Üzenet
Az ében bőrű, fűszoknyás vénség girbegurba botjára támaszkodva, nyugodt tempóban haladt a célja felé. Nem riadt vissza a zegzugos, tüskés bozóttól sem, nyílegyenesen vágott át rajta. Az ujjnyi hosszú, hegyes-horgas tüskék mégsem martak a bőrébe, sőt, mintha az ág-bogak engedelmesen lekushadtak volna előtte! A vén nerub tán az arcát teljesen eltakaró groteszk, faragott maszk segítségével gyűrte az akarata alá a helyi faunát? Vagy az övére akasztott fura csörgődob bűvös hangjával érte el ezt a hatást? Igen, meglehet. Hisz ez a rejtélyes, zizzenő-zörrenő hang a vadmágus minden lépésénél varázslatos asszonáncot hintett szét a lába nyomán. De persze biztosan senki meg nem fejtheti ezt a talányt a mágia értői közül, hisz a mana szövedéke csak úgy feslett-szakadt miszlikbe, amerre a sámán elhaladt! Ilyesmit nem tanítanak sem az Alanori Tudományegyetem sápadt magiszterei, sem a távoli szigetvilág hegyvidékén, titkos kolostoraikban zsolozsmázó remeték, de talán még a Sötét Világ félelmetes Thargodan ősmágusai sem! Ez az erő egyszerűen MÁS. Ilyen hatalmat a mágia egyetemleges törvényei szerint élő beavatottak nemhogy elérni, de még csak elképzelni sem tudnak!
Pedig a vén Tukatua egy futó pillantásnál többre nem méltatta az útjából engedelmesen félrehúzódó növényzetet. Ez ugyanolyan magától értetődő volt a számára, mint az, hogy ragyogóan kék az ég a dzsungel felett, vagy hogy elülnek a madarak, amerre csak elhalad, és hogy a bozótban lapuló apróvadak síri csendben, halálra váltan figyelik minden lépését.
A fősámánt most sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták. Megválaszolatlan kérdések kergették egymást az agyában. Olyan kérdések, amelyek folyton újat, és még újabbakat szültek, mígnem azok szinte már szétfeszítették az idős nerub koponyáját.
Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Hiába, szelleme friss volt még ugyan, de teste már meggyötört. Tudta, hogy mihamarabb a törzsfő elé kell járuljon, hogy az Ötök utolsó tagja még ma helyes döntést hozhasson, ezért olyan gyorsan haladt, ahogyan csak tellett túlterhelt izmaitól. Megfordult a fejében, hogy maga helyett valamelyik ifjúsámánt szalasztja Fadabama elé, de aztán elvetette az ötletet. Úgy találta, hogy bár kétségtelenül gyorsabban érne el így az üzenet a törzsfőhöz, ám mégis hiba volna azt érdemtelen küldöncre bízni. A folyton gyanakvó méregmester úgysem hinne neki, és tán oktalan haragjában még vérét is venné a szerencsétlennek.
A Tukatua körülkémlelt, aztán elégedetten hümmögött egy sort. A település már nincs messze, hisz a figyelők léleknyomai jól láthatóan ott lebzselnek mindenütt, és útja mentén a bolygó szellemek is jócskán megsokasodtak. Még egy utolsó nekirugaszkodás - gondolta -, és máris ott vagyok. Aztán lesz, ami lesz. Azt, hogy mit fog mondani annak a felfuvalkodott taknyosnak, aki immár egészen az Ötök közé küzdötte fel magát, már jó előre kitalálta. Még azt is elpróbálta néhányszor, hogy milyen hangsúllyal mondja majd, és megfogadta, bármily ellenszenves is számára a legifjabb törzsfő, gondja lesz rá, hogy ne tűnjön tiszteletlennek. Mindemellett azt is eldöntötte, hogy nem hagyja majd egykönnyen lerázni magát. A veszély jelentős, és ezt így vagy úgy, de Fadabamának is meg kell értenie!
A településen úgy háromszáz nerub élhetett a porontyoktól a törzsfőig bezárólag, s bár Tukatua egyáltalán nem tudott számolni, azt azért már az első pillanatban jól látta, hogy ez a falu sokkalta nagyobb, mint bármelyik a környéken. Sosem járt még itt, de hogy rendben útba igazodjék, erre nem is volt szükség, hisz minden nerub település pontosan ugyanúgy néz ki. A kunyhók teteje itt is a széles levelű lofopo szárából készül, a padlójuk pedig szénával bélelt, döngölt föld, amit úgy derék magasságig mélyítenek a talajszint alá. A falu középpontját itt is a füstölgő tűzrakóhely foglalja el, mint bárhol máshol, és ahhoz sem kellett az emlékeire hagyatkoznia, hogy megállapítsa, melyik kalyibában élhet Fadabama. Az övé volt ugyanis a legnagyobb kunyhó, amely uralkodói gőggel foglalta el a központi területet.
Koszos porontyok, és acsargó kotorékok csürhébe verődve futottak elé, és a löttyedt emlőjű nőstények itt is ugyanúgy kiköptek, amikor meglátták a kunyhók közé lépdelő vénséget, mint tették volna akárhol máshol. Egy fősámánt látni ugyanis még a nerub szájhagyomány szerint sem jelent semmi jót, nemhogy a valóságban!
Tukatua ügyet sem vetett az érdemtelenekre, ehelyett tekintetével a falu sámánját, és Fadabamát, az Ötök tagját kereste. Az előbbit nem volt nehéz észrevennie. Ismerte őt, mert önnön vérével avatta öregsámánná néhány holdhónapja. Az arcára Tukatua jól emlékezett, de a nevét már elfelejtette. Beavatottja ugyanolyan döbbenettel meredt vénséges mesterére, mint ahogyan a többi falubeli. A védelmezők kiszólították Fadabamát uralkodói "palotájából", így mire a vajákos a főtérre ért, és a falu apraja-nagyja köréje sereglett, a törzsfő is előkerült, és elfoglalta lapuval árnyékolt, fából ácsolt trónusát.
Fadabama testét tetőtől-talpig tetoválások, és festett motívumok borították, akárcsak a többi nerub méregmesterét, és látszatra nem volt sem erősebb, sem hatalmasabb az átlagosnál. Tukatua azonban jól tudta, hogy miképpen szerezte meg jelenlegi posztját az ifjú nerub, ezért óvakodott lekicsinylően tekinteni rá.
A nerubok háromévesen már felnőttnek számítanak, és ritkaságszámba megy az olyan vénséges-vén egyed, mint amilyen ő maga volt, aki már a huszadik születése napját is megérte. Fadabama egyesek szerint hat esőzéssel ezelőtt született, és máris a legmagasabb tisztet töltötte be, amit nerub csak betölthet. Ármány, méreg, intrika, csalás és hazugság, ezek mind-mind Fadabama eszközei. Nem jó ötlet tehát ellenségnek betudni őt.
Mivel a szertartásos üdvözlés és a hosszas párbeszéd most nem volt ínyére, ezért megtörte a tradíciót, és azonnal a lényegre tért. Megtehette, hisz rangidős fősámánként megillette a szólás és a mozgás joga. Bármely törzs falujába büntetlenül bemehetett, senki sem állhatott az útjába, és egyetlen nerub, még maga Fadabama sem vághatott a szavába. A vénség csak ritkán élt ezen előjogaival, de most nagyon sürgette az idő.
- Üdvözöllek, Fadabama! Dolgom igen sürgető, ezért ha szóltam, máris elmegyek, nem maradhatok. Mondandóm pedig igen fontos, ezért jöttem én magam, figyelj hát jól a szavamra, és becsüld meg azt! Hotamopa üdvözletét hozom, és úgy halld most a szavam, mintha az én számból ő maga beszélne hozzád! Nemrégiben idegenek jelentek meg napkelet felől... - a nerubok egyként hördültek fel a szokatlan hír hallatán. - Odafenn, a levegőben repültek, egy hatalmas fakunyhóban, akár mint a kék ég madarai, de aztán aláereszkedtek, és akkor két lábbal a földön jártak, akárcsak mi magunk. Bűverőt használtak, és éles fegyvereket. Harcoltunk, de elbuktunk. Köveket mozgattak egymásra, és megbájolták azokat, hogy aztán apró víztükör kelt a kőhasadékban, és ezen a hasadékon át, a bűbájos vízesésfüggönyön keresztül, egyre többen léptek a földünkre! Egyre gyűlnek, és sokasodnak. Tábort vertek, és máris újabb harcra készülődnek. Te még ifjú vagy, Fadabama, nem emlékezhetsz rá, de a Nagy Tűz előtt sokan jártak errefelé, hozzájuk hasonló idegenek. Magasak, és erősek voltak, azok is, és mind-mind igen gyilkosak, és igen vérengzőek. Akkor mi még gyengék voltunk, ezért elrejtőztünk előlük. Most azonban, hogy a Gyökerek Ereje segít minket, a hatalmunk megnagyobbodott. Ez a mi világunk, szembe kell szállnunk az idegenekkel, nehogy elvegyék tőlünk, ami a miénk! Hotamopa segítséget kér tőled, törzsfő. Tőled, és mind a többi Ötöktől. El kell pusztítani a betolakodókat az utolsó szálig, és egyenként kiszürcsölni velejüket rusnya koponyáikból!
A méregmester türelmesen végighallgatta a vén sámánt, aztán, mikor amaz a mondókáját befejezte, lassan felemelkedett trónusáról. Körbefordult, és népe lélegzetvisszafojtva várta, mit fog mondani.
- Hallottátok a vajákos szavait. Testvéreinket halomra ölik valamiféle "magas, és erős" idegenek, akik a felhőegekben szálldosnak, repülő kunyhókon, és fegyverük van, meg bűverejük... Hallottátok, fél, nyüszít dohos romjai mélyéről, Hotamopa, a Furfangos. És a nagy-nagy félelmében odáig alacsonyodik, hogy segítséget kér tőlünk. Meghallgattalak, sámán, és megértettelek. Azt üzenem a nagy Furfangosnak, hogy behemótjaim, és féreglovasaim élén én magam indulok a megsegítésére. De azt is mondd meg neki, hogy az idegenek vére, és az ő vérükkel felhintett erdőségek a győzedelmes csata napjától számítva mind-mind engem illetnek majd! Ha pedig diadalunk megültük, azután a Furfangos akár el is bujdoshat koszos üregeibe, ahová való! Népe az én népem lesz, és ha nem menekül előlem, én magam fogom megenni a szívét!
A nerubok ordítva, sikítozva nyilvánították ki tetszésüket, és vezérük utolsó szavai nyomán máris elővillantak agyaraik, és a tekintetük minden volt csak bizalomgerjesztő nem. Tukatua számolt valami efféle reakcióval, és - bár nem félt tőle, hogy megtámadják -, azt azért tudta, hogy egy-egy óvatlan fősámán elveszett már itt-ott az erdőségek mélyén. Nem akarta tovább feszíteni a húrt, mint amennyire okvetlenül szükséges volt.
- Fadabama! Kemény szavaidat híven tolmácsolom majd Hotamopának, ezt megígérem. De tudnod kell: az, hogy mi lesz majd azután, most nem fontos! Most azt kell csak látnunk, hogy mi lesz, amikor megint felkel a nap. Mert az idegenek minden egyes nappal erősebbek, és az esély, hogy lebírjuk őket, napról-napra egyre csak apad. Ne késlekedj hát Fadabama, szólítsd harcosaidat, és kelj útra máris!
Tukatua magányosan baktatott az erdőség mélyén. A gombakör már csak futamodásnyira volt, nem sietett tehát. Putakalu, az Iszonyatos, a napnyugati erdők ura, már két napja úton van a Szellemek Erdeje felé. Most majd Fadabama is összeszedi a harcosait, és akkor az Ötök seregének nagyobbik fele máris egy zászló alatt egyesülhet. Dakotuka és Tutupama sajnos nemet mondott a hívó szóra, de talán nélkülük is elegendő nerub harcos gyűlik majd össze a rejtélyes vízfüggönynél ahhoz, hogy az idegenek invázióját megállítsák.
Igen. A harc elkerülhetetlen, de így már van némi esély a sikerre, és akkor a túszról, az utolsó esélyről még nem is szólt az Ötöknek. Tukatua az idegenek főnökéről, akit sikerült valahogy elragadni a harc hevében, bölcsen hallgatott. A fősámán kicsit meggyorsította lépteit, mert végre feltűnt a gombakör az eldugott tisztáson. Igen! Annak a gőgös idegennek a vallatását saját kezűleg kell elvégeznie! Nem szabad, hogy az a félkegyelmű Hotamopa mérgében még véletlenül megölje. Túl értékes az a túsz, és túl fontos dolgokat tudhat! Ha tényleg ő az idegenek vezetője, akkor élve van szükség rá, és nem a kondérban megfőzve.
Tukatua a gombakör közepébe lépett, és sámánbotját rituális ívben körbeforgatva, lekuporodott. A következő pillanatban kékeszöld füst kélt körülötte, és a fősámán alakja hirtelen semmivé foszlott, a környéken pedig, úgy húszlépésnyi körön belül, minden, minden egyes növény, és minden állat, legyen az termetes lajhár a lombkoronában, vagy akárcsak a legapróbb véglény ami az avarban motoz, azonnal elpusztult! A vadmágia egyetlen szemvillanás alatt szippantotta ki belőlük az összes életenergiát.
Igen, harc lesz. Véres, kemény harc...
Jancsár János
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 7 szavazat alapján 8.0)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Üzenet - novella.
Létrehozás: 2010. december 9. 13:44:01 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:22 | Nyomtatási forma |
|