Zarknod visszatérése - Novella 3.

A Túlélők Földjének határvidékén, nem messze a felperzselt föld szélétől, egy apró alak loholt a gyér fűvel benőtt dombok között. Szakadt és koszos ruhái alapján senki nem ismerte volna fel benne az egykori Fairlight bankárt: Sundriminandi Sadit. Valaha hófehér, élére vasalt nadrágja és inge jelenleg tökéletes álöltözetként szolgálna számára a sárgásbarnás fűtengerben, ha nem viselte volna még mindig vörös hivatali zekéjét. Sadi az örök túlélő, rossz nyelvek szerint "sunyi élősködő" illetve "undok gnómocska", hosszú ideje először érezte úgy, hogy ismét rámosolyoghat Timera.

Ennek több oka is volt. Először is, már dél óta nyomát sem látta az őt üldöző ork vezérnek és kompániájának. Másrészt még mindig a kezei közt szorongatta a Szende Ughaltól eltulajdonított ezüstszínű, drágakövekkel kirakott fém jogart. Gyakorlott kezei, és a praktikus okokból pontosan negyed font tömegű Fairlight szimbóluma segítségével könnyedén becsülte meg a különleges tárgy értékét. Ennek az információnak a birtokában, menekülése közben előbb szabadult meg mindkét kincstári bőrcsizmájától, a köpenyétől és tulajdonképpen az összes felszerelésétől is, mint a furcsa kinézetű drágakövekkel kirakott ezüst holmitól, annak ellenére, hogy fogalma sem volt róla, mi az.

Leginkább egy buzogányra hasonlított, aminek fejét három részre osztották. Mindhárom rész képes körbeforogni, de sosem egyszerre, és mindegyik részen volt négy fém rudacska, melyek közt egy-egy drágakő helyezkedett el. Sadinak még nem sok ideje volt tanulmányozni az eszközt, melyet magában csak "a kincs"-ként emlegetett. Szende Ughal pedig inkább a praktikus és alkalmazás orientált gondolkodás híve volt, és igencsak zokon vette, hogy eltulajdonították díszes vezéri buzogányát és hátvakaróját.

Az ork vezér csak néhány hete jutott hozzá a furcsa eszközhöz egy thargodanok és nagynevű kalandozók holttesteivel borított egykori csatatéren, miközben orkjaival a harctéri újrahasznosítást gyakorolták. A banda fejeként észérvekkel meggyőzte a többieket, hogy a "vakaró" őt illeti, amit hűséges katonái néhány fog és szitokszó árán rögtön el is fogadtak. Egészen addig volt boldog tulajdonosa a thargodan eredetű tárgynak, amíg csapatával be nem keveredett a háború elől menekültek egyik ideiglenes sátorvárosába, valamiféle zsoldos munka után kutatva. Itt azonban az orkoknak egy olyan ősi ellenfelével kellett szembenézniük maroknyi csapatával, aki ellen még soha nem győzött a népe.

A táborban négy italmérés is működött. Hősies küzdelemben átverekedték magukat az első kettőn és csak Graugot vesztették el, akinek a sörsátorban összetörtek egy korsót a fején, miután fogdosta Dolórezt, a felszolgálónőt. A harmadik kocsma azonban komoly hely volt, lévén valódi törpe és varkaudar pálinkát is tartottak. Itt már nem segített tovább az ork harci szellem, és hősies küzdelemben, katonái közül legtovább harcolva, estére Szende Ughal is pocsolyarészegen hortyogott az italmérés mögötti kanális szélén.

Ezt az alkalmat és az ezüstnyelű "vezéri buzogányt" ragadta meg Sunyi Sadi, aki ezidőtájt, mint mobil pénzváltó, aranyműves, uzsorás és biztosítási ügynök segítette előre a tábor népét. Felismerve a remek üzleti lehetőséget, úgy döntött, az orkoknak nyújtott hitel fejében joga van elkobozni bármilyen megfelelő értékű vagyontárgyat. Erről papírja is volt, melyet az összes zöldbőrűvel alá X-eltetett. Ismerve kuncsaftjait még aznap hajnalban összeszedelőzködött és elindult a táborból. Úgy okoskodott, hogy logikusan Alanor felé kellene mennie, ezért ravasz módon az ellenkező irányba indult. Ez valóban összezavarta az orkokat, akiknek egyéb okokból is igen kellemetlen másnapban volt részük.

Ennek immáron négy napja és Sadi már nem is akart visszafordulni Alanor felé. Túl azon, hogy az őt üldöző ork csapat komoly érv a továbbhaladás mellett, az a reszelős nem evilági hang, ami esténként a fülébe suttogott egyre sürgetőbb érzéseket keltett benne.  A hang a menekülés második estéjén szólalt meg először, mikor Sadi megbotlott és felsértette a kezét egy kövön. Abban a pillanatban, hogy véres kézzel fogta meg a jogart képtelen volt többé elengedni. A jogar végén lévő pálcikák pedig minden egyes nappal egyre jobban emlékeztettek tüskékre, a drágakövek elkezdtek sötétedni, és Sadi minden éjjel ugyan azt a morzsolódó, kőszerű hangot hallotta a fejében. A hang a 4. napra vált teljesen érthetővé. Egy mondatot ismételgetett: "Bishno quárám knah tul Chara-din". Sadi ebből semmit nem értett, de minthogy a hang megszólalása óta gyakorlatilag a nyugat felé haladáson kívül semmi másra nem volt képes gondolni, így nem is igazán zavarta.

A harmadik és negyedik napon Sadi megszabadult a felesleges terhektől, hogy kedvében járhasson a jogarnak, és gyorsabban tudjon haladni.

Szende Ughal és különítménye számára akkor kezdett gyanússá válni Sadi, amikor a második napon beérték a rusnya kopasz kis gnómot, aki, ha észre is vette őket, nem mutatta ennek semmi jelét. Úgy döntöttek, másnap felfedik magukat, és elszórakoznak az üldözésével, lévén ők több mint egy tucatnyian vannak Sadi meg "eggyen".

Hajnalban azonban az őrszemnek állított Gromas arról informálta Ughalt, hogy a gnóm felszerelése nagyját hátrahagyva egyenletes kocogással hagyta el korábbi táborhelyét.

A negyedik napon az orkok elkezdték tisztelni, a hatodik napon pedig lassacskán félni is a fura kis szerzetet, aki immáron négy napja minimális alvás és étkezés mellett, folyamatosan egyenletes tempóban fut kelet felé.

Az egykori gnóm bankár immáron egy hete halad ismeretlen célja felé. Az őt követő orkok közt egyre nagyobb az elégedetlenség és az aggodalom. A vidék kietlen, kevés a vad, fogytán a víz. A megsárgult fűcsomók helyét kezdi átvenni a kiégett, terméketlen, halott föld.

Szende Ughal orkjaival az egykoron csodaszép kereskedőváros, Thaudlan romjai felé halad, ami az ősi Rhatt vallás egyik központi zarándokhelye volt. Erről persze évezredek óta nem tud senki, legfeljebb néhány történész, akik sajnálatos módon a legritkább esetben tartoznak az orkok népéhez.

Délutánra beérik a mostanra felismerhetetlenre rongyolódott Sadit. A főtér végén álló romos épület felé tart, miközben folyamatosan motyog valamit. Az orkok leomlott falak árnyékában lopakodnak egyre közelebb, fegyverrel a kézben.

Ennek már a fele sem tréfa. Sunyi Sadi kinézete bármelyik szent őrültnek becsületére válna. Ruhái rongyosak, arca beesett és koszos, bevérzett szemei sebesen cikáznak jobbra-balra, keres valamit. Az keres valamit. Eddigre már Szende Ughal számára is világossá vált, hogy egykori hátvakarója átvette az irányítást a szerencsétlen gnóm felett. Hálát rebeg az isteneinek, hogy Sadi ellopta Azt. A többiek nem egészen értik mi történik, de vezérükhöz hasonlóan betegesen gyűlölik és félik a mágiát. Az pedig biztos, hogy csordultig van gonosz bűbájjal. Talán mégsem volt olyan jó ötlet kirángatni a hatalmas termetű thargodan hulla alól.

Sadi eléri a főtér végén álló, valaha bizonyára csodaszép, mostanra viszont romos és üszkös templom maradványait. A főkapuhoz vezető repedezett lépcsősoron ember formájú koromfoltok éktelenkednek. A templom ajtaja beszakadva. A kapu oldalán álló két hatalmas kőszobron kívül minden a halál és pusztulás érzetét kelti ezen a helyen. Az a két gyönyörűen megmunkált, részletgazdag szobor egy másik kor báját hordozza, a vonások és a ruházat sem hasonlít a Világégés előtti udvari vagy egyházi divatra. Ezek a szobrok már azelőtt itt álltak, hogy a mögöttük lévő templom ifjú istene, Raia megjelent volna Ghallán. A két páncélos-kardos alak sok ezer évvel korábban még Rhatt egyházát óvta Chara-din sötét erőitől.

Az orkokat szinte elvakítja a napfény, a levegő hullámzik és csak a falak árnyéka és apró széllökések enyhítik a hirtelen jött meleget. Hunyorgó szemükkel követik Sadi útját át a szobrok közt, be a templomba. A két szobor mozdulni látszik, ahogy elhalad köztük, az egyik ork, Trog pedig esküdni merne, hogy az egyiknek még a szeme is felvillant. Ezt azonban nem meri elmondani a többieknek, nehogy kinevessék babonás félelmét.

Bent a templomban csak Sadi léptei verik fel a hűvös némaságot. Az ablakok, szobrok, széksorok nagy része repedezett, törött. A mindent beborító por vagy hamurétegen apró lábnyomok százai látszanak, talán patkányok. Sadi megkerüli a kettétört oltárt, melyen a foszladozó terítőt valaha egy napkorong díszítette, mint minden mást is a templomban. Majd eltűnik a kazamatákhoz vezető lépcsőlejáratban.

Szende Ughal és kompániája megtorpan a templom bejárata előtt. Felismerik az épületben Raia templomát és egyiküket sem veti fel a hév, hogy betegye oda a lábát. Különösen a két nagy harcos szobra nyugtalanítja őket, mintha figyelnének. Végül azonban győz a kíváncsiság és a harag. Sadinak lakolnia kell. Elvette a főnök jogos tulajdonát, és így mindnyájukból csúfot űzött. Behatolnak a templomba, és azonnal észreveszik a gnóm nyomait a többi karmos kis nyom között. Utóbbiakkal nem törődnek, hozzálátnak alaposan átkutatni a templom földszintjét, hátha akad itt valami drágaság. Nagy meglepetésükre az egyik persely mélyén megbúvó réz petákon kívül semmit sem találnak. Hiányoznak a kegytárgyak, még a szobrok aranyozását is mintha lerágta volna valami. Miután megunják a nézelődést és a berendezés módszeres feldúlását, elindulnak Sadi után a kazamaták felé.

A mélybe tekeredő csigalépcsőt csak a tető résein besütő nap világítja meg, ez azonban bőven elég az orkok éjszakai életmódhoz szokott szemének. A lépcső alján egy hosszú folyosót találnak, ahol apró sárga szempárok tömkelege néz velük szembe a sötétből. Mintha két lábon járó nagy fülű patkányok lennének. Az orkok felhorkannak és elkezdik dörzsölgetni a kezüket. Végre egy kis harc. Unták már a folytonos menetelést az őrült gnóm után. Előhúzzák a harci bárdokat és göcsörtös bunkókat. Az apró teremtmények közelebb óvakodnak.

A folyosón gomolygó porból előáramló lények nem patkányok. Ezek ördögfiókák. A világégés keltette manaviharok hozták létre őket. Sok kincsvadász találkozott már velük, valamiért betegesen vonzódnak a csillogó tárgyakhoz és a nemesfémekhez. Borzasztó fájdalmas a harapásuk, nagyon fürgék és rendkívül gyávák. Könnyű leszerelni őket néhány csillogó érmével, amin aztán órákig tudnak marakodni. Ezt azonban az orkok mind nem tudták.

Ők harsány üvöltéssel vetették magukat az apróságok közé és csapkodtak maguk körül, legalább annyi kárt okozva a falban, mint egymásban. Az ördögfiókák játszi könnyedséggel kerülgették az orkokat és csapásaikat, majd bele-belemartak egyikük-másikuk lábába. Rövidesen a bokájukat markolászó és folyékonyan káromkodó orkokkal telt meg a folyosó. Negyed óra kimerítő csatározásba telt, míg rájöttek, hogy a kis ördögfiókákat akkor tudják eltalálni, amikor azok épp beleharapnak a lábszárukba. Újabb negyedóra után arra is rájöttek, hogy nincs elég lábuk minden ördögfióka agyoncsapásához. A megoldást végül Trog szolgáltatta, aki dühében hozzávágta az erszényét egy csoport kis démonhoz, akik örömmel vetették magukat a szétszóródó érmék után. Ezt látva a többi vérző lábú támolygó ork is elkezdte kisebb értékű érmékkel hajigálni a sokaságot, amik rövid idő után elkotródtak zsákmányukkal.

Sadi a templom mélyén rejtőző kazamaták végéhez közelít. Itt, több szinttel a föld alatt, már rég eltűntek a falakról a napkorongok. Helyüket egy Sadi számára ismeretlen jel vette át, a kazamaták pedig egyre inkább egy várbörtönre kezdtek hasonlítani, mintsem kriptára vagy temetkezési helyre. Az útját álló, sokszor zárt vagy mágikusan lepecsételt ajtókon, illetve a felé botorkáló üres tekintetű élőholtakon a jobbjában szorongatott jogar egy-egy suhintással jutatta át. A reszelős hangot, amit napok óta egyre erősebben hall, most már kristálytisztán érti. Szinte egész lényében érzi a várakozást, a bosszúvágyat, a gyűlöletet és egy hideg nem evilági elme évezredes várakozását. Beleremeg a hatalom érzésébe.

Egy páncélozott és védőrúnákkal megerősített ajtó előtt ér véget az utolsó folyosó. Sadi kezét felemeli a buzogány és rásuhint az ajtóra, ami kékes szikraesőt szórva végigreped. További két ütés és az ajtó után csak kesernyés füst és fémforgácsok maradnak.

Sadi remegő lábakkal lép be az ajtó mögötti terembe. A terem közepén egy csillogó rúnákkal ékesített ráccsal borított szarkofág áll. Ez nem díszítés, ez védelem. Ide valamit... valakit bezártak. A szarkofág remeg. Sadi odalép, és szinte extázisban rásújt a rácsokra. Azonnal heves fájdalom nyilall a karjába, ő azonban nem foglalkozik vele, addig csapkodja a rácsokat, amíg azok elgörbülnek, majd eltörnek. Aztán további csapásokkal beszakítja a szarkofág tetejét is. Nem is érzi a karját mardosó fájdalmat. Fogalma sincs róla mennyi időbe telt, amíg kiszabadította a szarkofágot és tartalmát.

Több órányi bolyongás és élőholtakkal való csatározás után ebben a pillanatban ér az ajtó elé Szende Ughal és csapatának maradék hét tagja. Mindnyájan elgyötörtek, véresek, mocskosak és maguk sem tudják már, mi hajtja őket előre. Arcuk konok elszántságot tükröz. Arra azonban, amit az ajtó mögött látnak, nincsenek felkészülve.

Az apró mocskos gnóm jobb karja könyékig el van szenesedve, de a jogart továbbra sem engedi el. Körülötte egy rács vagy ketrec darabjai hevernek, melyek mintha megolvadtak volna. Előtte egy fura szarkofág terül el, aminek a gnóm épp lelökte a tetejét, mikor odaértek. Szende Ughal harci bárdját maga elé tartva belép a terembe és elindul Sadi felé. A gnóm benyúl a szarkofágba és mikor kihúzza bal kezét, egy hatalmas fekete sisakot tart benne. Szende Ughal nem látott még ilyen sisakot. Egyfajta torz rémálomra emlékeztető mintázat és folyamatosan mozogni látszó két csavart kosszarv díszíti. Az egész sisak feketés lila színű, és ott az ork szeme előtt megy össze akkorára, hogy Sadi kényelmesen a fejébe húzhassa. A gnóm megfordul és Ughal ekkor az épp elme utolsó segélykiáltását, egy rettegő arckifejezést lát átsuhanni az arcán. Majd hirtelen mozdulattal a fejére teszi a sisakot és elszenesedett karjában lévő jogarával felé int.

- Félre az utamból ostoba féreg! - mondja reszelős hangon, amitől az Ughal után belépő orkok rettegve ugranak hátra. Ughal felhorkan és belevágja Sadiba baljában tartott hajító bárdját. Az egyszerűen lepattan a gnóm csupa kosz és horzsolás csupasz mellkasáról. Sadi felnevet és egy suhintással több métert löki hátra az összes orkot, akik egymáson átbucskázva gurulnak vissza az ajtóból. Egyedül Szende Ughal marad a teremben az ajtófélfának támaszkodva, ahová a csapás perdítette.

- Tényleg azt hiszed, te halandó pondró, hogy ártani tudsz nekem? Tudod te ki vagyok én?  - mennydörgi bele Ughal elméjébe a gnóm - Én már akkor hallhatatlan voltam, amikor neked még a fajtád sem létezett. Gontrak vagyok, Chara-din első fattya. Te és a néped pedig hamu és por. Mihelyt újra egész leszek, eljövök értetek is.

Ezután a nevetséges, majdhogynem meztelen gnóm, fejében az őrület sisakjával, elszenesedett jobbjában Gontrak jogarával kisétál az ajtón, el az orkok mellett, akiket habzó szájú rettegésbe hajszol már a közelsége is.

Órákkal később nyolc rongyos, remegő tagú ork botorkál felfelé az egykori Rhatt majd Raia templom kazamatáiból kivezető csigalépcsőn. Rongyosak, koszosak, büdösek. Több közülük maga alá piszkíthatott korábban. Egyikük sem törődik vele. Vezérük egy nagydarab, csendes ork lépdel legelöl. Neki csak a szemöldöke és a bal karja rándul meg néha. Jobbjában elfehéredett ujjakkal szorongatja harci bárdját. A többiek némelyikénél már fegyver sincs. Mint vert sereg sorjáznak végig a templomon.

Gyászos vonulásukat apró lábak neszezése szakítja félbe. Az orkok riadtan tekintenek körbe, majd a leghátul haladó Trog üvöltésére megiramodnak a kijárat felé. Az ördögfiókák visszatértek és már nem aranyra, hanem vérre szomjaznak. Valami történt velük.

Meg sem próbálnak harcolni ellenük, hanem rohannak a kijárat felé. Szende Ughal ér ki először a templomból, nyomában a többiekkel és egy seregnyi apró démonnal. A lépcső előtt azonban megtorpan mindenki, amikor az egyik óriási szobor megelevenedik, lelép a talapzatról és szembefordul a menekülőkkel.

A hatalmas páncélos lovag baljában lévő pajzsa önmagában nagyobb, mint Ughal. Jobbját, amit eddig kardja markolatán nyugtatott most előrenyújtja és rámutat az ork vezérre, aki azonnal mozdulatlanná dermed.

A többi ork elfeledkezve az apró démonokról tátott szájjal bámulja a szobrot, aki néma beszélgetésbe kezd vezérükkel. Többször rámutat a templomra, majd Ughalra és végül keletre a kiégett föld mélye felé. Ezután kérdőn ránéz Ughalra, aki bólint. Ezek után a szobor belenyúl a saját mellkasába, előhúz egy ökölnyi, az ő kezében diónyinak tűnő smaragdszín drágakövet és odanyújtja a vezérnek. Ughal elveszi, és ismét bólint. A szobor ebben a pillanatban porrá omlik és a hirtelen feltámadó szélben semmivé lesz.

Szende Ughal kezében a kővel lassan szembefordul embereivel, mély levegőt vesz, közben kidülled hordónyi mellkasa. Bal karjával feltépi a zekéjét, közben végighordozza tekintetét meglepett és rettegő katonáin, majd lassan a szíve elé emeli a követ, ami derengeni kezd. Ezután hirtelen mozdulattal rápréseli mellkasára. A kő halványzöld villanás és sistergés közben beleég Ughal mellkasának közepébe, akinek eközben zöld izzás gyúl a szemeiben. A sistergés végeztével a főnök elveszi a kezét és felfedi a friss rózsaszín hússal övezett haloványan derengő ékkövet a szegycsontja közepén.

Az ördögfiókák, akikről az orkok teljesen elfeledkeztek, kiözönlenek a templomból, majd hangos visítás közepette rettegve menekülnek el Szende Ughal közeléből, aki odafordul embereihez és így szól:

- Újra van munkánk fiúk.

Emberei értetlen tekintettel nyugtázzák vezetőjük szavait, bár Trog félénken megkérdezi, hogy tulajdonképpen mi a fene is történt itt az előbb.

- A kis pondró akit idáig üldöztünk, kiszabadított valami ősi gonoszt akit a templom pincéjében tartottak fogva sok-sok éve.

- Gontrak, a fatty.

- Igen. A szobor egy másik nagyúr, Rhatt testeként mutatkozott be. Azt mondta, segít nekünk legyőzni Gontrakot, és fizetségképp elvezet minket valami ősi moa kincsekhez, amik a hegyekben vannak elrejtve. Ezekkel megakadályozhatjuk, hogy egy harmadik hatalmassal, Zarknoddal találkozzon Gontrak.

- Az ki?

- Fogalmam sincs, de hatalmas ereje lehet, mert a szobor félt tőle, hogy Gontrak szövetkezik vele.

- És az a kő? Az mi?

- Ez? Ez Rhatt szíve és megvéd minket minden ártó mágiától.

Ezzel Ughal lezártnak tekintve a beszélgetést, a rá jellemző nyugalommal a vállára veti csatabárdját és komótos léptekkel elindul a távoli hegyek irányába. A kazamatákban lezajlott küzdelem túlélői zavarodottan pislognak egymásra, és miközben bizonytalanul vezérük nyomába erednek, csupán két dolgon vitatkoznak, hogy Ughal vagy ők őrültek-e meg, illetve, hogy mi az, hogy moa. Szerencsére fel sem merül bennük, hogy a főnököt az előbbi probléma gyötri, miközben végig a templom lépcsőjén lezajlott beszélgetés jár a fejében:

- Ughal, Kru-bla fia a medveölők törzséből, megállj!

- ...Te... ki... vagy?

- Én Rhatt megtestesülése vagyok, és feladatom van számodra ork. Nincs sok időm ebben a világban, úgyhogy jól figyelj arra, amit mondani fogok. Akit az ostoba gnóm kiszabadított ma kortalan börtönéből Gontrak volt, Chara-din félisteni fattya. Jelenleg még gyenge és erőtlen, mert papjaink korokkal ezelőtt több darabban bebörtönözték a testét és lelkét. Ezeket a helyeket a mi időnk lejárta után a jó újabb erői vigyázták. Ezt itt a Raia nevű fiatal. A világégés után - mely újabb ifjú istent emelt a hatalmasok közé - ezek a helyek elpusztultak. A jó erői elszivárogtak és Gontrak börtöne meggyengült. Egy thargodan herceg valahogy megszerezte Gontrak jogarát, ami hozzád került, majd a gnómhoz. Ezzel sikerült kiszabadítania Gontrak fejét. Ahhoz azonban, hogy a teste és hatalma többi részét is megkaparinthassa, komoly mágikus segítségre lesz szüksége, amit Zarknodtól remél megszerezni.

- Az ki?

- Egy másik félisteni hatalmas, aki nemrég tért vissza a világodba. Neked kell megakadályoznod, hogy Gontrak eljusson Zarknodhoz.

- De hát már a templomban sem tehettünk ellene semmit!

- Rhatt segít neked ork, a közös ellenség ellen. Elvezetlek az ősi moa civilizáció kincseihez. Azok segítségével legyőzheted Gontrak mágiáját. Fogd ezt, Rhatt szívét, ha elfogadod, megóv az ártó mágiától és utat mutat számodra.

- Siess Ughal. Gontrak és Zarknod alkuja soha nem jöhet létre...

Létrehozás: 2015. február 20. 10:30:27

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:21

Nyomtatási forma