-Nagyon feszültnek tűnik -jegyzi meg- Nyugodtan telepedjen le ide mellénk. Esetleg tehetek valamit, hogy kicsit kiengedjen..?
A viharmágus füle természetellenes sebességgel válik céklaszínűvé, gyors torokköszörülések közepette menti a helyzetet, ahogy tudja.
-Úgy értem, khm.. esetleg.. esetleg pipázik? |
Mély levegőt vesz, és idegesen fújja ki, ahogy a viharmágus tekintetét követve szétnéz ő is.
- Hát, én biztosan - jegyzi meg. Egyik lábáról a másikra helyezi súlyát, szemeivel mindig más fürkészni valót keresve.
- Remélem van még bor a táborban, mert én bizony inni fogok, amikor visszatérünk - jegyzi meg csöndesen, s ha talál a közelben egy tuskót, leül rá, nehogy a földre rogyjon. Lázasan töri a fejét, hogy a hátralévő időt mivel töltse, de semmi nem jut az eszébe. Már nem érdekli az se, ha gyávának tűnik: legszívesebben már ő is menne, mert ez a várakozás teljesen kikészíti. |
Fabiot felpillant a boszorkányra, arcán nem tükröződik negatív érzelem. Szája sarkában még mindig az előbbi nevetés visszhangja bújkál. Kifújja a füstöt és biccent az érkező felé.
-Jó reggelt Karsi. Miután az utolsó katona is elhagyta a tábort, rá nagyjából fál órára indulunk legkésőbb. Addig még van idő készülni, már ha van még mit. Szerintem -néz végig a csapaton- már mindenki tűkön ülve várja az indulást. |
A választ hallva egy rövid időre teljesen meg is feledkezett a gyomrát egyre jobban markolászó délelemről. Végigméri a jó leventét, és nem tudja megállni, hogy el ne mosolyodjon.
- Tökösök, mi? - emeli meg szemöldökét kacéran. - Na, majd meglátjuk, ha túléltük - búgja, jó előre goldolván manatartalékainak feltöltésére. Végülis... tudja is a katona, hogy mi az a boszorkány?
Végigméri a többit is, majd tekintete újra megállapodik a barna bőrűn. Túlélik egyáltalán?
Csöndben marad, most már figyel is. Végignézi, ahogy kivonulnak az emberek, s karjait összefonva várja, hogy követhessék őket. Tenyerei lehetetlenül izzadtak.
Dóinék közelében marad, a lány optimizmusa viaskodik benne Fabiot szavaival. Egyre valószínűbbnek tartja, hogy menten elájuk az izgalomtól. Falfehéren, kiszáradt ajkakkal közelebb lép.
- Üdv - nyögi ki, s megnyalja ajkait, majd belekezd az elcsépelt mondandóba: -, nem akartam kihallgatni a beszélgetést... de, na... így esett. - Fabiotra néz, s latolgatja magában, hogy szóvátegye-e az éjszakát, de végülis csöndben marad: a viharmágus is biztos jobban fog ennek örülni. - Mennyi időnk van még? |
A felvetésre maga is felnevet. Soha sem voltak olyan ambíciói, hogy megénekeljék tetteit. Elvégre eddig is csak a dolgát végezte, ahogy ezután is azt fogja. A hősök különben is jó képűek, van nagy kardjuk meg fehér lovuk. Neki nincs kardja, és egy árva macskája sem volt, soha.
-Önt talán, ifjú hölgy, engem nem valószínű. Én nem az a fajta vagyok, akikről dalok szólnak. És különben is, mit kezdenék azzal a sok népszerűséggel?
Szemei versenyt villognak vigyorával az elképzelésre. |
| -Én mindent meg fogok tenni a győzelmünkért, ami csak tőlem telik és bizonyára mind így vagyunk ezzel. Miért ne győznénk?! -sóhajt kissé elmerengve, majd vidáman elmosolyodik és feléledő lelkesedéssel fordul Fabiot felé. -Egyszer még egy fogadóban, a tűz mellett ücsörögve fogjuk hallgatni a rólunk szóló balladákat! |
Fabiot figyelmesen nézi a pengét, mely tucatnyi évszázad súlyával pillant vissza rá. Pillant vissza? Megrázza a fejét, csak úgy röpködnek tincsei, majd tekintetét Dóin szemeibe fúrja.
-Jó kis kard ez. Erős mint egy bika és kitartó mint egy szikla. S a kéz, mely forgatja, pedig kecses, mint egy táncos.
Végigsimítja amulettjét és felnéz az égre, melyet mostanra mattszürke, lehangoló fellegek töltöttek meg.
-Nem kell futnia, míg forgatni tudja. Az után pedig... a győzelem, vagy Adun csarnoka. Khm.. elnézést, mindig patetikus leszek, amikor világvége hangulatom van. A félelem szerintem akkor is rendjén való dolog. Aki nem fél, az az életét unta meg.
Ezzel mintha nem is Dóint akarta volna győzködni. Minden esetre mosolya már őszintébbnek látszik, mint előbb. |
| -Nem... Bár nem egy túl fordulatos történet... már ami az én részemet illeti benne. -mosolyog kicsit bátortalanul Fabiotra. Mesélne magáról és hogy miként keveredett egy több ezer éve halott harcos az életébe... de fél, hogy a viharmágus túl beszédesnek, vagy inkább őrültnek találná. Tekintete visszairányul a fegyver díszes pengéjére. -Ha majd harcolunk... az érdekes lesz. -motyogja és a többesszám alatt, mintha nem a viharmágusra, vagy a csapat más tagjaira utalt volna. -Bocsánat... azt hiszem most kezdtem el félni. -neveti el magát zavartan, miközben visszacsúsztatja hüvelyébe a kardot. |
Fabioton a sor, hogy megköszörülje a torkát. Elhárító mozdulatot tesz a kezével, arca elárulja, hogy leginkább ő kérne elnézést a túl bizalmas gesztus miatt, de végül csak ennyit mond.
-Egyszer szívesen meghallgatnám a történetét. A bárdok mindig is csodás mesélet tudnak, de mi lehet izgalmasabb, mint magának a bárdnak a története?! Persze, csak ha nem veszi tolakodásnak.. -hagyja nyitva a mondatot. |
| -Nem szívesen válok meg tőle... -vonakodik, de végül kihúzza a kardot hüvelyéből. A penge viszonylag széles, jádekőből faragott, idegen rúnákkal csordultig díszített fegyver, ami a mellett, hogy hegyes, éles is. A markolat furcsán hatalmasnak tűnt Dóin kezében, két összecsavarodó kígyó fogta közte a kard gombjaként szolgáló tojás formájú ékkövet, ami a pengéjével megegyező volt. -Valóban nem közönséges fegyver... a teljes hatalmát nem ismerem, de ha megbocsátja... nem adnám ki a kezemből. -egy pillanatig vár Fabiot reakciójára, ez nem bizalmatlanság volt, a fegyver már sok bajt hozott rá, nem akarta, hogy esetleg a viharmágusnak is ártson. -Amit tudok róla, hogy egy több ezer éve halott harcos, Ezel kardja volt és egy nagyobb gyűjtemény része. -Dóin torkát megköszörülve fordította el arcát Fabiottól, majd kicsit kedvetlenebbül folytatta. -A szemem is ennek a... mondhatni fegyverzetnek egy darabja. Ez vezetett el a kardhoz. Elég... hosszú az én történetem... |
Fabiot kinyújtózkodik, csontjai ropogását elnyomja teljes vértjének csikorgása. Mindezen mozdulatsort persze igyekszik az illendőség határain belül tartani. Végigméri a fegyvert és próbál párhuzamot vonni aközött és a bárd felelete közt. Nem igazán sikerül neki, szóvá is teszi.
-Nehezen fér a fejembe, hogy egy ilyen különleges kivitelű kard nem mágikus. Persze elhiszem, ha ön mondja, de mégis.. mesélne róla? Esetleg ideadná egy percre, hogy megnézzem? |
Dóin csendes, feszült figyelemmel hallgatta végig Fabiotot. Maga is olvasott már ördögökről és démonokról, de azok nagyja talán csupán a képzelet szüleménye volt.
-Hmm... akkor elég valószínű, hogy az én kardom sem fogja majd őket... -állapította meg csendesen Dóin. -Hát... ha minden kötél szakad, még mindig eltéphetem a lantom húrjait... aztán futás. Nem valami hősies, tudom. De nekem még dolgom van a világgal. -mosolyodott el egészen haloványan. |
-Igen, várni a legroszabb. Akkor már inkább most azonnal menne az ember a dolgok elébe. Azért ezt a fél órát már fél lábon is kibírjuk -mosolyog vissza Dóinra.
-Mi aggaszt leginkább? Az, hogy elbukunk, természetesen. Még soha sem küzdöttem más síkok szülötteivel, legalább is tudomásom szerint. Hallotta például, hogy testüket csak részben az általunk ismert ásványok építik föl? Másik részben soha sem látott anyagokból állnak, mely a dimenziójuk sajátja. Emiatt közönséges fegyver alig fogja őket, és minél erősebbek, annál nagyobb védelmet élveznek a mágikus fegyverek ellenében is. Immunisak a tűzre és a légnyomásra, valamint az ördögök és a démonok közül az egyik remekül tűri a fagyot. Hogy melyik, azt nem tudom. Emellett jelentős velük született természetfeletti képesség egészíti ki az arzenáljukat. Innen nézve nehéz megállapítani, mitől tartok a leginkább. |
| -Egy kicsit furcsán. -sóhajt a viharmágus mellé telepedve. -Az egyik pillanatban megremeg a térdem, a másikban ökölbe szorul a kezem és szinte futnék, hogy harcolhassak végre. -kicsit elmerengve bámul maga elé, csizmája piszkos, kopott orrát bámulva. -Azt hiszem... nem vagyok egészen tisztában a helyzetünkkel. Talán ezért aggaszt minden. De... talán, mondhatom, hogy jól vagyok. Igen, most épp jól vagyok. -mosolyog már sokkal bátortalanabbul Fabiotra. -Szabad tudnom önt mi aggasztja leginkább? |
A pipafüstre jellemző kellemes, jellegzetes illat tölti be Dóin személyes terét, meg persze mindent úgy három lépésnyi távolságig. Fabiot a tűzszerszám elcsomagolása közben, pipával a szájában figyeli a lányt, mintha csak ez által valami fontosat tudna meg róla, végül így szól:
-Semmi probléma. Csupán magam is kissé ideges vagyok. A pipázás remek feszültségoldó. Jól teszi, ha odafigyel a részletekre. Egy társa élete múlhat rajta.
Eltelik egy hosszú pillanat, mire érezhetővé válik, hogy ez nem tüskés fenyegetőzés, hanem baráti jótanács volt.
-Ön pedig, hogy van ezen a csodás regglen?
Int körbe színpadiasan a csodásnak éppen nem nevezhető látványon, ami körülveszi a csapatot. |
Dóin elszégyellve magát pirul el.
-Oh... elnézést... Jó reggelt. -hajt fejet a viharmágus felé. -Nem akartam megbántani, vagy ilyesmi... Remélem, nem sértettem meg. Én... csak szeretném valahogy túlélni ezt... és figyelni a részletekre. Csak... próbálok figyelni... kerülni a hibákat. -motyogta, szinte csak magának. |
Fabiot felpillant a lányra. Mosolya olyan, mintha csak egy törött szilánk lenne. Jókedvének csupán hírmondója parázslott a tekintetében.
-Ha olyan közel kerülnek hozzám, hogy megérezzék rajtam, már izzó szénné változtattam őket. Jó reggelt önnek is.
Hajt fejet, s közben, le nem véve a szemét a bárdról meggyújtja a pipát |
| -Nem fél, hogy az ellenség megérezheti a pipadohány illatát? -kérdezte Dóin Fabiotra mosolyogva, miközben kezét kardja markolatára csúsztatta, majd némi bizalmatlansággal tovább figyelte a különös ostromgépek vonulását. |
-Javaslom -szól hozzá a viharmágus- induljunk el külön. Maguk, Gilithas, még így is túl föltűnőek lesznek ennyi katonával. Várunk valamennyit az indulásuk után, majd elindulunk mi tízen, majd utánnunk valamivel elindulhat a tíz varázsló is, akiknek azt az időkaput kell bezárniuk. Így kisebb eséllyel szúr ki minket egy fürkészvarázs.
Gilithas rábólint a dologra. Összeszedi az embereket, majd, mintegy öttucatnyian elindulnak kifelé a táborból. Láthatjátok a furcsa ostromgépet, amiről szó volt. Négy ló hosszú, vasból kovácsolt szörny, minek kerekeit oldalanként egyetlen vaskos lánc fogja össze. Nem láttok rajta katapultra, vagy torbacsilra emlékeztető jegyeket. Sőt, egyáltalán semmi fölismerhetőt. Az üzemhangja azonban sárkánymorgásra hasonlít. Ha az ereje is hasonló, nincs mitől félniük.
-Azt hiszem van még idő rágyújtani.
Szól Fabiot és kifürkészhetetlen arccal nekiáll pipát tömni. |
| -És egymásra. -fűzi hozzá határozott hangon, megtörve eddigi csendes, figyelmes hallgatását Dóin. Egy hosszú pillanatra mélyen Gilithas szemeibe nézett, aki talán elszántságot láthatott a fél-elf lány tekintetében csillogni. Talán csak a tudatlanság tette őt ilyen bátorrá, vagy egy bárd kíváncsisága és vágya, hogy egyszer majd ő lehessen, aki megénekli a körülötte állók hőstetteit... vagy ki tudja? Talán valóban nem félt a végzettől... Aztán csak kedvesen rámosolygott társaira. |
Gilithas végignéz a zümmögő illúzióból alkotott térképen, majd vissza az idézőre:
-Nos, a tábort érthető okokból nem tudtuk megközelíteni. Távcsövekkel többször is felmértük a terepet, ám nem láttunk semmi különlegeset. Azt tudom mondani, amit a támadásaiknál tapasztaltunk: hadurak még nem jöttek át a kapun azon a kettőn kívül, akik már a kezdetben megérkeztek. Balor vagy veremördög szintén nem jöhetett, mert akkor már lerohantak volna minket. Ezen kívül bármi előfordulhat, az is lehet, hogy olyasmijük van, amit még eddig nem vonultattak fel ellenünk.
A távcső szót mind felismeritek. Ez egy olyan szerkezet, amelyben sok nagyító van és sokkal messzebb lehet vele látni, mint szabad szemmel. Méregdrága cucc. Karsi kérdését az egyik, ormótlan páncélban strázsáló katona, egy barna bőrű, raszta hajú figura válaszolja meg, miután köpött egy kis dohányt.
-Nono kislány! Akik most itt állnak nem marhák, akik arra várnak, hogy a vágóhídra tereljék őket! Egytől egyig tökös legények, démonmészárosok!
A páncélba rejtett masinák zúgtak, sziszegtek, ahogy a fickó gesztikulált mondandójához. A végszónál a vállvédőjére mutatott, amibe három strigula volt égetve. Három legyőzött ellenfél? Démonmészárosok... hát ja, hangzatos egy név.
-Valamint -lép előrébb egy köpcös alak, aki legfeljebb azért lehetett feltűnő, mert az egyike azoknak, akiken nincs vért- lesz nehéztüzérségünk. Ostromgép, ha úgy tetszik. Az összes ördögfattya minket fog kajtatni, miután eldördül az első lövés!
Gurgulázó nevetése lassanként beleolvad a páncélok surrogásába. Gilithas folytatja.
-Nos igen. Valószínűleg csak kevés őr marad az ellenséges táborban. Én inkább attól tartok, hogy a két démonhadúr úgy dönt, hogy maguk is eljönnek kivenni a részüket a harcból. Ez esetben csekély lesz az ellenállás a táborban, de nem is lesz sok idő megtisztítani. A tíz varázsló, akik magukkal tartnak, már készen áll, hogy bezárja az időkaput. Miután végeztek akár el is futhatnak, nem kell lemészárolni a visszatérő ellenséget, ha lesz ilyen. Akik az idő ezen oldalán ragadnak egy idő után maguk is prédájává válnak a történelemnek. Addig azonban elsődleges vigyázni a varázslókra! |
Nemsokára újra résnyire nyíltak szemei. Szinte pillanatok műve volt, hogy elméjébe ömlöttek az álom részletei - furcsa, rossz érzés telepedett a gyomrára, ahogy felidézte a hatalmas alak körvonalait.
Haszontalannak és tehetlennek érezte magát egy ilyen lénnyel szemben, aki midnen bizonnyal nem azon keseregne élete utolsó éjszakáján, hogy nem hódolhat a földi örömöknek...
Megvárja Dóint, hogy vele együtt menjen a sátorba: belekarol a lány karjába és csöndben lépked mellette, elrévedve gondolataiban.
A csapat szélén, köpenyét összehúzva ácsorog, s próbál se a bizarr álomra, se tompám lüktető fejfájására gondolni. Rossz szokásához híven nem tanusít túl nagy érdeklődést, s nem igazán figyel a megbeszélés részleteire. Helyette végigméri ő is a csapatot, mindenkin elidőzve egy kicsit, hátha meglátja a többiek szemében a félelmet, ami az övében már régóta csillog. Legalább akkor nem gondolná, hogy ő a csapat nyúlszívű tagja.
- Mi lesz, ha nem sikerül jól az elcsalás, és az ellenség nagyrésze helyben marad? - kérdezi, miután Orion választ kap. - Vagy még rosszabb: ha a katonákkal végeznek és visszatérnek? Mennyi időnk lesz?
Reménykedett benne, hogy a hangja határozott, vagy legalább közömbös lesz, de nem: meg-megremeg. Megpróbál nem venni róla tudomást. |
| A troll nehézkesen ébred fel. Bár ő aludta a legtöbbet a csapatból - jóval többet, mint a többiek, akik éjszakába nyúlóan mulatoztak - mégsem tudott igazán felfrissülni különös álmai miatt. Ezeken az álmokon elmélkedik végig, miközben összekészülődik és még utóljára végighúzza köszörűkövet a lándzsája acélhegyén. Az álom aggasztja őt. Eddig is tudta, hogy nagy veszéllyel néznek szembe, de most úgy érzi, valami ennél is komolyabb vár rájuk. Bár tudná mi az. Irtózik tőle, hogy így, minden ismeret nélkül induljon neki. De nincs más választása. Csak abban reménykedik, hogy még idejében meg tudják, amit tudniuk kell. |
Az idéző még tompán, csukott szájjal ásít. Erőltetetten pislog, mint aki így kényszeríti magát az éberségre. Társai arcát fürkészi, olykor eszébe jut az ég, meg a csillagok.. most sehol semmi, csak a kék ég. Szakadt szélű lomha felhő foszlik szerte a távol hideg vonalán. Hallgatja a katonákat. Az egyenruha, amelynek nyakán fejszével faragott arc ült, összehúzta borzas szemöldökeit, úgy tekintett végig a jövőbéli vándorok reményén - a csapaton.
- Tudjuk, hogy mekkora a legnagyobb szörny, ami eddig átjött a kapun? - kérdezi Orion - Mekkora ellenállásra számíthatunk az elcsalás után? |
//befejezés//
Ismét átbeszélik a tervet, a katonák elcsalják az ellenség egy részét, a másikat a két vezérrel együtt a csapatnak kell kiiktatnia. A feladat nem egyszerű, de ez az egyetlen járható lehetőség, mielőtt veremördög méretű lények számára is járható lenne a kapu. Erőben annyival állnak a jelenlegi vezérek fölött, hogy azok vita nélkül adnák át az irányítást. Ha van még kérdésetek, itt előadhatjátok. Egymással beszélni menetelés közben is ráértek. |
Nappal volt. Jaksjahlang repült, noha nem ült alatta hátas. Csodás élmény volt, ahogy a szél végigfutott testén, lángokból álló szárnyain. A szabadság megmásíthatatlan, csodával egyenértékű esszenciája. Hegyek és völgyek suhantak el alatta: aggodalom járta át, ahogy kutató szemekkel mérte föl a területet. Hirtelen, mint egy láthatatlan világítótorony, egy jelet vett észre a messzeségben. Arra vitorlázott és megpillanthatta a völgyet, New Avalon városát. Tovább szállt, és egy újabb tábort pillantott meg pár mérföldnyire. Csak ekkor vette észre a fölötte összezáródó erővonalakat, a kialakuló pecsétet. A fejvadász megrendült és rögtön a magasba tört. Rémülten csapkodott a szárnyaival, ám egy meghatározhatatlan színű és formájú örvény magába kezdte szívni. Egy kapu. Hát magához hívta hatalmát, de ez nem az árnymágia volt. Belefolyatta az erőbe, mely már-már fájdalmasan szaggatta, mígnem az gyökeret vert a levegőben, bizarr műalkotásként megbéklyózva saját magát. A pecsét fölötte diófává változott, s imígyen anyagi kiterjedést nyerve Jak egyetlen gondolatával elkorhasztotta azt. Az örvény elkezdte lerázni magáról a szervest, hogy csapdába ejthesse, ám a főnix utolsó erejével ellökte magát és a horizont felé indult. Jak kizuhant testéből -legalábbis eddig meg mert volna rá esküdni, hogy ez a saját teste- és aláhullt...
Sokáig zuhant, mígnem elérte az utcaköveket. Karsi még félálomban érezte az esés szédítő érzését, talán még gondolt is arra, hogy ez olyan zuhanós álom, amiből mindjárt fölébred, ám talán az ital, talán a fáradtság hatására tovább aludt. Nem emlékezett mikor állt fel, csak hogy talpon volt. Nem volt fontos mit keres itt, vagy hogy egyáltalán hol van. Az utca árnyékába húzódott. A sarkon egy pár fordult be. A nagyobbik, akit már messziről sem lehetett összetéveszteni egy emberrel színpadiasan fogta a lány kezét, aki valahonnan ismerős volt, de nem tudta volna megmondani, hogy honnan. Az alak majd másfél embernyi volt, teljes lemezvértjének nagyobb darabjait mintha bőrrel és hússal vonták volna be. Ahogy a csörrenő léptek közeledtek, úgy nőtt a boszorkányban a feszültség. Valahogy kényelmetlenül valószerű lett az alak, kinek arcát sisak takarta: a vért illesztékeiből csordogáló genny, az útitársnő kifejezéstelen tekintete, a fodrozódó köpeny anyaga, a tokban lévő kard, melynek markolatgombját túlvilágian ragyogó smaragd alkotja. Igyekezett elfordulni, nem felismerni miféle darabok "ékítik" a hóhér páncélját, ám nem ment. A hús lüktetett, ahogy a kard is. Egy teljesen tiszta pillanatra mintha Karsi kívülről látta volna magát, a jelenetet, az alakot. A figura teste, páncélja, és az azon lévő szövet is mintha csak egy zenei társulat lenne, minek karmestere a fegyver. Még egy lépés, és érezte a testét a priccsen, fészkelődött, résnyire nyitotta a szemét. A vele szemben szuszogó nő arca az álombéli lány arca volt, ám valahogy ez most nem tűnt olyan fontosnak...
Behunyta a szemét és tovább aludt, megszokta, hogy a vadonban minden neszre felébred, majd elernyed, ha nincs veszély. Hagron a vadászat izgalmát és örömét élte át újra: kezében lándzsája, lába alatt avar, körötte a sokszagú lombhullató erdő. Tovább követte a vad nyomát. Nagyobb volt, mint amit valaha erdőben látott és nyilvánvalóan kétlábú teremtményé, de ez valahogy most mindegy is volt. Egyre közeledett. Valamilyen idegen, fémes, sós szag keveredett olyan finoman a levegőbe, mintha csak egy elkalandozó gondolat lenne. A vér szaga. Egy tisztás volt előtte, középen a zsákmány. Hatalmas hegyi oroszlán, hősi énekekben szereplő izmokkal, agyarakkal. Igazi dicsőség lenne egyszer egy ilyet levadászni. Fogai közt egy sérült növényevő. Elmosódottan jelent meg, mint látása perifériáján minden, de hát nem is volt fontos. A szél iránya tökéletes volt, ám ahogy az oroszlán kiejtette a szájából zsákmányát, felé fordult. Magabiztosan, kínos assúsággal indult felé, s ahogy közeledett megannyi fehér heg és forradás rajzolódott ki testén. Szemében volt valami... felsőbbrendű, valami olyan gonosz, mellyel még sohasem találkozott. Ekkor vette csak észre, hogy fegyvere már nincs a kezében...
Felkelt, körülötte mindenhol csata tombolt. Tőle nem messze egy ismerőse harcolt puszta kézzel, csak hogy őt menthesse. Nem emlékezett ki volt, vagy hogy kivel harcolt. Egy pillanatra felmerült volna, mintha nem is ő emlékezne rá, ám ez értelmetlenségnek tűnt. A táj is furcsa volt, mintha már járt volna itt, de erről mégsem voltak konkrét emlékei.. Ahogy megfordult már menekült előbbi társa. Nem tudta milyen minőségében ismeri, csak hogy kötődik hozzá. Rohanni kezdett, be a templomba, hogy segíthessen neki, ám amint beért az régi lakhelyévé vált, a kastéllyá. Kétségbeesés lett rajta úrrá, hogy nem találja meg amit keres. Vagy akit? A gondolatok megbicsaklottak, furcsán akadoztak. Futott tovább, ám a a folyosók nyomasztóan idegenné, kifürkészhetetlenné váltak...
Egy idegen kúriában járt. Szilárd meggyőződése volt arról, hogy mit keres itt, ám ezt nem fogalmazta és valószínűleg nem is tudta volna megfogalmazni magának. Egy biztos volt: követték. Sietnie kellett, majdnem futva lopakodni, hátha lerázhatja üldözőjét. Csak sodródott álmával, egyik díszes, sötét teremről a másikba ment. Egy zárt ajtó magasodott előtte. Ki akarta nyitni, ám ekkor meglátta, hogy a keze ébenfekete. Újra és újra odanyúlt, ám annyira remegett, hogy nem tudta lenyomni a vaskos kilincset. Már-már könnyekkel küzdött, mire észrevette, hogy a háttérből valaki csendben figyeli. Csak egy egyszerű embernek tűnt, amellett is, hogy földöntúli sziluettű testét démonszárnyaival takarta. Valamit akart tőle, belé akart mászni...
Kísértést érzett, hogy megérintse a csillagokat, ám azok az ég taván úsztak, mindig túl távol. Megfogta a lány kezét, teljesen megbízott benne. Ő majd segít neki. A nyirkos érzésre Orion összerezzent, fölnyögött álmában. Bizonytalanság futott át rajta, olyasmi, mint amikor az ember valahol tudja, hogy az álma most fog rémálommá válni. A jelenet filmszerű volt, mintha csak egy forgatókönyv szerint tenné, amit tennie kell. Felnyúlt az égre, és egyesével elaltatta érintésével a csillagok fényét...
Enger egy távoli helyen, egy sötét kamrában varrt. Megfordult a fejében, hogy a helynek és a keze alatt új alakot öltő húsnak és izomnak ocsmány dolognak kellene lennie, de valahogy nem tűnt érdekesnek a dolog. Hiszen meg kell ismernie a tudást, az összefüggéseket! Minden öltéssel kialudt egy gyertya, észrevétlen lopódzott egy zsigeri, nyomasztó érzés fel, a gerince mentén. Hirtelen megvonaglott a dolog a kezei alatt. Nem látta fölkelni, már csak ott állt előtte. Tudta, hogy gombóc gyűlt a torkába, de mégsem érezte. Borzalmas és csodálatos dolog magasodott fölé. Arc nélkül, ám mellkasára nyolc arc volt fércelve: mindegyik szája hangtalan sikoltozott. Ő alkotta. Félnie kellene? A részévé kell vállnia? Úgy lépett felé, mint ahogy a megbabonázott éjjeli lepke röpül a tábortűz felé...
Gyönyörű, kőből faragott kút víztükréről bámult vissza Gródra képmása. Elvarázsolta a pillanat. Külön látott minden egyes vízcseppet, mely megült a márvány felületén, mely domborműveinek különleges kidolgozása távoli tájak szobrászainak mesteri munkáját dícsérték. Az aranyhalak pikkelyeiről szikrát szórt az alkonyat fénye, körülötte a méltóságteljes épületek egy nyugodt élet ígéretét hordozták. Valami kizökkentette. Felnézett, a sárkány szobor-száján már nem folyt víz. A halak továbbra is vidáman lubickoltak, az ereszkedő nap nem létező színeket festett rájuk. Csepegés. Kövér, zöld cseppek hullottak a kőmedencébe. Nem tudta volna megmondani, hogy honnan, de tudta, hogy méreg oldódik a kristálytiszta vízbe. Megpróbált benyúlni a halakért, ám azok rendre kisiklottak a kezei közül. Egyre kétségbeesettebben pancsolt, ám a halak, mintha csak mosolyogtak volna, vidáman cikáztak. Nem tudta mikor történt, de a következő képen már az összes hal hassal fölfelé lebegett a felszínen. A nap mélyebbre ereszkedett, felhős vörössel megfestve a kutat. Mintha csak vérrel lenne megtöltve. Tehetetlenség kötötte gúzsba...
Nem tudott mozdulni. Halványan érezte, hogy fészkelődik a keskeny priccsen. Nem az ő méretére tervezték. Vándor az avaron feküdt, Tőrvölgyben és az eget nézte. Az ég nem volt felhős, ám nem világították meg csillagok. Mintha csak a völgyet zsákba húzták volna. Egyetlen biztos pontja a két hold volt. Hát mégis létezik az ég!
-Ott akarsz feküdni egész éjjel?
Az az öreg szólította meg, akivel legutóbb is találkozott álmában. Álmában? Kicsit összekavarodtak fejében a dolgok, ám megnyugtatta magát és nem foglalkozott többet ezzel. Az álmokra jellemző nemtörődöm valóságérzékelés megnyugtató lényébe burkolódzott. A tábortűz most nem égett, mint múltkor. Elkezdte ráhordani a felhalmozott ágakat és figyelte az idős embert.
-Nem hagyhatod odaveszni a törzsed tagjait. A vér hív, de a fegyverek válaszolnak. A harc dicső, de a dicsőség belefúl a vérbe. Te is belefúlhatsz a vérbe, úgy is, ha túléled.
Mohával és taplóval bélelte ki a barbár az ágak alját és elkezdett szikrát pattintani rájuk. Nyugodtság áradt szét tagjaiban, annak ellenére is, amit hall. Szeretne itt maradni egy ideig, hogy újra tüzet gyújthasson a vénnek, hogy az ne fázzék.
-Vigyáznod kell a tieidre. Nem szakadhat el a lánc.
A következő pillanatban már lobogott a láng. Vándor nem emlékezett mikor rakta el a tűzszerszámokat. Az öreg arcán a fény elmélyíti a ráncokat. Hosszan nézte, s csak ekkor jött rá, hogy eddig is tisztán látta azt, a fény nélkül is. Egyszerre kellemetlenül viszketni kezd a háta közepe, mintha néznék. Fegyveréért nyúl és csatabárdjának markolatára fonódnak ujjai.
-Most menned kell, ifjú vándor. Ne hagyd, hogy érzékeid becsapjanak.
A kalandozók kusza álmoktól terhesen ébrednek hajnalban. A helyzethez képest egész jól kipihenték magukat. Nem sokkal később a tábor katonáinak gyülekeznie kell, őket hívatják Gilithas sátrába. Ismét átbeszélik a tervet, a katonák elcsalják az ellenség egy részét, a másikat a két vezérrel együtt a csapatnak kell kiikta |
| Miután a lány olyan hamar elkülönült,halkan a parancsnoki sátorhoz osont,és hallgatózni próbált.Hamar felhagyott ezzel,inkább magányra vágyott,így hát a sátraktól távolabb lefeküdt,és nézte a csillagokat.Társai hangját valahonnan messzebbről hallotta,de hamar kizárta a külvilágot gondolataiból.Néha-néha felocsúdott,de aztán újból elkalandozott.Lehunyta szemeit,érezni akarta a hideg talajt,a szelet.Érezni akart mindent,amit csak tudott,talán utoljára.A halál túlságosan közelinek tűnt.Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát és tudta,hogy másnap minden energiájára szüksége lesz,így hát merengve belépett sátrába.Leellenőrizte,hogy mindene megvan,mikor a fejvadász dobótőre akadt a kezébe,halvány mosollyal megcsóválta fejét.Gondosan összepakolt,majd álomra hajtotta fejét. |
Megkönnyebbülten konstatálja, hogy bár nem akarta ennyire nyilvánvalóvá tenni, mégis sikerült megúsznia. Megborzong az emléktől, hogy egy ilyen világos bőrű, húsos nőstény hozzáért. Azért hősiesen helytállt. A kérdésekre nem reagál, pláne, mivel látja, hogy nem várnak rá válaszokat. S bár Karsi úgy hiszi, egyedül ment vissza...Jakshjalang óvó tekintete egészen a sátorig követte. Mikor a fejvadász biztosra ment, hogy leheveredett sátrában - vagy mégsem az övében? -, megnyugodva keres magának valami magas pontot, amelyre felmászhat.
Miután nem talál igényeinek megfelelő helyet, kellenlenül befekszik sátrába, fejvadászkardjait maga mellé rakva, hogy kéznél legyenek. A sátorlapok jó feszesen meg vannak húzva, ha valaki ki akarná vágni egy helyen, olyan reccsenéssel szakadna el, hogy arra az elf rögtön felébredne. A sátor bejáratánál pedig kifeszít egy abbitacélhuzalt, amilyet mindig tart magánál. Kényszeredetten elmosolyodik, mikor átgondolja, mit is csinált. ~Úgy tűnik, kezdek paranoiás lenni...biztos szakmai ártalom.~
Ezek után lehunyja szemét, és az elfek merengésébe merül. Pár óra múlva fel fog ébredni, frissen és üdén, ahogy mondani szokás. A megszokottnál egy órával több merengést enged meg magának, még így is jócskán napkelte előtt talpon lesz. Össze fog tudni pakolni arra az esetre, ha sietősen kellene távozni. |
Továbbra is fáradtan, ám sokkal derűsebben mosolyog vissza. Más körülmények közt biztos nem hinne a lánynak, de most akármit elhinne, ha Dóin mondaná. A benne mocorgó félelem elszunnyad, s helyébe kimondhatatlan fáradtság siklik.
- Rendben... remélem, igazad lesz - mondja halkan, s úgy, ahogy van, lehunyja szemeit, s percek alatt olyan mély álomba merül, mint akit elkábítottak. |
Kérdések | Vélemények | Egyéb | Szavazások
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
