Zarknod visszatérése 3 - Novella 1.

- Üljetek közelebb a tűzhöz, gyermekeim. - Mondta Sivara, miközben ő is szorosabbra vonta maga körül prémes köpenyét. Jó érzés volt, amint a vastag szövet és a tűz együttes ereje megküzdöttek a végtagjaiba felkúszó kihűléssel, és győzelmet arattak.

Még elf mértékkel is hosszú élete során számtalan nehézséget, megpróbáltatást kellett átélnie. Ő még együtt harcolt azokkal, akik a barlangvárosba tartó utolsó karavánokat kísérték, s kis híján életét adta, hogy a most körülötte üldögélő porontyok szülei, nagyszülei eljuthassanak ebbe a biztonságos menedékbe, Voharába, akkor, amikor az Ellenség pusztító ereje először sújtott le Ghallára. Mégis, az Ónix Gömbök és Xenomorfok tömkelege, a sötét, életet kioltó mágia, a hegymély szelídítetlen vad rémségei sem voltak olyan kellemetlenek, mint a barlangváros folyamatos hidege. Ehhez évtizedek alatt sem sikerült hozzászoknia. Vénségére, amint egyre több szabadideje és egyre kevesebb ereje volt, egyre rosszabbul tűrte a föld alatti életet és annak viszontagságait.

Azonban amikor eljött az este, amikor a barlangváros lakói aludni készültek, mindig eljött az az óra, mely kiűzte a hideget tagjaiból: a lakók apraja- nagyja ellátogatott barlangjába, hogy az agg elf történeteit hallgassa. És amikor megfelelő hallgatósága akadt, csodálatosan tudott mesélni. A fiatalok legtöbbje már csak A Mesélőnek hívta, és minden áldott este eljöttek egy újabb történetekért. Ilyenkor elfeledkezett a rabsággal is felérő biztonságos menedékről, a hidegről, az Ellenség folyamatos közelségéről, és történeteire koncentrált. Csekély varázserejével néha a tábortüzek lángjai közé vagy a barlangfalon táncoló árnyak közé vetítette ki meséinek részleteit, hogy még jobban elragadtassa közönségét az őseitől, barátaitól és az Alanori Nagykönyvtár romjai közül kimentett pergamenekről, könyvekből származó igaz és nem is annyira igaz történetekkel. A fiatalok és felnőttek csodálkozó és figyelő tekintetéből, izgalomtól csillogó szemeikből merített erőt a történetek és az egész élet folytatásához. Ilyenkor erősödött meg benne a sivár napok alatt néha meg- megkopó érzés, hogy mindenkinek ismernie kell a múltat, mert tanulniuk kell belőle s felhasználni a tanultakat, hallottakat, hogy később egy szebb és jobb világban ne követhessék el ugyanazon hibákat, amiket elődeik.

- Ha befejezitek a szertelenkedést, akkor belevágnék - mondta, miközben megpaskolta az egyik mutáns gyermek arcát, aki apró, csápos végű ujjaival piszkált egy gnóm gyerkőcöt.

A hallgatóság, Vohara lakói elcsendesedtek. Számtalan szempár figyelte immár a Mesélőt.

- Tegnap tehát ott fejeztem be, hogy Vlagyimir, az ősöreg máguskirály csapdába csalta a világ leghatalmasabb teremtményét. Azonban a csapda nem tarthatott ki örökké. Dédapám és barátai ott voltak, amikor Vlagyimir terve megingani látszott. De ne szaladjunk ennyire előre, mert egy fontos részletet még nem meséltem el nektek. Figyeljetek hát és tanuljatok, gyerekek...

A Tleikan fennsík évszázadok óta a béke korát élte. Zarknod Ónixpiramisának árnyékában a fennsík lakói szerényen éltek, várták uruk, a triklem drakolder visszatértét. Amikor gazdájuk végre kiszabadult és ismét közöttük járt, újult erővel vetették magukat a munkába, feladatokba, amiket a drakolder kirótt rájuk. Végre ismét volt értelme életüknek. De arra, ami ezután következett, egyikük sem számított. Talán még maga Zarknod sem. Egy csendes nyári délután iszonyatos robajjal meghasadt a létsíkokat elválasztó szövet, és káoszkapuk tucatjai nyíltak meg a semmiből az Ónixpiramis körül. A kapukon keresztül pedig a Sötét Föld lakói, vérszomjas thargodanok tömkelege rontott keresztül. Kicsik és nagyok, kétlábúak és denevérszárnyon szállók, karmokkal és pengékkel felfegyverzett vérszomjas démonok száguldottak az Ónixpiramis felé. Senki nem állhatott az útjukba. Pillanatok alatt széttéptek mindent és mindenkit, akiket a balsors közéjük és a piramis közé vetett. A piramistól szinte karnyújtásnyira azonban megtorpantak. Több tucat Drakolder testőr, Tleikan behemót és más teremtmény állta útjukat. A Piramis őrei. A thargodanok vicsorogva, vonyítva, sziszegve acsarkodtak a védők felé, ám nem indultak rohamra. Egészen addig, amíg az egyik káoszkapun keresztül hatalmas alak nem lépett át. Ylgoroth örvénylő káoszenergiából álló páncélt viselt, amely lila színben lüktetve folyta körül irtóztató testét. Árnypallosát kezében tartva, egyenes tartással lépdelt, akár egy magabiztos hadúr. Szolgái és szövetségesei, a Sötét Föld serege parancsait várták. A thargodan lord pengeéles fogakkal teli, torz szája üvöltésre nyílt. Ekkor elszabadult a pokol. Fém csapott össze fémmel és csonttal, sötét mágiától remegett a levegő, amint támadók és védők egymásnak rontottak. A környék egykor buja növényzete pillanatok alatt üszkös pusztasággá vált, ahogy az őrzők a démonokkal küzdöttek. A drakolder testőrségnek nem volt párja az egész világon, sem erőben, sem harci kedvben, ám a thargodanok sokasága és vérszomja felvette a versenyt még ezekkel a páratlan teremtményekkel is. Ylgoroth maga is üvöltve rontott a csatatérre, hogy kivegye a részét az öldöklés öröméből. Pengéje sivítva hatolt át páncélon, húson, fegyvereken, miközben véres rendet vágott maga előtt, és rendíthetetlenül tört előre a piramis bejárata felé. Vérgőzös gondolatai már akörül forogtak, miként fogja halálra kínozni Vlagyimirt, amint megszabadul az Igaz Név Szavának bűverejétől, ha elfoglalja a piramist.

A piramisban minden hadra fogható lakó a kijáratok felé rohant, fegyverekkel, varázspálcákkal, tekercsekkel felfegyverezve. Permedin Athraix parancsokat kiáltva maga is a drakolder csatamágusok oldalán vonult a hadszíntérre. Ebben az iszonyatos kavarodásban nem csoda, hogy senki nem vette észre Bíborfület. Az apró árnymanó feltűnés nélkül osont folyosóról folyosóra. Évtizedes betörői és kalandozó tapasztalata lehetővé tette, hogy szinte láthatatlanul haladjon. Ebben persze sokat segített az a néhány igen erős varázstárgy is, amelyeket magától Vlagyimirtól kapott, mielőtt elindult volna erre a létfontosságú küldetésre. Léptei nem csaptak zajt és felületes szemlélő még elmosódott alakját is alig- alig fedezhette fel, hála a Lopakodó- lepelnek, melyet maga készített. A Zan Rendjének első fürkésze tisztában volt vele, hogy nem hibázhat. Nem vállalt kockázatot, s amikor egy szerencsétlen tleikan cseléd véletlenül éppen belébotlott, szemrebbenés nélkül végzett vele. Nem fedezhetik fel, amíg meg nem találja, amiért jött. Bár a piramis hatalmas volt, az árnymanó bízott ösztöneiben és abban a pár térképben, melyet a valaha erre megfordult kufárok adtak el Vlagyimirnak csillagászati áron. Lefelé tartott, a piramis legmélyebb pontjára, mert mestere szerint ott kell lennie annak, amiért idejött. Drakolder Esszenciát kellett találnia. Ezt pedig csak egy helyen találhatta meg: Zarknod laboratóriumában, ahol legendás erejű hibrid- fajtársait létrehozta. A szövevényes folyosók, termek és szobák közötti lopakodás idegőrlő volt, s az idő is fogytán volt. Látta, milyen erők lendültek mozgásba a thargodanok ellen, de szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a démonokat talán feltarthatják, de le semmiképp nem győzhetik Zarknod szolgálói. Gazdájuk távollétében semmiképpen. Így csak idő kérdése, meddig tart ki a védelem. Neki pedig épp ennyi ideje van.

Fertályóra múltán az árnymanó megtalálta, amit keresett. Hatalmas terem volt, tán nagyobb is, mint amekkorát elképzelt. Nagy tartályok tömege állt benne, mindenféle csövekkel, vezetékekkel összekötve, melyekben ismeretlen, színes, csillogó anyagok fortyogtak. Balra és jobbra is, a falak mentén alkimista asztalok tucatjai álltak, lombikokkal, állványokkal, kígyózó üvegcsövekkel. Számtalan szekrény állt mellettük, melyek polcain könyvek százai sorakoztak katonás rendben, békésen megférve a különböző alkimista komponensekkel, melyek élőtől és élettelentől egyaránt származtak. Bíborfül a tartályokat vette szemügyre. Számára ismeretlen anyagból készültek, s a fényt csak félig- meddig eresztették át. Ám egy pillantás is elég volt, hogy felfedezze a tartályokban tárolt istentelen folyadékban lebegő testeket. Hajókötélnyi izmok, vitorlaméretű szárnyak és férfikarnyi, pengeéles karmok. Ezek csak drakolderek lehetnek. Zarknod legújabb teremtményei.

A terem üres volt, sehol egy őr, vagy egy védővarázslat. Épp ahogy számított rá. A thargodan roham pont annyi erőt vont el a piramis őrségétől, amennyire szüksége volt. Mindent. Az árnymanó gyakorlott szemmel mérte fel a terepet, bár arról fogalma sem volt, miként is nézhet ki az Esszencia maga. De logikusan végiggondolva a dolgot, nem volt nehéz megtalálnia. A terem központi részén, a tartályok fölött, méterekre a földtől ezüstösen csillogó, vaskos fémhenger lógott, melyet arany láncok rögzítettek a plafonhoz. A henger aljából pedig számtalan vékony cső indult meg, minden tartály felé egy- egy. Bíborfül elégedetten elmosolyodott. Igen, csak ez lehet az. Aztán a mosoly egy pillanat alatt lehervadt az ajkáról. Arról nem volt szó, hogy repülnie kell. És a henger olyan nagy volt, mint maga az árnymanó, ránézésre a súlya is lehetett legalább annyi. Ez így nem fog menni. Fejcsóválva körüllesett, hátha talál a közelben valami használhatót. Talán egy létrát. Hiú remény volt. A drakolderek emberfeletti termetéhez méretezett teremben nyoma sem volt semminek, amit mozdíthatna. Újabb pillanatnyi gondolkodás után az egyik asztalhoz ugrott, és egy bonyolult lepárlószerkezetből kicsavart egy lombikot. Az üveg nyakát fogai közé szorította, majd felugrott a hozzá legközelebb eső tartályra. Felhúzta magát a tetejére és szeme már azt a csövet kereste, amely az ezüstszín központi tartályból kígyózik felé. Amint megtalálta, magában fohászt eresztett meg Fairlighthoz, hogy igaza legyen. Egyik tőrével elmetszette a csövet és azonnal a lombikba dugta a végét. Elégedetten konstatálta, hogy a csőből lassú cseppekben ezüstszín anyag kezdett az üvegbe folyni. A másodpercek óráknak tűntek, amíg az üvegcse félig lett a titokzatos elixírrel. Bíborfül végül kirántotta a csövet és hagyta, hogy a földre hullva a padlóra csöpögjön tovább tartalma. A lombikot gondosan ledugózta és lemászott a tartályról, majd az övébe szúrt Teleportációs Vesszőért nyúlt. Még egyszer utoljára körbepillantott a laborban, majd elroppantotta a pálcát. Teste felvillant, majd halk pukkanással eltűnt.

Egy töredék pillanattal később már Vlagyimir Piramisában állt, néhány perc múlva pedig az ezüstpáncélos, világtalan tekintetű kalandozó- vezér előtt.

- Úgy vélem ez az a bizonyos Drakolder Esszencia, amire szükségünk van. - vigyorogva nyújtotta a kezében tartott üveget a fehér hajú vénember felé.

- Tudtam, hogy nem csalódok benned, barátom. - Mosolygott vissza rá Vlagyimir, és kezét az árnymanó vállára tette. - Akkor hát minden készen áll. Induljunk. Riadóztasd a Rendet. Végre kell hajtanunk a szertartást, mielőtt Zarknod kitör a csapdából.

A Mesélő barlangjára csönd ereszkedett. A tábortűz lobogása alábbhagyott, a lángok között elhalványultak Vlagyimir diadalittas arcának vonásai. A gyermekek sóhajtva emelték szemüket az öreg elfre, várva a folytatást. Azonban Sivara nem szólt. Elmélázva, gondolataiba temetkezve meredt a lángnyelvekre. Végül a mutáns kisfiú szólalt meg:

- Mesélő! Ugye nem akarod ma itt befejezni a történetet? Még fiatal az este és nagyon tudni akarom, mit tett Vlagyimir! - tekintetéből szinte perzselt a kíváncsiság. A körülötte üldögélő gyerekek egyetértően bólogattak és sutyorogtak. Sivara, mint aki mély álomból riad, egy pillanatra körülkémlelt, majd elmosolyodott.

- Jól van, még egy kicsit maradhattok - botot ragadott és felszította a tábortüzet, majd néhány gyökeret vetett neki eleségül. A barlang árnyai visszább húzódtak és vörös fénnyel borították be a mesélőt és hallgatóságát.

- Ahogy mondtam, az Esszencia megszerzésével Vlagyimir tervének minden darabkája a helyére került. A Tleikan fennsíkon olyan csata tombolt, amit világunk eónok óta nem látott, a Zan rendje pedig kivonult Vlagyimir Piramisából, hogy végrehajtsák a titokzatos rituálét, amire oly sokat készültek. Ezzel egy időben hívó szózat szállt a mágia létsíkján keresztül mindenkihez, akik csatlakoztak Vlagyimir grandiózus tervéhez. Mágusok, kalandozók, legendás teremtmények százai indultak meg a Kiégett Földre, egy helyre, ami távol esett minden lakott vidéktől. Szelek szárnyán, varázslattól repítve vagy épp saját lábukon siettek a kalandozó hívására, hogy ott legyenek, amikor a Nagy Terv megvalósul. A távoli helyet Ghalla hatalmai vették óvón körül, hogy ha kell, akkor akár életük árán is megóvják Vlagyimirt, míg véghez nem viszi a rituálét. És akár hiszitek, akár nem, a történtekben dédapámnak is szerepe volt.

Tűzszemű Illisze nem akart hinni a fülének. Hetekig vándoroltak, szörnyek tömkelegét küzdötték le, nem is beszélve a kietlen vidék nehézségeiről, hogy ideérjenek, a hegyormok árnyékába, melyek az elfeledett városnak adnak otthont. Karnyújtásnyira vannak tőle, hogy elindulhassanak a titokzatos tárgyért, melyet Vlagyimir annyira meg akart szerezni.

Eddig a pontig minden a tervek szerint alakult. Illisze, Trogg és Alveris felvételt nyertek a Zan Rendjébe, több tucat kiváló kalandozóval együtt, akik elég elszántak voltak, hogy jelentkezzenek Vlagyimir kiáltványára. A felvételi próbatételek valóban kemények voltak, sok önjelölt hőst láttak elbukni a rafinált próbákon, melyek bátran felvehették a versenyt még az Alanori Olimpia közismert és szeretett kihívásával is. Ők hárman kiállták az állóképesség, az ügyesség és az ész próbáit is, hogy végül Vlagyimir maga köszöntse őket a Közös Tudatban. El kell ismerni, Illisze kicsit aggódott, hogy a KT-ba belépés talán leleplezi szándékaikat, ezért Mentálfátylat húzott saját és társai elméjére, hogy elleplezze valós szándékaikat. És a varázslat bevált. Annyira, hogy rövid idő alatt bizonyíthatták rátermettségüket az aggastyán kinézetű vezérnek: őket is kijelölték az expedícióba, amely a kulcsfontosságú relikviáért indult a távoli hegyek közé, ismeretlen terepre. Hetekig utaztak, szedegették az információmorzsákat útitársaiktól, s közben saját tervüket szövögették.

Már tudták, hogy Vlagyimir rengeteg támogatót szerzett céljához, amelyet csak legbelsőbb barátai, legmegbízhatóbb emberei ismertek. Erről senki nem tudott többet. Azt viszont sikerült kihüvelyezniük, hogy az expedíció egy olyan varázstárgyat akar megszerezni, amely pótolhatatlan a terv szempontjából. Ezért döntöttek úgy, hogy maguk fogják elsőként megkaparintani a tárgyat. Nem hagyhatják, hogy Vlagyimir kezébe kerülve továbbsegítse az öreget azon a szörnyű úton, melyet oly kevesen látnak csak a mézesmázos szavak, testvériségről és összetartozásról szóló magasröptű szónoklatok mögött. Azonban ők tudták, milyen veszedelmes és kétszínű utat jár a vezér és feltett szándékuk volt, hogy megakadályozzák abban, hogy a Thargodanok kezére játssza Ghallát.

És most, a cél kapujában, órákkal azelőtt, hogy megközelítették volna a hegyet, Vlagyimir visszarendelte az expedíciót. Mindenki értetlenül állt a friss parancs hallatán. Új iránynak a Kiégett Föld lett meghatározva, a semmi közepe. A Rend tagjai, mint eddig, most sem kérdőjelezték meg mesterük utasítását. Az éjszaka közepén elkezdték a csomagolást, útra készíteni a szekereket és hátasokat. Alveris és Trogg suttogva beszélgetett, amikor az elf hozzájuk lépett.

- Én ezt nem értem. Mi történhetett? - szólt Alveris.

- Valami közbejöhetett. Talán még sincs szüksége a relikviára, hogy végezzen a tervével.

- Vagy már megszerezte? - vetette fel a troll.

- Akár az is lehet. Viszont nekünk biztosra kell mennünk. Azt mondom, menjünk be a hegybe és nézzük meg magunknak, mi lehet ez a varázstárgy. A hely talán elárulja, mit őriznek vagy őriztek ott. Ha szerencsénk van, egy igen hasznos relikviával lehetünk gazdagabbak, és biztos vagyok benne, hogy "szeretett vezérünk" nem kis fejfájást fog kapni, ha mégis megszereznénk azt a valamit.

Pár percnyi további tervezés után a kalandozók is pakolni kezdtek. Azonban ők nem pusztaságbéli útra készültek fel, hanem barlangi, hegyi terepre. Mire a karaván útnak indult, a három kalandozónak már a nyomait is elfújta a hűvös esti szellő.

Illisze érezte a mágikus kisugárzást, mely a hegyből és környékéből áradt. Épp ez a kisugárzás vezette el őket a bejárathoz, amelyet egy erőtérfal borított. Rögtön tudták, hogy valaki vagy valakik megelőzték őket. Talán már semmi sincs bent. De mivel nem tehettek mást, a három kalandozó megpróbálkozott a bejutással. Trogg és Alveris nyers erővel próbálkozott, azonban hasztalannak bizonyult az erőlködés. A fal kitartott. Illisze minden mágikus tudását bevetve próbálta meg a falat megszüntetni. Szinte tapintani lehetett a sűrű manát a barlangbejárat körül, amint az elf energiabombákkal támadta a falat. Végül feladta.

- Ezt a falat nem földi halandó emelte. Itt nem jutunk át. Talán Vlagyimir megneszelte, hogy valami más hatalom járt erre, azért rendelte vissza a csapatot.

- Akkor hogyan tovább? - érdeklődött Alveris. - Azt már biztosan észrevették, hogy eltűntünk. A karavánhoz nem mehetünk vissza.

- Miért nem kerüljük meg az erőteret? - kérdezte egyszerűen Trogg. - Robbantsuk szét a sziklát mellette, egy kis lyukon talán csak be tudunk osonni, ha a fal nem terjeszkedik magától.

Illisze meglepetten bámult a trollra. Sosem feltételezett volna ilyen egyszerűen briliáns ötletet a harcostól.

- Álljatok hátrébb!- szólt a többieknek, majd varázsolni kezdett. Újabb energiabombák születtek a semmiből és csapódtak az ősi szikláknak fülsiketítő robajjal. Mire elült a robbanások pora, egy vékony sáv jelent meg az erőtér mellett a sziklában. Az elf arca félmosolyra húzódott.

- Hát... Ha többször nekifutok, talán kiszélesíthetem annyira, hogy csákánnyal kivéshessük. De el fog tartani egy darabig.

Már a következő éjszaka is leereszkedett a fáradó kalandozókra, mire úgy ítélték meg, hogy elég széles lesz a repedés. Alveris és Trogg csákányt kapott elő a felszerelésükből, és nekiestek a kőnek. Egy- két óra alatt akkora nyílást vágtak az erőtérfal mellett a sziklába, melyen kényelmesen át tudtak nyomakodni.

Nem tétováztak, elindultak a lejtős folyosón a hegy gyomrába.

A szavuk is elállt, amikor meglátták a névtelen várost. Gondolataik ezerfelé cikáztak a kincsektől a szörnyetegekig, melyek idelent lapulhatnak. Illisze azonban elejét vette az elkalandozó gondolatoknak.

- Látjátok azt a tornyot az erőtér mögött? Ott kell lennie annak, amit keresünk! Szinte tapintható a mágikus hatalom, ami onnan sugárzik.

- És aki előttünk járt, az megtalálta a kerülőutat is befelé, ha jól sejtem. - mondta Alveris előremutatva. A gondosan elrendezett, szimmetrikus épületek között az egyik kis téren nagy, poros peremű hasadék tátongott, mely elég nagy volt akár egy szekér elsüllyesztéséhez is. Nem illett a környezetébe, valaki láthatólag nem régen törte át a barlangpadlót itt. Az ember előrement és megvizsgálta a hasadékot.

- Valamiféle csatorna van lent. Ahogy elnézem, épp a torony felé fut. Gyertek, nézzük meg, meddig tart!

Hátizsákjaikból kötelek kerültek elő, s mindhárman lemásztak a rég kiszáradt csatornába. Jól begyakorolt ék alakzatban haladtak előre, mindenre felkészülve. Kisvártatva elértek egy öblösebb aknát, melynek plafonján halovány fényű akna nyílt. A plafonrészen valami iszonyatos erő egy emberkarnyi acélból készített rácsot hajtott ki, szabaddá téve a felfelé vezető utat.

- Gondolom ezt nem az őslakók építették ilyenre - tréfálkozott Trogg.

Illisze halvány mosolyt küldött társa felé, majd újabb kötelet húzott elő zsákjából és a végére mászóvasat erősített. Néhány értehetetlen szót mormolt és feldobta a kötelet. Az pedig, akár egy megbokrosodott sárkánykígyó, nagy lendülettel lebegni kezdett felfelé. A távolból halk koppanás hallatszott, amint a mászóvas fogást talált. Illisze megrángatta a kötelet, hogy ellenőrizze a stabilitást, majd színpadiasan felfelé lendítette karját.

- Uraim, csak önök után.

Pár percnyi izomszakasztó mászás után mindhárman egy romos udvaron találták magukat. Mögöttük falak, előttük pedig a torony bejárata, kitárt ajtóval. Tehát valaki valóban előttük jár. Trogg lendületesen megindult, de Alveris elkapta a karját.

- Százszor mondtam már, hogy ne rohanj ilyen eszeveszetten! Túl egyszerű ez így. Gyanúsan pőre ez az udvar. Sehol semmi nyoma a védelemnek.

Letérdelt és egy maroknyi port emelt fel, majd a troll elé hintette. A por lassan, kényelmesen terült szét a levegőben, majd alig pár lépésnyire a trolltól dermedten megállt a levegőben. Trogg biccentett társa felé.

- Köszönöm.

- No, akkor próbáljuk meg az én módszeremmel - mondta Illisze és varázslatba fogott. Kezeiből sárga füst kígyózott elő és lassan, óvatosan beterítette az udvart. Ahol hozzáért a mágikus csapdákhoz, ott a füst kavargása megállt. Egy perc múlva tisztán láthatóvá vált, mennyire nem volt védtelen az udvar.

- Óvatosan, ne érjetek hozzá egyikhez sem! - mutatott a dermedt foltokra az elf.

Lassan, óvatosan haladtak keresztül az udvaron, egyenesen a bejárathoz.

Az ajtón belépve Alveris azonnal a padlót kezdte vizslatni, nyomokat keresve, míg Trogg és Illisze a bejárati termet szemlélték, veszélyforrások után kutatva.

- Nézzétek! - mondta a harcos. - Két pár lábnyom, ami a lépcső felé vezet. Meg még valami más. Ez nem tudom, mi lehet. Mintha valami utánuk suhant volna. Látjátok, ahogy a por olyan furcsán ráülepedett a lábnyomokra? Bárkik is jártak itt, nem az egyetlenek itt. Jobb, ha felkészülünk mindenre. És most irány a lépcső.

A percek óráknak tűntek, amint a végtelen lépcsőket rótták a torony teteje felé. Kétszer is meg kellett állniuk pihenni. Miközben szusszantak, elkeseredetten konstatálták, hogy a torony bizony épp elég ideje lakatlan, hogy semmi használhatót ne találjanak. Az idő vasfoga szinte mindent felőrölt, ami egykor a berendezés lehetett, vagy épp a lakók tulajdonát képezhette. Trogg hangos mordulással tudatta társaival, mennyire jobban örült volna néhány aranyveretes ékszernek, minthogy bokáig porban kell caplatnia. A pihenő végeztével folytatták az emelkedést a nyomok mentén. Az utolsó lépcsőforduló után megpillantották a dupla vasajtót, mely gazdátlanul, kitárva maradt az előző látogatók után. Alveris megdermedt, ahogy benézett a toronyszobába. Kezét kitartva intette megállásra társait. Illisze és Trogg is belestek. Egyikük sem akart hinni a szemének. A kopár terem közepén halvány kék aurával körülvéve gigászi teremtmény állt, kezében egy vaskos könyvvel. Lába mellett hamukupac, s néhány lábnyom a porban. A teremtmény rettenetes volt. Izmos teste méterekkel magasodott még Trogg fölé is, karjai roppant karmokban végződtek, masszív hátából sárkányokat megszégyenítő szárnyak nőttek ki és furcsa, ijesztő fején tucatnyi szem tekergőzött vékony nyúlványokon.

Illisze szájából önkéntelenül bukott ki a név:

- Zarknod!

Az elf nagyot nyelt, hogy leküzdje a torkában hirtelen összegyűlt gombócot. Alveris kezében megremegett a fáklya. Trogg értetlenül bámult a gigászi lényre.

- Ezért kellett hát visszafordulnunk - törte meg a kínos csendet Alveris. - Ha ő itt van, nekünk semmi keresnivalónk itt.

Arcán egy ideg rángatózni kezdett, ami biztos jele volt, hogy a sokat látott kalandozón is erőt vesz a félelem.

- Valamiféle burok tartja fogva - szólt Illisze. Fejében veszettül pörögtek a gondolatok, majd egységes képpé összeállva még inkább kétségbe ejtették az elfet.

- Ez az egész egy csapda volt! Csapda a drakolder nagyúrnak, amit Vlagyimir állított! És bele is sétált! Ha egy ilyen legendás hatalom is bedőlt neki... Az istenekre! El kell tűnnünk innen, és oda kell érnünk a Kiégett Földre még a karaván előtt! Vlagyimir lépéselőnyben van, és talán már így is elkéstünk!

- Nem értem - mondta a troll. - Miről késtünk le?

- Ne legyél ilyen mamlasz, Trogg! Vlagyimir azért ejtette csapdába Zarknodot, hogy ne állhasson az útjába. És azért ment a kiégett földre, hogy végrehajtsa az eredeti tervét! Mi meg itt piszmogunk. Azonnal indulnunk kell. Ha időben odaérünk, talán még tehetünk valamit, hogy megfékezzük.

Mindhármuknak eszébe villant Bütyök figyelmeztetése, és ez elég volt, hogy hátat fordítsanak a csapdába ejtett Drakoldernek. Már a könyv sem érdekelte őket, csak az, hogy mielőbb útnak indulhassanak Vlagyimir táborába. Sarkon fordultak, és Alveris már indult volna előre, azonban valaki állt a lépcsőn. A kalandozók megdermedtek.

Elf nő állt a lépcsőn, egyik kezében fáklyával, másikban halványzölden derengő karddal. Gyönyörű arcán elszántság látszott, szeme ide- oda kapkodva mérte fel a kalandozókat és a nagytermet.

- Köszönöm, hogy mutattátok az utat, kalandozók! - szólalt meg negédes hangon a nő. - Szindere vagyok, Zarknod nagyúr bizalmasa. Azzal, hogy idejöttetek, sokat segítettetek nekem. Már korábban is sejtettem, hogy nem azok vagytok, akiknek látszatok. Nevezzük ezt talán a kémek megérzésének. Amikor elhagytátok a tábort, azonnal tudtam, hogy utánatok kell jönnöm. És íme, idevezettetek gazdám elé, akinek most igencsak elkél a segítség.

Trogg rámarkolt vasalt bunkójára, Alveris keze pedig kardjának markolatán pihent.

- Miből gondolod, hogy segíteni akartunk?

- Akartatok, vagy sem, megtettétek. És hallottam, mit beszéltetek. Ebből egyértelmű számomra, hogy potenciális szövetségesek vagyunk. Valóban sürget minket az idő, úgyhogy hadd ne kelljen könyörögnöm. Ha segítetek kiszabadítani a mestert, ő még közbeléphet, bármit is akarjon Vlagyimir.

A három kalandozó összenézett, arcukra ráncokat vésett a gondolkodás. Végül Illisze félreállt az ajtóból. Alveris és Trogg követte példáját, utat engedtek az elf nőnek.

Szindere beviharzott a terembe, és szemügyre vette a Drakoldert meg az őt fogva tartó erőteret.

Övtáskájába nyúlt és színes porokat hintett a levegőbe, majd varázslatba fogott.

- Temporális mágia - szögezte le.

- Időcsapda? - kérdezte meglepetten Illisze. - Annak meg mi értelme? Amint a fogoly észreveszi, hogy valami nincs rendjén, azonnal kiszabadulhat önerőből. Csak egy kis időbe telik.

- Épp ez a lényeg, úgy sejtem - kontrázott Szindere. - Egy ilyen nagyhatalmú lényt nem lehet bebörtönözni, csak kis időre. És szerintem Vlagyimirnak pont ez volt a célja. Hogy félreállítsa a Nagyurat, amíg ő végez saját céljaival.

- Meg tudjuk törni a varázst? - Kérdezte Trogg.

- Nem hinném, hogy elég lesz hozzá az erőnk. De segíthetünk a gazdának kijutni - mondta a lány, de arcán mintha valami sötét árny suhant volna át. - Bár ára lesz.

- Miféle...- kezdte Alveris, de Illisze beléfojtotta a kérdést.

- Ugye nem arra készülsz, amire gondolom? Nem nyúlhatsz csak úgy bele egy lezárt Temporális csapdába! Lehet, hogy belehalsz. És legjobb esetben is az időkülönbség letépi a karodat!

- Van tán jobb ötleted?

Illisze lesütötte a szemét, és nagyot sóhajtott.

- Nincs. Célravezető és gyors semmiképp.

- Akkor félre az útból. Remélem azért felcsertudásban helytálltok. Ha túlélem ezt a kis mutatványt, életben kell tartanotok, amíg a nagyúr kiszabadítja magát!

- Legyen hát! - mondta Illisze és hátizsákjából gyógyfüveket, balzsamokat készített elő. Alveris és Trogg még mindig értetlenül meredt a két elfre, elképzelésük sem volt róla, mi következik most.

Szindere a Zarknodot fogva tartó erőtérhez lépett és mély levegőt vett.

- Siess, uram, mert nagyon közel a vég...

Azzal lendületeset bokszolt az erőtérbe, épp Zarknod arca előtt. Keze belesüppedt az aura fényébe és könyékig eltűnt. A lány felsikított. Trogg és Alveris egyszerre ugrottak hozzá, és vállánál fogva kezdték elrángatni a mágikus csapdától. A lány szünet nélkül sikított, arcáról könnyek patakzottak, ám mintha odabentről tucatnyian tartották volna fogva, keze nem akart kijönni a derengésből. Illisze is a többiekhez ugrott, s hármójuk egyesített erejével húzni kezdték a lányt. A karja centiről centire távozott a temporális csapdából. A kalandozók döbbenten szemlélték azt, ami a gyönyörű elf kecses karjából maradt. Csecsemőméretűre zsugorodott, elfeketedett és elaszalódott, akár egy ősi múmia bőre.

Szindere már nem sikított, a harmadik erőteljes rántásnál elájult.

Mire elrángatták a csapda mellől, már a sokat megélt kalandozók is megizzadtak, karjaik remegtek az erőkifejtéstől. A lányt a földre fektették, Illisze pedig nekilátott menteni a menthetőt. Varázslattal és balzsamokkal kezelte a mumifikálódott kart, és közben bámulattal adózott a lány elszántságának.

Mindhárman a lány mellett ültek, felváltva törölgették láztól verejtékes homlokát és vártak. Hosszú órák, talán napok teltek el, miközben szótlanul, vagy épp tőszavakban beszélgetve várták azt, amit a sors nekik tartogat. Tisztában voltak vele, hogy Zarknod vagy valami más hasonló hatalmú lény segítsége nélkül már nincs esélyük megfékezni az őrült kalandozót.

Semmi előjele nem volt, hogy a csapda össze fog omlani. Zarknod egyik pillanatban még szoborként állt a terem közepén, a következőben pedig hatalmas döndüléssel lépett egyet előre. A kalandozók megmerevedtek. A drakolder szemei vadul tekeregtek, felmérték a helyzetet. Szindere nyöszörögve megmozdult rögtönzött fekhelyén.

- Mester! - lehelte.

A drakolder a lány felé nyújtotta egyik karmos mancsát. Ibolyaszín manasugár ragyogta körbe a megtört testet, mely megvonaglott az érintéstől.

Alveris és Illisze is enyhe nyomást éreztek tudatuk védőműveinél, de az érzés, ahogy jött, úgy el is múlt.

Szindere sápadt arcába a bíbor sugár hatására visszaköltözött a szín, és szeme kinyílott. Már nem lázas fátyol, hanem elszánt tűz lobogott benne.

- Mindent értesz már, Mester? - kérdezte halkan.

Hegyoldalon lezúduló lavina hangjához hasonlatos mélyen dörgő hang felelt.

- Igen, Szindere. Mindent láttam az elmédben és az övékben is - karjával a kalandozók felé intett.

- Ha bosszút akartok állni társaitokért, velem jöhettek. Szükségem lesz rátok! - mennydörögte a drakolder.

A kalandozók egyszerre válaszoltak.

- Veled tartunk!

- Helyes - dörögte Zarknod. Majd széttárta gigászi szárnyait. A szárnyak által kavart légáramlat felkavarta a terem padlójának ezredéves porát, örvényleni kezdett, és körülölelte a döbbent fegyvertársakat. Lábuk felemelkedett a földről, súlytalanul lebegni kezdtek a plafon felé. Trogg kezdett attól tartani, hogy a drakolder valamit félreértett, és most szétlapítja őket dühében. Azonban nem ez történt. A felfelé lebegő négy test között a drakolder felfelé lendítette roppant öklét, melyből tűzvörös mágikus energianyaláb csapott ki.

A karaván tagjai, akik azóta már több napi járóföldre járt a hegytől, csak halk dörrenést hallottak. Tucatnyi fej fordult a hegy felé, hogy lássák, amint az ősi óriás felső harmada éppen felrobban egy iszonytató, kavargó vörös detonációban. És a robbanás közepéből mintha valami felszállna. Tán nem is egy, de több alak. Még a legélesebb szemű felderítő is csak annyit látott, hogy a valami (vagy tán valamik) kilőtt nyílnál sebesebben elszáguldottak a levegőben a Kiégett Föld irányába.

Sivara kimerülten szemlélte a tábortüzet, mely varázserejének hála most épp a felrobbant hegyet formázta, szerterepülő szikra- kövekkel és füstfelhővel övezve. A gyerekek álmélkodva, tátott szájjal figyeltek, volt, akinek nem jött ki hang a torkán, és volt, aki hangosan éljenzett a hallottak után. Az öreg elf elmosolyodott. Szerette, ha örömet okozhatott a történeteivel. Azt pedig remélte, hogy legalább néhányan meg is értik majd a történteket, ha befejezi a mesét.

- Mára ennyi, kis barátaim. Ideje nyugovóra térnetek.

A gyerekek és kísérőik csendben szedelőzködtek. Tudták, hogy a mesélő holnap folytatja a történetet. Senki nem könyörgött újabb folytatásért. Inkább maguk között a történtekről sutyorogtak. Percek múlva Sivara egyedül ült már csak a tűz mellett és még mindig a hely képét bámulta. Aztán felpillantva észrevette, hogy még sincs egyedül. A kistermetű mutáns fiúcska állt a tűz mellett.

- Kérdésem lenne, Mesélő!

- A történetről?

- Igen. Arról.

- A történetről, aminek még nem ismered a végét?

- Igen.

- Talán várj egy kicsit a kérdésekkel, fiam. Várd meg a holnapi estét, akkor sok kérdésre választ kaphatsz. Utána viszont megígérem, hogy minden fennmaradó kérdésedet megválaszolom.

- Megígéred? - kérdezte a kisfú mosolyogva.

- Esküszöm - biccentett a Mesélő.

A gyermek hátat fordított, és kezét égnek emelve intett búcsút az öregnek.

- Akkor holnap este, Mesélő. Alig várom.

Sivara jószándékú mosollyal tekintett a gyermek után és meglepve tapasztalta, hogy a kicsi kezét nézi. A csápos ujjak hullámzottak és formálódtak. Mire a gyerek beleveszett a barlangcsarnok homályába, már mintha nem is csápok, hanem apró karmocskák látszottak volna a mancsán.

Létrehozás: 2015. május 8. 13:01:41

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:21

Nyomtatási forma