Vissza a Főoldalra
 

Hírek, újdonságok
Változások listája (dec. 4.)
Dicsőség Csarnoka
Új játékosoknak
Szabálykönyv
Demo forduló
Árak
Kedvezmények
Befizetési módok
Jelentkezési lap
UL küldés
Alanori Krónika kupon
Aukciós ház
Nyilvános fordulók
Szövetségek
Olimpiák
Chat, üzenõfal
Fórumok
Levelezési lista, IRC
Szavazások
ŐV találkozó
Beholder Labirintus
Mini-szójáték
AK Archívum
ŐV könyvek
Írások, novellák
Linkek
Letöltés
Gyakori kérdések
Felhasználási feltételek
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
Ügyességpróba
Küldd el képeslapként!
"Nos, nézzük, jól struktúráltam-e át izomzatomat egy ekkora ugráshoz?" - töprengett a galetki, majd belevágott a kaland folytatásába...
Nézz szét a galériában!
Ősök Városa - UL tápláló
LVII. Alanori Olimpia - Vlagyimir-díj
LV. Alanori Olimpia - Vlagyimir-díj
52. Beholder találkozó - Vlagyimir-díj

A lista folytatása...
NEM VAGY EGYEDÜL! - Játékosok felhívása! (6)
ŐV fejlesztési ötletek játékosoktól (55)
ŐV help (521)
56. BEHOLDER TALÁLKOZÓ 2022.06.18. PROGRAMJA (21)
Támasszuk fel a közösséget! (241)
Szövetségi felvétel (36)

További témák...

2024-03-29 10:50:08 Az UL-ek letöltésre kerültek.

Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Lenn a mélyben (Ősök Városa novella)

Eljött a pillanat, mikor az ifjú galetki megértette végre, hogy sokkal hamarabb kerül az Ősök színe elé, mint azt valaha is gondolta. Ahogy a méreg lassan szétáramlott alig tizenhárom esztendős szervezetében, sokkal inkább bosszúságot, mint rémületet érzett. Annyi terve volt. És olyan nagyon szerette az életet. Már éppen megszokta, hogy nem láthatja bármikor a szüleit és két virgonc kistestvérét. A Lárvaszinten is meglelte saját otthonát, barátok vették körül, és a varázslás tudománya egyre inkább érdekelte.

- Egyszer megküzdök majd... - hörögte hátrahanyatló fejjel. Nem tudta kimondani, mire gondolt, mert a méreg bizsergető rohammal rátelepedett nyelvére. Homályba boruló tekintettel felnézett ellenfelére. A milgand derengő fényében alig láthatta durva arcát, de sárga szeme szinte világított a mohó vágytól. Az izomkolosszus koponyájának tetején enyhén görbülő szarvak böktek a csatornaszint tetejének irányába, sűrű nyála az áldozatra csöpögött.

Sokkal inkább torzszülött, mint galetki - suhant át az ifjú tudatán a szomorú gondolat. - Tudhattam volna, hogy baj lesz. Tudnom kellett volna, mikor megláttam a fordulóban...

A fegyverméreg vasmarokként szorította a szívét. Reménykedve nézte, hogy a hatalmas, lovagi lemezpáncélt viselő galetki, aki lándzsája hegyével épp csak megszúrta az imént, talán mégis elővesz széles övéből egy apró fiolát. Üvegcsét, melyben a méreg ellenszere van. Hiszen galetki nem akarhatja galetki halálát!

A bikaszarvú azonban halkan röhögött, s úgy vizsgálta a halálban lassan elsüppedő fiút, mintha csak érdekes kísérlet tanúja volna. Jobb végtagjával, mely karomban végződött, megpiszkálta áldozata oldalát, majd lekicsinylőn elfintorodott.

- Nyeszlett vagy, kölyök - mondta. S az ifjú galetki rövid életében ez a túlvilági, jéghideg hang volt az utolsó, amit hallott. Mikor feje oldalra billent, testéből kékes szikrák csaptak át az izomhegybe. Zörgött, rázkódott a lovagi páncél, a lándzsa fémhegyén fehér energiahullámok jelentek meg, s a bikaszarvú, akit Zaktaorisnak hívtak, elégedett üvöltéssel fogadta magába a lélekenergiát. Mikor az utolsó sistergő villám is eldörrent, a hatalmas galetki kissé eltávolodott a holttesttől, és lándzsájára támaszkodva, fél térdre ereszkedett.

Különös, bárki más számára érthetetlen nyelvű imádsága nem a felszínre, és nem is az Ősök Csarnoka felé szállt. Zaktaoris hangja a Rúvel hegy titokzatos, galetkik által soha nem látott mélyét célozta meg.

Először nem a csodás, szőke hajzuhatag, a karcsú csípő, a telt keblek, a hihetetlenül kacéran elővillanó combok tűntek fel neki. Még csak nem is az igéző szempár, a dús ajak, a fitos orr, s mindezek tökéletes együttese, mely bájos leányarcot eredményezett.

Először egyedül, és kifejezetten a lány derekánál fityegő, tömöttnek, bájosan ducinak, tartalmasan teltnek tetsző erszény keltette fel Luwingo figyelmét. Az az erszény annyi rejtelmes aranyat, kerekded szépséget ígért, s oly vékony bőrszálon lógott, hogy az igazán mesterségének élő, buzgó galetki tolvaj semmiképpen nem hagyhatta ki az életéből.

Gondot csupán az jelentett, hogy a karcsú szépség rendkívül gyorsan szedte fürge lábacskáit, át a Norflinder-téren, egyenesen a széles Krú-sétány felé. A sétány pedig alaposan ki volt világítva, ráadásul gyakorta megfordultak rajta a szint palota őrségének alabárdosai, hogy szemmel tartsák a féktelenkedőket. A szint elöljárója ugyanis eltűrte, ha két galetki sportból, gyakorlás céljából savat fújt, vagy karmot vágott a másik képébe, de a bajkeverőket nem állhatta. És sajnos a tolvajok nemes klánjának minden tagja bajkeverőnek számított az őrség zöldes szemében.

Mégsem hagyhatom, hogy az az erszény egyszerűen elvesszen a távolban! - aggodalmaskodott Luwingo őszintén, s a galetkiket kerülgetve három lépés távolságban maradt a lánytól. - Annyi baj érheti szegényt. Az a vékony bőrszíj elszakadhat: leesik a porba, s valamelyik trampli rálép, kihasítva az oldalát, hogy szertegurul szép hasának tartalma. Vagy ami sokkal rosszabb: belerúgnak, s ő eltűnik a csatornaszintek lejáratában. Ott azután felkapja valamelyik ocsmány förtelem, torzszülöttek tépik szét, az aranyak csengve repedésekbe, üregekbe hullanak, s örökre ott maradnak haszontalanul, elfeledve.

E rémségeket oly élénken képzelte el a kis tolvaj, hogy beleborzongott. Meggörnyedve, vékony alkatával kígyószerűen mozogva osont a lány után. Csakhogy a "szőke tündér" valami nagyon fontos ügyben járhatott, mert folyvást eltűnt a galetkit között, s néha attól sem riadt vissza, hogy félrelökje az útjába állókat. Luwingo kétszer is majdnem elveszítette a nyomát, különösen, mikor a lány letért a Krú-sétány egy szűk mellékutcájába.

Hazafelé tarthat - esett pánikba a tolvaj fiú. - Bármelyik pillanatban beléphet a bér-barlangok egyikébe, és akkor az én gyönyörűségem örökre az övén marad.

Mikor a szőkeség kénytelen volt megtorpanni - mivel útját állta néhány hangoskodó rakodó, akik tömpe gombákat vittek az egyik árus pincéjébe -, Luwingo cselekvésre szánta el magát. Kecsesre növesztett jobb csápjával előre nyúlt, s végét rátekerte az erszényre, míg bal mancsa borotvaéles karma a vékony bőrszíj felé indult. A rakodók még két zsákot emeltek széles vállukra, s nem siettek: alaposan megbámulták a csinos galetki lányt. A tolvaj karma megérintette az utazóköpeny alól előkandikáló kincset - ekkor azonban bőrerszényt tartó végtagjára erős csáp tekeredett.

Luwingo felüvöltött fájdalmában, mikor végtagja a lány ügyes mozdulatára természetellenesen kitekeredett. A tolvaj kénytelen volt letérdelni, majd elheverni a porban. A rakodómunkások csodálkozva nézték, amint a csinos szőkeség kecses lábával a vékony galetki fiú torkára lép, s még mindig szorosan tartva annak csápját, fölé hajol.

- Rossz lemúrra tettél, barátom - mondta a lány. Luwingo képtelen volt elengedni az erszény, bár most már szívesen megtette volna.

- Bocsásson meg, kisasszony - nyöszörögte. - Féltem, hogy elejti, hisz olyan vékony a bőrszíj, ami tartja.

- Nem haragszom - csóválta meg szép fejét a lány, őszinte ártatlansággal. A következő mozdulatával azonban szoros hámot vetett Luwingo nyakába, aminek végét erősen tartotta. - Most velem jössz! Van még némi elintéznivalóm a Protoliskban, aztán átadlak az őrségnek.

Luwingo ismerte a Protolisk Lárva Barlangját, ezt a több szinten is hírhedett tavernát, ahova csak az lépett be, aki egyáltalán nem tartotta semmire a saját életét. A tolvaj megpróbált kiszabadulni a nyakára tekert hámból, de a lány talpra rántotta, olyan erővel, hogy a fiú szeme előtt lila karikák kezdtek pattogni. Mire a különös páros bekanyarodott a Protolisk Tavernát rejtő sziklahasadékba, Luwingo úgy érezte: egész életére elment a kedve saját mesterségétől.

A Protolisk Lárva Barlangjában akkor is sűrű félhomály uralkodott, ha odakinn teljes erejéből fénylett minden utcai milgand. A tulajdonos, Ezercsápos Herro dagadt teste uralta a sziklából faragott pult belső oldalát, s a szürke, izmos végtagok valóban olyan gyorsan szolgálták ki a vendégeket, mintha legalább tucatnyi lett volna belőlük. A tulaj vörös szeme szigorúan ügyelt a rendre, s ha valamelyik duhaj galetki mégis hőbörögni mert, az hamar megérezte bordái között Herro bénító méreggel bekent dobótőrét.

A taverna asztalain egy-egy apró mágikus kő szolgálta a világítást, bár mindegyiket sötétzöld drapéria fedett. Ettől a Protolisk Lárva Barlangja messze a legnyomasztóbb hely lett a galetkik lakta szinteken. S bizonyára ennek köszönhette azt is, hogy ha valaki el akart rejtőzni a kíváncsi tekintetek elöl, itt biztonságban tudhatta önmagát, és főleg elsuttogott szavait. A szintén kövekből faragott, mozdíthatatlan asztalok körül a galetki társadalom legaljának számos képviselőjét megtalálhatta volna a szint őrjárata, gyorsan megtöltve gyanús alakokkal a palota börtönét - ha Ezercsápos Herro nem tömte volna meg időről-időre a tisztek zsebét némán suttogó aranyakkal.

Zaktaoris a csatornaszinteken kívül egyedül itt, a Protoliskban érezte jól magát. Mivel korán volt még, csak kevés vendég ücsörgött az asztaloknál, s azok sem érdeklődtek a sarokban ücsörgő, kellemesen átsült albínó póklábat zabáló micinista iránt. Zaktaoris a falnak támasztotta lándzsáját, mellé a pajzsát, és látszólag semmi mással nem törődött, mint a Herro által felszolgált pók csemegével.

Sárga szemei azonban mohó csillanással tapogatták már percek óta a szomszéd asztalnál ülő pár női tagját. A lány szőke volt, csinos, törékeny, és egy rémülten remegő, nyeszlett galetki fiút tartott pórázon. A kölyök néha megkísérelte kioldani a nyakán feszülő béklyót, ilyenkor azonban a lány csizmájának fájdalmas rúgása késztette nyugalomra.

- Kisasszony, esküszöm, hogy nem akartam semmi rosszat - nyöszörögte a rab. - Csupán a munkámat végeztem! Úgy is mondhatnánk: a kötelességemet teljesítettem.

- Azzal, hogy ellopod mások erszényét? - nézett rá villámló, gyönyörű szemekkel a lány.

- Elvégre tolvaj vagyok - bólintott büszkén Luwingo. - A törvények ostobák, hölgyem! Engedélyezik a tolvaj klánok működését, de ha valamelyik tag lebukik, mert teljesíteni akarja törvény adta kötelességét, akkor börtönbe kerül!

- Talán ez nálatok az iskolai lecke - felelt a szőkeség a taverna bejáratát fürkészve. Luwingo kedves képén őszinte csodálkozás jelent meg, s komolyan eltöprengett azon, amit a lány mondott.

- Nahát, erre még nem is gondoltam - mondta. - Ha megtudhatom, kinek a kecses csápja adta számomra a leckét, én legközelebb dicsérő szavakat ejtek majd a kisasszonyról a klán gyűlésén.

- Nial Tiron vagyok, a tudományok szomjas kutatója - felelt a lány büszkén, és újabb alapos rúgást mért Luwingo bokájára: - Jegyezd meg a nevem, de ne merj szóba hozni!

- Hálás vagyok - nyögte eltorzult arccal a tolvaj. - De még milyen hálás volnék, ha elengedne! A mama belehal a szégyenbe, ha megtudja, hogy az ő büszkesége...

- Csönd legyen! - szólt rá a lány. - Megjött, akire vártam. Mostantól hallgass, különben végleg kiszorítom belőled a tolvaj lelked!

Zaktaoris még inkább elrejtőzött az albínó pók maradványai mögé. Maga sem tudta, miért, de a szőke lány az első pillanattól fogva különös borzongással töltötte el. Mikor meglátta, hogy kivel van találkája, már azt is értette, miért.

A Protolisk szűk bejáratának súlyos függönyét hatalmas termetű galetki tolta el útjából. A vendégek és Herro azonnal felfigyeltek rá, hogy a férfi fekete, földig érő köpönyege alatt nem lábakon jár, hanem izmos hasaalján hullámzik előre. Ritka volt az olyan galetki, aki így fejlesztette testét. Ezen a szinten pedig egyedül az Ősök Csarnokának főfelügyelője tette ezt meg önmagával. A csúcsos csuklya egyelőre árnyékban hagyta a férfi arcát, amint furcsa, sistergő hangot hallatva áthaladt a termen, egyenesen a szőke lány, és foglya asztalához.

- Üdvözöllek, lányom! - hangzott a sötét csuklya alól. - Bizonyos vagy benne, hogy ezen a helyen akarod átvenni az örökségedet?

- Igen, bácsikám - felelt Nial Tiron tisztelettel meghajolva a különös galetki előtt, aki nem ült le, csupán saját hasára ereszkedett.

- S ki ez a szerencsétlen alak?

Luwingo felugrott, és hirtelenkedő udvariasság nyújtotta kezét a férfinak.

- Engedje meg, uram... - idáig jutott, mikor a lány karcsú csápja megrántotta a nyakára hurkolt kötelet, és visszakényszerítette a tolvajt előző helyére.

- Vele nem kell törődnöd, bácsikám. El akarta csenni a erszényemet. Ezek az ostoba galetki fiúk azt hiszik, hogy ha egy lány csinos, és szép, ráadásul a régészet tudománya izgatja, akkor bármit megtehetnek vele. Miután végeztünk, átadom a szint őrségének. A mélybarlangok börtönében majd alaposan elgondolkodik választott szakmája hátrányain - szólt Nial.

- Ahogy gondolod, lányom - jött halk, rekedt nevetés a csuklya alól. A taverna legtöbb vendége boldog volt, hogy a férfi nem fedi fel arcát. Mielőtt újra megszólalt, a furcsa alak közelebb csusszant a lányhoz. - Tudom, milyen sokat jelent számodra a család, Nial. A szüleid mesélték, mennyit sírtál, mikor el kellett válnotok, és nehezen szoktál bele az önálló életbe.

A lány szégyenlősen megrázta fürtjeit.

- A tudomány lett az új családom, az akadémia bölcs könyvei a szüleim és testvéreim.

- Ahogyan másik bácsikádnak, a nemrég elhunyt Xandro mesternek is - bólintott a csuklya. - Mint tudod, ő az Élőholtak Szintjéig emelkedett, mikor régészeti kutatásai közben egy pyrk vipera asztrális marása mérgezte meg a lelkét, s abba halt bele. Mielőtt kiszenvedett, ezt bízta rám!

A köpönyeg alól időtől sárga tekercs került elő, és vándorolt a lány csápjába.

- Xandro a barátom volt, hát megígértem neki, hogy eljuttatom hozzád a térképet. Megtalálod rajta bácsikád legnagyobb felfedezésének rejtekhelyét.

- A fény...! - szaladt ki Nial száján, de mielőtt befejezhette volna, a csuklyás rámordult.

- Hallgass! Igen, az! Xandro soha nem hozta fel a rejtekhelyről, mert félt, hogy rossz kezekbe kerülne. Tudod, milyen féltékenyek voltak a Nagymester Szint tudós galetki társaságai a bácsikád szerencséjére. Te azonban még névtelen vagy a szemükben. Elmehetsz érte, felhozhatod a mélyből, s ha nagy nyilvánosság előtt mutatod be az Akadémián, már senki nem meri elvenni tőled.

- Én méltatlan vagyok erre!

- Igaz! - szörcsögött a nevetés a köpeny alól. - Fordítva történnek a dolgok, mint kellene: előbb kapsz egy álombéli lehetőséget, aztán kell bebizonyítanod, hogy méltó vagy rá. Az egész életedet rászánva.

Nial Tiron kipirult arccal eltette a tekercset, majd ültében meghajolt rokona előtt.

- Köszönöm! Méltó leszek bácsikáim bizalmára.

A csuklyás elégedetten morogva megfordult, s mint egy hatalmas, elhízott barlangi kígyó, távozott a tavernából. Luwingo kiváló ösztönei jelezték, hogy olyan beszélgetés fültanúja lett, amit szívesen kihagyott volna az életéből. Mikor a lány felocsúdott, és ránézett, a szép, de gyilkos fényben szikrázó szemekből tudta: Tiron kisasszony legszívesebben holtan látná foglyát.

Egyikük sem figyelt azonban a szomszéd asztaltól rájuk meredő sárga tekintetre, mely lassan felemelkedett.

A Protolisk Lárva Barlangján vér és szitok mélységi vihara söpört végig. Utólag senki nem tudta, honnan, és miért indult el a verekedés. A tulaj, Ezercsápos Herro arra eszmélt, hogy a pult mögé zuhanó bőrpáncélos katona, aki imént még békésen iszogatta moszatpálinkáját, lesöpri őt lábáról, majd eszméletlenül terül el a földön. A lélekenergia zápora elvakított mindenkit, amint egyszerre több galetki is eszméletlenül terült el.

A vékony dongájú mágustanoncot hátulról vágták fejbe, széklábbal, meglepő gyakorlottságot mutatva az efféle harcban. Két vadász egymás hátának támaszkodva osztotta a pofonokat, míg valaki hatásos átokkal meg nem bénította őket. A terem közepén bömbölve forgott körbe egy háromcsápú egyén, s arra várt, hogy valaki elég közel kerüljön savleheletéhez.

Nial Tiron az asztalok alatt rángatta maga után Luwingot.

- Kisasszonyom, ez remek alkalom rá, hogy szabadon engedjen! Én csak akadályozom a menekülésben, s még baja esik miat... - az utolsó szó fuldokló köhécselésbe veszett, amint a lány maga elé penderítette a kötőféken kapálózó fiút. Két megtermett galetki rontott be a tavernába, hallva az utcán is, hogy a Protoliskban végre történik valami. Egyikük el akarta kapni a szőke lányt, de az pontosan tudta, hová kell ilyenkor rúgni. A galetki üvöltve rogyott térdre, míg társát valaki más próbálta gázfelhőbe burkolni.

Luwingo nem tudta, mikor, és hogyan keveredett az utcára. Arra pedig végképp nem emlékezett, hogy a csatornaszintek lejáratába ki lökte be. A Protoliskből utánuk rohanó néhány üldöző, aki elsősorban Nialt akarta megkaparintani, megtorpant a sötét mélység peremén. Felkészületlenül bolond az a galetki, aki a torzszülöttek birodalmába rohan.

- Te nem vagy teljesen normális, kisasszonyom! - jegyezte meg Luwingo sértődötten, s a sötétben infrával kereste, merre lehet a lány. Nial azonban hamarabb talált rá, és rántott nagyot a tolvaj nyakán feszülő kötélen.

- Hallgass, te átok! - suttogta Nial Tiron. - Minél hamarabb el kell tűnnünk innen.

- De miért? Hová? - akadékoskodott a tolvaj vékony hangon. - Azt ígérted, a börtönbe viszel! Nekem bűnhődnöm kell! Lopni akartam, már nem emlékszel?

A lány halvány fényre bűvölte nyakában lógó varázskövét, és továbbra is maga után vonszolva a fiút, egyre mélyebbre hatolt a csatornaszintbe.

- Mond, milyen tolvaj vagy te, hogy soha nem használod az éberségedet? - tudakolta közben. - Azt a verekedést egy sárga szemű galetki förtelem robbantotta ki, méghozzá azért, hogy leüthessen, és megkaparinthassa a bácsikám hagyatékát.

- Ja, hogy a kincs...! - sóhajtott Luwingo. - Már megint egy legenda, ami miatt az én nyakamra kerül hurok. Semmi közöm hozzá!

- Most már van. Magammal kell, hogy vigyelek, különben elkotyogod a szint minden zugában, amit hallottál. Akkor pedig az én becses tudóstársaim az Akadémiáról mindenképpen megakadályoznák, hogy élve felszínre hozzam a bácsikám kincsét, mert annak birtokában én fölébük kerülnék. Már csak ilyen a galetki régészek erkölcse.

- Mégis jobb tolvajnak lenni - Luwingo megbotlott egy sziklában, és hosszan üvöltve hasalt végig a nyálkás talajon. A beálló csöndben távoli ordítás ütötte meg a menekülők fülét.

- Én, Zaktaoris, a sötét hatalmak híve, megtalállak, szőke lány!

Nial és a kis tolvaj akaratlanul is egymásba kapaszkodtak.

- Itt kell lennie! - mutatott a barlangi tó fekete tükrére Nial Tiron.

- A víz alatt? - sikoltotta erre válaszul kétségbeesve Luwingo.

Már régen elveszítették időérzéküket, de a lány úgy sejtette, legalább három hete vannak úton. Megküzdöttek azóta hat barlangi pókkal, egy csapat mélységi gnómmal, akiknek különösen megtetszett a szép galetki lány, s ezért az életükkel fizettek, valamint négy őrjáratozó kétfejű patkánnyal, akiknek viszont a tolvaj húsa volt csábító. Vadásztak, és csapdát állítottak, őrséget váltottak, és gyakran bujkáltak Zaktaoris elől, aki nem adta fel üldözésüket. Nial Tiron kisasszony soha nem gondolta, hogy ilyen nehéz a régészek élete. Luwingo sem, hogy tolvaj létére puszta tőrrel kell végeznie a kétfejű patkánnyal, amelyik zöld nyálat fröcskölve akarta kiharapni a szívét.

- Jól figyelj rám, hölgyem! - emelte fel bal karmát a tolvaj. - Erőszakkal hurcoltál magaddal, kötéllel a nyakamban...

- Már régen levettem - legyintett elmélyülten tanulmányozva a tópartot Nial. - Akár haza is mehettél volna.

- Haza? Miért nem mondtad ezt a Protoliskban? - Luwingo közel állt a hisztériához.

- Tudtam: egy darabon el kell rángassalak, utána már nem mersz egyedül visszaindulni - mosolygott a lány, aki még holtfáradtan, koszosan, elcsigázottan is szebb volt, mint bármelyik úrhölgy a galetki szintek palotáiban. - Együtt hozzuk fel a bácsikám kincsét, és visszük az Akadémia elé. Meglesz a jutalmad.

Luwingo borzadva meredt a jéghideg, mozdulatlan vízre.

- Oda...? Te oda le akarsz merülni? - nyögte. - Nem fogsz levegőt kapni! Tudtad ezt?

A lány csengő kacagása visszhangzott a barlangban. Majd egy mohos sziklához lépett, és kecses csápjával megsimította annak felületét. A kő mélyéről csikorgás hallatszott, s a látszólag tömör anyagon sötét üreg tárult fel.

- A bácsikám jelet hagyott nekem. És még valamit! - benyúlt az üregbe, s egyszerre két sárga, kocsonyás testű, tekergő lényt emelt ki. Azok fekete pontszemekkel azonnal nyújtózni kezdtek Nial arca felé, de ő távol tartotta őket. - Búvárférgek, két gyönyörű példány. Már nagyon éhesek.

A tolvaj undorodva nézte a két förtelmet, amint lapos, nyálkás testtel próbáltak kiszabadulni a lány szorításából. Éppen hátrébb akart lépni, mikor Nial fürge mozdulattal felé dobta az egyiket. Luwingo megkövülten figyelte, amint a búvárféreg átrepül a levegőn, és mohó hasát egyenesen az ő arcának fordítja. Nem maradt ideje cselekedni. Az állat hangos cuppanással rátapadt arcára, apró csápjai erősen körbefonták a fejét. A tolvaj üvölteni akart, de tátott szájába behatolt valami undorító ízű, csúszós dolog, s lekúszott a torkán. Luwingo megpróbálta magáról letépni a lényt, de a sárga testről folyton lesiklott az ujja. A búvárféreg rálapult a szájára, orrára, de szabadon hagyta szemét.

Nial ismét nevetett.

- Mindig olyan mulatságosan néz ki az, aki használja - mondta. - Ha látnád magad. A te két rémült szemed alatt ott pislog a búvárféreg két fekete szeme. Remekül összeilletek.

Luwingo eszelős rémülettel rázta fejét, elvágódott, dobálta magát, de hiába.

- Hagyd már abba! - kiáltott rá a lány. - A búvárféreg helyetted lélegzik, és mivel kopoltyúja is van, a víz alatt ellát levegővel. Kárt nem tesz benned, legfeljebb elszív egy kevés zsírt a szöveteidből. Időnként azonban fejd ki a testét így, látod! Ha jóllakott, magától leválna, és az nagyon kellemetlen tud lenni a mélyben.

Több szót nem pocsékolva az ügyre, Nial a saját arcára engedte a másik búvárférget, ami boldogan körbefonta koponyáját. Luwingo tehetetlennek és kimerültnek érezte magát. Hagyta, hogy a lány talpra rángassa, majd egyszerűen belökje a hideg barlangi tóba, hogy aztán utána ugorjon.

A nyakukban lógó milgandok sejtelmes árnyakat világítottak meg a víz alatt.

Zaktaoris jobb karmával feltépte az orgling disznó hájas hasát, és élvezettel harapott a nyers, meleg húsba. Túl régóta kellett nélkülöznie az ízes táplálékot ahhoz, hogy most finomkodó ételkészítéssel töltse az időt. Mikor gyomrát megtömte, undorodva rúgta egy üregbe a maradékot. Valami lakhatott odabenn, mert a dögöt hangos morgás és csámcsogás üdvözölte.

A galetki lomha léptekkel visszatért őrhelyére, s közben halk hálát adott a sötét erőknek, hogy közelébe terelték az orgling disznót. Táplálékra volt szüksége, hogy harcolni tudjon, de a barlangi tavat semmiképpen nem hagyhatta el - a lány és kutyája, a nyeszlett tolvaj már régóta a víz alatt voltak.

Zaktaoris egész hatalmas teste remegett a feszültségtől. Lelkében már ezerszer átélte a gyönyörteljes pillanatot, mikor magába fogadja a két galetki lélekenergiáját, s magához ragadja a halott nagybácsi elrejtett kincsét.

- Varázstudó tárgy lehet - morogta magának a sziklák közé rejtőzve. - Semmi más nem érne annyit, hogy ilyen mélyen elrejtsék a csatornaszinten. És csakis egy vén bolond régész lehet olyan ostoba, hogy nem használja fel saját céljaira.

Zaktaoris áhítattal fordította a talaj felé sárga tekintetét, és mély tisztelettel suttogott a lelkében lakozó sötét istenségeknek.

- Megszerzem nektek, és kiteljesítem hatalmatokat. Hamarosan az én vallásom söpri el a galetkik minden bárgyú ősökbe vetett hitét. Cseppkő templomaim minden szinten őrzik majd a ti erőtöket, és förtelmes pusztulás vár arra, aki nem hajol meg főpapotok, Zaktaoris, az alakváltó előtt.

Mintha válaszként érkezne, a hegyi tó sima tükrén buborékok vertek hullámokat. A bikaszarvú galetki felvette pajzsát, előkészítette tűzleheletét, és megmarkolta lándzsáját.

Luwingo szinte kirobbant a vízből, és köpködve, prüszkölve fújta tüdejéből a vizet. Rögtön utána érkezett Nial Tiron kisasszony, aki kecsesen a partra lépett, megnyomta az arcán feszülő búvárféreg testét a két fekete szem között, mire a lény lepottyant, és besiklott a tóba.

- Mondtam neked, hogy időnként ki kell préselned belőle a táplálékot, különben jóllakik és leválik az arcodról! - szólt a lány nevetve. Luwingo képtelen volt válaszolni: térdre esett a parton, és torkát markolva még mindig fuldoklott. - Nyugodj meg végre, túl vagy rajta!

- Túl? - hörögte a tolvaj. - Örökké rémálmaim lesznek. A jeges víz... Nyálkás féreg a képemen... Azok az árnyak odalenn... És valami folyton rátekeredett a bokámra. Ebben a tóban valami él!

- Minden barlangi tóban él valami. - nevetett a lány. - Szerencsére ebben olyan valami él, ami nem talált ízletesnek minket.

- De tapogatott! - kiáltotta dühösen Luwingo. Nial megsajnálta a fiút, letérdelt mellé, és elrendezte szemébe lógó, vizes tincseit.

- Megérte a szenvedést, nem? - mondta kedvesen a lány, és övéből elővette a kincset, mit felhoztak a mélyből. Luwingo elkeseredetten kirántotta magát Nial csápja alól, felállt és a bácsika hagyatékára mutatott.

- Megérte? Hogy megérte-e? - kiáltotta majdnem sírva. - Hiszen ez egy közönséges kavics! Még csak nem is szép, nincs formája, göcsörtös, repedezett, ronda!

- Láttad, mit tud! - Nial sértődötten kiegyenesedett.

- Varázsszer - legyintett a tolvaj. - De miféle? Annyit láttam, hogy miután rábukkantál, ide-oda úszkáltál a tó mélyi barlangban, és időnként a fallal szembe tartva a kavicsot, villantottál vele egyet. Ez olyan nagy tudomány? Csoda? A milgandom bármikor megcsinálja, ha úgy akarom.

- És azt is láttad, te ostoba, hogy amit tavi barlangnak hittél, az valaha egy felszíni város hegymélyre süllyedt része? - kiáltott Nial. - És azt vajon láttad-e, hogy ott lenn, azok a falak a galetki ősök festményeit, verseit őrzik? Tudod te, micsoda régészeti felfedezés ez?

- Régészet! - legyintett Luwingo. - Mi hasznod belőle, hogy rávillantottál a falakra a kavicsoddal?

Nial Tiron tisztelettel megsimította örökségét, s halkan felelt.

- Ez fénykő, ami szintén az ősmágusok alkotása. Amire rávillan, azt eltárolja, s a kellő időben képét ismét kivetíti magából. Azért tartottam szembe a falakkal, hogy az Akadémián lássák: én találtam rá a felszíni város romjaira.

- Te? - nézett a lányra kétkedve Luwingo.

- Persze először a bácsikám, igen - vont vállat Nial. - De nekem adta a felfedezését!

- És most mi lesz? - a tolvaj kimerülten leült, szemben a tóval és a lánnyal. - Felelj nekem, mihez kezdünk most?

Nial azonban nem tudott felelni. Luwingo értetlenül nézte a némán álló lányt, majd lassan megértette, hogy az valahova az ő háta mögé bámul. A fiú lassan fordította fejét, s amit legelőször meglátott, az egy suhogva felé csapó, vastag farok volt.

Zaktaoris elégedetten látta, hogy a tolvaj már az első csapástól elveszíti eszméletét. A farkával ütötte nyakon, s rögtön el is szívott tőle jó adag lélekenergiát. A borzongatóan kellemes energiahullám hatására felüvöltött, hangjától a tóba hullott néhány laza kő a mennyezetről.

Mintha ettől a csobbanástól tért volna magához Nial Tiron. A lány előrántotta övéből tőrét, miközben a fénykavicsot elrejtette. A sziklák rejtekéből előbukkanó óriás sárga szemét azonnal felismerte, a bozontos fejen ülő bikaszarvak mégis megrémítették. Mély levegőt véve előkészítette jégleheletét, de igyekezett úgy helyezkedni, hogy Zaktaoris ne kerülhessen a közelébe. Elég fürgének érezte magát ahhoz, hogy a barlang egyik kijáratán eltűnjön, s talán a galetki soha nem bukkanna rá újra. Luwingo azonban sápadtan, ájultan hevert a parton.

- Mit akarsz tőlünk? - kiáltotta Nial. - A csatornaszinten galetki nem szokott társára támadni, te aljas orgling imádó.

- Nálam nincs érvényben a szokásjog, kicsikém - röhögött fel Zaktaoris. - Nálam ez... - és megrázta pajzsát - Meg ez van érvényben! - és lándzsáját előre szegezte. - Na, és persze ez!

A galetki agyaras pofájából olyan váratlanul tört elő a tűzlehelett, hogy Nialnak már nem maradt ideje elugrani. A lány döbbent arccal állt a vörös lángnyelvek viharában, fejpántja, ruhája szénné porladva, pernyévé válva hintette be a tópartot, s még a fülében himbálózó ezüst fülbevalók is olvadt cseppként hullottak meztelen vállára. Mikor azonban Zaktaoris dühödt lehelete kimerült, Nial Tiron többé-kevésbé sértetlenül, bár tökéletes meztelenséggel állt ellenfelével szemben.

- Átkozott némber! - dörögte a sötét hatalmak megszállottja. - Szóval állod a tüzet!

- És te barátságban vagy-e a hideggel? - szólt a lány, és puha ajkán jéglehelet fütyült ki. Zaktaoris lomhán próbált kifordulni a támadás elől, de csupán annyit ért el, hogy nem a testét, "csak" pajzsot tartó végtagját borította be a gyilkos zúzmara-fergeteg. A fájdalmas üvöltés ismét köveket mozdított el a mennyezetről, a tó tükre hangos csobbanással nyelte magába azokat.

Zaktaoris rohamra indult. Megfagyott karja tehetetlenül lógott oldalán, de a galetki máskor sem adott sokat a védekezésre. Eldobott lándzsája hegyével felkarcolta Nial bal combját, s mikor a lány tekintete elhomályosult a kíntól, Zaktaoris jobb karma belemart a vállába. A törékeny tudós érezte, amint a vámpirizáció hatására lélekenergiájából nagy mennyiség átsugárzik ellenségébe. A bikaszarvú gyönyörrel bömbölt, és nem törődött a záporozó kövekkel.

- Nekem az egész lelked kell! - üvöltötte, és farkával kisöpörte Nial lábát. A lány elejtette tőrét, de bal csápjával sikerült körbefonnia Zaktaoris meztelen bokáját. Az óriás túl későn vette észre, hogy bőre alá kontaktméreg szivárog. Tekintete elhomályosodott, térde megroggyant. A földön fekvő Nial nagyot kiáltott örömében, mikor látta, hogy a méreg hat.

Azután Zaktaoris megrázta szarvait, és diadalmas vigyorral hajolt a szőke lány fölé.

- Sajnálom, kicsikém, de túl nagydarab vagyok a te kevéske mérgedhez - és felemelte fémpáncélos öklét, ami könyörtelenül csattant Nial Tiron homlokán, sötétségbe száműzve a lányt.

Nial Tiron lobogó, szőke hajjal, melyet már nem fogott össze az elégett fejpánt, botladozva került elő a sötét folyosóból. Pislognia kellet, mert bántotta szemét a fény, mely hirtelen lobbant fel, majdnem megvakítva őt. Arra számított, hogy rég halott galetkik fénylő teste áll majd millió szám félkörben, s szemben az Ősök Szellemei lebegnek, tárt karral hívva őt az álombéli felszínre. Ott aztán a legendákból ismert erdők, csermelyek, rétek és színes virágok lesznek pajtásai, s más dolga nem marad, mint várni, és köszönteni szüleit, barátait, akik még élnek, de egykoron meghalnak majd - ahogyan most ő.

Mindeme csodás szépség helyett azonban sajgó fejfájás, hányinger és hideg kínozta. Kóvályogva nézett körül, s amit először meglátott, az a sziklán ücsörgő, s az ő meztelenségében csöndes mosollyal gyönyörködő Luwingo volt. Amint Nial tudatáig eljutott, hogy éppen merre is kószál a kölyök kíváncsi tekintete, szégyenlősen rántotta maga elé a tolvaj köpenyét, mely nem messze hevert tőle.

- Mi történt? - kérdezte, s igyekezett felülni, de minden tagja nyilallt a fájdalomtól. Luwingo nem válaszolt azonnal. Előbb zsákjából edényt vett elő, megtöltötte azt a tó tiszta vizével, és fél térdre ereszkedve a lány mellett, megitatta őt.

- Pihenned kell - mondta a tolvaj. - Ez a torzszülött a vámpírkarmával alaposan elszívta a lélekenergiádat.

- Torzszülött? - Nial értetlenül emelte fel fejét. Néhány lépéssel arrébb megpillantotta Zaktaoris szikla méretű holttestét.

- Te ölted meg? - sikoltott a lány, és akaratlanul távolabb húzódott a tolvajtól. - Hiszen galetki volt! A törvény...!

Néhány kő porzott le mellettük a balrang tetejéről.

- Sss, csöndesebben! Te galetkinek nevezed azt, aki a fajtársait irtja? - felelt fanyar vigyorral Luwingo. - De megnyugodhatsz, nem én öltem meg. A bácsikád hagyott hátra némi meglepetést. Éppen magamhoz tértem, mikor ez az ostoba hegyomlás leütött téged. A lándzsájáért indult, gondolom, hogy átdöfjön mindkettőnket. Oda repült az a vacak, a két szürke szikla közé.

- És?! - Nial türelmetlenül megmarkolta Luwingo karját.

- Hát... - a fiú értetlenül csóválta fejét. - Ahogy lehajolt a lándzsáért, rátámaszkodott a kőre, az meg beroppant. Üreges volt, mint az, amelyiket te találtál. És abban is rejtőzött néhány búvárféreg. Az egyik rátapadt a fickó képére, az meg le akarta tépni, tántorgott, hörgött, megcsúszott, üvöltött... A hangja pedig kilazított néhány követ, és az egyik épp beverte a fejét. Ennyi, vége.

- Vége? - hitetlenkedett Nial.

- Vége! - bólintott Luwingo.

- Azt akarod mondani, hogy ez a gyilkos csak azért nem végzett velünk, mert véletlenül beletenyerelt a bácsikám tartalék búvárféreg rejtekhelyébe, és épp a fejére esett egy kő?!

- Szó szerint! Látod, mik rejtőzhetnek akár egy szikla mélyén?! Várj egy pillanatot, ezt meg kell örökíteni! - s mielőtt Nial bármit szólhatott volna, Luwingo a fénykövet a lányra irányította, elsütve múltat magába záró villanását.

- Ezt... ezt ugye nem csináltad, amikor ájultan... Amikor meztelenül feküdtem itt? - hebegte a káprázó szemű lány.

Luwingo, a tolvajkölyök sejtelmesen mosolygott.

Írta: Böszörményi Gyula
A cikk az Alanori Krónika 62. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 20 szavazat alapján 9.0)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A sötét harmada (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. február 2. 10:36:07
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.