Vissza a Főoldalra
 

Karakterválasztás
Új karakter
Statisztikák
Fórum
Chat, üzenőfal
1. Játékos oldal
2. Játékos oldal
Rövid leírás
Gyakori kérdések
Tippek és trükkök
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
Pirojil és Fantusz
(Könyv)
Küldd el képeslapként!
A Gyilkosság LaMutban című könyv egy jelenete: Pirojil, a zsoldos Fantusszal, a kissárkánnyal üldögél a kandalló előtt.
Nézz szét a galériában!
VAlami BUG lehet (569)
Milyen fejlesztést szeretnél látni a Sárkányölőn? (931)
106.szint (20)
Ghalla Története (1)
Vén Golod meséi... (37)
A kalandozás is lehet kemény... (472)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:
A bajnokság döntősei
A dobogósok
A Nemzeti Bajnok
Az ezüstérmes
A Nemzeti Bajnok akció közben.
3. nap

Utoljára ezt küldték:
Szikrázó manahal
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 
 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | ...
Nézet:
Dóin csak kuncog mikor Vándor felhúzza és legbelül kellemes melegséggel tölti el az aggodalom, ami egy pillanatra körül veszi. Talán tényleg nem fog meghalni… főleg, ha még esélyt se adnak neki rá. Fabiotot őszinte csodálattal figyeli, miként az a varázslaton munkálkodik. Vár, míg mindenki felkészül, majd erősen megmarkolja kardját. Biztos benne, hogy akadna a férfiak között, aki kérés nélkül előre menne. De ha már így megsürgelmezte a tetteket, hát vállalja a felderítő szerepét.
-Sikítok, ha valami olyan áll utamba, ami gondot okoz… -mondta, majd a gödör széléhez lépve éppen csak egy hosszút szökkenve vetette a mélybe magát. Jáde kardján néhány rúna felragyogott, sejtelmes zöld fényt árasztva magából. Dóin minden rezzenő árnyékra felfigyelve várta a Karsi által látott nőalakot. Készen volt lecsapni rá, megküzdeni vele. Úgy érezte nagyon közel van hozzá valami, amit keres… valami, amiért mindent meg kell tennie. Készen állt „átadni a helyét” valaki másnak, aki a harcban többet tehet a társaiért.
 
- Megköszönném - biccentett esetlenül, már talpon állva. A tiszta kendővel, melyet ketté szakított, betekerte lemosott kezeit, de a gyógyitalt visszautasította: úgy gondolta, arra még nincs szüksége néhány vágás eltűréséhez. Mire ellátta magát, a többiek mind készen álltak a következő akadály leküzdésére.
A sokadszorra felhangzó, furcsán tiszta hang ismét egyszerre ejtette ámulatba és ijesztette meg. Ahogy a férfi szemeire, erre se tudott magyarázatot adni saját magának, arra pedig végképp nem, hogy mért kelt benne mind a kettő egy enyhe, mély, zavaró érzést, amit nem tudott megmagyarázni, ám semmiképp se nevezett volna kellemesnek sem. Se félelem, se szerelem, se harag nem hasonlított erre.
Tartott az ismeretlen hatalommal rendelkező viharmágustól, aki lenyűgözte a boszorka számára oly furcsa megjelenésével és viselkedésével.
... Csak úgy, mint az arcán fénylő vízcseppek - a józan paraszti ész, mely Karsinak adatott (aki a maga mezei praktikáival és trükkjeivel kimerítette egyszerű mágiáját), közönséges verejtékcseppeknek nyílvánította őket, ám a boszorkány sejteni vélte, hogy nem erről van szó. Kissé elnyílt szájjal belemerült a gondolataiba és a hangba, s mikor feleszmélt, a megremegő ezüst pupillákba meredt, melyekben nem látott semmit, csak a hatalmat és a szépséget.
- Köszönöm - mondta halkan, nem sütve le szemeit, csupán pár lépéssel alrébb sétálva, hogy ne kelljen pironkodnia.
Semmiképpen se megy előre: csakis Dóint követve ereszkedik le a taszító mélyésgbe.
 
Fabiot maga is kivette a részét a munkából. Hátrébb lépett egy lépéssel a bárdtól, lehunyta a szemét, széttárta a karját s énekbe kezdett. Furcsamód ez nem is dal volt, csak egyetlen hosszan kiejtett hang, ám olyan embertelenül tiszta, mintha csak egy hangvillát pendítettek volna meg. Ahogy föld felé fordított tenyereit emelni kezdte, olyan szél kezdte zilálni saját és Dóin haját, melyet arcukon nem éreztek. Amikor már a vállánál magasabban járt keze, de feje búbja fölé még nem ért, a hangnak vége szakadt, mintha nem is lett volna.
-Most már nyugodtan megismételheted a halálugrást, könnyű leszel, mint egy tollpihe.
Bólintott, majd a fejvadászhoz lépett:
-Most te következel. Rögtön kardod után megbízhatsz mágiámban is.
Jobbnak látta letisztázni ezt, mielőtt védtelenül varázsolni kezd. Noha eddig még nem mutatott ellenszenvet a mágiával, vagy vele kapcsolatban Jak, ám a viharmágus úgy vélte, a legkevésbé emberi indítékokkal ez a figura rendelkezhet. Hasonló rituálé következett, mint előbb, s miután a többiek már valamilyen segítséggel már föl voltak vértezve, a boszorkányhoz lépett.
-Ha nem bánja... -hagyta nyitva a mondatot, majd hozzáfogott. Karjait oldalt nyújtotta, szemhéját lehunyta, s nem kellett sok képzelőerő ahhoz, hogy az ember azt higyje, most egy szakadél fölött készül átsétálni egy néhány ujj vastag kötélen. Vonásai kisimultak, nem látszott rajta erőlködés. Mintha számára a legtermészetesebb volna így átmenni a szakadékok fölött. Kinyitotta száját, s az a borzongatóan tiszta hanggal ismét nekikezdett a szertartásnak. Arcán, orrán, ajkán kristálytiszta vízcseppek gurultak végig, néhány közülük elidőzött álla gödröcskéjében. Hangja elhalt, s mikor kinyitotta szemét egyedül Karsi láthatta, ahogy ezüst pupillája megremeg, mint egy feneketlen tó, melybe kavicsot dobtak egy régi, titkos éjszakán.
 
Enger kedvetlenül elmondott a csapatra egy levitációt, illetve önmagára egy repülés varázslatot. Igyekezett spórolni az erejével, még egyetlen ellenfél sem volt a láthatáron, kár lett volna néhány gödör és kavics miatt kifárasztania magát.
- Hölgyeké az elsőbbség, az imént is nagyon sietős volt már. - fordult Dóinhoz, aki ma már túl volt egy sikeresen szabotált öngyilkossági kísérleten. - Remélem ennél a gödörnél komolyabb akadályba nem fogunk ütközni, soha.
 
Vándor, könnyedén felhúzta az ostoba leányzót. Majd mint egy szigorú apa föléhajolt, és vaskos mutatóújával megfenyegette a lányt.
-Ejnye! Ha meg akarsz halni, a következő csatában magam elé engedlek.
Majd közeleb hajol, és a fülébe súg valamit. Amit csak ketten halhatnak.
-Legközelebb rúgd segbe őket, abban még én is segítek!
Majd felegyenesedik, és ismét a luk felé fordul.
 
Ha a bárd bokája valóban megsérült Fabiot gyorsan ellátja, közben Engerhez szól:
-Varázsló! Noha a levegő mestere én vagyok, segíts mindenkire rámondani egy Repülést vagy Levitációt. Nem vesztegethetünk több időt!
Azon nézetét már nem osztja meg, miszerint a Kötéltrükknél egyszerűbb mágiát is lehetett volna használni. Egy kis fájdalom talán kijózanítja Dóint, hogy ne csináljon hasonló ostobaságokat a harcban. Akkor aztán felváltva menthetnék meg a leányzót.
 
A zuhanásba kezdő bárd jobb lábára egy kötél tekeredett és a lány így alig egy méter szabadesés után alighanem megúszta egy bokaficammal. A kötél vége a szakadék szélében volt, mint ha a sziklából magából nőtt volna ki.
- Ilyen gyorsan csak ennyi telt. - szólalt meg Enger, a gödör szélére lépve - Lebegést elmondani, túl sokáig tartott volna. - ezután a barbár felé fordult - Vándor, húzd fel, én aligha bírnám el. Ha valaki hasonlóra készül, szóljon és kap lebegést. - közben azért folyamatosan a gödörre sandított, kigyullad vagy elszakad-e valamilyen idegen forrásnak köszönhetően. Ha nem a kötél is meg fogja tenni a csapat lejutására.
 
-Na jó! -ugrott fel guggoló helyzetéből Dóin. -Ezzel így nem jutunk semerre. Ha erre kell menni, erre kell menni. -azzal hátat fordítva a mély gödörnek végignézett a csapat varázstudóin. -Karsi, Fabiot, Orion... Enger? Melyikőtök tart meg? -kérdezte megrándítva vállát, majd elengedve magát hátradőlt, hogy megkezdődő zuhanása a gödör mélye felé végre cselekvésre késztesse a csapat illetékes tagjait...
 
- Kötelet előteremteni nem különösebben nagy mutatvány, de ha elég lassan ereszkedünk le a lebegéssel se lehet gond, kivéve ha valami csapda vagy ördögfajzat megtöri a mágiát. - bár az utólag már senkit sem tudna zavarni - Igaz a kötelet meg ránk gyújthatják, vagy elvághatják. - ami megint nem zavarhatná túl sokáig, a csapat egyik tagját sem. A varázsló abban az egyben lehetett csupán biztos, hogy ő nem fog előre menni.
 
-Szárnyas női alak... -Dóin homlok ráncolva guggolt Karsi mellé, majd levéve zsákját hátáról egy tiszta kendőt és egy üvegcsét vett elő, benne értékes gyógyitallal, amit a boszorkánynak adott. Úgy gondolta annak kezeire még nagy szükségük lehet. -Sok mesét ismerek. Erinyis vagy sucubbus lehet... talán. De fogalmam sincs, csak mesékből ismerem a pokol néhány teremtményét. De az biztos, hogy ha csak úgy lelebegünk, mindenféle biztosíték nélkül, könnyen bajt hozhat ránk. Most már tudja, hogy itt vagyunk.
 
Vándor úgy halgatta a beszámolót, mintha legalábbis egy esti mesét mondtak volna el neki. Hümögött magában egyett, majd megszólalt.
- Azt már tudjuk, hogy nincs más út, már csak azt kellene megbeszélni, hogy hogyan jutunk le oda.
Még most sem igazán örült, a lebegés gondolatának, így egy ötlet formálódott meg agyában.
-Nem lehet esetleg egy lépcsőt, vagy egy kötelet elővarázsolni a semmiből? Esetleg magába a luk falába egy lefelé vezető járatot létrehozni?
 
- Hát... - motyogta, miközben meredten bámulta kézfejeit. Felemelte balját arca elé, s hitetlenkedve nézte.
Hirtelen leeresztette, tekintetével Fabiotot kereste.
- Jól teszik, ha odafigyelnek arra a lebegtetésre: ha leesünk, karóba leszünk húzva - mondta halkan, majd elmondta, hogy mi mindent látott, egy percig se vesztegelve feszültségkeltéssel. Közben óvatosan belenyúlt táskájába, hátha talál valamilyen kendőt, amivel legalább kicsit megtörölheti eső áztatta, vérző kezeit.
- Ki lehetetett az a nő? - kérdezte végül, tekintetét a környező arcokon végighordozva, hátha valaki tudja a választ. Talán kétszer is meg kéne gondolnia, hogy tovább megy-e velük...
 
A boszorkány lehunyt szemhéjai mögött megelevenedett a világ, szellemszerű alakokból bontakozott ki a valóság ismét. A Fürkész sebesen futotta végig lefelé a métereket, az alján mindenfelé hegyes kövek borították a talajt. Valószínűleg direkt omlasztották őket ide. Egyetlen, ugyanekkora járat folytatódott egyenesen előre. A kicsavarodott cseppkőszerű-szerű képződményekre alakok voltak fölnyársalva. Fölismerhetőek voltak a modern páncélzatok sziluettjei, ám az áldott sötétség elrejtette a bennük rothadó katonák testét.
A folyosó ezután kiszélesedett és egy hatalmas terembe torkollott. Egy sűrű, méregzölden fortyogó tó közepe fölött lebegett egy bonyolult mágikus szimbólum, ami maga volt a két idő közti kapu. Lenyűgöző látvány volt és még így, a mágián keresztül is érezni lehetett a hatalmát. Olyan volt, mint egy hatalmas hangvilla mely körül hangtalanul rezeg a levegő. Körülötte három pokoli szimbólum pislákolt: elég volt csak rápillantani és, bár nem ismerte őket, Karsi érezte, ahogy hatásukra alattomos fejfájás kezd eluralkodni rajta. Ezekkel mindenképp kezdeni kell majd valamit. A teremből kisebb járatok indultak mindenfelé, valószínűleg a szolgák undorító lakhelyei. Éppen tovább indult volna, amikor megérzett valamit. Megfordult s közvetlenül mögötte egy szárnyas női alak mosolygott megvetően, majd kinyúlt kezével. Az apró kristálygömb szétrobbant kezében s ő fölébredt. Kézfejéből több vékonyka vérpatak indult meg.
 
- Miért akarunk mi egyáltalán lemászni oda? - böki ki a szívét nyomasztó keserves kérdést, és pár másodpercig fürkészi a mélységet. Ezt hamar megbánja, hioszen tériszonyos, és inkább hátrál pár lépést, hogy valamivel nagyobb biztonságban érezze magát. Gyorsan továbbfűzi a gondolatmenetet, még mielőtt bárki lehordaná. - Ki mondta, hogy erre kell mennünk?
Valószínűleg hamarosan kielégítőbbnél kielégítőbb válaszok fognak záporozni, és miután mindezeket meghallgatta, féltérdre ereszkedik, fűzőjének számos rojtja közül előkeres egy vékony, finom mívű láncra fűzött, kisebb diónyi, zöldes színű gömböcskét. A láncot mutatóujjára hurkolja, és olyan halkan, hogy talán ő se hallja, hogy mit mond, szavakat suttog.
Nem foglalkozik a többiekkel, csak a felderítő mágiára koncetrál, hogy biztos jól sikerüljön - hiszen bárkivel előfordulhat, hogy hibát ejt, főleg ilyen körülmények között.
 
-Nekem mindegy -felelte Fabiot szinte suttogva- debármit is teszünk, tegyük gyorsan. Nem tudhatjuk mennyi idő, mire elérik a fattyak a karonákat, illetve, hogy azok mennyi ideig képesek kitartani. Minden egyes perccel, amit elvesztegetünk, egy újabb halottjuk lesz. Noha ismerem a felderítő mágiákat nem vagyok bennük túl jó. Inkább valaki másnak kellene elvégezni.
 
- Egy fáklyát kéne lehajítani, legfeljebb várunk egy keveset, ha az egész gödör lángra lobban. - szólalt meg az elf varázsló. Az utóbbi időben látszólagos némasági fogadalmat tett, melyet semmilyen groteszk vagy nevetséges látvány sem tört meg. Igen áldásos időszak volt ez a csapat életében, hiszen számos cinikus, gúnyos vagy egyszerűen gyönge megjegyzéstől kímélte így meg, az egész kompániát. Bánhatják, hogy ilyen röpke, szemvillanásnyi ideig tartott csupán. - Ha valaki hópehelyként akar leszálingózni, örömmel előre engedem, sőt még segédkezem is. - itt egy alapos hátsón billentés fogalmazódott meg benne, amit biztonsági okokból, nem tett szóvá - Az élő felderítő a legmegbízhatóbb, - Orionra sandított, vajon lehetne fogadni, hogy egy esetleges démon mennyi idő alatt fogyasztja el? - de ha meghallgattok egy szerény tanácsot, rá kéne szánni az időt, hogy mágiával felderítsük a dolgokat. - szája elé emelte öklét és megköszörülte a torkát - Persze az istenek mindenkinek megadták, az öngyilkossághoz való elidegeníthetetlen jogot.
 
A troll, aki idáig némán és gondolataiba merülve lépdelt a többiek mellett, most megszólal:
- Vele értek egyet - int Orion felé. - Az ő javaslata tűnik a leggyorsabbnak. Attól tartok, már túl vagyunk azon a ponton, hogy habozhatnánk. Neki kell mennünk az ismeretlennek.
 
Vándor is lenéz a mélybe, és nem lát más megoldást. Talán meg lehetne próbálni egyenként lemászni, de azt biztosan nem élnék túl páran! Valóban csak a mágia maradt, amibe beleborzong. Lebegni, pfüü!
-Talán kereshetnénk egy másik, kevésbé vezsélyes lejáratot. Nincs erre valamilyen másik luk, ami csatlakozik ehez. Ahol le lehetne mászni. Mágikusan nem lehetne felderíteni a terepet, talán nem kerülne annyi erőbe!
 
Szíve hevesebben vert, s a hirtelen jött esőtől százával tapadtak arcára a hajszálak. Gondolatok futottak százszámra a fejében, hajtotta az indulat. A közelgő harc íze elöntötte a száját, s füle mögött kezdett kopogni, basszust adva a sziklákon kopogó esőnek.
- Erre van egy varázslat... lassú zuhanás, talán - mondja Enger és Gród felé fordulva - Az egész csapatra ketten könnyen el tudjátok mondani, nem? Akkor nem zúzzuk magunkat halálra a mélyben!
Utoljára még lenézett a mélybe, aztán hangosabban szólt a varázslókra:
- Gyerünk már!
 
Orion beszédének végére egy robbanás tesz pontot, melyet több másik követ. Nem hasonlít semmire, amit eddig tapasztalhattak, nem egy tűzgolyó becsapódása és nem is egy bányajárat beomlása. Mint egy hatalmas reccsenés, vagy hasadás, egyetlen szívdobbanásnyi fájdalmas akkordba sűrítve. Miután a kalandozók első rémületükből ocsúdva ráeszméltek, hogy nem őket támadják, a hang irányába kezdtek kémlelni. Néhány lerombolt sziklaalakzat tárult szemük elé, ám az ellen tábora még mindig rejtve maradt előttük. Csakhamar több kormos porfelhő emelkedett magasba, s mind újabbak csatlakoztak hiozzájuk. Végszóként az eső is megeredt, ám olyan természetellenes hirtelenséggel, mintha csak egy csapot fordítottak volna el. A robbanások és a villámlások okozta árnyéktáncban a kalandorok alakokat véltek felfedezni, groteszk figurákat, amik olyan rémálmokból léptek elő, melyeknek még létezését sem meri magának bevallani az ember. Mindegyik a robbanások felé látszik igyekezni, noha könnyen a képzelet játékei is lehetnek. Az ostromgépek néhány perc múltán elhallgatnak. Fabiot indulást vezényel. Láthatóan ő az egyetlen, aki örül az esőnek. Borotvaéles sziklatarajak közt vezet útjuk, míg el nem érnek egy legalább száz láb magas kiemelkedéshez. Annak lábánál, egy jó húsz lépés átmérőjű lyuk körül, tetemek és testrészek szétszórt kavalkádja tűnik fel. Valószínűleg felét sem látják a sötétség miatt. Az áldott éjszaka valahogy valószerűtlenné teszi a bűzös mészárszéket: a végtagok, testek és testnedvek formájukat vesztik, így aztán könnyebben kizárhatók a tudatból. A lyuk széléről letekintve nem látni le az ajláig. Egy ledobott kővel, vagy fényforrással meghatározható, hogy nagyjából dupla olyan mély, mint amilyen magas. A széle alig ad kapaszkodót, nehezen mászható és lassan. Más módot kell találni a lejutásra.
 
Dóin arcára kissé riasztó arckifejezés ül, s mintha végtelen harag kezdene tombolni benne. Győzni fognak, győzniük kell! Győzni akar... Finom ujjai elfehérednek, ahogy megszorítja a kard markolatát és szabadon maradt kezével megszorítja felkarját szorító boszorkány kezét. Talán azt akarná, hogy Karsi az ő erejéből merítsen, minek eredetét talán önmaga sem értene, ha a kard markolata nem simulna, mi több, szorulna a tenyerébe.
-Induljunk... -suttogja, majd lassan, de határozottan lépni kezd. Nem szeretné, hogy Karsi úgy érezze, magára hagyja, így még egyszer hátrapillant a boszorkányra. Mintha végtelen komolysága elillanna, úgy mosolyog, kedvesen, gyermekin a boszorkányra, ám mikor újra előre fordul, ismét kemény vonásokkal néz végig a tájon. Még egy mélyet sóhajt, majd tovább indul, készen szinte bármire... mintha a kedves fél-elf lány valahol mélyen önmagában elveszett volna, s a helyébe egy komor harcos lépett, aki nem vágyik másra, csak hogy bizonyíthasson, hogy tovább mehessen... hogy ellökhesse, aki az útjába áll.
 
Orion előrébb lépdel, majd a csapat előtt megáll, háttal nekik. Keze láthatóan valósággal rászorul a furulyára, amit maga mellett lógat. Lassan, egész fejét forgatva néz körbe a borzasztó tájon, majd megint az ég felé, mintha onnan várna egy jelet.
Először hátra tekint, úgy a válla fölött, szemével a varázslókat keresve, aztán teljesen megfordul.
- A szavak ideje elmúlni látszik - kezdi a mondandóját - de őrizzük meg hidegvérünket. Terv kell, és megúszhatjuk a mészárlást - emeli fel a hangszert, s az ember azt várná, hogy menten a levegőbe dobja a karját - a varázslók segítsék a harcosokat, aki tud távolról támadni, az pedig segítsen nekem fedezni őket: ha eddig nem tudtak megölni minket, most sem fog nekik sikerülni! Nem hátrálhatunk meg.
Nem ad ma sokat a színpadiasságra, mert annál ő is idegesebb: újra a hátát mutatja a kalandozóknak.
- Hát akkor... előre, bassza meg!
 
Az őszinte reakció nem marad el a boszorkány részéről: torkából rövid, mindenki számára jól hallható, nyüszítés szerű hang tör fel, ahogy rámered az ocsmány tájképre. Riadtan kapja ajkai elé kezeit - a hangot a megengedettnél hangosabbnak ítélte -, megtántorodik s nem hogy Dóin mellé húzódna, egyensen a háta mögé menekül. Szörnyű remegések közepette rátör a tömör iszony.
Egyáltalán nem valószínű, hogy hallgatna Dóinra, ha nem gyökerezett volna földbe a lába.
- Ezt nem fogjuk túlélni... ezt biztos nem fogjuk túlélni - suttogja elfúló hangon, görcsösen kapaszkodva a lány felkarjaiba.
 
Vándor is tátva maradt szájal issza magába a látotakat, majd tőle szokatlan módon tömören fejezi ki véleményét.
-Ejha!
Bár a látvány nem mindennapi, nem érzi szükségét a fegyvereinek. Inkább a többiek reakcióit figyeli. Most talán lessz valaki, aki végre elárulja a bensőében tomboló érzelmeket.
 
Dóin eddigi derűlátása egy pillanat alatt szertefoszlik a szeme elé táruló képtől. Kissé elfintorodva csúsztatja kardja markolatára ujjait és szorosan Karsi mellé húzódik. Nem félelemből, pusztán bátorságot merítve a boszorkány jelenlétéből. Elhűlten bámulja a tájat és reménykedik, hogy az állatokat nem érte el ez a rémes vég… már csak maga miatt is nagyon reméli.
-Elkezdődik hát… -sóhajtja csendesen, végül úgy dönt, jobb szeretné a kezében tudni kardját és óvatos mozdulattal kivonja. –Maradj mellettem… kérlek. –suttogja Karsira nézve, tekintetében némi bizonytalanság csillog, de valahol mégis ott rejtőzik az elszántság és kíváncsiság fénye. –Maradj mellettem… vigyázni akarok rád… vigyázzunk egymásra.
 
Sziklatarajak árnyékában áll meg a csapat. Nem természetes képződmények, ez rögtön látszik. Előttük a táj mintha a természet gonosz tréfájává változott volna: kicsavarodott sziklaalakzatok meredeznek a kopár földből. Néhol bűzös láppá kocsonyásodott, máshol homoksivataggá őrlődött a talaj, a fák és cserjék pedig élve rohadásnak indultak. Dagadozó gyökereik, ágaik lüktetnek, néhol genny patakzik belőlük. Ahogy a kalandozók jobban megnézik, spirálba gyűrődött a talaj, mintha egy hatalmas, szentségtelen rudat forgattak volna meg a földben.
 
Hirtelen ijesztőbbnek találja a lány szóáradatát, mint bármi mást a széles-nagy világban. Ám a bölcs Apuleus szavainak hallatán kénytelen elmosolyodni.
- Ezzel nem tudok vitába szállni... És mindig is utazni kívántam, csak nem volt meg... az alkalmam... jobban mondva, a bátorságom.
Dóin szinte időt se ad neki a válaszra, máris sarkon fordul, és Fabiottal kezd eszmecserébe. A boszorkány Orionra tekint, elnyúzott mosollyal az arcán vállat von, majd fejét lehorgasztva, a beszélgetés foszlányait elkapdosva menetel tovább.
Ismerte jól ezt a vidéket: egész gyerekkorát itt hancúrozta végig, na meg ifjúkora hajnalát is - természetesen, azt már másképp. Hirtelen felsandított az égre, de nem jutott róla eszébe egy férfiszempár se, de még csak egy neki tett igéret sem.
Csodálkozva pillant Dóin feje búbjára, ahogy az félig vállára hajol, visszarántva őt a semmiben tett kirándulásról. Nem szól semmit, csak mosolyogva kihámozza karját, amivel átfogja a fél-elf vállát, és tovább dúdolja az indulót.
"Nincs már sok hátra... nincs már sok hátra... Jajj, csigavérű idő!... Mindjárt, mindjárt..."
 
Mosolyogva figyeli Dóin hátát, ahogy Karsihoz rohan és megcsóválja a fejét. Ha a szem a lélek tükre, akkor Fabiot lelke most nevet. Nem gúnyosan, csupán boldogan. Néha a boldogság nem pusztán a fájdalom hiánya. Hangosan nyikordul páncéljának eresztéke, ahogy megbotlik egy vakondtúrásban, s majdnem hasra is esik. Lehervad arcáról a mosoly. Neki a feladatra kell koncentrálnia. És vigyáznia mindenkire... gyíknak lába a gyorsabb mozgáshoz, egy korty levegő a villámsújtáshoz, aranynak füstje, hogy mi eltűnt...
 
Dóinnak egy pillanatra nehezére esik lélegezni, majd egy olyan mélyet sóhajt, amit talán még az élen haladó Vándor is meghallhatott. Aztán észbe kapva rezzen össze és zavarba jőve néz körül, végül elpirulva szalad Karsihoz és belé karolva a hajába fúrja teljesen elvörösödött arcát.
És íme, a nagy jáde harcos Ezel kiválasztotta...
 
Fabiot kinyúl és finoman felfelé emeli Dóin állát, hogy ismét a szemébe nézhessen. Mozdulata határozott, mégsem tolakódó. A kesztyű pedig valóban olyan puha bőrből van, mint amilyennek kinéz.
-Részemről a szerencse.
Kezet csókol, majd mosolyogva tovább indul, hogy ne maradjanak le nagyon előző helyüktől, persze úgy, hogy a bárd tarthassa vele a lépést.
 
 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | ...
Nézet:
Kérdések | Vélemények | Egyéb | Szavazások

A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.
A fórumban történő hozzászólások valóságtartalmáért, minőségéért semmilyen felelősséget nem vállalunk.