Vissza a Főoldalra
 

Hírek
Mi is az a Shadowrun?
Chat, üzenõfal
Fórumok
Shadowland
Szavazások
Ismertetők, írások
Kaladmodulok
Novellák
Cikkek a Krónikából
Shadowrun könyvek
Linkek
Letöltés
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
Utcai sámán
Küldd el képeslapként!
A Patkányt követő utcai sámán a társadalom kifosztottjai között él. Igénytelensége miatt szinte bármit meg tud szerezni, amire szüksége van.
Nézz szét a galériában!
A gyűrű - Shadowrun novella
Könyvismertető - Jak Koke: Üres éter
Könyvismertető - Nigel D. Findley: Árnyjáték
Könyvismertető - Caroline Spector: Végtelen világok

A lista folytatása...
A gyűrű - Shadowrun novella (2)
Játékost keresek! (105)
Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal (15)
Online Shadowrun project (69)
Shadowrun 4. kiadás (151)
Magyar Shadowland (2074)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

A gyűrű - Shadowrun novella

Bermuda Joe–t már kezdte nagyon felhúzni a beszélgetés. A tünde mágus affektálása kifejezetten idegesítette, és pontosan tudta, hogy mi lesz, ha túlságosan felszökik a vérnyomása. Akkor megint kelleni fog egy új inas. Pedig Oszit már egészen megszokta.
– Értem én, anyukám, de mi közöm nekem ehhő? – szakított szét egy újabb terjengős szórengeteget. – Lenyúták a dzsudzsudat. Babumm. Vesző maj egy másikat... Különben is, csak a hülyék mászkának éjnek évaggyán a campónába...
– De hisz Dél-Buda az ön klánjának a felségterülete, Bermuda úr! Felelősséggel tartozik az ott elkövetett minden bűnért!
– Ú-úr? Hogy én? Na ilyet se mondott még rám senki. Ha nem lennél ilyen nyársatnyelt picsa, még aszinném, direkte gúnyolócc velem.
– Biztosíthatom, hogy az Északi Tünde Szöve...
– Jóvanmá! Nem kő nekem itt a nagy duma, cuncika! Tudom én, hogy kik vagytok, és eszembe sincs ujjat húzni a szöveccségge! – mondta Bermuda Joe és közben egyre vonzóbbá vált az ötlet, hogy kíhúzza a fiókot és behívja Oszit... – Megmondom én mi lesz!
Elősző is nem hívogacc éjnek évaggyán. A váratlan éjjeli vidkomoktu ideges leszök. Maj én jelzem, ha megvan a szarod. Másoccó: semmi sincs ingyen. Huszonkét rugó a sarc, meg egy bocsánatkérés, hogy ilyen baromságokra kő áldoznom a drága időmet.
– A kredit nem számít, Bermuda úr. Bocsánatot meg kérjen attól a szipirtyótól, aki meglopott! Jól figyeljen! Arra a gyűrűre még ma, de legkésőbb holnap, szükségem van.
– Azon te csak ne aggóggyá, szivi! Pontosan tudom, hogy ki csórta e. Vissza fogod kapni.
– Nagyon helyes! – bólogatott a fakó arcú hologram. – Csak még egy aprócska információ, Bermuda úr... Nos, az illetőt, hm, hogy is mondjam, szóval megtréfáltam egy kicsit. Ez akár gondokat is okozhat.
Joe nagyon nem szerette a gondokat. A tündéket se szerette. A mágiától pedig egyenesen irtózott. Lassan előhúzta a Lugert a fiókból.
– Miféle gondot? – lehelte kissé előredőlve. Na nem mintha az előtte lebegő sziluettet így jobban látta volna, de a gyomrában képződő gombóc ettől kevésbé volt zavaró.
– Nos, hát, nem igazán kedvemre való erről beszélni. Talán maradjunk annyiban, hogy érdemes lenne megfontolnia...
– Bökd már ki, te lotyó, mert mingyá szétpattan az agyam!!
– Na de uram! Ez a beszélgetés számomra már rendkívül kellemetlen! Holnap várom a jelentkezését. Agyő! – mondta sértődötten a mágus, és azzal bontotta a vonalat. Bermuda Joe bal szeme kissé tikkelni kezdett, miközben zajosan kifújta a levegőt.
– Osziiiii! Gyere csak ide! – üvöltötte.

Hombár feszengett, mivel meglehetősen sok zavaró körülmény vette körül. Leginkább a tarkóját irritáló bizsergés zavarta. Bőre iszonyúan viszketett az új beültetés környékén. Ez pedig minduntalan elvonta a figyelmét. Mindenről. Pedig momentán a figyelemre épp szüksége lett volna. Mivel a klánvezére hívta. Egy mozdulattal csendre intette a pszichiátert, és fogadta a hívást.
– Figyejj ide, te barom! Keresd meg a Nyanyát! Az vén szar az éjje lenyút valami dzsudzsut egy tündétű a campónába. Vedd e tőle, aszt hozd e nekem. Igyekezzé, még mielőtt elaggya a gyűrűt az a büdös banya, aszt akkó kereshettyük...
A zsoldos megkönnyebbülten sóhajtott, mikor az arasznyi hologram semmivé foszlott.
– Sajnálom, doki. Igazán sajnálom, de mennem kell. Hallotta... A munka az munka.
Nem volt egyszerű feltápászkodnia a kanapé romjairól. Biztosan nem három mázsás trollokra tervezték. Kifelé menet még felnyúlt a sarokból levizslató kameráért, és mit sem törődve az orvos méltatlankodásával, elegánsan a kukába hajította. Egy zavaró körülménnyel kevesebb...
Csocsi természetesen tudta, hogy Nyanya mostanában merrefelé héderel, mert Csocsi úgy általában mindent tudni szokott. Bár a kora délelőtt számára még bőven a pihenés időszaka lett volna, illedelmességből mégsem mutatta jelét álmosságnak. Kedvesen válaszolgatott a pontosító kérdésekre. Hombárral általában mindenki nagyon kedves volt. Ez a rendkívül megnyerő személyes kisugárzásának volt köszönhető. No meg az impozáns beültetéseinek és bájosnak kevéssé nevezhető, C kategóriás horrorba illő ábrázatának. Mind közül pedig leginkább legendás hidegvérének lehetett hálás ezért. A háta mögött csak „Kétszavú Hombár”-nak hívták. Utalva rá, hogy két rossz szó után, fixen eldurran az agya. Nos, ezek a pozitív hatások mind-mind nagyban segítettek megteremteni az utcai harcos általános elfogadottságát. Ezeknek a jeles erényeknek köszönhetően bátran kijelenthetjük, hogy Hombárnak egyáltalán nem voltak ellenségei a környéken. Szép lassan elfogytak ugyanis.
– Aham... szóval a Vén Likantrópnál látták. Jól van. Vágom, hol van. Köszi, Csocsi. Este ütközünk a Vincellérben! Én fizetem a roundot.
A Vén Likantróp egy romkocsma volt a Savoya délkeleti csücskében. Mindenféle söpredék járt oda, Hombár ezért is kerülte. Mivel, ha odament, másnap mindig mosnia kellett. Mivel pedig nem volt, aki mosson rá, a mosás általában bevásárlást jelentett.
Trollokra való göncöket meg nem könnyű ám találni! Olyan üzlet csak a Vandálok területén van, és hát, ha Hombár átruccan bevásárolni a rivális klán területére, akkor abból megint csak mosás lesz, ugye. Szóval nem igazán szokott a Savoyá-nak ebbe a fertályába járni. Talán Nyanya pont ezért szemelte ki törzshelyéül? – tűnődött a verőlegény, miközben belebújt bőrdzsekijébe, és lustán felült a mocijára. Különösebben nem készült nagy összecsapásra, ezért csak négy különböző fegyver lógott rajta. No meg néhány krómozott gránát, amit kiegészítőként hordott. Mivel azok jól illettek a fekete bőrkabát ezüst szegecseihez.

Nyanya nem zavartatta magát. Egyszerűen átfordult a másik oldalára. Mivel úgy érezte, hogy hajnali tízkor még túl korán van felkelni, hátranyúlt és az orra alatt dünnyögve valami cifrát, visszahúzta a hátára a szemeteszsákot. Hombár azonban nem szerette ismételni magát, ezért a rá oly jellemző visszafogott francia eleganciával járt el. Egy mozdulattal felrúgta az öregasszonyt, hogy csak úgy kalimpált.
– Jajj! Hogy lohaggyá meg, te állat! Há mit vétettem én ellened!? – károgott ki a banya a konténerből, ahová berepült. – Má megin ehagytam a plotkómat, te balom. Legalább világítsá má ide valamive!
A zsoldos oldalról ráült a letámasztott a Harley–re, és kimért mozdulattal rágyújtott egy szivarra. Eközben persze egy pillanatra sem vette le a szemét a konténerről. Pontosan tudta, hogy Nyanya milyen gyorsan kereket tud oldani, ha alkalma nyílik rá. Noha legalább háromszor olyan idős lehetett, mint a troll, fürgesége közmondásos volt a kerület zsebesei között.
– Mi az anyádé zalgatod kolán leggel a békés bűnözőket? Tán főcsaptá magánszekusnak? Na, szerencséd van, megtaláltam.
Mikor Nyanya előbukkanta a kukából, és megpillantotta a békésen szivarozó zsoldost, szélesen elvigyorodott, megmutatva az imént meglelt mosolykiegészítőt, és olyan fejet vágott, mint akit földöntúli gyönyör jár át épp. A harmóniát csak enyhén zavarta a műfogsorra rakódott kávézacc.
– Hombár! Oh. Hát te vagy az? Hogy nem ismertelek fel az udvarias közeledésedről... Édesem! Te mindig ilyen csinos fiú voltál, és csak nekem nem tűnt fel eddig? Miközben kikászálódott a szemeteskukából, a vén csavargó próbálta rendbehozni a ruházatát. Furcsa mód, valahogy esze ágában se volt elszaladni. Mintha ellenálhatatlan, delejes erő húzta volna a férfi felé. A tekintetét kereste, és mikor összekapcsolódott a pillantásuk, hirtelen olyan kéjvágy tört rá, amit már vagy húsz éve nem érzett. Megbűvölten közeledett a trollhoz, és bár majd kicsavarodott a nyaka, makacsul tartotta a nála kétszer magasabb pasival a szemkontaktust.
– Mucikám, hogy kerülhetted el eddig a figyelmemet? Mint egy élő istenszobor! Imádlak, te...
A pofon kissé váratlanul érte. Nyanya az egyik irányba repült, a protkó a másikba. A zsoldos unott mozdulattal hajította fel az ernyedt testet a motor tankjára, aztán szétnézett a csöves vackán. Na nem mintha illúziói lettek volna. Nyilván nem találhatott ott semmit, az ilyen helyen megszokott önvédelmi hátbaszúró kellékeken kívül. Mikor végzett, áttapogatta a rozzant zsebes ruháit is. Millió bizbasz, meg izé volt nála. Tömve voltak a zsebei meghatározhatatlan célból tartott bazárral. A nyakában legalább nyolc különböző talizmán és amulett lógott, és persze minden ujján legalább egy gyűrűt viselt. Hamar kiderült, hogy a lábujjain is... Hombár úgy volt vele, tavasz van, minek ilyenkor a bakancs? Plusz mezitláb jóval nehezebb elfutni, így messze hajította őket. Mivel pedig halványlila fingja sem volt róla, hogy milyen gyűrűt is keresnek ezen a szipirtyón, és egyik sem tűnt közülük különösebben értékesnek, ezért úgy döntött, nem fogja egyesével leszedegetni őket. Az egyszerűség kedvéért mindenestül viszi el a Nyanyát Bermudának. Tadáám! Küldetés teljesítve. És még az új indulatmodulátor sem kezdett el dolgozni a fejében. Hogy a dilidoki milyen büszke lesz rá! Nagyszerű nap lesz ez! – gondolta Hombár, és vidáman elrobogott a tankon keresztbe fektetett banyával.

– Minek hosztad ide, de tulok? Montam én neked olyat, hogy hozzad ide a Nyanyát? Nem montam. Akkó minek hosztad ide? Tudod, hogy nem bírom a stresszet, erre fölidegesítsz.
A retkes öregasszony valóban nem mutatott túl jól az ebédlőasztalon. Bermuda bájos, Hombárnál alig valamivel könnyebb asszonykája sem örült túlzottan, hogy egy határozottan nem jó szagú zsebes került a levesbe.
– Végeztem – közölte a zsoldos és máris távozni készült. Gondolatban már egy méretes burgert gusztálgatott, mert hát ugye elmaradt a reggeli.
– Nem mész te sehova! Előbb lecsekkojjuk, hogy megvan-e a gyűrű. Gondolom, kikérdeszted, mielőtt szétcsaptad... Ugye kikérdeszted? Ó, te barom! Egyáltalán él még? Vagy áshattyuk el Oszi mellé?
Mintha csak végszóra tenné, a Nyanya lassan eszmélni látszott csipkerózsika álmából. Nem tűnt úgy, mintha neheztelne a férfire, akinek pirospozsgás arcbőrét köszönhette. A bal arcfelén. No meg a felszakadt ajkát, és hogy még mindig csengett a füle.
Rosszallás helyett tekintetében inkább a vágy tüze csillogott, ahogy épen maradt jobb szemhéján megrebegtette pilláit, és kéjesnek szánt sóhajjal belekönyökölt a leveshúsba.
– Hombál... – villantotta felé fogatlan mosolyát. – Hát nem hagytál ott egyedül. Tudtam én, hogy kedvelsz. Éleztem minden polcikámba.
Mivel a belátható időn belül behabzsolható burger realitása gyorsan elillanni látszott, a zsoldos belenyugvó sohajjal lépett közelebb, hogy pótolja a kikéredezést. Közben a testőrök kivonszolták Bermudánét, aki megunva a sikítozást, úgy döntött, hogy elegánsan elájul inkább.
– Nononono... – lépett közbe Bermuda Joe. – Az a hajó má ement! Esztet bízzad csak a profikra! Különben is büntetésbe vagy. Nem szeretném, hogy szétpukkadna a fejed, mint egy lufi. Köllesz még máskó.
Nyanya csupasz talpa eközben már az olasz márványon csattogott, ahogy megpróbálta kijátszani a két testőrt. Fürge volt, mint egy macska, folyton kicsúszott a kezeik közül. A legfurcsább mégis az volt, hogy meg sem próbálta megközelíteni a kijáratot.
Ehelyett inkább mintha Hombárt akarta volna elérni.
– Dlágám! Szóljál mál lájuk! Hagyjatok békében, balmok! Csak az én dlágaságomat akalom! – sipítozott –, és a fogócska egyszeriben kilátástalanná fajult, mikor Nyanya az asztalról megkaparintott levesbetétes tálat, mint munícióforrást használva, tüzérségi támadást indított a testőrök ellen.
Bermuda Joe belekarolt kedvenc bérgyilkosába, és kedélyesen félrevonta.
– Haggyuk jáccani a gyerekeket! Anyám mindig aszonta. Maj kifáradnak, aszt akkó jobbat aszanak. Hé! A Herendit aszt letedd, mert magam lőlek ízekre, te rühes ribanc!! Nem könnyű, Hombár, te is látod, milyen nagyon nehéz nekem. Annyi a gond, meg a baj. Itt van a Coffosnak a dóga is, ugye. Nem véletlenül kaptad a büntetést. Me csipázlak, tudod, de hát azé mégiscsak a hadnagyom vót... Persze nem kéccséges, hogy a Coffos megérdemete, amit kapott. Jó, nyilván szar neki most az intenzíven, de ő kereste a bajt. Tudom én, hogy valahó ott legbelű te egy jó ember... vagy izé, egy jó troll vagy mi a tököm vagy. Aranybó van a te szíved. A picsába! Lőjétek má lábon azt a lotyót! Látod? Nem lehet má normális munkaerőt szerezni. Gyere, Hombár arrébb, mer ezek a barmok még eltalának minket. Na, szóval én megbocsátottam. Tudod, hogy má nem harakszok. Ugye tudod? Azé a prücöké a fejedbe meg csak magadat okójjad! Ha a dilidoki aszongya, hogy fasza a terápia, akkó ki fogjuk kapcsóni. Megígérem.
– Szelelmem! Ments meg! Kéllek! – sikítozta a Nyanya, miközben a feldöntött ebédlőasztal mögül desszertes villákkal, és kompótos tálakkal viszonozta az ellenséges zárótüzet.
– Muszáj életben hagyni, főnök? – kérdezte Hombár, és aktiválta az infra célkeresőt.
Bermuda Joe oly elnéző beletörődéssel nézett hűséges csatlósára, ahogyan csak egy büszke atya képes a félkegyelmű gyermekére.

– Nincs közöttük – jelentette ki a tünde végül, miután végzett a halomnyi bazár szkennelésével, és átvizsgálásával. Végül a banya egyik ujját se kellett levágni. Dömének, az új inasnak sikerült ügyesen a gyűrűket mindről lehúznia. Tény, hogy fintorgott kicsit, mikor a lábujjakat kellett benyálaznia, de hát a cél mindig szentesíti az eszközt.
– Amit ellopott tőlem, az egy látszólag nem túl értékes, köves gyűrű. A kő maga halványzöld, átlagos króm-diopszit. Egyszerű bizsunak is nézheti, aki nem ért hozzá – sorolta szenvtelen hangon a hologram. – Még 20 órája maradt, Bermuda úr, hogy megtalálja és visszaszolgáltassa. Ha ezalatt nem jár eredménnyel, azt úgy értékeljük, hogy alkalmatlan a feladatára, és lépéseket fogunk tenni az eltávolítására. Ez esetben a Szövetség intézkedése megfelelően kemény lesz! Ön talán nem veszi komolyan az ügyet, de értse meg, hogy nekem kell az a gyűrű! Intézkedjék, Bermuda úr! – azzal a jelenés köddé vált.
– Hallottad. Ez a te sarad, Hombár! Idehosztad, a Nyanyát anékű, hogy kikérdeszted vóna. Ezze időt vesztetté. Mennyé, és kerezsd meg aszt a rohatt gyűrűt, baszod, vagy vissza se gyere! Ha meg segíccség kő, szójjá! Jah, és vidd innen eszt a büdös banyát...
az anyósomra emlékesztet. Pont elég vót egysző megszabadúni tőle. Rémálmomba se gyűjjön elő!
Az éltes zsebes nem szólt semmit, csak ült az asztal szélén, és csábosan pislogott a trollra. Mondjuk, ha lett volna mondanivalója, a szájába tömött zokni miatt akkor is csak hümmögni tudott volna.
Hombár nem szólt semmit, csak megvonta a vállát, és a hóna alá csapta az öreglányt. Az úticél világos volt. A Nyanya még hajnalban elpasszolta a gyűrűt, és azt is elárulta, hogy kinek. Furcsamód nem kellett vallatni. Hombár minden kérdésére készségesen megfelelt.
A zsoldos komolyan eltűnődött a történteken, bár ez egyáltalán nem volt szokása, miközben a Harley-vel a belváros felé robogtak.
Mint minden jóravaló, második generációs metahumán, ő is gyűlölte felébredt szüleit. Pontosabban csak az anyját, mert az apját szerencsére nem ismerte. Ez ugyan nem lett volna akadálya annak, hogy gyűlölje, akár ismeretlenül is, de inkább csak szánta azt a szerencsétlent. Az anyja ugyanis nem volt könnyű eset, plusz meg sem próbált jó szülő lenni. Több verést kapott tőle, mint ölelést. Egészen addig volt ez így, amíg vissza nem tudott ütni. Na akkor aztán villámgyorsan világgá zavarta a fiút. Így aztán kevés kedves emlék maradt hátra tőle, és a verőlegény azokat is jó mélyen a tudata legaljára száműzte.
Ritkán beszélgettek, és még ritkábban mesélt neki az anyja bármiről is. De ha mégis megtette, akkor mindig az ébredés előtti világ volt a téma. És persze, hogy milyen fájdalmas volt az átalakulás, és hogy a fia, milyen szerencsés, hogy ő már más-nak született, és az átváltozást nem kellett átélnie. Hombár persze mindennek érezte magát, csak szerencsésnek nem. Az anyja kegyetlen halála, majd az ilyenkor elvárt, természetes vérbosszú után minden megváltozott. Szó, mi szó nagyon hosszúra nyúlt a bujkálással töltött hat év. Pont ennyi időbe telt, mire az anyját elintéző Lomhák klánja teljesen felszívódott a budapesti alvilágban, és velük együtt végleg elfelejtették a kis troll által okozott véres leszámolást is. Mikor visszatért, már nem kellett félnie senkitől. Azt mondják, ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Nos, Hombár is ilyenné vált. Annyi különbséggel, hogy nála nem volt ott a feltételes mód. Egy évvel a hazatérése után már a Veteránok első számú bérgyilkosa, és egyúttal Bermuda Joe kedvenc katonája lett. Az a kis affér a minap Joe alvezérével, Copfossal persze kissé visszavetette a karrierjét, de hát ilyen a bicskások élete. Sosem tudhatod előre, hogyan ér véget a kollégákkal folytatott mély és tartalmas eszmecsere. Jelen esetben pofozkodással. Mondhatnánk, hogy ez az általánosan elfogadott érvrendszer a körúton kintebb, de ez talán túlzás lenne.
Hombár olyannyira elmerült a gondolataiba, hogy fel se tűnt, amikor Nyanya a nadrágjába nyúlt! Úgy simult a troll hátára a vén csavargó, mint egy lüktető tumor, és bár vézna karjaival alig érte át a férfi derekát, valahogy mégis utat találtak matató ujjai annak sliccén át... Mikor a banya keményen rámarkolt a fegyvernyélre, Hombár úgy zavarba jött, hogy kis híján felborultak a motorral.
Épp a Margit híd romjain keltek át Pestre. Éjszaka persze más utat választott volna, de nappal nem volt félnivalója a szigeti lidvércektől. Az a néhány kósza mesterlövész is, aki unottan célbavette őket, már-már kötelező jelleggel, merő megszokásból lőtt rájuk. Ez a körülmény tehát semmivel nem volt több a még vállalható kockázatnál. A motor tankján sem véletlenül volt dupla páncélborítás. A gurulatot kapott lövedékek szerencsésen elkerülték, és amúgy sem volt itt semmilyen fedezék. Nem tudott hát félreállni. Pedig Hombár most először érezte úgy, hogy nagy kedve lenne a nadrágjában markolászó öreglányt egyszerűen a Dunába hajítani.
Ebben a bensőséges, meghitt pózban robogtak le a hídról. Nyanya suttogott, és lihegett közben, Hombár meg üvöltött a tehetlenségében, és tövig húzta a gázt.

Néhány sarokkal, és egy rövid, fegyelmező gimnasztikával később, mikor már mindketten úgy érezték, hogy a svédtorna elérte célját, Nyanya kimerülten rogyott egy kapualjba. Szó, mi szó, a rögtönzött pilátesz megviselte kicsit. A Hombár által improvizált páros gyakorlat a zsebes nyekkenésével, falhoz csapódásával, és zúzódásaival zárult (bár azt el kell ismerni, ezek a mozdulatok a feszültség oldására kétségtelenül alkalmasak voltak).
A hirtelen vérnyomásemelkedés aktiválta a zsoldos indulatmodulátorát, amitől majd szétszakadt a feje. Csak azért nem taposta szét egyszerűen szégyene tárgyát, mert a Nyanyának közmondásosan jó kapcsolatai voltak ideát, és így szüksége volt rá. Hombár ugyanis csak ritkán járt a városnak ezen az oldalán. Ha küldetést teljesített, természetesen át-átruccant Pestre, de amúgy minek jött volna, ha Budán is mindent megkapott, amire csak vágyott? Tudta, hogy a nyugati környéke a Livecorp Ltd. tulajdonában van, és egy komplett magánhadsereg őrzi a fontosabb szektorokat. Mivel azonban neki odalent, a metróban volt dolga, emiatt nem aggódott különösebben. Ott biztosan nem voltak a multinak érdekeltségei.
– Mit vigyorogsz? – csodálkozott a troll, mert a bedagadt szemnyílásából Nyanya még mindig töretlen rajongással vizslatta őt. – Tudtam, hogy szeletsz. Éleztem ám, mikor a malkomban taltottalak! – rebegtette meg az ujjait az öregasszony.
– Eltörhetek még benned ezt–azt, ha ragaszkodsz hozzá... – közölte a férfi, de közben kéket–zöldet látott a tarkójában lüktető fájdalomtól. Tudta, hogy le kell higgadnia, különben veszélybe kerül a küldetés. – Most szépen visszaülünk a motorra, de figyelmeztetlek, ha megint hozzám érsz, kitépem a kezed és azzal verlek péppé!
– Micsoda egy elős macsó! Istenem! Egyszelűen imádlak, te félfiállat! – áradozott a szipirtyó, de azért engedelmesen felkucorodott a troll háta mögé.
Az utca jobb oldalán húzódó páncélüveg paraván mögött öltönyöcskék lófráltak testőreik társaságában. Ügyet se vetettek az elsuhanó motorra. A cégbirodalom épületegyüttese három saroknyi hosszan elhúzódott. Ezek a tökéletesen karbantartott, és makulátlan házfalak bántóan éles kontrasztot alkottak a másik oldalon látható pusztulattal. A romlás és nyomor minden jele ott burjánzott néhány méterrel a felfoghatatlan luxussal szemben. A kettő határmezsgyéjén pedig Hombár robogott egyre eltökéltebben a cél felé. Lassítás nélkül ereszkedett le a lépcsősoron a nyugati aluljárójába. A lakattal zárt drótkerítés sem jelentett valódi akadályt. A fémkeret szinte szétrobbant, ahogy áttörtek közöttük. A kiáramló rothadás szag arcon csapta a trollt, és erőteljesen megcsavarta érzékeny szaglószervét. Felkattintotta a reflektort, és határozottan utat vágott a csövesek és narkósok lassan éledező zombisorfalába.
Az aluljáró hátulsó traktusát acélrácsok és vastag, vasbeton terelők védték az illetéktelenektől. A bejáratot négy, talpig kevlárba öltözött törp vigyázta, és két videoszenzoros automata szegezett rájuk egyből fegyvercsövet, amint megálltak a motorral. Hombár nem próbált meg keménykedni. Tudta, hogy idegen terepen vannak, ezért az esélyei nem voltak túl kedvezőek.
Mikor Nyanya kikukucskált a háta mögül, és az őrök felismerték, érezhetően enyhült kissé a ravaszra feszülő nyomás.
– Jól van, fiúkák! Le lehet tenni a csúzlikat! Ez itt az új pasim, Hombál. Nagyon szelet, és el fog venni feleségül. Szóval nem kell szalozni vele. Galantálom, hogy nem lesz semmi baj. Csak a Lomishoz jöttünk, és ha végeztünk, mális húzunk a ledvába.
Világos?
– Nem kéne idejárnod, Nyanya! Sose sül ki semmi jó abból, ha idetolod azt a ragyás képedet! – méltatta elévülhetetlen érdemeit őszintén az őrök vezetője. – Az izomagy itt marad, de te bemehetsz. – szögezte le végül az őr, a főnökével folytatott gyors, vidkomos tanácskozás után. Nyanya rögtön leugrott a motorról. Búcsúzásként odabújt a trollhoz, és átölelte. Hombár tarkójában halványan bizseregni kezdett az indulatmodulátor.
– Dlágám, ne aggódj! Lögtön visszajövök azzal a hülye bizsuval, és akkor végle folytathatjuk a mézeshetünket. Igélem, nagyon sietek! Ne menj sehová! – lehelte a zsebes kedvesen dorombolva. – Ezek a cuki fiúk majd szólakoztatnak addig.

Úgy is lett. Ám végül Nyanya érkezése megölte a bulit, pedig már kezdett igazán jó hangulat kialakulni. A törpökben ugyanis fellángolt az ősi gyűlölet, aminek a forrását persze egyikük sem ismerte. Úgy vélték, az ebéd ledolgozása, és úgy általában a mindennapi testmozgás az egészségmegőrzés fontos eszköze. Az őrparancsnok kikapcsoltatta a szenzorokat, majd bízva a jelentősnek érzett erőfölényükben és testi adottságaikban, némi bemelegítés után, jól elkalapálták a zsoldost. Legalábbis később így mesélték a kantinban.
– Jaj, fiúk! Most komolyan! – méltatlankodott a banya. – Egy percre se lehet titeket egyedül hagyni?
Hombár lassan leengedte az egyik alélt verőlegényt, és lehessegette a hátáról a másik kettőt, majd szépen sorba rendezte őket a fal mentén. Itt-ott azért ő is felszedett némi harctéri bizonyítékot, de a padlón szerteszét szóródott fogak közül csak kettő volt az övé.
– Képzeld, drágám, Lomisnak volt protkója! Majdnem olyan jól passzol, mint amit kiütöttél a számból a Likantrópnál – villantotta meg bájosnak vélt mosolyát az öreglány, és körbeforgott, mint egy balerina. – Kicsit rendbe szedtem magam. Látod, még egy cuki kopogós cipőt is vettem az esti randinkra.
És tényleg! Lehengerlő látványt nyújtott az okkersárga harisnya a bordó magassarkúval, és a rózsaszín, fodros tüllszoknyával. – Így már tetszem neked, ugye? – mondta, és lehunyt szemmel, csücsörítve közelített a troll felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy tiszta erőből megcsókolja annak valamely testrészét.
Hombár most először érezte úgy a nap folyamán, hogy mégiscsak hiba lett volna ebédelnie. De az iménti átmozgató edzés már egészen megnyugtatta, és folyton gondolnia kellett a beültetésére is... Így aztán inkább félretette a kézenfekvő választ, és merő kedvességből mégsem vágta szájon.

Nyanya duzzogott. Megjegyezte, hogy nagyon igazságtalannak tartja az eljárást. Hombár valahol, legbelül, kicsit egyetértett vele, és mélyen megérintette a kifakadás, de azért udvariasan rácsukta a fém kukatetőt az öreglányra. A gyűrű megvan, nincs már szüksége zavaró díszkíséretre. Úgy számolta, fél óra múlva már a burgerét majszolhatja a jól végzett munka után, amolyan jutalom gyanánt.
– Nem hagyhatsz itt, drágám! Este randink van! Már mindent el... – hallatszott tompán a kuka mélyéről, de a folytatás hangjait elnyomta a robbanásé. Hombárt a detonáció legalább tíz méterrel taszította hátrébb, míg motorja az ellenkező irányba csúszott, és a falnak vágódott. A zsoldos csak egy pillanatra vesztette eszméletét, de máris megrázta a fejét, és négykézláb csúszva–mászva húzódott fedezékbe. Különös módon cseppnyi aggodalom férkőzött a gondolatai közé, miközben aktiválta, és csőre töltötte az alkarjába épített félautomatát. Az intelligens infra célkereső idegesen rebbent végig az emeleti ablakokon, de egyelőre nem találta a támadót.
– Nyanya! Életben vagy? – maga is meglepődött a saját hangján. Ezt meg miért kérdezte? Mégis kit érdekel az a vén lotyó? Nem jött válasz. A kuka rejtelmesen hallgatott. Közben a kereső kiszúrta a lövészt. A Livecorp épületében lapult, annak egy lefüggönyözött ablaka mögött. Épp ismét célra emelte az RPG–t, tőle durván úgy negyven méterre, a harmadikon. Az infra azonban már befogta, és miközben a troll oldalra vetette magát, gépkarabélya tévedhetetlen pontossággal szórta meg a fickót 7.62-esekkel.
Mikor észlelte a szétnyíló acélüveg átjáróból kivágódó, nyílegyenesen felé induló céges páncélautót, csak reménykedhetett benne, hogy csupán a magánhadsereg túlfejlett önvédelmi mechanizmusa ugrasztotta elő őket, és nem kifejezetten rá vadásznak. Egy gyors, vágyakozó pillantást küldött még a Harley oldaltáskái felé, de a fegyverei elérhetetlen távolságban, a nyílt utca túlfelén hevertek. Mikor kerepelni kezdett a toronygéppuska, és körézáporoztak a becsapódások, Hombár olyat tett, amihez csak ritkán folyamodott. Menekült. Búcsúzásként még elhajított egy gránátot, miközben teljes súlyával hátra vetődött, és átszakította a bérház ódon, fa kapuját. A hátrabukfenc után máris felpattant és bevetette magát a pusztulatba.

Budapest nem szűnt meg létezni az ébredéssel, sőt, élettelibb volt, mint azelőtt valaha. A társadalmi különbözőségek persze tovább nőttek. A gazdagok még gazdagabbak, a csórók még szegényebbek lettek. A pusztulatnak gúnyolt területeken élők számára a bűnözés és az erőszak a mindennapoknak ugyanolyan természetes részét képezte, mint a drogok és a nélkülözés. Hombár jól ismerte az itteniek népét, és szabályaikat. Tudta, könnyedén felszívódhat a romok között, ha úgy tartja kedve, és azt is, hogy némi kreditért bármit megkaphat. Az egyetlen gondot a helyi bandák okozhatták. Hirtelen azt sem tudta, melyiküknek a területére tévedt. A kánjelvényét ezért elővigyázatosságból elrejtette. Jobb a békesség.
Végül nem is kellett túl sokat pofozkodnia. Szép nyugisan telt el a délután. Mire átvergődött Budára, gyalog, sántikálva, kifogyva lőszerből, gránátból és erőből, úgy érezte, egyszerűen éhen döglik, és ha nem jut azonnal valami ehetőhöz, a gyomra felbontja, és megemészti önmagát.
Bermuda négyszer hívta eközben, de mind a négyszer rosszkor. Az ember vagy pofozkodik, vagy vidkomozgat, ugye. A kettőt ritkán csináljuk egyszerre. Egyébként se nagyon volt kedve bájcsevegni. Ezért nem is hívta vissza Joe–t. Nem tudta ezt az ügyet egyszerűen lezárni.
A gyűrűt megszerezte ugyan, de amíg keresztülverekedte magát a pusztulaton, zavaró kérdések szivárogtak elő, és úgy érezte, hogy mindenképp meg kéne válaszolni néhányat közülük. Hisz mégiscsak vásárra vitte a bőrét anélkül, hogy tudná, miért, plusz keresztet vethet kedvenc motorjának, a fegyvereinek... plusz sorsára hagyta Nyanyát is. Emiatt bűntudata ébredt, és ez majdnem annyira nyomasztotta, mint az egyre hangosabban korgó gyomra.

Csocsi egyáltalán nem várta őt, de persze azért ott volt a Vincellérben. Mivel Csocsi mindig ott volt. Gyakorlatilag ott lakott. Azon kevés dekás közé tartozott, akiben Hombár megbízott, és a kapcsolat kölcsönös volt. Sokszor kisegítették már egymást az elmúlt évek alatt.
– Téged mindig öröm látni – hazudta, mikor előbújt vackáról, és leült Hombárral szemben –, de bevallom, még a szokásosnál is szarabbul festesz.
Az alaposan megtépázott troll egyet kellett értsen vele. Valami nagyon velőset kellett volna mondania, miközben mélyen a hacker szemébe néz, de Csocsinak egyáltalán nem könnyű a szemébe nézni, mivel azokat a teremtő egy kaméleont is megszégyenítő módon helyezte el a helyükön.
– Két dolog kellene, de azonnal – tért rá inkább egyből a lényegre. – Valami ehető, és infó erről a szarról.
A dekás olyan óvatosan emelte fel az elé tolt gyűrűt, mintha bármely pillanatban várható lenne a detonálása. Felkattintott valami halvány derengést a boxban, aztán előbb az egyik, aztán a másik szeméhez emelte az ékszert.
– Nem sok mindent látok rajta, de a fém karikában biztosan van elektronika. Talán valami adattároló lehet. A követ is meg kéne mutatnom valakinek. Szerintem mágikus töltése van, de nem vagyok benne biztos. Ismerek egy mókust, ha akarod, összehozok vele egy találkát – ajánlotta Csocsi, és máris indult, hogy intézkedjen.
– Remek, de előbb ennem kell valamit, mert már csillagokat látok... – szólt utána a zsoldos és magához intette a pincért.
– Szerelmeeem! Na végre! Csakhogy megtaláltalak! – a bájos női hang nyílegyenest utat talált a csehón át, a troll tarkója pedig menten újra zsibbadni kezdett.

Hombár hatodszorra is elutasította Bermuda hívását, és tudta, ezért később majd szorulni fog, de most ez kevéssé foglalkoztatta. Az előtte tornyosuló, ismeretlen alapanyagokból készült, ámde hatalmas burger ugyanis íncsiklandó illatot árasztott magából. Ilyenkor pedig képtelen volt bármire is gondolni az evésen kívül. Annak a szerencsétlennek pedig reszeltek, aki a troll és burgere közé mer állni!
– Jaj, de jó illata van! Farkaséhes vagyok – jelentette ki Nyanya és a tálcát egyszerűen maga elé húzta. Láthatóan fogalma sem volt róla, hogy a puszta életével játszik, és mire Hombár egyáltalán csak reagálni tudott volna, máris beleharapott a leggusztább részbe. Ha ekkor az indulatmodulátor nem csapja irgalmatlanul tarkón a trollt, sanszos, hogy egyetlen mozdulattal tekerte volna ki a szipirtyó nyakát. Így azonban egy pillanatra elsötétült előtte minden, és csak hebegni tudott a fájdalomtól.
– Héhéhé...
– Nyugalom mucika, hagyok belőle – tette a kezét a visszafogott indulattól remegő troll mancsára az öreglány. – Nagyon jó... De pfúj! Minek ebbe uborka?
Hombár bánatosan nézett a földre pottyantott, savanyított zöldségek után, miközben néhány egészen kegyetlen halálnem képe váltogatta egymást vadul a fejében. Nyanya azonban nem zavartatta magát, tele pofával kezdett áradozni.
– Az nem volt szép, szerelmem, hogy otthagytál. Kissé nehezteltem is miatta, de aztán jöttek azok az undi szekusok, és futás közben gyorsan megbocsátottam. Már egyáltalán nem haragszom rád.
Hombár odaintett a csaposnak, és jelezte, hogy kér még két hamburgert. Ahogy elterelte a gondolatait a kivégzés változatos módozatairól, a nyomás is azonnal csökkenni kezdett a fejében.
– Szóval kicsit fogócskáztunk, de nem tudtak elkapni. Mondjuk a cuki kopogósomat elhagytam valahol, és ezért enyhén zabos vagyok, de megtaláltalak, és ez mindenért kárpótol – búgta a banya, és mustáros ujjait a troll szőrös kézfejébe törölte. – Ma este végre az enyém leszel, drágám! Már alig várom, hogy összebújjunk. Ugye van valami kecód? Az én padomon nem annyira volna kényelmes. Plusz egyszemélyes, ugye...
Csocsi lehuppant Nyanya mellé.
– Kézcsókom mádmázell! Jó rég nem lőttem már magácskára. Mi szél hozta erre, ahol még a madár se látja szívesen?
– Semmi különös, csak elkölti az utolsó vacsoráját, aztán valahol hátul csendben kibelezem – közölte a tervet Hombár. – Megvan a fickó?
– Nő, és persze hogy megvan. De azonnal indulnunk kéne. Itt nem vagyunk biztonságban. Hat különböző biztonsági riasztást kaptam csak az elmúlt egy percben. Valakinek nagyon kellesz, barátom. Vagy te, vagy a bizsud, és ez a valaki épp ide tart egy egész hadsereggel.
– De a kajám... – kezdte volna a zsoldos, ám ekkor fékcsikorgás hallatszott kintről. Legalább fél tucat jármű érkezett veszett tempóban, és a harci tapasztalat egyből az életösztön nyakára lépett. Mire a szekusok berontottak a Vincellérbe, a hátulsó privátbox már üresen tátongott. Csak az asztalon gőzölgő két hatalmas burger fogadta a verőlegényeket.

Hombár idegesen nézelődött. Már a legbizarrabb ötletekkel is eljátszadozott, mivel gyakorlatilag bármit képes lett volna megenni. A falon lógó kalitkákban fészkelődő kismadarak például egészen gusztának tűntek. Egyben. Tollastul. Nyilván.
– A kő érdekelne minket, Gizella. Hogy miféle mágia van benne – és Csocsi a földön kuporgó alak elé ejtette a gyűrűt, az ott heverő csontok, kövek és egyéb kacatok közé. – Meg tudod határozni?
Az aprócska nő, talpig vörös szőrmében tényleg mókusra hajazott. A dekás nem kamuzott. Még az arcvonásai is a kis rágcsálóra emlékeztették a trollt. Vajon milyen íze lehet egy mókusnak? – tűnődött.
– És a banya? – szegezte ujját a sámán a fogait piszkáló öregasszonyra. – Benne is van mágia. Erőteljes bűbájt érzek sugározni felőle.
– Ugyan mál, mucikám! Annyi közöm van a mágiához, mint ennek a dlága félfiállatnak a matematikához. – helyezte vissza a protkóját Nyanya, és megsimogatta Hombár tomporát. – Mondjuk egyszer régen tényleg varázsoltam. De akkor még lecsukták érte az ember lányát. Tudod, az még a régi időkben volt. Kellett hozzá három kártyalap, meg egy szivacslabda, és néhány bamba paraszt, akiket jól lehúztam a vásárban.
A mókus–sámán elengedte a kérdést, és figyelmét inkább az ékszerre irányította. Körbeforgatta az ujjai között, aztán a markába szorította, és kántálni kezdett. Hombár közben óvatosan beleharapott egy színes gyertyába. Savanyú volt, és a szájpadlására ragadt az egész.
A sámán előre-hátra dülöngélt, miközben valahogy megsűrűsödött körülötte a levegő. A metahumánok általában érzékenyek a mágiára, és a troll sem volt kivétel ez alól. Ha lett volna mit, biztosan kiöklendezi a gyomra tartalmát, olyan erőteljes hullámokban tört rá az energia.
– Tünde mágia, és igen hatalmas. A gyűrűben lévő tudást oltalmazza. Én nem buzerálnám a helyedben, Csocsi – közölte megállapítását a vajákos. – Azt én nem enném meg. Hacsak nem akarsz egy nyomban üríteni innen hazáig...
Hombár csalódottan tette vissza a marcipánfigurának vélt szobrocskát a komódra, aztán lecsippantotta a tiszteletdíjnak szánt krediteket, és udvariasan elköszöntek.

– Szerintem magácskát valaki megbabonázhatta – vélte a hacker, mikor kijutottak az utcára. Közben óvatosan beesteledett. – Ennek a bűbájnak a hatását érezte Gizella. Ezt a tulkot soha nem szerette senki, és valljuk be, tényleg nem egy főnyeremény.
Egy ideig csak csendben kullogtak egymás mellett, és mindhárman eltűnődtek. Csocsi azon, hogy vajon mi lehet a gyűrű titka, Nyanya azon, hogy vajon milyen bort kéne inni este, a nagy alkalom előtt, Hombár pedig azon, hogy vajon megvan–e még az a két burger, amit a Vincellérben rendelt.
– Nem tudom, kinek léptél a tyúkszemére, barátom, de én gyorsan megszabadulnék ettől a gyűrűtől. Passzold le, és felejtsd el örökre. Ez a hosszú élet titka – mondta Csocsi, és a troll markába nyomta az ékszert, jobb szemével rákacsintott, miközben a ballal elővigyázatosan körülnézett. Mindkét látványt túl veszélyesnek ítélhette, mert villámgyorsan felszívódott a közeli sikátorban.
Igaza volt. Valóban nem halogathatta tovább. Muszáj volt beszélnie Bermudával.
– Halott vagy! – biztatta a klánvezér egyszerűen, mikor fogadta a hívását.
– Jah, tudom.
– Hellóka, Kicsi Joe! – ugatott bele a magasröptű beszélgetésbe az öreglány. – Hogy van az asszony?
– Ez meg mé van még mindig életbe? He? Nyanya! Te is halott vagy! – vélte a bandafőnök, de gyorsan ismét a tárgyra tért. – Reggelig kő az a kurva gyűrű. Hol a rákba vagy má?
– Volt némi fennakadás, főnök, de itt van nálam, és megtudtam róla néhány dolgot. Azt gondolom...
– Nem azé tartalak, hogy gondúkoggyá, baszod! Hozd ide aszt a szart, most! Majd gondúkodok én helyetted is!
A parancs világos volt, a teljesítés gépezetébe azonban némi homokszem látszott bekerülni, amikor hirtelen velük szemben, az utca végébe hat fényszórópár fordult be. Ajtócsapódásokból, és a futó léptek zajából ítélve tucatnyi fegyveres tartott feléjük.
Hombár nem sokat tökölt, a hátára kapta Nyanyát és nekiiramodott. Egy ideig még hallotta Bermuda Joe méltatlankodását a nyitva felejtett vidkom csatornából, aztán a füle mellett süvítő golyók másfelé terelték a zsoldos figyelmét.

– Vége van, izomagy! – tudósított egy lágy női hang, és nagyon úgy tűnt, hogy ebben nem téved. A sikátor túlvégét, és ezzel a menekülés lehetőségét elvágták elölük. A szekusok pedig nem voltak túlságosan lemaradva mögöttük. Hombár gyomra hangosat kordult válaszként, és hagyta, hogy a vén zsebes a földre csusszanjon a hátáról. Lassan felemelte a kezét, és térdre ereszkedett. Nem volt ínyére a megadás, de egy értelmetlen küldetésért nem akart az aszfaltba harapni.
Négy farkas közeledett lassan feléjük. Mindegyik eleven tűzből épült fel, halkan morogtak, és vicsorogtak. Hombár irtózott a mágiától, és jól tudta, hogy ahol erre kis trükkre futja, ott van még sokkal több veszély is. Az a három jókora drón is faragott kicsit az önbizalmából, amik a fejük felett lebegve, golyószórót szegeztek rájuk. A mellkasán ide-oda cikázó, vörös irányzópontok pedig egyenesen megalázóak voltak a troll számára.
Árnyvadászok...
Nyanya viszont látszólag nem volt tisztában a helyzetük súlyával. Vidáman csacsogva indult egyenest a tűzfamiliárisok felé. Úgy tartotta maga elé a tünde mágus gyűrűjét, mint a Szent Grált. A zsoldos azon már nem is csodálkozott, hogy lenyúlta. Mégis mit várhatott egy zsebestől...
– Jól van! Nem akarunk kinyúlni. Mindenki nyugodjon le a picsába! Itt van a szaros gyűrűtök, és hagyjatok minket békén... –
ajánlotta. Megtorpanás nélkül lépdelt el a tűzbestiák között, és azok vakító fénye miatt a troll nem tudta követni, mi történik mögöttük.

Hombár bánatosan gubbasztott a limuzin hátsó ülésén, és csak az járt a fejében, hogy mindenképp élni fog az utolsó vacsora jogával a kivégzés előtt. Nyanya óvatosan az ölébe bújt. Addig fészkelődött, amíg kényelembe nem helyezte magát, akár doromboló egy kiscica.
– Ugyan már, drágám, ne búslakodj! Ennek így kellett lennie. Mondjuk azt nem értem, hogy miért hagytak minket életben... – mélázott, miközben a troll mellkasát cirógatta koszos ujjaival.
– Nem olyan nagy talány ez. Nem kaptak rá megbízást. Az árnyvadászok nem csinálnak semmit ingyen.
Mivel közben Bermuda feje kezdett vörösbe váltani, ezért Hombár az első ülés támlájába épített kijelzőhöz nyúlt, és visszaadta a hangot.
– ...hogy az a redvestalpú, pállottszájú, vérbecsavart... – sziporkázott Joe, de a troll még mindig nem ítélte lényegesnek a mondandóját, ezért újra kinyomta a hangot.
– Figyelj, Nyanya, egyesével töröm el az összes ujjadat, ha ezt nem hagyod abba – súgta oda kedvesen lelkes rajongójának a troll. Nyanya sértődötten húzta vissza a karmait.
Váratlanul megálltak. A sofőr tehetetlenül nyomkodta a gombokat, és pedálokat. Az autó nem mozdult. Aztán kinyílt a hátsó ajtó, és a hologramon látott tünde csúszott be melléjük. Barátságosan mosolygott, és ez olyannyira összezavarta a trollt, hogy még pofán csapni is elfelejtette.
– Örülök, hogy megismerhetem önöket. Az Északi Tünde Szövetség nagyon hálás az elvégzett remek munkáért. A klánjának ígért sarcot az ön számlájára utaltuk, Mr. Hombár. Öntől pedig megvonom az ajándékomat. Remélem azért jól esett egyetlen napig ismét élnie egy kicsit... – búgta a nő, és egy gyors mozdulattal Nyanya homlokára írt egy varázsjelet. Az öregasszony úgy ugrott le a trollról, mintha annak combja sütné a fenekét.
– Ööö... én ezt... – kezdte a zsoldos a tamáskodást, de a tünde leintette.
– Tudom. De nem is kell értenie. A gyűrűnek egyetlen funkciója volt, eljutni a Livecorp Ltd. biztonsági zónáján belülre, és önök remekül megoldották, hogy ez megtörténjen. Azóta már biztosan lecsapolta legfőbb riválisunk adattárjait. Még egyszer köszönöm áldozatos munkájukat. További szép estét... – mondta, és mire felocsúdtak, a tünde már el is tűnt az éjszakában.
Egy ideig csak nézték egymást, aztán Nyanya közelebb húzódott.
– Figyelj, csak fiúka, van már programod estére?

Jancsár János

Létrehozás: 2022. július 13. 10:36:47
Utolsó frissítés: 2022. július 13. 10:52:25
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2022
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.