Raymond E. Feist: Árulás (részlet)A szél üvöltött.
Locklear, a krondori hercegi udvar apródja, lova hátán ülve összekuporodott
vastag köpenye alatt. A nyár gyorsan elszaladt az Északifelföldön
és a hágókon, amelyek a Világ Fogsora néven ismert hegységen
vezettek át. Délen az őszi éjszakák lehet, hogy még mindig
enyhék és melegek voltak, de itt fönn, északon az ősz csak egy rövid
látogatást tett, míg a tél korán érkezett, és biztosan sokáig fog maradni.
Locklear átkozta saját ostobaságát, amely erre az isten háta
mögötti helyre vezérelte.
Bales őrmester megszólalt:
- Egyre csípősebb itt fönn a levegő, apród. - Az őrmester hallotta
a fiatal nemes hirtelen tyr-sogi megjelenésével kapcsolatos pletykákat,
melyek közül néhány egy fiatal hölgyet is említett, aki egy jó
kapcsolatokkal rendelkező krondori kereskedő felesége volt. Nem
Locklear lett volna az első csinos fiatalember, akit azért küldenek a
határra, hogy elmenekítsék egy dühös férj haragja elől. - Sajnálom,
hogy ezt kell mondanom, uram, de itt nem olyan balzsamos, mint
Krondorban.
- Valóban? - kérdezte a fiatal apród szárazon.
Az őrjárat a Szigetkirályság északi határán követett egy keskeny ösvényt,
amely a hegylábi alacsony dombok mentén vezetett. Locklear
még egy hete sem volt a tyr-sogi udvarnál, amikor Moyiet báró felvetette,
hogy a fiatal apródnak talán hasznára válna, ha elkísérné a különleges
őrjáratot a várostól keletre. Azt rebesgették az emberek,
hogy renegátok és mordelek - sötét tündék, akiket a Sötét Ösvény
Testvérisége néven ismernek - szivárogtak dél felé a heves esőzések
és a hófúvások leple alatt. A nyomkeresők kevés nyomot találtak, de
a szóbeszéd, valamint a földművesek határozott állítása - hogy ők
sötét páncélt viselő harcosokból álló csapatokat láttak, amelyek dél
felé siettek - arra késztette a bárót, hogy kiküldjön egy őrjáratot.
Locklear legalább olyan jól tudta, mint a helyőrség katonái, hogy a
keskeny ösvények mentén késő ősszel vagy kora tavasszal bármiféle
mozgolódás igen szokatlan jelenség. Amikor a fagy a hegyek lábát
még éppen csak megérinti, a magasabban fekvő ösvényeket már vastag
hó borítja, és az utak egy-egy rövid olvadás után szinte fuldoklanak
a sárban.
Azonban a tíz évvel korábban lezajlott háború óta, amelyet a Nagy
Felkelés néven emlegetnek az emberek - amikor Murmandamusnak,
a sötét tündék karizmatikus vezetőjének seregei betörtek a Királyságba
-, minden mozgolódást ki kellett vizsgálni, és ez a parancs
közvetlenül Lyam királytól eredt.
- Igen, ez biztosan jelent némi változást a hercegi udvarhoz képest,
apród - szurkálódott az őrmester. Locklear, amikor Tyr-Sogba
érkezett, pont úgy nézett ki, mint egy krondori szépfiú: magas, karcsú,
kifinomultan öltözködő fiatal férfi volt, valahol a húszas évei közepén;
bajuszt viselt és hosszú hajfürtöket. Locklear úgy vélte, a bajusznak
és a kifinomult ruháknak köszönhetően idősebbnek látszik
a koránál, azonban ha ezeknek mutatkozott is bármiféle hatása, az
inkább az ellenkezője volt annak, mint amit ő el akart érni velük.
Locklearnek már elege volt az őrmester játékos heccelődéséből,
így megjegyezte:
- Mégis, itt melegebb van, mint amilyen emlékeim szerint a hegyvonulat
túlsó oldalán volt.
- A túlsó oldalán, uram? - kérdezte az őrmester.
- Az Északi-felföldön - felelte Locklear. - Ott az éjszakák még tavasszal
és nyáron is hidegek.
Az őrmester gyanakodva nézett a fiatalemberre.
- Járt ott, apród? - A renegátoktól és a fegyvercsempészektől eltekintve
nagyon kevés olyan ember akadt, aki megjárta az Északi-felföldet,
és utána épen és egészségesen vissza is tért a Királyságba.
- A herceggel - felelte Locklear. - Jártam vele Armengarban és Magosvárban.
Az őrmester elhallgatott és előrenézett. A Locklearhez legközelebbi
katonák sokatmondó pillantásokat váltottak, és bólogattak. Egyikük
a mögötte poroszkáló társának suttogott valamit. Itt, északon
nem volt olyan katona, aki ne hallott volna arról, hogyan esett el Armengar
Murmandamus, a hatalmas mordel seregei előtt. Murmandamus
lerombolta az Északi-felföld emberek lakta városát, majd betört
a Királyságba. Csak tíz évvel ezelőtti sethanoni veresége akadályozta
meg, hogy sötét tündékből, trollokból, manókból és óriásokból álló
serege lerohanja a Királyságot.
Armengar túlélői életüket Yabonban folytatták, ami nem volt
messze Tyr-Sogtól; és a nagy csatáról, a túlélők meneküléséről szóló
elbeszélések, valamint az Arutha herceg és társai által játszott szerep
egyre kalandosabb lett, ahogy a történetek közszájon forogtak. Bárkit,
aki Arutha herceg vagy Guy du Bas-Tyra alatt szolgált, hősnek tekintettek.
Az őrmester rápillantott Locklearre, magában újraértékelte
a fiatalembert, majd csendben lovagolt tovább.
Locklear afelett érzett öröme, hogy a bőbeszédű őrmestert elhallgattatta,
rövid életűnek bizonyult, mivel a havazás újra megindult, és
a szél percről percre erősebben fújt. Lehet, hogy ezzel elég nagy tekintélyt
vívott ki a helyőrségben ahhoz, hogy az elkövetkező napokban
nagyobb megbecsüléssel tekintsenek rá, de még mindig nagyon
messze volt a krondori udvartól, a finom boroktól és a csinos lányoktól.
Valóságos csoda kellene ahhoz, hogy visszakerüljön Arutha
kegyeibe, és a következő tél ne egy vidéki udvar csapdájában találja,
egy rakás ostoba fajankó között.
Tízpercnyi néma lovaglás után az őrmester megszólalt:
- Még két mérföld, és elindulhatunk hazafelé.
Locklear egy szót sem szólt. Mire visszaérnek a helyőrségbe, sötét
lesz, és még hidegebb, mint amilyen jelenleg volt. Ő is a katonák
szállásán fogja élvezni a meleg tüzet, és talán be kell érnie azzal,
hogy az osztaggal fogyasztja el a vacsoráját, hacsak a báró meg nem
hívja, hogy étkezzen a családjával. Azonban Locklear ezt valószínűtlennek
tartotta, mivel a bárónak volt egy kacér, fiatal lánya, aki Tyr-
Sogba érkezésének első estéjén hízelegve meglátogatta a fiatal nemest.
És a báró tökéletesen tisztában volt azzal, miért került
Locklear az udvarába. Azon két alkalommal, amikor az apród a báróval
vacsorázott, annak lánya gyanúsan távolmaradt.
Volt ugyan egy fogadó, nem túl messze a vártól, de Locklear tudta,
mire visszaérnek a helyőrségbe, neki túlságosan is elege lesz a hidegből és a hóból ahhoz, hogy ismét hajlandó legyen szembeszállni
az elemekkel, még rövid távolságra is. Ráadásul mindkét felszolgálólány
kövér volt, és unalmas. Locklear egy csöndes, lemondó sóhajjal
ráébredt, hogy mire a tavasz beköszönt, talán már ők is szépnek és
vonzónak fognak tűnni a számára.
Locklear csak azért imádkozott, hogy a herceg legalább azt engedje
meg, hogy Banapis nyárközépi ünnepére visszatérhessen Krondorba.
Írni fog a legjobb barátjának, James apródnak; meg fogja kérni,
hogy használja fel a befolyását, és vegye rá Aruthát, hogy mielőbb
hívja őt vissza. Fél esztendő itt északon éppen elég nagy büntetés
volt.
- Úrfi - szólt Bales őrmester Locklear hivatalos címét használva -,
mi az ott? - Felfelé mutatott a sziklás ösvényen. Ami az őrmester szemébe
ötlött, az valami mozgás volt a sziklák között.
- Nem tudom. Menjünk oda, és nézzük meg! - felelte Locklear.
Bales intett, és az őrjárat balra fordult, felfelé léptetve az ösvényen.
A kép gyorsan kitisztult előttük. Egy magányos alak rohant lefelé
a sziklás ösvényen, és mögüle üldözők kiáltásait lehetett hallani.
- Úgy tűnik, mintha egy renegát összerúgta volna a port a Sötét
Ösvény Testvériségének néhány tagjával - jegyezte meg Bales őrmester.
Locklear előhúzta a kardját.
- Renegát vagy sem, nem hagyhatjuk, hogy a sötét tündék feltrancsírozzák.
Akkor talán úgy gondolnák, hogy kedvük szerint lekalandozhatnak
délre, és zaklathatják a lakosságot.
- Készülj! - kiáltotta az őrmester, és az őrjárat harcedzett katonái
előhúzták a kardjukat.
A magányos alak meglátta a katonákat, egy pillanatra megtorpant,
majd továbbrohant. Locklear látta, hogy egy magas férfiról van szó,
aki sötétszürke köpenyt viselt, amelynek csuklyája hatékonyan elrejtette
az arcvonásait. Mögötte egy tucatnyi sötét tünde közeledett
szintén gyalogosan.
- Vágtassunk közéjük! - szólt az őrmester nyugodt hangon.
Elméletileg Locklear volt az őrjárat parancsnoka, de épp elég harci
tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy ne szóljon közbe, amikor
egy veterán őrmester kiadott egy parancsot.
A lovasok támadásra indultak felfelé az ösvényen. Elvágtattak a
magányos alak mellett, és rátámadtak a mordelekre. A Sötét Ösvény
Testvériségére sok mindent el lehetett mondani; a gyávaság és a
harcra való alkalmatlanság nem tartozott ezek közé. A küzdelem heves
volt, azonban a Királyság katonáinak volt két előnye: az egyik a
lovak, a másik az a tény, hogy az időjárás használhatatlanná tette a
sötét tündék íjait. A mordelek még csak meg sem kísérelték, hogy kifeszítsék
a nedves íjhúrokat, jól tudták, hogy alig tudnák a nyílvesszőt
kilőni az ellenség felé, nemhogy átüssék azok páncélját.
Egy magányos sötét tünde, aki magasabb volt, mint a többi, egy
szikla tetejére ugrott, tekintetét mereven a menekülő alakra szegezte.
Locklear arra irányította lovát, hogy útját állja a lénynek, mire az
a fiatal nemes felé fordította figyelmét.
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és Locklear érezte
a lény gyűlöletét. A mordel, úgy tűnt, csöndben megfigyeli és megjegyzi
Lockleart, mintha egy később bekövetkező összecsapásban
emlékezni akarna az arcvonásaira. Majd egy parancsot kiáltott, és a
mordelek visszavonulásba kezdtek, felfelé az ösvényen.
Bales őrmester bölcsebb volt annál, mintsem üldözze őket, amikor
a látótávolság egy tucat méternél is kevesebb volt. Ráadásul az
idő is egyre rosszabbodott.
Amikor Locklear megfordult, a magányos alakot egy gömbölyű
sziklához támaszkodva találta, kicsit lejjebb az ösvény mellett. Locklear
a férfi mellé irányította a lovát, és megszólította:
- Én Locklear vagyok, a nagyhercegi udvar apródja. Jól tennéd, ha
előállnál valami hihető történettel, renegát.
A férfi nem válaszolt, arcvonásait még mindig rejtette nehéz köpenyének
hatalmas csuklyája. A küzdelem hangjai elhaltak, ahogy a
mordelek kitörtek és elmenekültek az ösvényen, illetve felmásztak
az ösvény felett magasodó sziklák közé, ahová a lovasok nem követhették
őket.
A Locklear előtt álló alak egy darabig tanulmányozta az apródot,
majd lassan felnyúlt, hogy hátrahúzza a csuklyáját. Sötét, különös
szemek vizsgálgatták a fiatal nemest. A vonásai olyanok voltak, amilyeneket
Locklear már korábban is látott: magas homlok, rövidre
nyírt haj, ívelt szemöldök és hosszú, hegyes, cimpátlan fül. Ám aki
most előtte állt, nem tünde volt; Locklear ezt a csontjaiban érezte.
Az őt tanulmányozó sötét szemek alig tudták leplezni a bennük megbúvó
megvetést.
A Királyság nyelvét erősen törve a teremtmény megszólalt:
- Én nem vagyok renegát, ember.
Bales őrmester melléjük léptetett, és felkiáltott:
- A kutya mindenit! A Sötét Ösvény egy testvére! Biztosan valami
törzsi ügy volt, ami miatt a többiek megpróbálták megölni.
A mordel Locklearre szegezte a tekintetét, egy hosszú pillanatig
csak vizsgálta, majd így szólt:
- Ha a nagyherceg udvarához tartozol, akkor talán tudsz nekem
segíteni.
- Neked segíteni? - hördült fel az őrmester. - Minden valószínűség
szerint felakasztunk, gyilkos!
Locklear felemelte kezét, hogy csendet kérjen.
- Miért kellene neked segítenünk, mordel?
- Mivel figyelmeztetést hozok a hercegeteknek.
- Miféle figyelmeztetést?
- Azt csak ő fogja megtudni. Elviszel hozzá?
Locklear az őrmesterre pillantott, aki azt mondta:
- El kellene vinnünk a báróhoz.
- Nem - szögezte le a mordel. - Csak Arutha herceggel vagyok
hajlandó beszélni.
- Azzal fogsz beszélni, akihez mi elviszünk, te mészáros! - csattant
fel Bales, és hangját metszővé tette a gyűlölet. Egész életében a Sötét
Ösvény Testvérisége ellen harcolt, és számtalan alkalommal volt tanúja
a kegyetlenségüknek.
- Ismerem a fajtáját - mondta Locklear. - Tüzet rakhat a lába alatt,
és a nyakáig beboríthatják a lángok, de ha nem akar beszélni, akkor
nem is fog.
- Így igaz - mondta a mordel. Ismét Lockleart tanulmányozta, és
azt kérdezte: - Harcoltál már a népem ellen?
- Armengarnál - felelte Locklear. - Majd Magosvárnál ismét. Aztán
Sethanonnál.
- Sethanon az, amiről beszélnem kell a hercegetekkel - közölte a
mordel.
Locklear az őrmesterhez fordult, és így szólt:
- Hagyjon magunkra egy pillanatra, őrmester!
Bales tétovázott, de volt valami parancsoló él a fiatal nemes hangjában,
és most nem volt benne tisztelet az őrmester felé; amit mondott,
az parancs volt. Az őrmester megfordult, és arrébb irányította
az őrjáratot.
- Folytasd! - mondta Locklear.
- Gorath vagyok, az ardanienek törzsfőnöke.
Locklear egy ideig Gorath-t tanulmányozta. Emberi szemmel a
mordel fiatalnak tűnt, azonban Locklear épp elég tünde között megfordult,
és épp elég mordelt látott ahhoz, hogy tudja, ez a látszat csalóka.
Ez, aki előtte állt, fehérrel és szürkével átszőtt szakállat viselt,
és már volt néhány ránc a szeme körül. Az alapján, amit a tündefélék
között látott, Locklear arra tippelt, az előtte álló mordel valószínűleg
több mint kétszáz éves. Gorath gondosan megmunkált páncélt viselt,
és különlegesen finom szövetből készült köpenyt, így Locklear
úgy ítélte, lehetséges, hogy tényleg az, akinek mondja magát.
- Miről akar beszélni egy mordel törzsfőnök a Királyság egy hercegével?
- A szavaim egyedül Arutha hercegnek szólnak.
Locklear közölte:
- Ha azt az időt, amely az életedből még hátravan, nem akarod a
báró börtönében tölteni Tyr-Sogban, akor jobb, ha mondasz valamit,
ami eléggé meggyőz ahhoz, hogy elvigyelek Krondorba.
A mordel hosszú ideig csak nézte Lockleart, majd intett neki, hogy
jöjjön közelebb. A kezét az övébe tűzött tőrön tartva, arra az esetre,
ha a sötét tünde esetleg valamivel próbálkozna, a nemesifjú ráhajolt
lova nyakára, hogy az arca közelebb kerüljön Gorath-éhoz.
Gorath Locklear fülébe suttogta:
- Murmandamus él.
Locklear ismét kiegyenesedett a nyeregben, egy pillanatig hallgatott,
majd megfordította a lovát.
- Bales őrmester!
- Uram! - Az öreg veterán visszatért, és Locklear parancsoló hanghordozásának
hatására válaszából tisztelet csendült ki.
- Fűzzétek láncra a foglyot! Visszatérünk Tyr-Sogba, most azonnal.
És az engedélyem nélkül senki nem beszélhet vele.
- Uram - ismételte az őrmester, és intett két emberének, hogy
lépjenek előre, és tegyék, amit a nemesifjú parancsolt.
Locklear ismét a lova nyakára hajolt, és így szólt:
- Lehet, hogy csak hazudsz, hogy életben maradj, de az is lehet,
hogy tényleg valamilyen rettenetes üzenetet hozol Arutha herceg
számára. Ez nekem nem számít, mivel én mindkét esetben visszatérek
Krondorba, így holnap, amilyen korán csak lehet, indulunk.
A sötét tünde semmit nem szólt, beérte azzal, hogy sztoikusan
állt, amíg két katona lefegyverezte. Csöndben maradt, amikor mindkét
csuklójára bilincset erősítettek, melyeket egy rövid, súlyos lánc
kötött össze. Miután a bilincseket bezárták, egy pillanatra maga elé
tartotta a kezét, majd lassan leengedte őket. Locklearre nézett, majd
megfordult és lépkedni kezdett Tyr-Sog felé, anélkül hogy megvárta
volna őreinek indulását.
Locklear intett az őrmesternek, hogy kövessék, lovát Gorath mellé
irányította, és a mordel mellett poroszkált.
Az idő egyre rosszabbra fordult.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janny Wurts: Merior hajói II. (részlet).
| Létrehozás: 2004. január 5. 10:49:43 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 |  Nyomtatási forma |
| 
