Zarknod visszatérése - Novella 6.

Besötétedett. Az utcákon fényt kezdtek árasztani a néhány száz méterenként lévő fénykristályok az embermagas oszlopokon. A járókelők fáklyákat gyújtottak és egyre kevesebben lettek a különböző tereken. Nemsokára eleredt az eső. Szokványos őszi idő telepedett az Alanori Királyság fővárosára. Ahogy a csillagok fénye elhalványodott a felhőktől, az eső is égszakadássá változott. Mintha dézsából öntötték volna Ghalla istenei és istennői a magasból. Mindenki keresett egy zugot, ahol meghúzhatja magát. Az éjszakai rovarok eltűntek, a csatornákban az ismét növekvő víz miatt patkányok ezrei néztek más alternatíva után. A söntések megteltek élettel, a város többi része hűvös-csendes nyugalommal. Ebben az időben igyekezett a végtelenül hosszú, ritkásan megvilágított folyosókon egy tanonc az Alanori Könyvtárba...

A kocsma zsúfolásig volt vendégekkel. Egy meglehetősen nagy előtérből állt padokkal, asztalokkal, és több kisebb oldalsó beülővel. Három kandalló, fatározó, pult, mellékhelység, és egy lépcsőház, valamint egy konyhabejárat tette teljessé a város főkapujához közel eső, ebben a negyedben talán legnagyobb fogadót a "Színespalástú Félszemű Boraxhoz". Skarian is ide igyekezett. Mivel mondhatni ez volt a környék kultúrkocsmája, ahol a mocsok és a retek sem ért bokáig, nem pancsolták túlzottan az italt, így a városi őrség tisztjei is látogatták olykor. A zsebtolvajok, árnymanók, börtönviseltek, mindenféle kétes egyének, és gyanús, fura alakok jószerivel elkerülték. Skariannak most nem hiányzott, hogy bajba kerüljön, de az sem, hogy kövessék. A Félszeműben kellett találkoznia kalandozó csapata többi tagjával, hogy megbeszéljék a következő hetek terveit, lévén aranykészletei elfogytak, ezüstkészletei is már csak módjával álltak rendelkezésre. Nemsokára meg is pillantotta a palástformájú cégért.

Mikor csurom vizesen belépett a jól ismert zöldes félhomályba a kinti moslék időből, határozottan jobban érezte magát. Bőrruhái fölött szakadt és jócskán kopott szürke utazó köpenyt viselt. A több mint két méteres félig troll félig ember Skarian nem volt mindennapi jelenség az alacsonyabb emberek, elfek és jóval alacsonyabb gnómok között, ezért azonnal letette pallosát az ajtó melletti tárolók egyikébe, hogy aztán senki ne vessen rá egy pillantásnál többet. Néhány törzsvendég még rá is biccentett. A szokásos kesernyés szagok keveredtek a sültek, az egytálételek és kenyerek illatával. Egy szolgafiú éppen fákat pakolt a kandallókba, a kocsmáros pedig egy korsót tett a pultra, Skarian rákacsintott, így hamarosan fehéren habzott a teteje. Közben barátai leintették az egyik sarokból. Leült közéjük, majd egy rövid üdvözlés után nagyon halkan bele is vágott a közepébe.

- Most már biztosan tudom, hogy Zarknod visszatért, mert újra látták az ónixpiramisát. Onnét irányítja ismét a Tleikan Birodalmat, vagy a jó Raia tudja mit.

A többiek is hallhattak erről fél füllel, de nem kezelték még kész tényként. Baranziag, Ulla, Skilp, és Deer'vpoks azért némiképpen meglepődött az ellentmondást nem tűrően előadott információkon.

- És ez nekünk miért olyan fontos ez a dolog? - kérdezte Ulla az elf lány. Őt csak a kidolgozott, kincsekkel kecsegtető tervek hozták lázba.

- Hogy, hogy miért kedvesem? - Skilp odahajolt hozzá és elővette legkedvesebb modorát és enyhén gunyorosan így folyatta:

- Én úgy érzem, hogy Skarian be akar jutni az ónixpiramis legmélyebb bugyrába, hogy mindenkit teletömhessen egy málhászsáknyi drágakővel és kinccsel, amit több tízezer aranyért adunk majd el, majd boldogan élünk, míg meg nem halunk, mert gondolom utána mind a négyünkhöz feleségül mész.

Erre a lányt kivéve mindenki nevetett egy jót, de Skarian hamar abbahagyta, hogy átvegye a szót:

- Megszereztem egy könyvet, amiben benne van, hogy évtizedekkel ezelőtt T. Vlagyimir párbajra hívta Zarknodot az Olimpián és csúnyán alulmaradt.

- Széttépte az agyaraival a pökhendi kalandort? - kérdezte Baranziag.

- Nem ilyen egyszerű. Az agyarakat, tűzleheletet és egyéb sebző varázslatokat remekül bírta, de aztán kapott az arcába valami rendkívül ősi, más létsíkról származó árnyékvarázslatot és az átformálta némiképpen a vonásait...

- Ha jól érzem, hogy hamarosan nekünk is közünk lesz ehhez az egészhez, akkor mondanám, hogy nekem már most nem tetszik az egész. Én nem akarok semmilyen árnyéktűz-lehelettel-burkolt-agyarat kapni a seggembe! - nyögte ki Deer'vpoks a szokásos stílusában. - Valami nyugdíjas kalandor meló jobban feküdne. Miért nem kísérgetünk valami szaros karavánt, vagy testőrködünk egy dagadt kalmár még dagadtabb lánya körül?

- Azért, mert abból a pénzből egy hét múlva semmi nem lenne. Figyeljetek! Gondolkodjunk végre egy nagyobb kalandban. Ebben a könyvben írnak valami kamráról a lebegő ónixpiramisban, amiben ládák és szekrények tucatjai vannak színültig mesés kincsekkel...

Öten éppen elfértek a sarok beülőben. Skarian és Baranziag ültek egymás mellett, lévén ők voltak a legnagyobbak és a többiek meg velük szemben. Néhány óra múlva, és jó néhány korsó alanori barnasör elfogyasztása után mindannyian rábólintottak az indulásra.

- Szóval akkor nem tudjuk pontosan hova megyünk, mit fogunk találni, hogy jutunk el onnan az ónixpiramishoz, ott hogy jutunk be, és legfőképpen, hogy jutunk ki élve, majd vissza ide. Gratulálok Skarian, ez a legjobb terv, amit életemben hallottam! Elvégre nem hiába vagy te a csapat esze, egy féltroll-ember! - Skilp To''Farrayansi-nak olyan gúnyos, de szerencsére halk nevethetnékje támadt, hogy a többiek azt hitték valamiféle rohama van. - Hhahahahar, hahah, ha, most komolyan? HááárháháháHÁÁHÁ... Erről muszáj lesz naplót írnom. Hhhháháhhgráháhá... Ha valami nyomorult megtalálja majd a hulláink rongyaiba akkor szórakozhasson egy olyan jót, mint annak idején azon a Zén nevű alakon. Emlékeztek rá meg az abnormális expediciójára? Még évek múltán is emlegették.

- Jó, ha nincs valakinek jobb ötlete, akkor holnap után hajnalban indulunk innen a Félszeműtől, a főkapun át hagyjuk el a várost. Mindenki szerezzen be minden szükséges holmit, minimum 10-12 D.E.M-et. (deus ex machina - életmentő random teleport) - Ezzel a troll részéről befejezte a beszélgetést.

- Én elintézem, hogy legyenek megfelelő hátasaink - Deer'vpoks még odavetette mielőtt mindenki felállt volna az asztaltól. Druida révén neki könnyű volt a legjobb hátas állatok beszerzése, messziről kerülte a simlis kalmárokat, de azok is őt.

Alig több mint egy nappal később a kalandozó csapat már tempósan ügetett az első célállomás felé, ahol a tervnek megfelelően információkat próbálnak majd szerezni az indukátorok erejéről és Zan rendjének közös tudata felől...

Alkonyatkor a vad magányos táj, még nyomasztóbban festett az öt kis piramissal, mint nappal. Magányosan és elutasítóan álltak a síkságon, mocsarakkal és lápos tájjal körbevéve. T. Vlagyimirnek több oka is volt, hogy ezt a helyet választotta. Tökéletesen kietlen és belátható, viszonylag távol esik a lakott megyéktől, kereskedő utaktól, az utazók messzire elkerülték, de nincs túl messze a Tleikan birodalomtól és céljaitól. Sötét és ellenséges távoli dombok vették körbe a területet, melyre vékony patakok kígyókként kanyarogva szállították vizüket, táplálva így az éjszakában mélysötét mocsaraikat és sekély tavaikat.

Miközben az ötödik épülő Zan-indukátorát figyelte, fejében tervének megvalósíthatóságát gondolta át újra és újra. Rengeteg dologra volt még szüksége. A legnagyobb problémát nem az indukátorok beindítása, nem a szükséges ősi és halott mágia precíz alkalmazása, de még csak nem is Zan rendjének majdani feláldozása okozta. Közös tudata nagy segítségére volt a több száz zanszilánk felkutatásában. Bár ez mindössze csak töredéke a valaha volt ereklyének, még így is több, mint amit eredetileg remélt. Ha minden megvan nem lesz rá többé szüksége. Legnagyobb problémája ellensége esszenciájának a megszerzése, bár erre még volt ideje. Elmélkedésében hamarosan megzavarták.

- Kire gondol, Uram?

- Uram! Az építők megtették a napi jelentést. - egy magasabb rangú embere volt.

- Rendben Bonx. Mindjárt lemegyek. - recsegte enyhén túlvilági hangján. Nemhiába, az árnyéktűz a hangszálait sem kímélte, miközben üvöltött azon a napon. Keserűen emlékezett rá vissza.

Miután meghallgatta a jelentést és kiosztotta a másnapra vonatkozó parancsokat visszatért sátrába. Valamivel később elméjébe ismét visszatértek a gondolatok. A már mániákusan ismétlődő képsor, amiben egy triklem drakolder nagyúr összerogy lábai előtt, és kileheli nem létező lelkét.

Másnap reggel megint Bonx nevű embere jelent meg, egy új hírrel. Egy kalandozó csapat érkezett és ragaszkodnak hozzá, hogy minél hamarabb beszélhessenek vele. Már éppen indulni készült, az egyik zan indukátorban lett volna tennivalója. Vlagyimir odament a tábora bejáratához szemrevételezni a jövevényeket.

Egy érdekesnek tűnő ötfős kompániát pillantott meg a bejárat előtt. Egy hatalmas féltrollt aki  olyan magas volt mint ő maga, egy elfnőt, egy druidát, egy nagy termetű kobuderát és egy embert.

- Toborzásgátló Vlagyimir vagyok személyesen. Ki a vezéretek?

- Én lennék. Mindenki csak Skariannak hív - mivel Skarian nem volt egy ostoba féltroll, sőt az emberek között is okosnak számított, tudta, hogy szüksége lesz egy másik társa segítségére, aki adott esetben átlátja a csúsztatásokat. Ezért így folytatta:

- Ő itt a barátom Skilp To''Farrayansi, mi ketten szeretnénk veled beszélni. Nem rabolnánk sokáig értékes idődet, elvégre visszatért a triklem drakolder nagyúr...

- Gyertek velem. - recsegte szokásos hangján az őszszakállú.

A sátor amibe vezette őket meglepően nagyméretű volt. Piszkos barna ponyva borítású, melynek alján zöldes foltok éktelenkedtek a párás levegőnek köszönhetően, közepén kis tűz égett, mellette egy asztal székekkel. Ide invitálta vendégeit Vlagyimir.

- Szóval tudjátok, hogy visszatért. Remek! Ezt én is tudom, sőt errefelé, a birodalom ezen csücskében majdnem mindenki. A hír gyorsan terjed. Nos mondjátok mit akartok tőlem?

- Elég sok mindent hallottunk rólad. Egy élő legenda vagy az Alanori Királyságban. A leghatalmasabb kalandozó, egy hadúr. Talán tudnál nekünk egy kicsit segíteni. Csupán be akarunk jutni Zarknod misztikus ónixpiramisába... - szavai végét már egészen halkan mondta Skarian és közben fürkészte a rezzenéstelen tekintetet.

- Ugyan miért segítenék nektek? Nem érdekel a szánalmas kis koszlott csapatod. Nincs semmitek... - itt hangja elcsuklott, mert átvillant fején egy lehetséges megoldás, a hiányzó komponens megszerzésére. Saját rendjéből nem küldhetett nagyobb csapatot az ónixpiramisba Zarknod esszenciájának a megszerzésére, lévén, ha valamelyiküket elkapják - amire elég nagy esély volt -  a heteken át tartó kínzások alkalmával felfedik tervei egy részét a drakolder nagyúr előtt. Ez a pár egyszerű bolond nem ismeri valódi tervét, és esetleg egyikük élve ki is juthat a piramisból. - Miért akartok odamenni? - kérdezte inkább.

- Van ott néhány tárgy ami érdekelne minket. Tudod, afféle személyes holmik, amik a mieink, és szeretnénk őket visszakapni. Nem akarunk mi igazán bajuszt akasztani a nagy szörnnyel. Megyünk, meg jövünk, minden felesleges múmia meg piramis idegenvezetés nélkül - mondta Skilp, és folytatta is volna, de Vlagyimir közbevágott:

- Hagyd ezt a süket dumát. Nem érdekel. Viszont nagy szerencsétek van, mert egészen véletlenül van abban a piramisban valami, ami engem is érdekelne. Talán egy tárgydarab, vagy inkább egy szövet, egy apróság, amit szeretnék kérni tőletek. Semmi mást, de azt mindenképp.

- Nem gond. - vágta rá Skarian gondolkodás nélkül. Skilp persze odaszúrt szemeivel barátjára, hogy máskor türtőztesse magát, amíg nem ismerik a részleteket.

Az ősz szakállú Vlagyimir ezekkel ellentétben egy dörzsölt hadúr volt, egyből átlátott rajtuk.

- Ti puszta kincsvadászok vagytok, és az aranyon kívül nem érdekel más titeket. Ez amúgy teljesen rendjén is van. Bejuttatni viszont csak ÉN tudlak titeket, hogy a kijutásról már ne is beszéljek. És hogy el is hozzátok, amire nekem szükségem van, fizetek még 5000 aranyat fejenként. Jut eszembe nekem az is jó, ha csak egyikőtök hozza el...

- És mi lenne az az apró drágaság? - kérdezte negédesen Skilp, mielőtt a troll rávághatta volna a szokásos stílusában, hogy "nem gond".

- Egy darabka Zarknodból! Lehet bőr, pikkely, köröm, fog vagy szem ezt rátok bízom, de e nélkül vissza se gyertek!

A naplementében egy piramis lebegett földöntúli csillogásban. Ahogy a narancs és karmazsin vörös fények beborították, mintha egy másik nap is lett volna az égen, ami nem nyugszik le soha. Néma csend vette körül, a madarak és egyéb repülni tudó lények messzire elkerülték. Gyakorlatilag tökéletesen egyhelyben lebegett. Nem volt kilengése, nem befolyásolta sem a szél, sem az eső. Pontosan ez tette lehetővé is, hogy egy teleport varázslat működhessen a piramisban. Bár falait sűrű mágiával is átszőtték, ami nagyban megnehezítette az efféle bejutást, öt zan indukátor és néhány főmágus segítségével nem volt kivitelezhetetlen művelet. Egy halk pukkanás után újra szilárd talajt éreztek a lábuk alatt, felhevült testük kezdett lehűlni, látásuk visszatért és elengedték egymás kezét, amit megfogtak az "ugrás" miatt. Egy teljesen sötét teremben voltak, csak Ulla látott valamennyire, így ő gyújtotta meg az első fáklyát, majd a keletkező fényben a többit is. Amikor már láttak a fáklyák fényében, egy pillanatra lemerevedtek, hogy megcsodálják a környezetet. Teljesen idegenszerű volt a falak köveinek elrendezése. Nem a jól megszokott ghallai házépítő stílusban rendezték el, hanem egy nyomasztó létsík kaotikus rendszere szerint. Ez a hihetetlen precizitás még a legjobb törpe építőmestereket is éveken át megizzasztotta volna. Nézték a fal erezetét, a mennyezet mintáját. Egy kis idő után az egész építményből áradt valamiféle megmagyarázhatatlan baljóslatú kisugárzás. Mintha az egész élne, de csak élettelen kövek ezreit látták.

- Kire gondol, Uram?

- Innen el kell mennünk, mert hamarosan jön valaki megnézni a mágikus rezgést, amit okoztunk. - törte meg halkan a csendet Deer'vpoks.

- Merre induljunk Skarian? - kérdezte suttogva a lány.

- Vegyük fel az alakzatot. Baranziag legyen elöl a kisfáklyával meg a pengéivel, neki vannak a legjobb megérzései hasonló nyomasztó helyeken. Én leszek mögötte két fáklyával, aztán Ulla és Deer'vpoks az íjakkal és szokás szerint Skilp zárja a sort fáklyával és borotvaéles szablyájával. Induljunk némán előre ezen a folyosón!

A terek elég nagyok voltak, hogy kényelmesen haladhassanak - akár ketten egymás mellett is - a megbeszéltek szerint. Sejtették, hogy náluk nagyobb lényeknek van szánva, ennek megfelelően tervezte a piramist gazdája. A levegő hűvös volt, időnként érzékelhető némi légmozgás is, de ezen kívül csak a némaság. Földalatti csend. Halálos csend.

Hamarosan egy elágazáshoz értek, melyből egy lépcső nyílt lefelé illetve fölfelé.

- Nézzünk szét először a lenti szinteken! - mondta a féltroll halkan.

A kis csapat elindult lefelé a lépcsőn, tovább tartva az alakzatot. Lent újabb folyosók és termek sorakoztak. A termek falain néhány fáklyatartó, polc, fali dísz és vasgyűrűk. Némelyekben kisebb fadobozok, vagy éppen nagyobb faládák tucatjai. Ezeket halkan kinyitották, de mind üres volt, vagy szeméttel teli. Kissé csalódottan, de éberen haladtak tovább. Mozgást egyelőre nem észleltek. Gyanították, hogy a fentebbi szinteken lehetnek tleikánok, familiárisok, kínzómesterek és egyéb szolgálók, a lentieket talán ritkábban használják. Az egyik termet egy méretes tömörfa ajtó zárt el. Az ajtó kívülről volt elreteszelve. Óvatosan és némán feloldották a reteszt, majd füleltek a résnyire nyitott ajtón. Egy nagyon halk neszezésen kívül semmit nem hallottak.

- Biztos patkányok, vagy piramis egerek, esetleg szkarabeuszok - súgta Ulla.

- Rendben akkor menj előre! - és Skilp már tolta is finoman hátulról.

- Nyissátok az ajtót, akkor megyek előre. Fedezzetek! - és Ulla már nyomult is befelé...

...aztán olyan rövid idő alatt dermedt le, ahogy egy villám eléri a földet a felhőből. Bent több száz hájas agyzabáló volt, akik ebben a pillanatban kezdtek el feléjük csúszni-mászni sokkal gyorsabban, mint ahogy azt az ember elsőre gondolná róluk.

- Vissza mindenki! - kiáltotta. Skilp még nem volt a szobában, rajta kívül mindenki visszaugrott az ajtón, és Ulla is, de az utolsó pillanatban az egyikük csápja megragadta a bokáját. Társai megrántották az elf nőt, majd Skarian és Baranziag rávágta az ajtót a csáplényekre és gyorsan el is reteszelték.

- A büdös bestiák!

- A csápos rohadékok! - mondta Ulla majd Deer'vpoks.

- Mik ezek nyálkás förmedvények?

- Most merre?

- Gyerünk erre, de halkan, ne csapjunk több zajt!

A több mint tíz órás bolyongás során kínzókamrák, cellák, raktárak, kiszolgáló helységek szabdalták útjukat a végeláthatatlan folyosókon és termeken. Egyre csak lefelé haladtak a bizarr építményben, kutatván az értékes kincsek után.

- Nincs semmi ezen a Leah verte helyen. Semmi!

- Hol vannak az arannyal megrakott ládák? - kérdezte Skilp.

- Meg a sok mesés kincs, varázspáncél és mágikus ruha, amikért jöttünk? - Deer'vpoks.

- Vagy legalább a legendás varázskönyvek és lexikonok? Én a tudással is beérem - mondta Berenziag a kobuderáktól elvárható bölcsességgel.

- Megmondom mi van itt. - Ulla már az összeroppanás szélén volt - Csak mocsok, csak agyzabálók, csak sötétség, csak férgek, csak labirintus, csak patkányok, csak idegen gonoszság, csak piramis bogarak, csak üresség, csak megkínzott hullák, csak kín, csak csapdák, csak a semmi. Csak félelem.

- Igazad van. Nem tudtunk eleget erről a rohadt piramisról. Már nekem is elegem van.

- Elég lesz! Van egy ötletem... Menjünk a legfelsőbb szintre. - indult el Skarian és csapata más lehetőség híján követte.

Éppen egyik hatalmas lexikonában keresett egy formulát, több ezer másik könyve társaságában, mikor egyik familiárisától érdekes információt kapott. Egy öt fős kalandozó csapat érkezett piramisába egy speciális teleportációs varázslat segítségével, amit valahonnan sok mérföldről távolabbról irányíthattak.

- Kövessétek a mozgásukat! - adta ki ellentmondás nem tűrő parancsát.

- Ha kellően lefáradtak és még élnek, akkor vezessétek hozzám a zöldfülűeket. Kíváncsi vagyok meg mernek-e majd szólalni.

- Kire gondol, Uram?

Jó néhány órával később érezte csak meg a falakba szőtt mágia segítségével, hogy elindultak felé. Átment hát az egyik lentebbi, lépcsőházhoz közelebb eső terembe. A bejárat fölött a plafonon helyezkedett el. A nagy belmagasság miatt ezt könnyedén megtehette. Hamarosan meg is jelent az öt söpredékből álló gyülekezet. Érezte félelmüket, kimerültségüket, gyengeségüket, halandóságukat. Mindent érzett, lévén ő volt a legtapasztaltabb drakolder. Lassan lépkedtek fáklyákkal a kezükben, éberen, mégis fáradtan. Amikor némán leérkezett mögéjük minden triklem drakolderek legnagyobbika, a csapat megtorpant, bár csak sejthették, hogy rajtuk kívül más is van ebben a teremben. Elsuhant mellettük körbe, majd fölöttük, mint a prédájával játszadozó macska. Érezte mindegyikük szagát külön-külön, fokozódó félelmüket, szívdobogásaikat, majd hirtelen egyikük szavára letették fegyvereiket, leeresztették karjaikat és letérdeltek. Valami troll féleség a többiekhez képest előrébb helyezkedett, és reszketve belekiáltott a sötétségbe:

- ZARKNOD!

Gondolatai irányításával fényt gyújtott a terem sarkaiba és mennyezetének több pontján., valamint fénylő pontokat a szerencsétlenek körül, majd egy hatalmas ugrásból leszállt eléjük. Azok miután a fényben megpillantották, már puszta látványától is teljesen megdermedtek.

- Kik merészelnek betörni ónix otthonomba, és nevemen szólítani? - zengte.

Nem volt szüksége válaszokra. Amíg a macska-egér játék tartott és nézésével ledermesztette a jövevény csapatot, már öt hosszútestű elmeféreg tartott feléjük, melyek az egyik sarokban található kis járatból sikamlottak elő.

- Kik merészelnek betörni ónix otthonomba és nevemen szólítani? - bömbölte ismét az űrbe, de a betolakodók közül megszólalni egyik sem mert.

Tudta, hogy így lesz. Mivel már megbocsátott az emberiségnek, azonnal megölni nem akarta őket. Telepatikus parancsára közben az elmeférgek egyszerre másztak áldozataik nyaka köré, majd mélyesztették szájszervüket a kisagyakba. Gusztustalan egy látvány volt, bár őt cseppet sem zavarta.

Az információk azonnal áramlani kezdtek a tudatába. Alanori kincsvadászok. Egyszer csak kezdtek érdekes dolgok is megjelenni a fejében. T. Vlagyimir és szánalmas csürhéje. Majd piramisok, amik az övének a kisebb másolatai voltak és Zan indukátorokként is működhettek talán. Nocsak-nocsak... Ezután egy párbeszéd foszlányai rémlettek fel tudatában, és gonosz szemei összeszűkültek. Fájdalmat küldött a kalandozók fejébe elmeférgei segítségével. A tompa nyögések és elfojtott kiáltások közben egy szikra gyúlt fejében, egy kis tréfa. Ismerte az efféle mentális dolgokat, csak valamivel gonoszabbul. A fájdalom abbamaradt, és a férgek nem szívták tovább a tudást áldozataikból.

- Megkegyelmezek nektek nyomorultak! - mondta nem túl szelíden.

- Ennek kimondhatatlanul örülünk. - nyögte ki Skarian.

- Sőt még egy ajándékot is kaptok tőlem. Tiétek lehet az elixírem, amire annyira vágytok, és rajtatok kívül még valaki...

Az elmeférgek még dolgoztak kicsit a csapaton, összezavarták emlékeiket a piramisban történtekről, felületesen törölték, és tompították emlékezetüket. Az elixír megszerzésére teljesen máshogy emlékeznek majd, parancsolójuk kívánságának megfelelően. A tleikánok begyógyították a sebeket a fejükön, és még némi kincses-arany erszényeket is tettek a zsákjaikba, hogy teljes legyen csel, ne merülhessen fel semmi kétség. Majd egy villanás és már a piramis alatt is voltak. A kimerültség és furcsa emlékek kavarodása miatt nehezen indultak el, de tudták, hogy muszáj, mert hamarosan üldözni fogják őket. Legalább is ezt hitték. Egyenesen a Toborzásgátló irányába tartottak a beígért jutalom felmarkolására.

- Csak nehogy megártson a ragasztó Vlagyimir! - kuncogott magában a triklem drakolder nagyúr, aki egy epokitféreg életesszenciáját csempészte bele az üvegcsébe a sajátja helyett...

Létrehozás: 2015. február 20. 10:31:23

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:21

Nyomtatási forma