Az idő kereke - Robert Jordan világa (könyvsorozat ismertető)

A város nem volt egészen néma. Több irányból is távoli kiáltások hangját hallotta, és tompa fegyvercsörgést. Bármilyen sok embert vitt is a határra Sammael, azért így sem hagyta védtelenül a várost. Rand körbefordult, próbált minden irányban egyszerre figyelni. Úgy gondolta, Sammael vagy a királyi palotában lesz, vagy abban a másikban, a tér túlsó felén. Persze ez csak feltételezés volt, nem lehetett benne biztos. Az egyik utca végén egy csapat saldaeait látott összecsapni egy ugyanakkora csapat fényes mellvértet viselő lovas katonával. Oldalról hirtelen további saldaeaiak vágtattak elő. Hamarosan eltűnt a szeme elől az összecsapás, eltakarták az épületek. Egy másik irányban a Sárkány Légiójának egy egységét pillantotta meg. Egy csatorna alacsony hídján masíroztak éppen át. Egy tiszt - ezt hosszú piros sisakforgójából lehetett tudni - lépkedett húsz széles, fejmagasságig érő pajzsot cipelő ember előtt. Ezeket kétszáz nehéz számszeríjas követte. Vajon hogy állják majd meg a helyüket?

Távoli kiáltások, fémnek csapódó fém zaja, halk halálsikolyok.

A nap egyre közelebb ereszkedett a látóhatárhoz. A városban megnyúltak az árnyékok. Eljött az alkonyat. Nyugaton bíborban izzott a naplemente. Előtűnt néhány csillag. Tévedett volna? Képes lenne Sammael egyszerűen elmenni, és találni magának másik országot, ami fölött uralkodhat? Hiba lett volna hallgatnia a hangra? Talán mégis csak megbomló elméjének szüleménye volt csupán?

Egy férfi a Hatalmat fókuszálta. Rand egy pillanatra megdermedt, mozdulatlanul meredt a Tanács Nagycsarnokára. Ennyi saidin egy kapuhoz is elég. Ennél kisebb Hatalomfolyamot nem is érzett volna ilyen messziről, a jókora tér túloldaláról. Csak Sammael lehet.

Egy szempillantás múlva már meg is ragadta a Forrást, kaput szőtt, és átugrott rajta, készen, hogy nyomban villámokat szórjon. Tágas terembe érkezett. Nagy, tükrös állólámpák világították meg, és a plafonról lógó csillárok. A hófehér márványfalakat csatajeleneteket és a város mocsárölelte kikötőjében hemzsegő hajókat ábrázoló domborművek díszítették. A terem távolabbi végén kilenc súlyos, faragásokkal teli, aranyozott, trónszerű karosszék állt magas fehér emelvényen, melyre széles lépcsősor vezetett fel. A középső szék háttámlája magasabb volt a többinél. Mielőtt még megszüntethette volna a kaput maga mögött, a torony, aminek a tetején eddig lesben állt, felrobbant. A Tűz és a Föld energiahullámát előbb megérezte, mint a kapun átrepülő kődarabkákat és port. A robbanás ereje a földre döntötte. Arccal előre érkezett a padlóra. Fájdalom hasított az oldalába, vörösen izzó lándzsaként döfött a koncentráció űrjébe, amiben az elméje lebegett. Hagyta megszűnni a kaput, legalább annyira a sokk miatt, mint szándékos elhatározásból. De mintha valaki más fájdalma lett volna a belé tépő kín, valaki másé a gyengeség. Az űrben nem kellett törődnie vele, nem uralkodhatott el rajta.

Megmozdult. Egy távoli, idegen test izmait mozgatta. Feltápászkodott. Támolyogva rohant az emelvény felé. Ekkor több száz piros energiaszál égette át a plafont, majd a tengerkék padlót, széles, korong alakú területen. A korong középpontján még mindig érezni lehetett a kapuja halványuló maradványait. Az egyik szál átdöfte a csizmasarkát, és a saját sarkát is. Hallotta a fájdalomüvöltését, miközben felbukott. De nem az ő fájdalma volt, sem az, ami az oldalát marta, sem ez. Nem az övé.

A hátára gördült. Még látta az izzó vörös szálak maradványát. Elég frissek voltak még, hogy ki tudja venni a Tűz és a Levegő Hatalomfonalait, olyan módszer szerint fonva, amit sosem látott még. Sőt, azt is ki tudta következtetni belőlük, hogy merről jöttek. A padlóban és a bonyolult faragványokkal díszített fehér, vakolt plafonban fekete lyukak sisteregtek.

Felemelte a kezét, és végzettüzet szőtt. Pontosabban csak elkezdte. De valaki más arca még mindig égett a pofontól, még nem felejtette el. Cadsuane hangja még mindig ott sziszegett a fejében, mint a piros szálak ütötte nyílások. Soha többé, fiam. Soha többé nem alkalmazod. Szinte mintha Lews Therint hallotta volna valahol, a távolban, az elméje legmélyén nyüszíteni, attól való rettegésében, amit éppen elszabadítani készült, az erőtől, ami egyszer már majdnem elpusztította a világot. Elengedett hát minden Hatalomfolyamot, kivéve a Tüzet és a Levegőt, és inkább olyan fonatot font, amilyet az előbb látott. Ezernyi leheletvékony piros szál virágzott ki a kezében, és enyhén szétterülve átcsapott a mennyezeten. A plafon két lépésnyi átmérőjű korongja kőszilánkok és vakolatpor felhőjévé robbant szét.

Csak ekkor jutott eszébe, hogy netán mások is lehetnek közte és Sammael között. Feltett szándéka volt, hogy még ezen a napon végezzen a Kitaszítottal, de jó lenne, ha meg tudná oldani, hogy eközben senki mást ne öljön meg... A szálak eltűntek. Megint feltápászkodott, és sietősen a terem hosszabbik falán nyíló kétszárnyú ajtóhoz sántikált. Mindkét hatalmas ajtószárnyat kilenc öklömnyi aranyméh díszítette.

Egy kis Levegőfolyammal előre kinyitotta maga előtt az ajtót. Ilyen kis mennyiségű Hatalmat csak közvetlen közelről lehet észrevenni. A folyosóra támolygott, majd féltérdre esett. Oldalát, egy idegen, távoli test oldalát tűz emésztette, sarkát kín járta át. Elővonta a kardját, arra támaszkodott, és várt. Frissen borotvált, kerek, pirospozsgás arcú fickó lesett elő a sarok mögül. A zekéjéből is kilátszott annyi, hogy kiderüljön, csak egy szolga. Egyik oldalán zöld, másik oldalán sárga ruhája mindenesetre libériának tűnt. Észrevette Randet. Lassan, nagyon lassan, visszahúzódott a fal mögé. Mintha abban reménykedne, ha elég lassan mozog, talán nem veszi észre. Sammael előbb utóbb muszáj, hogy...

- Ez az ország az enyém! - dörrent egy hang a levegőben, a semmiből, minden irányból egyszerre. Rand káromkodni kezdett. Ez nyilván ugyanaz a szövet, amit ő is használt a téren, vagy valami nagyon hasonló. Olyan minimális Hatalomra volt csak szükség hozzá, hogy ha a Kitaszított tíz lépésre lenne tőle, akkor sem érezné magát az energiafolyamot. - Az enyém! És nem fogom elpusztítani, ami az enyém, csak azért, hogy megölhesselek! És azt sem engedem, hogy te elpusztítsd! Van képed még ide is utánam jönni?! Nos, akkor biztos ahhoz is lesz bátorságod, hogy újra utánam gyere! - A mennydörgő hang gúnyos színezetet öltött. - Tényleg, valóban elég bátor lennél hozzá? - Valahol fent egy kapu nyílt meg majd zárult be. Kétsége sem volt, hogy egy kapu az.

Tényleg, elég bátor hozzá? Van hozzá mersze?

- Én vagyok az Újjászületett Sárkány - dünnyögte. - És meg foglak ölni.

Rand al'Thor, a folyóközi parasztfiú számos megpróbáltatás és kaland után rádöbben, hogy ő az Újjászületett Sárkány. A világ az Utolsó Csata felé közelít, amiben neki kell majd szembeszállnia a Sötét Úrral, a Sötétség halhatatlan istenével. Neki kell egyesítenie a világ erőit az Árnyék hordáival szemben, neki kell vérét ontania Shayol Ghul fekete szikláin, noha még a saját képességeivel sincs tisztában, nem is tudja, hogyan használhatná a Hatalmat, hiszen az utolsó férfi aes sedai évezredekkel korábban meghalt. Azóta a Sötét Úr rontása miatt minden férfi, aki fókuszálni kezdi az Igazi Forrás energiáit, előbb utóbb megőrül. Őrá is, aki mindenki másnál nagyobb Hatalomfolyamoknak tud parancsolni, előbb-utóbb ugyanez a sors vár. Ráadásul két gyógyíthatatlan sebe is van, mindkettőt elátkozott fegyver okozta. És így kellene teljesítenie a Próféciák által elé állított, lehetetlennek tűnő feladatokat, miközben az elméjét ostromoló őrülettel is küzdenie kell. A semmiből, egymással viszálykodó népekből kell birodalmat kovácsolnia, és egyszerre kell megállítania a nyugatról előtörő, kegyetlen seanchanokat, akik mindenkit, aki a hatalmukba kerül, a legteljesebb, legmegalázóbb rabszolgaságba vetnek, akik nemcsak testileg, de lelkileg is megtörik az alattvalóikat; és az északról fenyegető trallokhordákat. Mindezt úgy, hogy állandóan a mindenhová beszivárgó árnybarátok árulásának és az orgyilkosság veszélyének van kitéve, és a halhatatlan, a Legendák korából származó rendkívül erős és gonosz Hatalomhasználók, a Kitaszítottak mágiával ellene fordítják a kontinens népeit. Senkiben nem bízhat, bárki, bármikor elárulhatja. Még a legközvetlenebb szövetségesei is egytől egyig a saját céljaikra akarják felhasználni őt.

De hogy jutott idáig a dolog? Hiszen a Legendák korában, évezredekkel ezelőtt, béke uralkodott a világon. A mágia aranykora volt az, amikor férfiak és nők egyaránt veszélytelenül használhatták a Hatalmat. Fejlett, a természettel harmóniában élő, technika helyett mágiát alkalmazó civilizáció, amely nem ismerte a háborút, a gyilkosságot, a viszályt. A Sötét Úrról még csak nem is hallottak.

Nos, így kezdődött...

Charn sietősen haladt a széles, nyüzsgő utcán a hatalmas chorafák messze nyúló ágai alatt. A háromosztatú levelekből álló lombok békét és nyugalmat árasztottak az égig érő ezüstös épületek között. Egy chorák nélküli város kietlennek tűnne, mint a vad pusztaság. Jo-autók zümmögtek halkan végig az utcákon, az égen pedig egy nagy fehér sho-szárny húzott át. Talán Comelle-be vagy Tzorába szállított utasokat, talán valahová máshová. Ő maga ritkán vette igénybe a sho-szárnyakat. Ha messze volt dolga, általában egy aes sedai utazott vele. Ma azonban shora száll majd, M'jinn felé. Ma van ugyanis a huszonötödik névnapja, és ma el szándékozott fogadni Nalla legutóbbi házassági ajánlatát. Azon tűnődött éppen, hogy a lány meglepődik-e majd vajon. Már vagy egy éve mindig elutasította, mert nem akarta még lekötni magát. Ez persze azzal fog járni, hogy át kell állnia Zorelle Sedai szolgálatába, akinél Nalla is dolgozott, de Miarin Sedai már áldását is adta rájuk.

Befordult egy sarkon és csak annyi ideje maradt, hogy megpillantsa a sötét bőrű, divatos keskeny szakállt viselő, széles vállú férfit, mielőtt az beléütközött és hanyatt lökte. A feje úgy a járdának csapódott, hogy csillagokat látott. Kábultan fekve maradt.

- Nem ártana, ha néha a lába elé is nézne - mondta dühösen a szakállas, ujjatlan vörös kabátját és a csuklóját övező csipkefodrokat igazgatva. Fekete, hosszú haját copfba fogva hordta. Ez is a legújabb divat szerint volt. Ennél jobban már csak az hasonlíthat az aielekre, aki maga is belépett a Szövetségbe.

Az oldalán álló szőke nő a karjára tette a kezét. Hirtelen zavarára reagálva csillogó fehér ruhája átlátszatlanabbá vált. - Jom, nézd a haját. Ez egy aiel, Jom.

Charn rövidre vágott aranyvörös hajába túrva a fejét tapogatta, nem tört-e be. Megrántotta a tarkóján hosszan hagyott lófarkat, mielőtt bólintott. Csak egy-két horzsolás, gondolta, nem több.

-Tényleg az. - A férfi bosszúságát döbbent zavar váltotta fel. - Bocsásson meg, da'shain. Nekem kellett volna jobban figyelnem. Hadd segítsem fel. - Közben már úgy is tett, talpra támogatta Charnot. - Jól érzi magát? Nincs semmi baja? Hová tart? Hívok egy ugrót, majd az elviszi.

- Nincs semmi bajom, polgár - mondta higgadtan Charn. - Igazából tényleg az én hibám volt. - Tényleg az volt. Nem kellett volna úgy rohannia. Akár baja is eshetett volna a férfinak miatta. - Maga sem sérült meg? Kérem, bocsásson meg.

A férfi tiltakozásra nyitotta a száját - mint a polgárok általában; mintha úgy gondolták volna, hogy az aielek porcelánból vannak - de mielőtt megszólalhatott volna, hullámozni kezdett a talpuk alatt a föld. A levegő is hullámzani látszott, kifelé terjedő körben. A férfi értetlenül nézett körbe. Divatos legyezőszövet köpenyét maga és barátnője köré kanyarította, amitől úgy tűnt, mintha a fejük testetlenül lebegne a semmiben. - Mi ez, da'shain?

Egyre többen kérdezték ugyanezt körülöttük, akik észrevették Charn haját és odagyűltek hozzájuk. Ő azonban nem törődött velük. Még csak eszébe sem jutott, hogy udvariatlan. Sőt, éppenséggel törtetni kezdett a tömegen keresztül, szemét a Sharomra függesztve, a háromszáz lépés átmérőjű gömbre, ami magasan Collam Daan kék és ezüst kupolái fölött lebegett.

Mierin azt mondta, ma lesz a nagy nap. Azt mondta, az Egyetlen Hatalom egy új forrását fedezték fel. A nő és férfi aes sedai-ok is használhatják, nem kell többé különböző felet fókuszálniuk. Együtt most már még többre lesznek képesek, így, hogy nem lesz a mágiájuk között különbség. És ma fogják először megnyitni és felhasználni, ő és Beidomon. Ez lesz az utolsó alkalom, amikor férfiak és nők különböző Hatalmat használva működnek együtt. Ma.

Aprócskának tűnő fehér szilánk repült ki pörögve a Sharomból. Fekete tűzoszlop robbant ki a helyén. A szilánk ereszkedni kezdett, látszólag lassan. Egyre több és több, tucatnyi, számtalan tűzgejzír tört ki a hatalmas fehér gömbből. A Sharom széttört, mint egy tojás, lassan zuhanni kezdett, miközben fekete tűztenger nyaldosta. Sötétség terjedt el az égen, természetellenes éjszaka nyelte el a napot. Mintha a lángokból fény helyett sötétség áradt volna. Sikolyok. Mindenfelé sikoltoztak az emberek.

Charn már az első tűzkitöréskor rohanni kezdett a Collam Daan felé, de tisztában volt vele, hogy elkésett. Arra esküdött, hogy az aes sedai-okat szolgálja, és erre, mikor fontos, elkésik. Futás közben könnyek csorogtak az arcán.

A Teremtő börtönbe zárta a Sötét Urat, a Fény az Árnyékot, ezt a börtönt azonban a Legendák Korában kísérletező kedvű aes sedai-ok mit sem sejtve megnyitják. Az első katasztrófa után a béke egy ideig még látszólag folytatódik, de a Sötét Úr gonoszsága már terjed, arra készül, hogy átvegye a hatalmat a világ fölött. Az oldalára állók és a Fény mellett kitartók között kitör az Árnyék háborúja, más néven a Hatalom háborúja. Ez a békés civilizáció már el is felejtette, mi az a háború, de most mindent, ami ezzel kapcsolatos, újra felfedeznek. Fegyvereket gyártanak, hadseregeket szerveznek, és a Hatalmat is egyre hatékonyabban használják pusztításra. Egész városok tűnnek el a Hatalom tüzében.

Lews Therin Telamon, a korszak legtehetségesebb aes sedai-a, akit a Hajnal Urának és Sárkánynak is neveztek, megszervezi a kizárólag férfi Hatalomhasználókból álló Százak Társaságát, a legjobbakból, akik a Fény oldalán maradtak. Együttesen sikerül csapdába csalniuk a Sötét Urat és legerősebb szolgáit, az aes sedai-ok közül hozzá átállt Kitaszítottakat, és visszazárták őket a Teremtő által az Árnyéknak épített börtönbe, az általunk ismert világon kívülre. A rajta fúrt nyílást befedték, az azt lezáró mágiát elpusztíthatatlan szívkő pecsétekkel erősítették meg. Az Árnyék utolsó ellencsapásával azonban bosszúból beszennyezte az Igazi Forrás férfi felét, ahonnan a férfi Hatalomhasználók mágiájukat nyerik. A Forrásra bocsátott rontás hatására az azt használók elméje lassan megbomlik és elsorvadnak.

A sorra megőrülő férfi aes sedai-ok iszonyú pusztítást visznek végbe. Kontinensek süllyednek el, szökőárak és tűzesők pusztítanak, új szigetek emelkednek ki a tengerből. Ez a Világtörés, ami véget vet a Legendák Korának.

Maga Lews Therin Telamon is eszét veszti, elpusztít maga körül mindenkit, mint ahogy minden rokonát is, és mindenkit, aki kedves a szívének. Végül önmagával is végez.

A kevés számú túlélő új társadalmat épít. Az új országok között a női aes sedai-ok szervezete, a Fehér Torony tartja fenn a békét. Folyamatosan kutatnak azon fiúk, férfiak után, akikben megvan a Hatalom használatának képessége, és megfosztják őket ettől, megelőzve így, hogy megőrüljenek és veszélyforrássá váljanak. Létrejön az Első Szövetség, ami azonban a Fertőből előtörő trallokok és a Sötét Úr oldalára álló Hatalomhasználók, a Rémurak által kirobbantott háborúsorozat, a Trallok háborúk végére felbomlik. Egész országok semmisülnek meg. Ám ezen a krízisen is sikerül úrrá lenni, a trallokokat visszaszorítják a Fertőbe. A Fertőben található Shayol Ghul, a Sötét Úr fellegvára, az a pont, ami ebben a világban a legközelebb van az Árnyék börtönéhez.

A romokon új országok épülnek. Egy tehetséges hadvezér, Sasszárny Artur az egész kontinens Aiel-pusztától nyugatra eső részét egyetlen birodalomba egyesíti, de hadseregeket küld keletre, és az óceán túlpartjára, nyugatra is. Uralkodása alatt felvirágzik a kontinens, a bőség és biztonság ideje ez. Ugyanakkor élete végéig háborút visel az általa boszorkányoknak tartott aes sedai-ok ellen, és folyamatosan ostrom alatt tartja a Fehér Tornyot. Végül elviszi egy betegség, mert nem hajlandó igénybe venni az aes sedai-ok Gyógyítását.

Halála után az utódlásért kirobbanó százéves háború tépi szét a birodalmat. A háború végén megint új országok jönnek létre, ezek azonban folyamatosan sorvadnak, egyre több szűnik meg, egyre nagyobb területeket nyel el a vadon. A Fertő egyre délebbre terjeszkedik. Az aes sedai-okban egyre kevésbé bíznak az emberek. Csak azért viselik el őket egyáltalán, mert minden aes sedai három megszeghetetlen fogadalmat tesz felavatásakor egy mágikus tárgy segítségével: hogy soha hazug szót a szájára nem vesz, hogy soha fegyvert az Egyetlen Hatalommal nem készít, továbbá hogy soha nem használja fegyverként az Egyetlen Hatalmat sem, csak ha veszélyben forog az élete, illetve a Sötét Úr teremtményei ellen.

Az emberiség hanyatlása azonban egyre gyorsul. Egyre gyakrabban bukkannak fel Hamis Sárkányok, akik azt hirdetik, hogy ők a Próféciák által megjósolt Újjászületett Sárkány, és pusztítást és káoszt terjesztenek a világban. Egyre gyengül a Sötét Úr börtönén a zár. Végül eljön egy év, amikor sehogy sem akar véget érni a tél, és egy békés folyóközi faluban, Emondmezőn trallokok és Enyészek jelennek meg, hogy elvigyenek három fiatal fiút...

Itt kezdődik az Idő Kereke sorozat első része, a Világ Szeme. Aki kíváncsi, hogyan állja meg a helyét Rand, akinek ellensége számtalan, és akit a szövetségesei is mind eszközként próbálnak használni a saját céljaik érdekében; aki kellemes szórakozásra, letehetetlen olvasmányra vágyik, annak melegen ajánlom ezt a minőségi high fantasy sorozatot.