Juliet E. McKenna: Forgandó szerencse (részlet)Az emberek nagyobbik része sajnálatos módon abba a fajtába tartozik,
akit bámulatos gyorsasággal hagy el a józan ész, amint az önhittség és hiúság
táptalajra talál és meggyökeredzik benne. Nos persze lehet, hogy ez a
felismerésem nem más, mint egy a természet örök törvényei közül, azaz
olyasmi, amivel a racionalisták szokták untatni az ember fiát, ha vigyázatlanul
módot ad nekik rá. Mindenesetre éppen elég felfújt hólyag szaladgál
a városok utcáin ahhoz, hogy - különösen így ünnepek táján - szép megélhetést
biztosítsanak nekem meg a rúnacsontjaimnak. Vagy éppenséggel dióhéjaimnak,
attól függően, mikor mivel kísértem a szárnyas Szerencsét.
Hátradőltem, és meggyőzően mosolyogtam.
- Jól megnézted, ugye, barátom? Nos, van kedved fogadni egy újabb garasban?
A vaskos fickó nyugtalan tekintete ide-oda ugrált az arcom meg a vállam
környékén elidőzve egy-egy pillanatra ingem hanyagul nyitva hagyott hasítékánál,
ahol igazán ígéretes dolgokat sejtett. Amint tekintete egy lélegzetvételnyi
időre elfordult a morzsákkal borított asztallaptól, ujjaim szemmel
követhetetlen sebességgel suhantak máris a kérdéses dióhéj felé, hogy
eme körülményes módszerrel ismét biztosítsam magamnak a Szerencse
asszonyságának feltétlen támogatását.
- Azt hiszem, most az egyszer meglesz! - bólintott, és a magabiztosság
úgy csillant meg a szemében, akár az aranysújtások a kézelőjén.
Még mindig mosolyogtam, és tekintetemmel foglyul ejtettem a pillantását,
nem engedvén el egyetlen percre sem, noha hideg légfuvallat borzolta
meg a hátamat, még a hajszálaim is fölmeredtek, mint a rémült macska
szőre. Valaki nyitva hagyhatott a hátam mögött egy ajtót, és a tavaszi
nap csípős levegője hamar kikergette a kocsma kellemes melegét.
A kereskedő végre elhatározta magát, és megfontoltan rábökött a három
dióhéj közül a középsőre. Könnyű kézzel megállítottam tömpe ujjait.
- Ismered a mondást: rézpénz kiválasztja, ezüstpénz megmutatja! - mosolyogtam
ártatlan bájjal.
- Jól van, kislány, legyen hát! Most az egyszer úgyis megfoglak! - Újabb
rézgarast vetett az asztalra, és bátran felfordította a kiválasztott dióhéjat.
Ám az alatt csak az üres asztallapot látta. Míg levegő után kapkodott,
magam is megeresztettem egy tágra nyílt szemű, csodálkozó pillantást.
Néhány bámészkodó harsányan nevetett, én azonban soha nem teszek
ilyesmit: ezt jól megtanultam még azokban a régi napokban, amint erre a
göröngyös útra léptem. Egy csalódott marhapásztor egyszer kijött a sodrából,
és visszakézből jól képen törölt. Nos, persze nem is csoda, ha elveszítette
a humorérzékét, miután rövid úton megszabadítottam nehezen szerzett
vagyonkájától.
- Saedrin szerelmére, pedig esküdni mertem volna, hogy ezúttal eltaláltam!
- A kereskedő kövér kezével megdörzsölgette verejtékes homlokát, és
az asztalon maradt dióhéjak felé nyúlt volna, én azonban ismét megállítottam
a kezét. Hallottam, hogy hátam mögött nehéz csizma szöges talpa csikordul
a kocsmapadlón, és kimért léptekkel egyre közeledik.
- Tudod a szabályt: ezüstpénzt megmutatja! - Észrevétlenül megemelkedtem
a székben, hogy ha szükséges, egy szempillantás alatt el tudjak
tűnni.
Ilyenkor, hogy a csalódottság a markába kaparintotta őket, már mindegyik
látni akarja; egyszerűen képtelenek megemészteni, hogy tévedtek. A
kereskedő megfakult ezüstpénzt dobott az asztalra, én pedig éppen ilyen
gyorsan tűntettem el a zsebemben. Miközben sietve fölfordította a dióhéjakat,
elővigyázatosan hátrébb léptem, és hagytam, hogy a bámészkodók
közelebb nyomuljanak az asztalhoz.
- De hát, Saedrin nevére, hogyan lehetséges, hogy... - nézett föl boldogtalan
arccal a pórul járt kereskedő, ám a kíváncsiskodók addigra már
eltakartak a szeme elől.
Lendületes léptekkel elsétáltam. Összefogtam az ingem nyakát, és szorosabbra
húztam rajta a pertliket, hogy valamivel jól neveltebb külsőt öltsek,
majd egy pillanatra megtorpantam a lépcső árnyékában, és észrevétlenül
kifordítottam a zekémet. Minden sietség nélkül kisétáltam, és becsuktam
magam mögött a hátsó ajtót, közben lelöktem fejemről a hajamat
hátrafogó háziszőttes kendőt, és hanyagul begyűrtem a nadrágzsebembe.
Hátam mögött egy őr félreismerhetetlen ordítását hallottam: azt tudakolta
éppen, ki volt az, aki tiltott szerencsejátékot folytatott itt egy perccel ezelőtt.
Azok a hiszékeny igazmondók, akiknek garasai a zsebemben csörömpölnek, nyilván nem haboznak azonnal minél pontosabb személyleírást
adni neki. Szokás szerint egy átlagos magasságú és alakú nőről beszélnek
majd, akit élénkvörös zekében és a fején vörös-sárga mintás szőtteskendővel
láttak, amely alól kikandikálnak egyenes, fekete hajszálai. Nos,
az őrség csak szaladjon lihegve ezen a nyomon; igen meglepődnék, ha eljutnának
hozzám ilyen személyleírás alapján. Ujjaimmal végiggereblyéztem
lágy esésű, sűrű, vörösesbarna hajamat, és kihúztam közüle a fekete
lószőr csomókat. Halcarion aprócska kápolnája mellett sétáltam el éppen,
és gyors mozdulattal beleejtettem a lószőrt az ajtó mellett égő füstölőedénybe.
A füst majd elviszi köszönetemet a Holdbéli Szűznek, amiért
szerencsét küldött rám ezen az újabb napon is.
Az ötödik harangütés éppen akkor hangzott föl a gyapjúátvevő csarnok
felől, és ahogy megtorpantam, egy sietősen lépkedő házaló egyenest belefutott
a hátamba. Dühösen rápillantottam, és gyanakvó kézzel ellenőriztem
az erszényemet, de egy második pillantás meggyőzött róla, hogy nem
zsebtolvajjal van dolgom.
- Bocsánat, és kellemes ünnepeket - motyogta, és megpróbált a gyalogúton
maradni. Az út menti csatornát eltömte már a trágya meg mindenféle
egyéb hulladék.
Az ünnep még alig vette kezdetét, de a város lakossága már megkétszereződött,
ha nem éppenséggel megháromszorozódott a Napéjegyenlőség
alkalmából tartandó vásár miatt. Az ötnapos ünnepségsorozat végére a
fogdák megtelnek részegeskedés és kisebb kihágások miatt letartóztatottakkal,
akik az utcák föltakarítása árán veszik meg a szabadságukat.
A kövezett utca két oldalán fagerendás, magas házak húzódtak, sok közülük
három- vagy négyszintes. A frissen meszelt falak szinte vakítottak a
tavaszi napfényben, csak az időtől megfeketedett tölgyfagerendák sötétlettek
közöttük. Fejem fölött kicsapódott egy zsalugáter, amint a szorgos háziasszony
az ablakpárkányra terítette szellőzni az ágyneműt. Az ajtók sokhelyütt
nyitva álltak, odabent az ünnepi takarítás utolsó feladatait végezték.
Tízéves vagy talán még annál is régebbi emlékek köröztek a fejemben.
Akár otthon is lehettem volna Vanamban, Selerima legközelebbi szomszédvárosában,
amely szintén egyike azon nyüzsgő kereskedőhelységeknek,
amelyek a különféle uradalmak és kiskirályságok tarka szövetéből
összeálló Ensaimint díszítik. Én azonban réges-régen elhagytam már szülővárosomat,
és Halcarion kegyére bíztam magamat, hogy a szerencsejáték
jövedelmező, ám kissé veszedelmes mesterségét űzzem. Most ismét
hálát adtam a sorsnak, hogy nem lett belőlem agyonhajszolt cselédlány,
akit már hajnal előtt fölvernek legszebb álmából, hogy eleget sikálhasson
és súrolhasson. Lepillantottam ápolt kezemre, és eszembe jutott az az idő,
amikor ugyanezek az ujjak vörösek és durvák voltak a víztől meg a téli hidegtől.
Hirtelen mozdulattal lehúztam azt a cifra gyűrűt, amelyet rendszerint
akkor viseltem, amikor jó benyomást akartam kelteni jövendő áldozataimban.
Gondolatban megszidtam magamat a feledékenységemért: az
őröknek éppenséggel eszükbe juthat, hogy ilyen csecsebecsék alapján keressenek.
Most egy távolabbi harangtorony kongatása hallatszott. Alig győztem
nyomába érni a múló időnek, annyira elvonta figyelmemet a vásár és az
ünnep kínálta ezernyi lehetőség. Folyvást emlékeztetnem kellett magamat,
ezúttal nem az a legfőbb vágyam, hogy minél magasabb téteket csikarjak
ki a játékasztalnál vagy a Fehér Holló játéktáblájánál. Az a játszma,
amelybe hovatovább fülig belebonyolódtam, minden másnál súlyosabb tétekkel
kecsegtetett: ha nyerek, az egész életem megváltozhat. És már nem
is voltam olyan messze az utolsó dobásoktól...
Gyors léptekkel elsétáltam az olcsó ivók mellett, ahol szép haszonra
szoktam szert tenni akár egy fél délelőtt alatt, majd befordultam egy szűk
mellékutcába, és hamarosan kiértem a széles, napsütötte főutcára. Ott állt
előttem a Céhek Tanácstermének magas tornya, amelyen zászlók és lobogók
hirdették fennen Selerima gazdagságát és hatalmát a vásárra érkező
bámészkodóknak, akik közül sokan akár tíz napon át is utaztak, hogy idejöjjenek.
A díszítések azonban nem leplezhették el a bástyafalakat, őrtornyokat
és a számszeríjászok keskeny, magas lőréseit. Jó néhány emberöltő
eltelhetett már, mióta Selerimának utoljára harcolnia kellett a jogaiért, ám
a városatyák még ma is ragaszkodnak hozzá, hogy a fiatalemberek tisztességesen
teljesítsék katonai szolgálatukat, és minden céhnek gyakorlótermet
kell fenntartania. Többször eszembe jutott már, hogy szerencsét kellene
próbálnom a gyakorlótermek környékén. Nos, ez most nem tűnik éppen
a legmegfelelőbb pillanatnak; kötve hiszem, hogy valaki otthagyná a
vásár forgatagát, hogy tompa nyílvesszőket lövöldözzön szalmával tömött
zsákokra.
A Tanácsterem tornyánál balra fordultam, és elindultam fölfelé az emelkedőn.
Gyakorlott léptekkel vágtam utat magamnak a bámészkodó tömegben,
egészen addig a tehetős légkört sugárzó, kőből épült fogadóig,
ahol mostanság megszálltam. Nem tagadom, igen jókat aludtam a lágy pehelytollal
tömött párnán, ropogós lepedőn, különösen, hogy a jámbor szobalánynak
az első dolga volt reggelenként tüzet gyújtani és meleg vizet
hozni a mosdáshoz. Emelkedett kedvemben szinte egy zene ritmusára lépdeltem,
amint fölfelé tartottam az előkelő vendégeknek fenntartott szalonba.
- Livak, végre megjöttél! Nem tudtam elképzelni, hová tűntél! - Jelenlegi
útitársam gyors léptekkel sietett le a lépcsőn. Keskeny arcának savanyú
kifejezése sem ronthatta el a kedvemet. - Igazán hagyhattál volna legalább
egy üzenetet - dohogott tovább Usara, és intett, hogy hozzanak
bort.
Letelepedtünk egy fényezett tetejű asztal mellé.
- De hiszen még alig múlt el dél! - Odabólintottam a felszolgáló fiúnak,
aki teletöltötte a serlegemet, majd előzékenyen visszavonult, kiérdemelvén
ezzel egy rézgarast tőlem. - Nem vetted észre, milyen zsúfoltak az utcák?
Igaz is, azt hiszem, szokatlan dolog neked egy nagyváros ünnep idején...
- Színlelt bocsánatkéréssel pislogtam kristályserlegem pereme fölött.
Usara csak egy félmosollyal válaszolt.
- Sikerült megtalálnod a barátaidat? - érdeklődött.
- Még nem - ráztam meg gondtalanul a fejemet. - Hagytam nekik néhány
üzenetet a szóba jöhető kocsmákban meg a különlegesebb bordélyházakban.
Számításaim szerint valamikor ma vagy holnap kellene megérkezniük.
Usara összevonta a szemöldökét.
- Egy kicsit túl sok itt a feltételezés meg a bizonytalanság. Honnan tudod,
hogy egyáltalán Selerimába készülnek?
- Ó, ezt egészen biztosan tudom. Charoleia szólt, hogy idejönnek. Neki
egészen biztosan igazat mondanak, és nem lenne rá oka, hogy hazudjon
nekem. Barátok vagyunk, ez pedig azt jelenti, hogy megbízunk egymásban.
Belekortyoltam az elsőrangú tormalin borba. Meglehet, Selerima lerázta
már magáról azt a dicsőséget, hogy a Régi Birodalom legnyugatibb városa
legyen, a kereskedők azonban továbbra is ápolják a kapcsolatokat a
keleti területekkel, és ezt nem csak a közös nyelv segíti elő. Ezt a bort az
egész civilizált világon keresztülcipelték, hogy elkápráztassák eme fogadó
kifinomult ízlésű vendégeit. Meglehet, ezek a palackok közel annyi mérföldet
utaztak, mint én.
Usara ujjaival végiggereblyézte gyérülő, vörösesszőke haját.
- Ez eddig mind nagyon szép, de mi van akkor, ha valami váratlan dolog
történt velük? Soha nem fogod megtudni, úgyhogy szerintem jobb lenne,
ha...
- Nem! - Előredőltem székemben, és egyetlen intéssel elnémítottam
további szavait. - Törődj bele, hogy ebben a nyájban az én nyakamba
akasztották a kolompot! Ez most az én játszmám, tehát én diktálom a szabályokat.
Te csak azért vagy itt, mert a megbízóm szívességet akart tenni a
tiédnek.
Usara szája késpengévé keskenyedett, vékony arccsontja mentén a harag
pírja kezdett derengeni. Úgy gondoltam, okosabb lesz, ha szép óvatosan
visszavonulok.
- Adjunk időt Sorgradnak és Sorgrennek, mondjuk holnap estig, hogy
kapcsolatba lépjenek velünk. Ha addig nem kapunk hírt róluk, még mindig
meggondolhatjuk, mit tegyünk.
Usara sápadt arcáról szép lassan lehervadt a bosszúság pírja.
- És most mihez kezdünk? - kérdezte.
- Először is eszünk. - Odaintettem a szolgálólánynak, aki türelmesen
várakozott a konyha tálalóablaka mellett.
Rengeteg finomságot láttam az ablakon át gondosan tálakra rakva és
földíszítve, készen arra, hogy behozzák őket. Asztalunkat hamarosan szinte
elborították az előkelőbbnél előkelőbb étkek a lehető legfinomabb minőségű
tálalóedényeken. Beleszimatoltam az ínycsiklandó illatfelhőbe.
Mindig is vágytam rá, hogy olyan ételeket ehessek, amelyeket gyermekkoromban
csak messziről láthattam a hangtalanul elsuhanó inasok kezében.
Egy konyhalány frissen sült fehér kenyeret hozott, egy másik meg gyenge
bárányhúst, amelyen szinte érezni lehetett a friss fű illatát, fűszeres, tojásos
keverékkel töltött galambmellet, spenótból és zsázsából készített salátát,
amelyet dió- és szőlőszemek, zöld rügyek meg kandírozott virágszirmok
díszítettek, és a fényes levelek zöld olajtól csillogtak. Usarát szemlátomást
sokkal kevésbé indította meg a látvány, mint engem, de meglehet, ő minden
délben ilyesmiből lakmározott, nem csak az ünnepnapokon, ahogy
mi, egyszerűbb népek képzeljük.
Tűnődve törölte meg a száját egy brokátszalvétában.
- Mivel töltötted a délelőttödet?
- De hiszen már elmeséltem! Üzenetet hagytam a forgalmasabb helyeken.
Őszintén szólva eszem ágában sem volt beavatni Usarát az erszényem
feltöltésének módozataiba. Igaz, egy garast sem kellett fizetnem sem a
fényűző szállásért, sem az ínycsiklandó lakomákért, de azért csak szükségem
volt valamilyen indokra, hogy a kocsmák környékén szimatoljak.
- És te? - kérdeztem vissza.
- Nos, én végiglátogattam a céheket, hogy bebocsátást kérjek a könyvtáraikba
és irattáraikba, de nem sokat végeztem. A város fenekestől felfordult
a vásár miatt.
Ez a számára teljesen új helyzet nyilván úgy szorongatta, mint egy kényelmetlen
csizma, hiszen hozzá volt szokva, hogy azonnal teljesítsék a kívánságait,
és feltétel nélkül együttműködjenek vele. A szalvétám mögé rejtettem
a mosolyomat.
- Az ünnepség csak öt napig tart - feleltem. - Azután nyilván több szerencsével
jársz majd a könyvtárakban. Nagyjából egy évszakba került, mire
elvergődtünk idáig, úgyhogy azt hiszem, néhány nap késedelem most már
igazán nem számít.
Usara némán bólintott, én azonban jól láttam, hogy meleg, barna szemében
elégedetlenség bujkál. Szótlanul láttunk hozzá az evéshez. Magamban
megállapítottam, hogy jobb lesz, ha sürgősen intézkedem, mielőtt
még a saját szakállára fog neki valaminek. Az ilyen magánakciók esetleg
veszélyeztethetik a saját terveimet.
Lenyalogattam az ujjam hegyéről a túrótorta utolsó morzsáit is, és eltoltam
magamtól a tányért.
- Mit szólnál hozzá, ha szétnéznénk egy kicsit a vásári forgatagban? -
kezdeményeztem.
- Arra célzol, hogy esetleg megtalálhatjuk az állítólagos barátaidat valamelyik
népesebb látványosságnál? - pillantott fel gyanakvóan.
Usara soha nem engedett volna meg magának ilyen gúnyos hangot velem
szemben, mióta Toremalból elindulván nekivágtunk ennek a hosszadalmas
utazásnak. Nos, legfőbb ideje lenne, hogy végre megbarátkozzon
velem.
- A Hegyek Népe viszonylag ritkán mutatkozik a nagyvárosokban, úgyhogy
azt hiszem, elég könnyen a nyomukra akadhatunk - bólintottam. -
Legtöbbször csak a felföld szélső falvait keresik fel, ha kereskedni akarnak.
Figyelembe kell vennünk azonban, hogy Sorgrad és Gren jobban szeretnek
észrevétlenek maradni. Tudod, a mi szakmánkból aligha élhet meg az
ember, ha túlságosan nagy feltűnést kelt maga körül.
Usara úgy döntött, hogy megajándékoz egy barátságosnak szánt, ám kevéssé
meggyőző mosollyal.
- Nos, részemről mehetünk - sóhajtotta. - Biztosan érdekesebb lesz,
mint itt ülni egész délután. Már éppen eleget célozgattál rá, és voltaképpen
igazad is volt: odahaza, Hadrumalban nincs részünk efféle látványosságokban.
Utolsó szavai belevesztek a város több pontjáról egyszerre felhangzó
harangzúgásba. Sebtében leszaladtunk a széles főlépcsőn a kocsma bejáratához,
és csodálkozva láttuk, hogy az utca zsúfolásig megtelt bámészkodókkal.
Pompás ünneplőruhába öltözött városi őrök igyekeztek félretessékelni
az útból azokat, akik rossz helyen álltak. Lábujjhegyre emelkedtem,
hogy jobban lássak. Előttünk, az utca közepén, éppen akkor cipelték el
magasra tartva a céhek jelképeit az adott mesterség legmegbecsültebb
képviselői. Sajnos, csakhamar eltakarta előlem a kilátást egy széles vállú,
megtermett fickó tollas kalapban.
- Keressünk egy helyet, ahonnan többet látunk! - rángattam meg Usara
karját.
Ekkor láttam meg, hogy ő is lábujjhegyen áll. No persze, hiszen alig volt
magasabb nálam, és nem lehetett sokkal nehezebb sem. Ügyes és kissé
vérszomjas könyökmozdulatokkal sikerült eljutnunk a legközelebbi mellékutca
sarkáig, ahol egy régi, tormalin építésű csarnok magas talpkövéről
már jobban beláthattuk az ünnepi menetet. Amint fölsegítettem Usarát
magam mellé, éppen egy hatalmas olló vonult el előttünk az út közepén.
Alighanem ezüstözött fából készülhetett, hogy úgy látsszon, mintha fémből
volna, és méltóképpen jelenítse meg a szabók céhének gazdagságát és
társadalmi súlyát. Az ollót cipelő mesteremberek megdicsőülve verejtékeztek
az elismerés súlya alatt, nyomukban pedig prémes szegélyű ünnepi
ruhába bújt fickók integettek és hajlongtak. Végezetül a legfőbb tisztségviselő
következett. A céh vezetőjét egyenesen egy párnázott hordszékben cipelte
a vállán néhány tanonclegény. Gyanítom, hogy őket nem annyira a
tanulmányi előmenetelük, mint inkább magasságuk és izmaik miatt választották
ki eme magasztos feladatra. A tömegből éltető kiáltások hangzottak
fel; gondolom, néhány környékbeli mesterember igyekezett ily módon kifejezésre
juttatni feltétlen hűségét a mesterségét megjelenítő céh iránt.
A takácsok és a kelmefestők következtek a sorban, ám az ő jelvényük
már korántsem volt olyan látványos: kampókra feszített jókora szövetdarabok
lengedeztek vitorlaként az erősödő délutáni szellőben. Mögöttük a
szűcsök meg a cserzővargák lépdeltek a tömeg izgatott kiáltásaitól kísérve.
Nem is csoda, hiszen hatalmas állatfejeket cipeltek: farkasokat vad pillantású
ezüstszemmel, hegyes, bíborvörös nyelvvel és vérfoltos fogazattal,
medvéket sárga, vicsorító agyarral. Egy sovány figura pedig nyestnek öltözött,
és nemcsak ravasz pofát formázó álarca és jól sikerült álruhája, de
még a mozgása is igen meggyőzővé tette ezt a szerepet. Ügyesen cikázott a
többi felvonuló között, nyomában egy másik fickó a mesterségére utaló
hosszú bőrkötényben meg egy hatalmas késsel, amely természetesen csak
festett fából készült. Együtt nevettem a többiekkel.
- Nos, elismerem, Hadrumal ünnepségei jóval higgadtabbak ennél -
hajolt közel a fülemhez Usara, hogy értsem a szavát a zajban.
- Selerima majdnem olyan fényes látványosságokat tud szervezni, mint
Vanam - kiáltottam vissza egyetértően.
Most a vargákon és bőrműveseken volt a sor. A menet eleje már messze
járt, híven cipelték mesterségük hatalmas jelvényeit a Nagykapu felé, mielőtt
minden céh visszavonult volna zártkörű ünnepségére a saját csarnokába.
Az újabb és újabb jelvények láttán csak ámultam, hányféle forrásból
merítik megélhetésüket e nyüzsgő város lakói, akárcsak Ensaimin többi
kereskedővárosában, amelyek a nagy folyók mellé települtek. E folyók
hozzák el számukra az erdők és a hegyek kincseit át- meg átszelve a Nagy
Nyugati Út végeláthatatlan szalagját, amelyen a legfényűzőbb holmik
utaznak nyugat felé, Solura királyságába vagy kelet felé, az erősen lecsökkent
területű Tormalin Birodalomba, no meg persze bárkinek a kettő között,
akinek akad néhány fölösleges, elkölteni való ezüstpénze. Fuvarosok
és nyeregkészítők adtak utat az ötvösöknek meg a rézműveseknek, az
ónöntők és kézművesek csoportját a kovácsok követték, akik némi megvetéssel
méregették nyápicabb kézművestársaikat. A legerősebbek közülük
egy-egy hatalmas kalapácsot cipeltek dagadó izmokkal, mert e szerszám
már nem csak fából készült, hanem fénylő fejét bizony acéllemezek is borították.
Egyedül a büszke kovácsok ragadtatták magukat arra, hogy nőket is beengedjenek
a soraikba. Ott lépdeltek közöttük a legtehetősebbek feleségei
hites uruk karján, gőgös pillantású lányok a legújabb divat szerint varrt ruhákban,
és az asszonynép ujján, nyakán, fülében csak úgy csilingelt a rengeteg
ékszer. Talán nem volt véletlen, hogy e tarka csoport előtt és mögött
ott masíroztak a céh legifjabb, legizmosabb legényei furkósbottal a kezükben,
szúrós tekintettel.
Utánuk a fegyverkovácsok következtek, tőrök és kardok pengéje csillámlott
a napfényben, és a tanoncok úgy hadonásztak maguk körül frissen
kovácsolt remekműveikkel, hogy félő volt, a végén még lecsapják a bámészkodók
kezét vagy orrát. Csöndben eltűnődtem rajta, vajon a tehetős
feleségek az ünnepségek teljes ideje alatt magukon viselik-e ékszereiket,
továbbá, hogy vajon mennyi időmbe telne keríteni valahonnan egy ártatlan
szolgálólány-öltözéket.
A szél most ínycsiklandó illatokat kezdett sodorni valahonnan a menet
vége felől. Az ezüst- és rézművesek is hátra-hátrafordultak, hogy szemügyre
vegyék a mögöttük haladó pékek és serfőzők, hentesek és fűszeresek
portékáit. Igen figyelemreméltó látványt nyújtott az a hatalmas húspástétom,
amelyet egy tucat férfi cipelt a feje fölé emelve. Kellemes aromája
egy időre elnyomta a söröskádak élesztőszagát meg az erős napfényben verejtékező
tömeg savanykás kipárolgását.
Egymásba kapaszkodó főtt kolbászok hosszú sora után néhány hatalmas
vajaskifli következett, majd a cukrászsütemények, amelyekből már a legközelebb
ácsorgók is kaptak. Olcsó cserépbögrékben sört osztogattak, mire a
tömeg felbolydult, hisz mindenki közelebb akart jutni, hogy megspórolhassa
aznapi ebédje árát. Ahogy a menet vége is elvonult, az utcát ismét
megtöltötték a járókelők, közöttük házalók és piteárusok sürgölődtek a
jobb üzlet reményében, zsonglőrök és mutatványosok vadászták a bámészkodók
egy-két garasát. Mindegyikük igyekezett kivenni a részét az ünneptájt
bőkezűbben szórt aprópénzből, amelyet a hosszú tél alatt meg a tavasz
elején gyűjtögettek össze a beosztással élő, szorgos városiak. Egy csalafinta
igric hencegő éneket költött Selerima gazdagságáról, és jutalma nem is
váratott magára sokáig: fényes pénzdarabok repültek fölfelé fordított kalapjába.
Kellemes érzés volt kimaradni ebből a hajszából, tudván, hogy nem kell
tülekednem a húsért és kenyérért, hogy elmúltak már azok a napok, amikor
a csatornában kotorásztam élelemért, letörölve a szemetet és iszapot a
konyhai hulladékról.
- Gyere - rántottam meg Usara ruhaujját, aki még mindig elmélyülten
bámult a menet után. - Menjünk ki a vásártérre, nézzük meg, miféle látnivalók
kínálkoznak arrafelé!
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: J. Goldenlane: Farkastestvér (részlet).
Létrehozás: 2003. december 17. 11:34:40 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|