Pál Csaba: Félistenek csatája

Zarknod kiszabadítása után dédapám és társai a Drakolder nagyúr mágikus viharának szárnyán suhantak a végső csata színhelye felé. A kiégett föld akár egy lidérces álom, úgy suhant el alattuk. Hamu és romok, ameddig a szem ellátott. Félelem munkált mindannyiukban, kétségek gyötörték a kalandozókat. Ám Zarknod szólt hozzájuk. Elméik összeolvadtak, s az isteni lény gondolatai, akarata keresztüláramlott rajtuk, minden kételyt kilúgozva a rettegő kalandozókból. Pillanatok alatt megértették, hogy mi szükség lesz rájuk. Eközben látták, amit a drakolder látott, érezték, amit érzett. Egy rövidke pillanatig mind Zarknod voltak.
A haragos gigász, aki tudta, hogy egy övéhez hasonló hatalommal kell megütköznie, aki saját erejéből elég bátor ahhoz, hogy őt magát kihívja, s ez ellen már vajmi keveset tehet. Egy hatalmas lény, aki kezében tartotta az Örökkévalóság Kódexét és ezáltal belelátott a jövőbe. Egy olyan lény, aki egymaga uralhatná a világot, ha akarná, ám most mégis gúzsba kötve érzi magát a sors fonatai által. Mert amit látott, már elrendeltetett. Amit tudott, már nem hagyhatta figyelmen kívül. Látta a ködös, formálódó, de lényegében már alakot öltött jövőt. Az új ébredést, a nagyhatalmú lényeket, akik segítői, társai lesznek egy sokkal későbbi, sokkal magasztosabb célért vívott csatában. Nem értett minden összefüggést, nem értett minden célt, de már tisztában volt vele, hogy az előtte álló csatában minden erejét be kell vetnie, különben a sors olyan fordulatot vesz, amelyet még a Kódex sem láthatott előre. Olyan fordulatot, amely a világ végét jelentené. Győzni akartak mindahányan. Győzniük kellett, mindannak érdekében, ami fontos volt, drakoldernek, embernek, elfnek és trollnak, vagy a világnak egyaránt. Mielőtt megszűnt volna az őket összekötő elmekapocs, dédapám még hallotta, amint a Tleikan Főbíra hangja cseng segítséget kérve Zarknod elméjében. Az Ónixpiramist megtámadták, egy Thargodan inváziós sereg ostromolja a Drakolder birodalmának szívét. Permedin hangja remegett az erőfeszítéstől, villanásnyi képeket mutatott gazdájának a piramis lábánál tomboló véres forgatagról, ahol a fennsík rendíthetetlen népe már-már kilátástalannak tűnő harcot vívott a betolakodókkal. Érezték a kétkedést, ami Permedint gyötri az esélyeikkel kapcsoltban, majd mindannyiukat elöntötte az a jeges nyugalomhullám, melyet Zarknod árasztott feléjük. Hallották elméjükben a majdnem-isten szavait.
- Tartsatok ki, hű alattvalóim, úton a segítség!
Újabb képek villantak, amint ezüstfényű tárlóhengerek nyílnak meg szisszenve, tartalmuk hangos dobbanással ér földet, majd vad, hangorkánszerű rikoltást hallatva számtalan újszülött drakolder ront ki Zarkod Laboratóriumából, s vágtatva, suhanva megindulnak a piramis labirintusán keresztül a csatamező felé, elcsigázott testvéreik megsegítésére.

Újabb biztató gondolathullám kélt a drakolder tudatában, s további képek villantak a bíra felé: a fennsíkot körülvevő hegyek megremegtek, elfeledett barlangnyílásokat elfedő kövek gördültek félre, hogy pikkelyes-karmos végtagoknak adjanak utat. Az ébredő sárkányok kitárták évszázados szendergésben elgémberedett szárnyaikat, és testvérük-mesterük hívó szavára egyként röppentek a levegőbe, hogy lecsapjanak és tüzet-jeget-savat zúdítsanak a thargodanok mit sem sejtő seregére. Arany és tűzsárkányok, méreg és jégsárkányok, lávasárkányok és sárkánykígyók sokasága támadta hátba az ostromló démonfattyakat. A csata egy pillanat alatt új fordulatot vett.
A remény és bizakodás érzése kúszott végig a mentális kör minden tagján. Érezték, hogy a piramis így talán már nem kerül az ellenség karmaiba.
Aztán a varázslat megszűnt. Ismét Zarknod száguldott a kiégett föld fölött, nyomában négy kalandozóval. Egy hang nélkül meredtek maguk elé, a horizontot fürkészve, nyomát keresve annak, hogy a Zan Rendje hol verte fel táborát, ahol minden idők egyik legnagyobb varázslata folyik jelen pillanatban is.

Jónéhány mérföldre tőlük, a Zan Rendjének táborában Vlagyimir egy földbe karcolt, rúnákkal telerótt szárú varázsjel közepén térdelt, és kínok homályosították el minden érzékszervét. Körülötte hatalmas körben álltak társai, alattvalói, szövetségesei. A Rend minden tagja és számtalan nagyhatalmú mágiatudó, kalandozó és legendás teremtmény fókuszálta hatalmát a jelre, s azon keresztül az agg vezérre. Mögöttük tágas körben fegyverforgatók, gólemek, mágiával s szép szóval meggyőzött teremtmények tömkelege őrizte a rituálé háborítatlanságát.
A vezér arcának izmai meg-megrándultak, teste számtalanszor beleremegett az egyre erősebben hullámzó energiától, amely szembántóan fényes aurát vont robusztus teste köré. A varázstudók vonásait is egyre erősebb grimaszba torzította a koncentráció, ahogyan minden varázserejükkel a transzformációs rúnát táplálták. A fájdalom elképzelhetetlen volt, ám az ősz hajú harcos lelke legmélyéig hatoló elégtételt érzett. Tudta, hogy közel a rituálé végpontja. Fejét pokoli kínok árán lefelé billentette, utoljára szemügyre véve a kezeiben tartott tárgyakat, sikerének zálogait. Baljában sajátosan élő vörös derengéssel pulzált a Zan, az élő tárgy, mely isteni hatalmat adott már egy halandónak. Vlagyimir jól emlékezett rá, amikor Indukátoraival próbált először igazi hatalmat kovácsolni a Zanból. Mintha egy másik életben történt volna. Most, hogy Zarknod újra élt, és minden valószínűség szerint felé tartott, már csak egy gyermeki mesének hatott az egész felhajtás. Most, hogy ismerte a jövőt, amit a quwargok mutattak neki, már szinte nem is számított. Tudta, mit kell tennie. Ismét felizzott benne az ősidők óta érzett bosszúvágy, mely egykor csaknem az őrületbe taszította. A drakolder lakolni fog a porrá zúzott birodalomért. Minden egyes halott alattvalóért. Minden évért, amit ebbe a megtört testbe börtönözve kellett átvészelnie a mai nappal bezárólag. Mindenért megfizet az átkozott. Szeme lassan jobbra fordult. Abban a kezében a nehezen megszerzett Drakolder Esszencia fortyogott hangtalanul a körötte örvénylő varázserő hatására. Minden pillanattal több erőt szívott magába, minden másodperccel egyre közelebb került hozzá, hogy visszaadja a bosszúszomjas kalandozónak az ősi, Árnyéktűz martalékává vált erőt, melyet nem Vlagyimirként, hanem a büszke és dölyfös Teouchánként birtokolt életekkel ezelőtt. Azt a hatalmat és még sokkal többet.

Aztán elérkezett a rituálé csúcspontja. Vlagyimir ezer és ezer fájdalom árán feje fölé emelte karjait és minden erejét összeszedve összecsapta a Zant az Esszenciával. A kis fiola szilánkokra hasadt, és a két egymásba olvadó varázsszerrel együtt megállt a levegőben. A vörös és ezüst anyagok át meg átfolytak egymáson, bugyborékolni kezdtek, szikrákat vetettek, habzottak és dúsulni kezdtek. Pár pillanat alatt embernyi magas, formátlan, ezüst és vérszín paca amorf alakja örvénylett a kalandozó feje fölött. Aztán mintegy varázsütésre az egész massza a földre csordult, maga alá temetve az ősz hajú kalandozót. Mielőtt minden részét elfedte volna a mágiától pulzáló elegy, Vlagyimir egyetlen szót kiáltott, egy sosem volt nyelv természetellenes hangzású parancsát. A Transzformációs Varázsjel pedig engedelmeskedve létrehozójának, egy szemvillanás alatt szabadon engedett minden magába fojtott energiát. Lila, piros és fehér színben játszó fényoszlop tört az ég felé, egyetlen hang nélkül. Száguldott az ég felé, akárha az isteneket fenyegette volna. Majd amint kélt, úgy elenyészett.

Zarknod és kísérői azonnal észrevették a horizont peremén feltörő fénycsóvát. A drakolder hatalma pillanatnyi habozás nélkül arra fordította őket és szemkápráztató sebességgel száguldottak az égen át a jelenség felé. Alveris érezte, ha nem is tudta, hogy elkéstek. Vlagyimir biztosan megtette, amire készült. Már csak abban reménykedett, hogy a következményeket megfékezhetik. Érezte magában lüktetni az erőt, amit az elmondhatatlan hatalmú drakolder adott neki száguldásuk közben. Egy szikrányi volt csak a legendás lény erejéből, ám az ember tisztában volt vele, hogy ekkora hatalommal országokat uralhatna, ha akarna. És ez a szikra most ott izzott mind a négy kalandozóban. Pontosan tudták, mire kell felhasználniuk. Amennyiben az őrült kalandozó végrehajtotta titokzatos tervét, akkor hihetetlen mennyiségű és erejű támogatót vitt magával. Nem elég hogy magát az őrült, feltehetőleg világpusztító terveket szövögető vezért le kell küzdeni, de a támogatóit is semlegesíteni kell. És ennek eszköze Zarknod akarata szerint a négy kalandozó lett. Nem ellenkeztek, hajtotta őket a bosszúvágy és a kötelességtudat. A bosszúvágy, amely elesett barátjuk, a kobudera és a haldokló árnymanó miatt lobogott a régi harcostársak szívében. És a kötelességtudat, ami Szinderét mesteréhez kötötte.
Percek alatt elérték a Zan Rendjének táborát. Kalandozók, gólemek, szörnyetegek és kimondhatatlan lények serege vett körül egy többembernyi magas, vörös és ezüstszínben pulzáló alaktalan tömeget. Zarknod aláereszkedett és egyetlen szót sugárzott a verejtékező elf felé:
- MOST!

Illisze szabadjára engedte a magába szívott varázserőt, társai pedig, mintha világ életükben mágiaforgatásból éltek volna, követték példáját. Látták, amint lőfegyverek, dobófegyverek százai indulnak meg feléjük, varázslók emelik támadásra botjaikat, pálcáikat vagy épp ujjaikkal vádlón rájuk mutatnak, és varázslatokat indítanak meg irányukba. De egyikük sem érhetett célba. A tér egy pillanatra meghasadt, a dimenziók kifordultak önmagukból, és egy pillanat múlva csak Zarknod állt a kiégett föld közepén, közvetlenül a lüktető energia-monolit előtt. Illiszének, Troggnak, Alverisnek, Szinderének és Vlagyimir teljes seregének nyoma sem volt, csak a földet borító hamu pergett a napnyugtakor feltámadó szellőben száz meg száz lábnyom körül.

A drakolder körüljárta a furcsa energiatömböt. Mágikus érzékei majd megvakultak a dolog aurájától. Már-már kíváncsian szemlélte a helyet, amikor megszólalt a hang.
- Tehát ketten maradtunk, Zarknod nagyúr.
Valahonnan ismerte ezt a hangot, mégis idegenül csengett. A drakolder mérhetetlen tudású agya sebesen pörgött, kereste az emléket, melyet a hanghoz kapcsolhat. Pillanatokig tartott csak.
- Teouchán! – szólt dörgő hangon.
- Bíztam benne, hogy megismersz, drakolder. Üdvözöllek újra a birodalmamban. Nem annyira békés és életteli, mint amikor legutóbb erre jártál, de ez részben a te hibád, nem csak a teremtődé. Te már jóval azelőtt sivataggá aláztad gyönyörű uradalmamat, mielőtt a tűzvihar befejezte munkádat. Ugye te is ideális helynek találod ezt egy újabb összecsapáshoz?
- Mit akarsz, embermágus? Egyszer már legyőztelek, tán végleg meg akarsz halni?
-Ó, hogy én mit akarok, az a legkevésbé sem számít már, hatalmas drakolder! Valamikor csak az éltetett, hogy téged elpusztíthassalak. Régen az adott erőt, hogy minden áldott percben a te halálodat láttam magam előtt. De azok csak álmok voltak. Most, hogy újra találkozunk, már tudom, hogy az a sorsom, hogy a porba sújtsalak. És ez nem álom, hanem valóban a Sors Keze, amit saját szememmel láttam inteni.
- A sors ma sem a te oldaladon áll, emberek legdölyfösebbje! Akkor is hatalmas hibát követtél el, hogy ellenem fordultál, most sem teszel másként.
- Ugyan, Zarknod! Akkor, s ezt készséggel belátom, tényleg nem voltam elég erős. De most… Most minden okom megvan a bizakodásra.
- Ez az energiaburok nem véd meg tőlem, ha nem vonulsz vissza, máguskirály! - dörögte Zarknod.
- Nem is kell neki. Íme, játsszunk nyílt lapokkal, te átkozott! - Teouchán hangja magasra csapott, erős indulat hullámzott benne. A színes burok zsugorodni kezdett, majd hirtelen kitágult, valósággal felrobbant. Zarknod ösztönei azonnal Védőaurát vontak teste köré, fatörzsnyi lábait megvetette a poros talajon, hogy körülötte felgyűrődött a szikes föld. Azonban még őt is meglepte a robbanás hatása. A vörös-ezüst energiafal darabokra hasadt, akárha üvegből lett volna, és a szilánkok sercegve törtek át Zarknod védőauráján. Maró savként hatoltak bőrébe mindenütt, ahol hozzáértek, iszonyú fájdalmat és mély vágásokat hagyva maguk után. A drakolder úr felüvöltött, hangja tornádóként kavarta fel a kiégett föld hamuját. Ahogy látása kitisztult, megpillantotta ellenfelét. Többé nem Vlagyimir állt előtte, sem Teouchán, a máguskirály. Hatalmas termetű, színizom testű, sárkányszárnyú lény nézett vele farkasszemet. Bőre vérvörös árnyalatú szikla, ezüst telérekkel. Arcán még fel lehetett ismerni a néhai kalandozó vonásait, ám a két világtalan szem már túlvilági, vörösen örvénylő mágikus fénnyel izzott. Nyoma sem volt az ezüst hajnak, feje tetejéből és mindkét arcából kinövő kocsányon lógó szemek tömkelege meredt Zarknodra, mélyükön vörhenyes ragyogással. Szája mosolyra húzódott, agyarain megcsillant a lenyugvó nap fénye. Férfideréknyi karjai kardméretű, pengeéles karmokban végződtek, oszlop-lábai a porba mélyedtek.
- Lásd hát a végzetedet, triklem drakolder. Immáron testvéred vagyok, és vetélytársad hatalomban. Teouchán vagyok, a triklem drakolder!- süvöltötte a lény. Aztán nekirontott Zarknodnak.
Zarknod már tudta, hogy a mágus nem hazudik. Érezte, látta ellenfele varázserejét, mely megközelítette az övét. Tán még túl is mutatott rajta. Maga is előrevetődött. A két titáni lény összecsapott. Nem voltak varázslatok, nem volt varázspárbaj és robbanások. Ahogy kartávolságba értek, halálos erejű mancsaik egymásba csapódtak, karmos ujjaik összekulcsolódtak, akár két birkózó az Alanori Olimpián. Megmerevedtek, csak csápként kígyózó szemeik mozdultak. Azonban ez csak a látszat volt. A drakolderek aurája harcolt tovább. Évezredek tudása és tapasztalata csapott össze bosszúvágyból, életerőből és nem evilági relikviákból nyert hatalommal a mágia létsíkján. A két gigászi test remegett az erőfeszítéstől. Körülöttük vibrált a levegő, kavargott a hamu. Néha színes szikrák villantak a levegőben, majd elenyésztek.
Zarknod érezte, hogy baj van. Teouchán olyan erővel támadta, ostorozta auráját, amit eddig elképzelni sem tudott. Hihetetlen tudása persze felismerte az okot, csakis a Zan hatalma erősíthette így fel az őrült varázslót. Csak annak segítségével válhatott ilyen erőssé. És ha nem tesz valamit, tán még az is meglehet, hogy legyőzőjévé teszi az egykori embert. Hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt.
- Nem győzhetsz le, imposztor! Kezemben tartottam az Örökkévalóság Kódexét. A sors megmutatta nekem magát, nem fogok ma veszíteni.

Ellenfele egy pillanatra megingott, ezt kihasználva a drakolder fokozta a mágikus nyomást, mellyel a vörös drakoldert támadta.
Érezte, amint fölé kerekedik. Azonban csak egy pillanatig örülhetett sikerének, mert Teouchán újult erővel támadott vissza, és Zarknod megroggyant. Teste minden energiáját a védekezésre koncentrálta.
A vörös drakolder is megremegett, majd megszólalt:
- Magam is láttam a jövőt, Zarknod! És tudom, hogy ez itt az én diadalom pillanata! - az utolsó szavakat már üvöltötte. Körülöttük a nyers hatalomtól keltve porvihar tombolt, ha bármely szerencsétlen arra járt volna, bizonyosan széttépik a kavargó erők. A pokoli hamufelhő közepén pedig Zarknod hatalmas térde megroggyant. Előbb az egyik, majd a másik. A drakolder nagyúr arcára hitetlenkedő kifejezés ült, már amennyire erre a drakolderek arca alkalmas volt. Teouchán fölé magasodott, immáron lenézett a térdre kényszerített Zarknodra. Egykor világtalan tekintete hatalmasat villant, szeméből ezüst és zan-vörös fénycsóva csapódott a megrogyott nagyúr mellkasába. Zarknod összeesett, iszonyatos dörrenéssel hanyatlott a porba. Gondolatai a fájdalom ködén keresztül is megállíthatatlanul cikáztak. Közben az új érzés, melyet a mai napig nem igazán ismert, csupán hírből, egyre jobban elhatalmasodott rajta. A fájdalom volt. Sebeiből sugárzott, belekapaszkodott mindig is rendezett gondolatai folyamába, meg-megszakítva azt. Haragosan felmordult és talpra próbált vergődni, miközben kiutat keresett szorongatott helyzetéből.
Teouchán szeméből újabb zan lövedék vágódott a megtört drakolderbe. Szárnyaiba, oldalába perzselt méretes lyukat. Közben a nyers hatalom nyomása egy pillanatra sem szűnt.
- Ezt a birodalmamért, nyomorult szörnyeteg!
Szeme újra villant, Két újabb sistergő, troll-ökölnyi lyuk égett Zarknod földön rángatózó testébe.
- Ezt az alattvalóimért! - rikoltotta Teouchán, és tovább bombázta a drakoldert.
- Ezt pedig értem! - Utolsó lövedékei telibe találták Zarknod hatalmas mellkasát, s a sérült nagyúr hátrabucskázott.
Feltérdelt, szekérderéknyi karjaira támaszkodott, arca a poros föld fölött szuszogott. Szemeinek tucatja meredt csak fel vádlón és hitetlenkedve az egykor volt máguskirályra. Teouchán fölé magasodott.
- És íme, Zarknod. Ismerős a helyzet, ugye? Egykoron én térdeltem a porban előtted – hangja mart, akár a vitriol. Zarknod alig tudott gondolkodni a fájdalomtól, mégis felfogta a szavak értelmét. Haragja elképzelhetetlen méretet öltött. Gyilkos karmai a földbe vájtak. Arcát felemelte, hogy minden érzékével lássa ellenfelét.
- Akkor kegyelmet kértem és te szó nélkül rám szabadítottad az Árnyéktüzet. Most rajtad a sor. Könyörögj az életedért, mielőtt meghalsz.
- Sajnálom - szólt Zarknod. – Sajnálom, hogy nem pusztítottalak el akkor és ott! – hangjában gyűlölet munkált. Gondolatai valami megoldást próbáltak találni a kín megszüntetésére és élete megmentésére. Minden maradék mágikus ereje hadrendbe állt, és a kín megszűnt. Tudta, hogy amire készül, iszonyatos árat fog követelni tőle. De már nem érdekelte, és nem is számított. Csak a megfelelő pillanatra várt. Ha nem jár sikerrel, mindennek vége.
Teouchán égnek emelte tekintetét és csapásra emelte karját, közben zengő hangon szólt:
- Megéltem hát, hogy Zarknod térden hever előttem és beismerte tévedését. Elismered hát, hogy hiba volt éltben hagynod engem, mert így hatalomban föléd emelkedtem! - Hangsúlya nem kérdő volt, hanem diadalittasan határozott. Mint aki rég áhított szavakat mondhat ki végre.
- És most, drakolderek legnagyobbika, következzen az elkerülhetetlen...

Teouchán mentális csápjai éhes ragadozókként csaptak le Zarknod elméjére. A drakolder ellenállása meglepte, de le nem küzdhette a máguskirály szövetségeseitől és a Zantól kapott rettentő hatalmát. A csápok belemélyedtek Zarknod tudatába és marták, égették azt. Emlékeket próbáltak megsemmisíteni, gondolatokat összezúzni, mindent elpusztítani, ami Zarknodot azzá tették, ami. És ebben a pillanatban Vlagyimir megdermedt. Égető tudatcsápjainak szorításában olyan emlék vergődött, amelyre nem számított. Friss volt, élénken izzó, jelentéssel bíró. A csápok erősebbre vonták szorításukat, hogy gazdájuk élesebben láthassa a foszlányt. A vörös drakolder szemei elkerekedtek. Zarknodot látta, és azt, amit az Örökkévalóság Kódexe mutatott neki. Látta, ahogy Zarknod Végzeturak élén indul csatába évezredek múlva. Látta, ahogy ezek az emberfeletti, hatalmas lények is tisztelettel csodálják a drakolder erejét. További foszlányokat ragadott meg elmecsápjaival, hogy még tisztábban lásson. Gigantikus csatát látott, diadalt, amelyet Zarknod és segítői arattak az Ellenség fölött, sok-sok emberöltő múlva.
A máguskirály elképedt. Nyomát, hírét sem találta magának, semmit nem látott a vízióban Teouchánról, a vörös drakolderről, aki legyőzte Zarknodot. Gondolatai meglódultak, és saját látomását kezdték boncolgatni, melyet a quwargok jövőbelátójának jóvoltából tapasztalhatott meg. Tudata azonnal elkezdte összevetni a két jóslatot. Látta a drakoldert, aki győzelemre vezeti a világ megmaradt népét a távoli jövőben, látta, amint irányítása alatt minden élő az Ellenséggel küzd.
Frissen szerzett hatalmával felerősítette a vénséges quwarg ködös látomását, immár kristálytisztán kirajzolódott előtte a jövő. A jövő, melyben nem Teouchán, a Vörös Drakolder, hanem Zarknod vezeti diadalba a túlélőket. A kép, melyben nyoma sincs másik nagyhatalmú drakoldernek. Vlagyimir döbbenete leírhatatlan volt. Kitágult tudata, mely minden földinél hatalmasabb volt már, szinte remegve tiltakozott a tapasztaltak ellen.
„Tehát a rovar igazat mondott. Nem én vezetem győzelemre a világot, hanem Zarknod. És ha most elpusztítom, ki tudja milyen sors vár Ghallára a jövőben...”
Gondolatai cikázva kerestek fogást a sors fonalán, ahol csavarinthatnának egyet rajta, ám mindhiába. Minden kimenetel a ködös és beláthatatlan jövőbe mutatott, magában hordozva a sötétség, bukás és halál ígéretét. Teouchán újra fókuszálta mágikus potenciálját és rettentő hatalmával magát az időt próbálta meghajlítani, hogy még többet láthasson. Újabb vízió villant fel, ahol ismét a vén kalandozót látta, akinek teste oly sokáig börtöne volt. A vénséges, de mégis erős testet, a vak szemeket és körülötte harcostársait, kalandozókat, akikkel vállvetve küzd valami ellen. A küzdők mögött pedig maga Zarknod állt, a Triklem Drakolder, izzó energiaburokban, bestiális arcán az elszántság vicsorgó maszkjával, miközben varázslatok százait idézi meg egyszerre, és szórja a kivehetetlen ellenfélre. A drakolder háta mögött pedig egy gigászi és ősi hegy állt, mely felé apró, alig kivehető alakok közeledtek. Ahogy jobban rájuk koncentrált, karavánokat látott és tömeget, amint a hegyoldalban lévő roppant barlangnyílás felé sietnek, menekülnek.
„Ez volna hát a jövő? Képtelenség!”

Zarknod megérezte a pillanatnyi tétovázást ellenfele auráján. Fájdalmait leküzdve megpróbált ellenfele mentáltestébe marni tudatcsápjaival. Nem számított áttörő sikerre, így szinte meg is lepődött, amikor támadása célt ért. Nagy kötegnyi emlék és érzelem sistergett fel Teouchán elméjében, s a vörös drakolder felüvöltött. Eljött a pillanat, amire Zarknod várt. Egy pillanat törtrésze alatt összeszedte minden varázserejét, és egy mindent meghaladó csapásba sűrítette azt. Villámként előrelendülő karja, akár egy kéken fortyogó, nyers manából álló meteor, szikrákat hányva csapódott előre Teouchán felé fülsértő sivítással és telibe találta a vörös drakoldert.

A hang elhalt és ezer nap fénye áradt szét a kiégett földön. A mennydörgés, ami követte, mindennél hangosabb volt, amit a világ eleddig hallhatott. Aztán a fényár elhomályosult. Csend borult a halott tájra. A földön immáron Teouchán vörös teste feküdt mozdulatlanul, roppant mellkasán hatalmas sistergő kráterrel. Zarknod kimerülten, leeresztett fejjel meredt a tetemre. Varázsereje már megkezdte teste gyógyítását, ám így is iszonyatos sebek borították a gigász minden részét. Lassan, nagyon lassan kiegyenesedett, fejét égnek emelte. Minden ösztöne követelte, hogy feszültségét egy világrengető diadalüvöltéssel adja ki magából. Azonban a drakolder nagyúr hallgatott. Leküzdötte vágyát.
Hangtalanul széttárta sárkányszárnyait és a levegőbe emelkedett. Nem nézett a földön fekvő tetemre, hanem gondolataiba merülve nekiiramodott a levegőben, gyorsan és céltudatosan. Fejében gondolatok kavarogtak, sajátjai és néhány idegen, melyet ellenfele mentáltestéből tépett ki. Vlagyimir látomását elemezte és máris az ott látottakra koncentrált. Ellenség. Vohara. Végzeturak. Rengeteg dolog, amelynek értelmét meg kell találnia. Sok kérdés, ami válaszra vár. És Zarknod mindennél jobban gyűlölte a tudatlanságot. Szárnycsapásai porvihart kavartak, s úgy hagyta maga mögött a csatateret, hogy hátra sem pillantott.

A szubdimenzionális teleportálás hatása csak órákkal később szűnt meg. A négy kalandozó és a magukkal rántott sereg tagjai hangos csattanás kíséretében zuhantak vissza a valóságba abból a félig valós térből, ahová Zarknod akaratának megfelelően elhúzódtak az összecsapás elől, csapdába ejtve Vlagyimir támogatóit. Senki nem szólt egy szót sem. Mindent láttak, hallottak, ami az elcsendesedett csatatéren történt. Mindent láttak, de semmit nem tehettek és vajmi keveset értettek az egészből. Teouchán-Vlagyimir teste a földön hevert, élettelenül. Senki nem merte megközelíteni. Alveris társaira nézett, majd Szinderére. Fejével aprót biccentett dél felé. Nem kellettek szavak. Tanácstalan kalandozók között átvergődve nekivágtak a kiégett földnek arra, amerre Alanort sejtették. Trogg egy pillanatra megállt Vlagyimir teteme mellett. Lehajolt és apró, ezüst tárgyat vett fel a halott mellől. Halkan, szinte csak a holttesthez beszélve így szólt:
- Megmondtam. Elpusztítunk és elvesszük a kincseidet.
Azzal az apró medált iszákjába süllyesztette és társai után sietett.

Mérföldek százaira a csata színhelyétől, a kiégett föld peremén ösztövér alak állt kábán. Ismerős ózonszag lengte körül, teste halványan derengett a DEM varázserejének maradványától. A magas, izmos test megremegett, majd térdre rogyott és körbefordította a fejét. Az ősz lobonccal keretezett markáns arcon nehéz lett volna bármiféle érzelmet felfedezni. Talán a vak szemek szürkesége miatt. Arcizmai megrándultak, majd néhány szó hagyta el cserepes ajkait. Vakonlátást igéző varázsszavak. Az alak talpra állt, átmozgatta tekintélyes izmait. Keze mellkasára tévedt, amitől fájdalmasan felszisszent. Elrántotta karját és messzire dobta a benne található tárgyat. Vörös derengés kelt ott, ahol a Zan földet ért. A derengés felerősödött, majd fokozatosan elhalványult. Egy perc múlva semmi nem hevert ott, a földön, csak néhány kiégett fűszál árulkodott róla, hogy valami felizzott egy pár pillanattal korábban.
Vlagyimir szótlanul megindult a Túlélők Földje felé. Hosszú az út a Piramisig. Lassan, fáradtan lépdelt. És közben halkan megszólalt.
- Legyőztelek Zarknod! Ha a sors meg is óvta az életedet, Teouchán, a Vörös Drakolder könnyedén elbánt veled!
Arcán halovány mosoly kélt. Vénséges lelkében enyhe csalódottság és mély elégedettség áradt szét, először viaskodva, majd elcsitulva. Ami maradt, az csak az elfogadás és beletörődés volt. Egyetlen apró könnycsepp folyt végig a kalandozó arcán, majd a porba csöppent és örökre nyoma veszett.

Létrehozás: 2015. október 28. 11:28:22

Utolsó frissítés: 2015. október 28. 11:36:30

Nyomtatási forma