ültek egyik-másik tehetősebbnek kinéző katona ölében.
Lassan, komótosan odabattyogtam a kemence oldalához, szokott helyemhez. A kopogás felriasztott egy asztalra borult galetkit. Kábán emelte föl a fejét és tétován körülnézett. Bamba. Ezek szerint megint otthagyta az asszonya. Mikor meglátott, fogatlan ajkai széles vigyorra húzódtak:
- Nini! - rikantotta. - A v-vén Marok Morc apó! Gyer-gyere, öreg sánta cimbora! Lökj le egy sört! - Valami furcsa, kalimpáló mozdulattal intett felém, majd hangos nyekkenéssel az asztalra borult, és fuldokló zokogás kíséretében úgy is maradt. Persze senki se figyelt fel rá. Tök részeg volt. Megint.
Némi erőlködés és nyögés kíséretében a kemece falának támasztottam mankóimat, és lassan a kőzsámolyra ereszkedtem. A helyemen már a szokásos kupa forralt bor várt. Elkámpicsorodott arccal néztem a gőzölgő nedűre. Harag lobbant fel szunnyadó bensőmben, mikor sovány, aszott kezeimbe fogtam a kupát, és lefetyelő mozdulatokkal egy hajtásra kiittam a tartalmát. Hörgő nyeldekléseim közepette a bor ajkaim szélén rőtvörös patakokban ömlött az asztalra. Mikor kiürült, elégedett böffenéssel dőltem hátra. Nem kellett sokáig várnom, hogy a kellemes bizsergés jöjjön, és hatalmába kerítsen.
Behunytam szemeim és forogni kezdett velem a világ. Régóta eltemetett, fakó emlékképek türemkedtek elő énem belsejéből, elkeveredtek a halk kocsmai zúgással, és belevesztek elmém zsongásába...
Felpattantak a szemeim! Egetrengető üvöltés rázta meg a barlangot. Egy pillanatra megremegtek a falak, s apró kövek potyogtak a fejemre. Egy hirtelen mozdulattal oldalra hengeredtem, és felemeltem a fejem. De váratlanul egy húsos mancs ragadta meg a derekam, és nyálkás állkapcsok mélyedtek a combomba. Vér spriccelt körülöttem a csupasz sziklapadlóra. Vicsorogva fölegyenesedtem és teljes erőmből hanyatt vágódtam. A belém csimpaszkodó orgling féreg feje hangosat koppant, ahogy a sziklának ütközött. Felnyüszített és elengedett. Ocsmány agyarai vértől voltak mocskosak és húscafatok fityegtek róla. Kizártam tudatomból a lábamban lüktető perzselő kínt, és nekiugrottam támadómnak. Egy gyors karomsuhintás, és az orgling fajzat átvágott torokkal szegezte dülledt szemeit vértől iszamos alakomra, majd pár pillanat múlva eldőlt, mint egy zsák.
Újra erőt vett rajtam a seb démoni ereje és zihálva rogytam a földre. A mindent ellepő csatazaj, pengék csörgése, húsba hatoló karmok, hörgések, kiáltások kavalkádján túl is tisztán hallottam a Melák bömbölését. Újabb suhintás, csontok reccsenése és egy hatalmas röffentés hallatszódott, majd a kígyózó barlang mélyéből egy sötét test vágódott ívben fölfelé, és egy csapat sivítozva menekülő orgling kölyök közé esett. Még az én sokat látott tekintetem is nehezen bírta a látványt: egy hatalmas, dagadó izmú, nehéz páncélokkal fedett galetki teste volt az - fej nélkül. A szörnyszülemény leharapta. Az iszonyatos torzó így is vagy fél tucat orglingot temetett maga alá. Amelyik kölyök túlélte a földbe csapódást, az most futott az életéért.
Remegni kezdtek a végtagjaim, ahogy keservesen küszködve féltérdre kucorodtam. Lábamból folyamatosan szivárgott a vér, apró tócsát képezve mellettem. Fény gyulladt a közelemben, és egy lángoló orgling harcos rohant el mellettem kalimpálva. Pár lépéssel arrébb sikoltás kíséretében összeesett és csendesen sistergett tovább. Reszkető kézzel, sietve tekertem a combomra az övemre csavarva hordott gyolcsot. A fehér anyag átvérzett ugyan, de a vérzést elállította. A művelet minden energiámat igénybe vette, és erőtlenül csúsztam a barlang falához. Körülöttem a csatazaj csendesedni kezdett. A csarnokban egyre több takarító és felcser jelent meg milgandokkal a kezükben. Körös-körül halomra gyilkolt orglingok tetemei hevertek temetetlenül. Több százan lehettek. Itt-ott még ellenállt egy-egy kisebb csoport, de a hátramaradt tisztogatóknak már nem sok dolguk akadt. Úgy tűnt, győztünk. De elég kevés galetki katona holtestét láttam. Vajon hol lehetnek a többiek?
Újabb robbanás rengette meg a csarnokot. A mélybe vezető, sötéten ásító barlangnyílásból füst tódult ki. Vajon miféle pokoli trükköt vetettek be már megint a mocskos orglingok?! A barlang megremegett, mintha földrengés rázta volna meg, majd távolodó léptek dohogásai hangzottak fel. A Melák! - hasított belém a felismerés. Elkínzott, fájdalmas bőgés hallatszódott, amelybe mintha galetki kiáltások és vezényszavak is vegyültek volna.
"Ez az!" "Talpra, fiúk!" "Menekül a bitang disznaja!" "Gyerünk, legények, nem szökhet meg!" "Márpedig én nem fogom itthagyni a fogamat." "Igaza van! Húzzuk el a belünket innét!" - Erre hangos zsivaly támadt, majd egy halk puffanás és meglepett morgások. Ekkor egy öblösebb, ám furcsamód ismerős hang vált ki a többi közül: "Gyerünk, talpra, a hétszentségit! Katonák vagytok, vagy lógó nyelvű kukacok? Tegyetek úgy, mintha vitézek lennétek! Megyünk és elkapjuk a rohadékot! Utánam! Rohaaam!" Erre harsány kurjongatások támadtak és vesztek bele a kerekedő, majd fokozatosan távolodó hangzavarba.
A gomolygó füstfelhő közben már betöltötte az egész csarnokot. Maró, kesernyés ízét a számban éreztem, miközben csípte a szememet.
"Délceg Kapitány!" - motyogtam félig önkívületben. "Az osztagom elmegy!" "Parancsára kapitány, szolgálatra jelentkezem!" "Nincs jelentenivalóm, uram." "Mily gyönyörű... Bárcsak láthatnám egy pillanatra..." - s magával ragadott az önkívület örvénye.
Milgandoltás után a laktanya mindig csendesen töltötte az éjszakát, távol a város zajától. Míg ott az éjszakai élet forgata nyüzsgött, addig itt csak a bóbiskoló őrszemek unott mocorgása törte meg a barlangok homályos csendjét. Feltehetően egykor a lakószinteket építő stratégák óvó keze jelölte ki a masszív barakkok helyét a csatornaszinti lejáratok közelében - biztonsági megfontolásokból. Márpedig, hacsak nem az eleven sziklafalba fúrja magát a támadó (mint ahogy az a Protoliskektől hemzsegő szinteken várható), a barakkok bevétele nélkül nem érheti bántódás a szintet. Ezért érezhetik többé-kevésbé biztonságban magukat a hegymélyi kolóniák, még most, háború idején is.
Délceg Kapitányt szerették a katonái. Nemcsak azért, mert - mégha sokat morgott is - alapjában véve emberszerető és szelíd volt, hanem mert ideje java részét a vitézei között töltötte, nem pedig a tiszti száláson, ahogy az egy kapitánynak kijárt volna. Most is a pislákoló esti fény mellett negyedmagával egy apró dohányzóasztalt ült körbe, és épp egy Csapodle-parti kellős közepében volt.
- Fölállt erre a takarító - hangzott Nótafa, az egyik közkatona rekedtes hangja, amint az asztalt körbeálló társainak épp élénk tagjeltésekkel viccet mesélt -, oszt aszongya: "Te Komorló! Tudod-e, mi a különbség a womath és egy bögyös menyecske között?" Nézett erre Komorló, nézett, de csak nem tudott reá mit feleni. "No - vágott vissza a takarító -, látod, milyen igénytelen vagy?"
Az osztag harsány röhögésben tört ki. Még maga Délceg kapitány is rötyögött, majd' kihulltak a lapok a kezéből. Még nem halt el a heherészés teljesen, amikor Nótafa, felbuzdulva sikerén, egy másikba kezdett:
- Hát azt ismeritek-e, hogy két tudós sétál a ...
- Ej, Nótafa, most már elég legyen! - vakkantotta Délceg Kapitány, akinek a lapjait is le kellett tennie, hogy kitörülje örömkönnyeit a szeméből. Jól megtermett, izmos férfi volt, vállra omló, barna hajjal, szénfekete szemekkel, ápolt, barna szakállal és vaskos, kiugró állkapcsokkal. - Ha még egyett mondasz, megszakadok - tapogatta az oldalát, majd oldalt fordult, és hunyorogva nézett körbe. A katonákon általános derültség lett úrrá. Tudták, ilyenkor uruk a szokásos célpontot keresi, akit ugrathat. Nem kellett soká várniuk.
- Te Morc! - Belémhasított a felismerés, hogy hozzám szólt. - Aztán, hogy állsz a nőkkel?
- Én, uram? - hebegtem, miközben próbáltam leplezni pirulásomat. - Nem szeret a fehérnép engem, uram.
- Ugyan már Morc! - ugrott közém és a Kapitány közé a kis izgága Nótafa, aki megint a figyelem középpontjába akart kerülni. - Mindenki tudja, hogy te még azt se tudod, melyik végén kezdődik az asszony! - újabb hahota, bár ezúttal kisebb, mint az előbb. Délceg Kapitány intett. Nótafa visszavonulót fújt.
- Morc, a teringettét! - zendített rá újból a Kapitány. - Beszéljünk, mint férfi a férfival! Ne mond, hogy nem csapod a szelet senkinek! A katonák minden sarkon azt pusmogják, hogy mostanában szokatlanul sokat forgolódsz őrjárat során az asszonyok között.
- Uram, ha szabad kérnem, instállom alássan, én... - izzadtam. Éreztem, hogy a kapitány sejt valamit.
- Igen-igen, Morc cimbora - játszott tovább a Kapitány az egérrel. - Gyerünk! Már régóta tudom, hogy van valakid. Gyerünk, ki vele: ki a szerencsés leányzó? Itt mindenki tudja, hogy a ki kinek a mátkája. Te sem lóghatsz ki a sorból!
Forgott velem a világ. Az nem lehet, hogy tudja! Márpedig, semmi kétség, most mindenki előtt közhírré teszi a titkot, s akkor nekem végem. Patakokban kezdett folyni rólam a víz - a többiek nagy örömére, akik egy-egy hangosabb kuncogással adták a világ tudtára, mennyire élvezik a dolgot. Tétova mozdulattal eltátottam a számat, de zsibadt nyelvem nehezen állt a szólásra.
- Ka-kapitány úr! Én... - ám ekkor finom kopogtatás zavarta meg a barakk esti életét. Többen elégedetlenül cümmögtek. Délceg Kapitány felállt, és öles léptekkel az ajtóhoz léptetett. Az ajtószárnyak kitárultak, és egy formás, testhez álló fekete tunikába bújt hölgyet pillantottunk meg az ajtóban. Ruganyos alakját csak még jobban kiemelték a ruha fodrai. Barnás bőre hóvirágként világított csupasz vállain, amit a ruha - furmányos módon - fedetlenül hagyott. Finom arcát áttetsző, fekete lepel takarta, s derékig érő, hullámos éjfekete hajzuhatag ölelte körül. A gyönyörű arcból pedig csak egy jádezöld szemepár csillogott bájosan a sötétben. Délceg Kapitány csinos férfiúi arcán mosoly terült szét.
- Álarc! Kedvesem! - mondta, s forrón magához ölelte a nőt. - Mondd, éjnek-évadján hogy kerülsz te ide?
- Délceg! Ifjú bajnokom! - suttogta a nő, miközben a férfi ölelésébe simult, s a szemei vonalán lehetett látni, hogy elmosolyodott. - Erre nincs időnk! Jer most velem! - fogta meg a férfi karját. - Fontos híreket hozok az invázióról... - nyomta meg az utolsó szó hangsúlyát.
- Csitt! Egy szót se többet - suttogta Délceg Kapitány, majd kézen fogta Álarcot és elvezette a szállására. Amint eltűntek a kapunyílásból, a katonák morgolódni kezdtek, és mindenki idegesen kapdosott a felszerelése és a páncélzata után. "Könnyen lehet, hogy a háború rosszra fordul!" - morogták innen is, onnan is. "Nyakamat rá, hogy az orglingok megint mocorognak!" "Egy ötösbe, hogy Álarc rossz híreket hozott a Kapitány úrnak." "Na, amilyen szerencsénk lesz, újabb éjszakai bevetésre számíthatunk."
Váratlanul egy kéz nehezedett a vállamra. Csak most vettem észre, hogy továbbra is úgy állok mozdulatlanul, mint aki karót nyelt.
- Valami baj van, pajtás? - tudakolta őszinte aggódással az arcán Nótafa.
- Ööö, nem dehogy - ömlött szét egy erőltetett mosoly az arcomon. - Minden rendbe' van!
- Jó - indult a priccse felé Nótafa - , de akkor ideje készülődnöd, mer' hamarost az orglingokkal megyünk birokra.
- Persze-persze - hebegtem erőtlenül, s tekintetem továbbra is az üres kapunyílásra meredt...
- Figyeljetek! Az egyik még életben van! - Léptek dobogása, majd feszült csend. Homályos árnyalakok hajolnak fölém. Meleg ujjak tapogatják végig a testem, míg egy másik kéz a lábamon lévő kötést igazgatja. Perzselő kín ránt vissza az eleven semmiből a valóságba, s egy mély mordulás kíséretében megfeszítem az izmaimat.
- Vigyázz! - szól egy rekedtes hang. - Gor! Tüzes vizet neki!
Hatalmas mancsok ragadnak vállon, és emelnek a magasba. Tehetetlen marionettbábuként vergődök a szorításban. Ernyedten lógó állkapcsaim közé valami kemény csövet dugnak. Fémes ízt érzek a számban, ahogy nyelvem a szájpadlásomhoz préselődik. Tűzforró magmaként csorog végig valami folyadék a bensőmben. Minden porcikám felizzik tőle. A bizonytalan körvonalak kitisztulnak. Ébredezek.
A füst már eloszlott a barlangban, csak a fekete falak és az utána maradt égett szag árulkodott róla. Élő katonát már nem lehetett látni a csarnokban - csak a felcserek és a takarítók, egyszóval az utóvéd szorgoskodott a tetemek körül. Az egyik tábori felcser épp előttem állt fehér köntösében és szenvtelen arccal szemlélt. Mikor visszatért szemembe az élet, szúrós tekintete kicsit megenyhült. Gyomorkavaró égetett szesz szaga csapta meg az orromat, ahogy egy tagbaszakadt, kopasz galetki elvette a számtól a kulacsot. Mitulen törköly ereje áradt szét a tagjamban.
- Délceg Kapitány! - hasított belém a felismerés. - Egyedül maradt! - üvöltöttem. A felcsert és a szolgát egy erőteljes karlendítéssel a padlóra küldtem, s a többi utóvéd értetlen pillantásától kísérten őrült iramban beviharzottam a némán tátongó barlangjáratba.
Alighogy a sötétbe értem, rögtön hullákba botlottam. Nagyrészt orglingok, tömegével, de itt-ott egy-egy bajtársamat véltem felfedezni. Aztán a barlang kiszélesedett. Mintha valami szörnyűséges vihar tombolt volna idelenn: mindenhol kenyérhéj gyanánt megtépett sziklák meredeztek bajlóslatúan. Beleborzongtam. Ilyen erőkifejtésre még egy képzett katona se képes. Itt szokatlanul sok, nagyrészt összezúzott páncélos katona testét láthattam a földön. A terem közepén egy kivájt üreg árválkodott, színültig telve fekete kátránnyal. A felszínén még mindig apró lángnyelvek táncoltak. Ahá, szóval ezt gyújtották meg a bitangok és innen ömlött az a fene sok füst is! A falakon pedig valami hatalmas bestia ökölnyomai éktelenkedtek. Az Óriás Orgling Melák!
Nyöszörgés ütötte meg a fülemet. A csarnok távolabbi vége felé vettem az irányt. Egy összeroncsolt arcú katona haldoklott egy mélyebbre vezető járat küszöbén. Leszakított végtagjai szerteszét hevertek, a test mégis mozgott. A fájdalomtól elkínzott szemekben őrület csillant, ahogy forrón rám meredtek.
- Nótafa! - kiáltottam, s kétségbeeseve hajoltam le hozzá.
- Kérlek... - nyüszítette elroncsolt ajkai közül - Kérlek...
Megértettem. Behunytam a szemem, ökölbe szorítottam a kezem, ütésre emeltem, és megtettem.
Pár pillanatig csak zihálva ültem meredten, majd nagy lélegzetet véve felegyenesedtem, és elszántan követtem a járatot. Nem kellett sokáig mennem, hogy az út végére érjek.
Megérkeztem a Halál éléskamrájába! A terem körülbelül ötven lépés széles, és legalább olyan hosszú volt. Becsléseim szerint közvetlenül érintkezhetett a csatornaszinti járatokkal, mert számos kivezető nyílása volt - igaz, mind akkora, hogy csak egy rugalmas galetki fért át rajta. Valószínűleg ez késztette arra az Óriás Orgling Melákot, hogy szembeforduljon üldözőivel.
Ahogy gyengécske infralátásommal körbenéztem, az osztag utolsó katonáit láttam szétszórva. A barlang tulsó végében pedig nem egy, hanem kettő hatalmas testet láttam. Tétova mozdulattal léptem közelebb, s elszörnyedtem a látványtól.
Az Orgling Melákok az orgling fajta legbrutálisabb példányai. Ám a lassan két hónapja dúló Orgling-háborúk során kitenyésztették mágikus mutációkkal ennek a szentségtelen fajnak a torz mását, az Óriás Orgling Melákokat, amelyeket a legkeményebb csatákban szoktak bevetni. Ilyenek vezetik a szintek ostromait is, amire nemrégiben volt is példa. Ezek a mutáns mágikus bestiák akkorák, hogy egy páncélozott galetki is kényelmesen átsétál a lábaik között. Egy ilyen leölése már-már a legendák szintjén mozgó hőstettnek számít napjainkban.
S alig hittem a szememnek, amikor két ilyen borzalom hevert a sziklapadlón. Egy hím, és egy valamivel kisebb nőstény. Látványuk tehetetlen haragot gerjesztett bennem: két ilyen rettenetre nagyobb hadseregeket szoktak küldeni, nem egy osztagot - mégha azt a legkiválóbb harcos vezette is, akit valaha is ismertem.
Mindenesetre a bestiák halottak voltak. Mindkettejük homlokába a Császár jelét vésték erős kezek. Elmosolyodtam. Ez csakis Délceg Kapitány műve lehetett. De hol van ő maga? Lehajoltam a földre, s alaposan körülnéztem. Bár a melákok hatalmas tappancsai félreismerhetetlen mélyedéseket hagytak a tömör sziklában, egy nagyobb csizmás lábnyomra lettem figyelmes, mely a csatornaszint felé haladt.
- A Becsület Pecsétje! - hasított belém a felismerés. - Minden Kapitány kötelessége, hogy osztaga élén menjen harcolni, s ott vesszen katonáival, ha kell. Ám ha úgy hozná a sors, hogy a katonák mind egy szálig elhullnak parancsnokuk mellől, a legnagyobb szégyennek számít osztag nélkül visszamenni a laktanyába. Egy jó katona a halálba is követi a parancsnokát! De az Ősi törvények ezt fordítva is előírják.
Elhűlve döbbentem rá, mit jelent ez. Délceg Kapitány - magára maradva - birokra kelt az Óriás Orgling Melákokkal, és győzött. S mivel nem találta meg a végzetét, a bosszú démonaként szállt alá a csatornaszintre, megkeresni azt. Tudtommal soha többé nem tért vissza.
- De hisz én még élek! - üvöltöttem föl. - Ilyenkor nem érvényes az Ősi törvény! Akkor... Miattam halt meg! Én öltem meg őt! Én! Én! - rikoltottam a semminek. A halottak meg csak hallgattak. A kínzó önvádtól marcangolva térdrehulltam. S ekkor valami furcsát vettem észre a padlón: egy kellemes, bódító illatú, csipkével kivert fekete selyemkendőt...
Ott álltam Álarc lakosztályának ajtaja előtt. Egy inas nyitott ajtót, s kissé furcsán nézett rám. Valóban nem lehettem túl szívderítő látvány: napok óta nem váltottam ruhát. Páncélom teli volt horpadásokkal és repedésekkel, és bűzlött az áporodott izzadságszagtól. Arcom a rászáradt vértől és koromtól volt mocskos, lábamon meg lassan elrongyolódott a hevenyészett kötés, amit még magam raktam fel. Tudtam, hogy ha nem vigyázok rá, elüszkösödhet, de ez most nem érdekelt.
- Úrnőm most nem fogad látogatókat! - közölte felsőbbrendű arckifejezéssel az inas, s már zárta volna rám az ajtót. Elmosolyodtam, amitől még félelmetesebbnek nézhettem ki, majd egy jól irányzott ökölcsapással leterítettem. Beléptem. Csizmám mindenütt bűzlő, véres nyálkafoltot hagyott a padlón.
A lakosztály egyébként ízlésesen volt berendezve - még a hegymélyi viszonyok közepette is fényűzőnek számított. Egy ideig tanácstalanul forgolódtam a faragott szobrok és faliszőnyegek keretezte folyosókon, míg végül egy lenge függönnyel elválasztott teremhez érkeztem, amely mögül hangok szűrődtek ki.
- Nemrég kaptam a hírt, hogy Délceg Kapitány osztaga mind egy szálig odaveszett! - hangzott egy szenvtelen férfihang.
- Nagyszerű - válaszolt egy nő, kinek hangját ezer közül is felismertem volna. - De mint hallom, két Orgling Melákot is vesztettünk.
- Sajnos, igen kedvesem. - Halottam, hogy egy férfikéz simít végig egy női testen, majd egy csók cuppant. - Ez a te kapitányod keményebb diónak bizonyult, mint hittük volna. Jó alaposan elcsavarhattad a fejét, ha neki mert vágni pár tucat fős osztagával egy ilyen csatának.
- Ugyan már, csak a dolgomat végeztem - nevetett Álarc. - Egyébként meg az ostoba fajankó nem tudott semmiről. Csak annyit mondtam neki, hogy egy kisebb orgling felderítőcsoport furakodott a lakószint közelébe, nehogy elriasszam a kelepcéből.
- Mindegy - nyújtózkodott a férfi. - A fő, hogy a célunkat elértük. S ha így haladnak a dolgok, még sokáig elhúzódik majd ez az Orgling lázadás.
- Pontosan úgy, ahogy a Mester akarja - mosolyodott el Álarc. - De nem gondolod, hogy ideje koccintanunk a tavalyi szüretelésű nemes óborral? Ezt a győzelmet csakis valami Isteni nedűvel lehet megünnepelni. Már szóltam Alázatnak, hogy hozzon föl egy üveget és két poharat. Nem tudom, hol késhet.
- Maradj csak itt, szívem, majd én megkeresem! - duruzsolta a férfi.
Lépések közeledtek felém. Palástolva a bensőmben izzó haragot, elhátráltam a sötétbe. A függöny szétnyílt és egy kifejezetten vézna testalkatú galetki jött ki hálóköntösben és papucsban. Sosem láttam ezelőtt. Biztos valami városi hivatalnok, vagy mágus lehetett. Egy hirtelen mozdulattal elkaptam és vasmarkaim közé szorítottam a gigáját. Arca eltorzult, vézna kezeivel markomat próbálta meg feszegetni - hasztalanul. Továbbra is a nyakánál fogva felemeltem, hogy arca egy szintben legyen az enyémmel. A lábai tehetetlenül kapálóztak.
- Á-ru-ló vagy! - suttogtam a képébe és még egyet szorítottam rajta. Egy halk reccsenés, és abbahagyta erőtlen rángását. Elengedtem. Rongybabaként hullott a földre. Megálltam. Szívem hevesen kalapált és nemcsak a félelemtől. Vettem egy mély lélegzetet és egy határozott mozdulattal félrelöktem a függönyt a bejáratról. Egy mesésen berendezett hálószobába jutottam. A kényelmes, balda-
chinos ágy előtt és a falakon selymes prémek sorakoztak. A fűtésről egy hatalmas kandalló gonsokodott, amelyben vidáman pattogott a tűz. Álarc rózsaszín plédbe csavart testtel heverészett az ágyon. Ébenfekete haja tengerként terült el. Megborzongtam.
- Máris visszatér... - fordult felém, s megláttam az arcát, mely előtt ezúttal nem volt fátyol. Kedvesét, Délceg Kapitányt kivéve soha senki előtt nem vette le a fátylát. Azaz...
Gyönyörű volt. Sokkal szebb, mint ahogy éjjelente álmaimban láttam. Fitos orrocskája, szelíden ívelt orcái és piros, aranyosan görbülő ajkai kiválóan illeszkedtek fekete hajzuhatagához és azokhoz a pokolian csillogó, zöldesen incselkedő szemtükrökhöz. Riadtan tekintett rám.
- Délceg! - ült ki arcára a csodálkozás. - Délceg, te vagy az? Jaj, de örülök! - Lelökte magáról a lepedőt és azonmód odarohant hozzám. Mintha maga lett volna a megtestesült tökéletesség, elhagyott minden erőm és elszánásom. Nem akartam megtenni, amit tudtam, hogy meg kell tennem.
Álarc hozzámsimult, átölelt forró kezecskéivel, és megcsókolt. Mintha mézízű nektár csöpögött volna reám és mohón nyeltem a gyönyört.
- Jaj, kedvesem - dörgölőzött hozzám. - Már azt hittem, meghaltál, annyi butaságot locsogtak össze a galetkik.
- Én... - kezdtem, de nem tudtam, mit mondhatnék. - Szeretlek. - Reszketés futott végig a hátamon, amikor rájöttem, mit mondtam. Álarc felsikoltott:
- Az Ősökre! Te nem Délceg vagy! - Ekkor el akart rohanni melllettem. Tudatosan képtelen lettem volna bármit is tenni, csak reflexszerűen kaptam el a karját. Mikor megpillantotta halott szeretőjének a függöny alól kikandikáló lábait, felsikoltott:
- Segítség! Gyilkos! Gyilkos! - rikácsolta. Bájos arcát elcsúfította a düh. Hálát adtam az Ősöknek, mert ez megkönnyítette a dolgomat. A távolból már léptek zaját hallottam közeledni. Bizonyára Alázat, az a pimasz inas riasztotta az őröket. Nem volt sok időm. Közeledtek.
Fuldokoltam a sírástól, ahogy felidéztem az emléket.
- Mert mi mást tehettem volna? Ha elkapnak, ugyan mit mondhattam volna? Hogy én egy elszeretett, becsapott és elárult Kapitány osztagának utolsó túlélője vagyok? Hogy nincs létező szitokszó ekkora gyalázatra? Hogy ilyenkor ölni kell? Mert mit tehet a galetki, ha ölni kell? - Nyeltem egy nagyot.
- Kezeim rákulcsolódtak a formás nyakra, és... Nem megy! Nagyon fáj! - Fogtam a következő boroskupát, és jó alaposan meghúztam.
- Persze nem hittek nekem. Senki se hitt nekem. Mert hát bizonyítékaim nem voltak. Elfogtak, pellengérre állítottak, megaláztak és elítéltek. Hosszú évekre rács mögé kerültem. A karcerben aztán nem foglalkoztak sérülésemmel sem. Érett férfiként zártak be és nyomorék aggastyánként engedtek ki. Azóta...
Csend. Csodálkozva emeltem föl a tekintetem. Megfagyott az ivó. Mindenki csak állt, és meredt szemmel bámult reám. Hallottak volna mindent? A csapos eltátott szájjal pislogott rám. Kezéből kiesett a pohár, amit épp törölgetett, és szilánkokra tört. Senkinek se rezdült meg még a szempillája sem. Tétova mozdulattal álltam föl.
A kimenőn lévő osztag parancsnoka elkiáltotta magát: Vi-i-gyázz! - Minden katona egyszerre vágta magát haptákba. Egy tucat csizma döndült a földön. Lassan, komótosan indultam a kijárat felé.
Tiszte-e-legj! - Egyszerre csapódtak fel a karok, és egyszerre szorultak ökölbe a kezek. Két kövér könnycsepp hullott ki szemeimből, ahogy elhagytam a helyiséget.
Nem tudom, meddig tartott a hazaút. Csak arra emlékszem, hogy átizadt testtel koszos barlangom elhanyagolt priccsére heveredtem, és vártam, hogy jöjjön az álom.
S akkor ott újra megelevenedett előttem az a jádezöld szempár...
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 31 szavazat alapján 8.2)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Jelmez naplója (Ősök Városa novella). Létrehozás: 2005. január 5. 10:45:26 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|