Zarknod visszatérése - Novella 1.

Az eső hajnalban állt el, nem sokkal később pedig sűrű, nyálkás köd borította be a mezőt, ahol a kalandozók letáboroztak. Alveris bosszankodva húzta szorosabbra köpönyegét magán, és átkozta szerencséjét, hogy éppen rá esett a hajnali őrködés hálátlan feladata. A többiek csendben aludtak a pislákoló tábortűz körül. Kivéve természetesen Troggot. A troll hangos hortyogása elnyomta a tűz pattogását, de szerencsére a fáradt társaságot nem verte fel. Korábban esett már szó róla, hogy Tűzszemű Illisze megkínálja egy egyszerű csendvarázzsal lefekvéskor, de ez mindig megmaradt ugratás szinten. A csapatnak minden fegyverforgatóra szüksége van, ha valami kóbor tigroszlán vagy vadászó vérfarkas horda úgy dönt, hogy a békésen szundikáló kalandozók éppen beillenének éjjeli finomságnak.

A kardforgató szótlanul sétált rögtönzött táborhelyük körül, szeme a kavargó ködöt pásztázta rendületlenül, bár gondolatai messze jártak. Alanorra gondolt. Elege volt a vadonból. Unta már a kalandozók életének viszontagságait. Szerencsére legutóbbi kalandjuk zsákmányával együtt elég pénze gyűlt össze Fairlight bankárainak óvó keze alatt, hogy takaros házat vehessen magának, amikor hazaérnek. Azonban addig még jó pár hetes út várt rá, hiszen a nyomorult boszorkánymester, akit üldöztek, majdnem a kiégett föld határáig menekült előlük, mielőtt utolérték volna. Átadták neki a király "üdvözletét" és tettei méltó büntetését. Igazából rutinmunka volt, de a folyamatos loholás a vesztét érző nyomorult után igencsak kimerített mindenkit. Trogg bírta legjobban a hajszát, többször is vigyorogva ajánlotta fel Illiszének, hogy nyugodtan üljön a vállára, ha nem bírja a sétát. Az elf mágiaforgató vigyorogva nyugtázta a nagyképű ajánlatot, de nem élt vele. Viszont azóta valami megmagyarázhatatlan okból a trollt üldözte a balszerencse. Rosszindulatú, sunyi gallyakon bukdácsolt, futóhomokba lépett, acéldarázs-fészkek pottyantak a fejére. De szerencsére Illisze mindig ott volt, hogy segítsen rajta. Néha még a keményfejű óriás is nevetett a többiekkel, amikor ilyen furcsaságok estek meg vele. A többiek persze tisztában voltak vele, hogy a varázslók humorérzéke kissé elvont, de egy szívből jövő nevetés mindig sokat javított a csapat hangulatán, és a troll sem volt igazából sértődékeny.

Ahogy Alveris gondolatai elkalandoztak, gyanús villanást látott nem túl messze a köd mélyén. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy mi lehet az, majd a többiekhez lépett és egyesével felébresztette őket. Jobb félni, mint megijedni.

Mire a félszemű árnymanót is felrázta, mindenki harcra készen várt.

Közben egyre több villanást lehetett felfedezni a környéken. Mintha apró kis villámok cikáztak volna a levegőben, egyre sűrűbben és sűrűbben. A kalandozók nem tudták mire vélni a hirtelen hajnali tűzijátékot. Mindenki fegyverét markolta, vártak. Figyelték, ahogy a kis villámok közelednek egymáshoz, kavarogtak, pörögtek, hang nélkül egymásba fonódtak, majd kisvártatva egy jól felismerhető formát öltöttek. Villámokból szőtt, halovány derengésű térkapu jelent meg a semmiből, majd egy hatalmas alak lépett át. Bütyök, a félszemű árnymanó jól látta, hogy a kapu túloldalán a Sötét Föld semmivel össze nem téveszthető végtelen csatatere fekszik. Azonnal tudta, mivel van dolguk. Egy Thargodan Lord lépett Ghallára a szemük előtt. Nagyot nyelt, hisz tudta, milyen iszonyú hatalmaknak parancsol egy ilyen szörnyeteg. Az pedig, hogy ide mert jönni, még inkább kétségbeejtő volt. Valami komoly dologba csöppentek.

A köd mintha menekült volna a Lord elől, félresiklott még a közeléből is. Jól látták a Káoszkovácsok által készített, sötét energiát sugárzó éjfekete páncélzat kanyargó káoszrúnákkal ékes véseteit, melyekből mintha lila és fekete lángnyelvek csaptak volna ki. Tisztán szemügyre vehették a kosszarvakkal koronázott busa fejet, melyhez hasonlót még a sokat megélt kalandozók sem láttak. Szívükbe markolt a félelem, ahogy a lény roppant méretű, mégis félig valótlanul derengő Árnypallosát vállára vetette. Aztán legnagyobb meglepetésükre - és Bütyök nem kis megkönnyebbülésére - a Lord hátat fordított nekik, mintha nem is látná őket, majd megindult az ellenkező irányba. A vékony gyeptakaró elfeketedett léptei nyomán, az apró kövek, melyek a környéket borították, fel-fel pattantak a döngő léptek súlyától.

Sungg, a kobudera, mutatóujját szája elé emelve intette csendre a csapatot. Közben minden izma megfeszült a lehetséges harc izgalmában. Sose hitte volna, hogy egyszer egy ilyen szörnyeteggel is szembekerül. Mekkora dicsőség lenne egy Thargodan Lord trófeáját az övére tűzve bevonulni Alanorba...

Feszülten figyelték, ahogy a szörnyeteget elnyeli a köd, lépteinek robaja elhalkul. Tanácstalanul néztek egymásra. Illisze törte meg először a csendet.

- Tűnjünk el innen, de nagyon gyorsan!

Alveris rögtön rábólintott, még Trogg is valami jóváhagyót dörmögött. Furcsa és nyugtalanító látvány volt a hatalmas troll harcost ijedtnek látni. Sungg azonban nem bólintott, ahogy Bütyök is csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal.

- Valami történik itt a közelben. - jelentette ki az árnymanó. -Valami komoly és fontos.

- Épp elég ok arra, hogy kereket oldjunk. - kontrázott Alveris.

- Semmi esélyünk egy ilyen dög ellen. - erősítette meg Illisze.

Bütyök a fejét rázta, majd így szólt:

- Bármi is folyik ott a köd mélyén, meg kell tudnunk mi az. Ha egy ilyen rettenetnek köze van hozzá, Raia templomának tudnia kell róla! Én utánamegyek.

- Én pedig veled tartok. Ha harcra kerül a sor, nem leszel egyedül.-  mondta Sungg higgadtan.

- Ti nem vagytok normálisak! - fakadt ki Alveris. - Örüljünk, hogy nem vett észre bennünket. Tűnjünk el. Semmi kedvem megöletni magamat egy Thargodannal.

- Menjetek, ha akartok. Vagy várjatok itt, ha úgy tetszik. De egy ilyen rejtélyt nem hagyhatok kivizsgálatlanul. Az inkvizíció nem venné jó néven.

Ezzel Bütyök megindult a Thargodan nyomába, háta mögött Sunggal.

A többiek értetlenül, kétségbeesett pillantásokkal néztek utánuk.

Pár percnyi járásra tőlük Ylgoroth, a thargodan lord megállt. Fegyverét készenlétben tartotta, minden érzékszervével a környéket fürkészte. Innen érkezett a hívás. Tisztán látta az öt kalandozót, miután átlépett a térkapun, de nem is foglalkozott velük. Egyikük aurája sem volt elég erős, hogy akár csak egy pillanatra is kezükbe foghassák a Szólítás Tekercsét, és túl is éljék. Nem őket kereste. Valaki hívta a Thargodanok legerősebbjeinek egyikét egy ősi varázslattal. Valaki, aki elég nagy hatalommal bír, hogy ne roppanjon bele az elméje a Tekercs használatába. Ylgoroth sosem ijedt meg a kihívásoktól, most is bízott benne, hogy miután megöli az esztelen varázstudót, aki idecsalta, fenségeset lakmározhat a testéből és a varázserejéből is. Hosszú percekig várakozott, amikor megérezte, hogy valaki közeledik. Két halandó, a háta mögött. Óvatosak, nem mernek közelebb jönni. Kémkednek. Nem pazarolta rájuk tovább a figyelmét, de megjegyezte, hol próbálnak elrejtőzni. Ha végzett a dolgával, talán kicsit eljátszadozhat majd velük. Egy Lordnak is kijár a mulatság, ha ritkán is. Halványan elvigyorodott, pengeéles agyarai kivillantak állati ábrázatából.

Majd amilyen gyorsan jött, úgy el is illant a vigyor. Újabb aurát érzett meg. Egy hatalmas és veszélyes alak auráját. Lassan, határozottan közeledett. Kisvártatva már szabad szemmel is láthatóvá vált. Magas termetű, izmos testű harcos érkezett, ezüstfényű vértben, mágiát sugárzó hatalmas kardját a hátára szíjazva hordozta. Arca vénséges vén volt, ősz szakálla a ködtől csatakosan lógott vértjére. Világtalan szemei ellenére céltudatosan és kimérten közeledett a Thargodan felé. Arcán a félelemnek nyoma sem volt, baljában halványan fénylő papirusztekercset fogott.

- Hát eljöttél, Ylgoroth. Helyes. Nem számítottam másra egy ilyen harcostól. - szólalt meg a vak férfi. Hangja tiszta volt és magabiztos.

- Miféle őrület vezette hozzám az utadat, te világtalan pondró? - bődült el Ylgoroth.

Az öreg elmosolyodott.

- Az a fajta, amely világokat és fajokat menthet meg a pusztulástól, thargodan! Akár még a te tisztátalan népedet is!

A lord meglendítette Árnypallosát, és egy tiszta vágással akart revansot venni a megvető szavakért. A sötét mágia által éltetett fegyver süvítve szelte át a levegőt, majd egy hüvelyknyire a harcostól megállt a levegőben. A thargodan egy szemvillanásnyi időre engedélyezte magának a meglepettséget, majd visszahúzta fegyverét.

- Szóval képes voltál végigcitálni a hívás igéjét, öreg? Megleptél, nem néztem volna ki belőled ekkora erőt. Így nem árthatok neked, amíg el nem mondod, mit akarsz. Hát ki vele. Javaslom, hosszan beszélj, mert az utolsó szavaid lesznek ezek. Azonnal elpusztítalak, amint a tekercs hatalma kimerül!

- Nem fogsz. Urgol sem tette. Nem először beszélek a fajtáddal, thargodan!

Ylgoroth arcán rángás futott végig. Ezt a nevet évszázadok óta nem hallotta. Ki lehet ez a féreg, aki csak így, félvállról beszél a valaha élt legerősebb Thargodan vezérről, mintha szolgája lett volna?

- Mondd hát, ki vagy és mit akarsz, vak ember!

- Ismersz engem. Valaha ismertél, igaz, akkor még egy másik testet használtam. Teouchán vagyok, a máguskirály. Azért hívtalak ide, hogy ismét paktumot ajánljak neked és a fajtádnak, Ylgoroth. Mindkettőnk boldogulására.

A thargodan széles pofája ismét vigyorra húzódott. Már értette, kivel áll szemben. Arra is volt ötlete, hogy mire készül a régmúlt mágusa.

- Hallottam, hogy az Ónixpiramis lakója visszatért a dimenziók közötti börtönből... Mondd hát, bukott mágus, ismét thargodan sereget akarsz szembeállítani egy isteni hatalmú lénnyel? Ennyire bolondnak nézed a fajtámat?

- Nem. Azt akarom, hogy a harcosaid támadják meg az Ónixpiramist egy adott időpontban. Akkor, amikor Zarknod nem léphet közbe. Ennyit akarok. Zarknod Piramisát. Képesek vagytok egy ilyen haditettre?

- Talán. De mi értelme az egésznek, ha Zarknod pillanatok alatt eltörli a támadókat, amikor visszatér az otthonába?

- Ezt nyugodtan rám bízhatod. Nem fog visszatérni. Ha sikerrel jártok, akkor soha többé.

- És mi lenne ezért a fizetség?

- Ghalla. És minden lakója. Számtalan test és lélek, amin lakomázhattok. Elég csábító?

A thargodan elgondolkodott. Hatalmas kockázat, hatalmas ár. Talán a többi lord is így látja majd.

- Mi a biztosíték rá, hogy betartod az egyezséget, mágus?

- Az Igaz Név Szava - felelt Teouchán. - A leghatalmasabb megkötő ige, amit mágiahasználó valaha készített. Ezzel kötjük meg a paktumot, amennyiben te és a tieid elfogadjátok a feltételeket.

A lord most még inkább vigyorszerű kifejezést villantott a vénember felé.

- Legyen hát, bukott király. Elviszem a szavad a Sötét Földre. Ha a testvéreim hajlanak a megállapodásra, tudni fogsz róla. De ez nem jelenti azt, hogy egyszer még nem fogom kitépni a szíved, amiért ilyen alantas módon mertél idecitálni.

Most Teouchán is mosolygott.

- Mindent a maga idejében, thargodan. Menj most, elbocsátalak!

Szavára apró villámok kezdtek pattogni a levegőben ismét. A kapu, melyen át a lord Ghallára lépett, újra ott ásított a ködös mezőn. Ylgoroth átlépett, hátra sem nézve. A kapu szertefoszlott. Teouchán még mindig mosolyogva hátat fordított, majd elindult vissza, ahonnan érkezett.

Jópár méterre az alacsony fűben gubbasztó két alak tanácstalanul nézett egymásra. Szinte egy szót sem értettek abból, amit hallottak, de Zarknod legendás neve és a világ pusztulásának lehetősége épp elég volt, hogy végtelenül kellemetlen érzés költözzön a gyomrukba. Ha valaki eléggé botor, hogy megtámadja az egyik leghatalmasabb élőlény otthonát, az nem kis fontosságú információ. Bütyök, az Inkvizíció ügynöke fejben már Raia főszentélyében járt, ahol majd jelentést tesz elöljáróinak a szerzett információkról. Sungg azon gondolkodott, miféle féreg lehetett az, aki az egész világot képes lenne feláldozni egy ostromért cserébe? Mit remélhet belőle? Ennek a lénynek, legyen bárki is, pusztulnia kell! Jól megjegyezte magának a látottakat. Halkan feltápászkodtak, miután a tárgyaló felek eltűntek, és megindultak a többiek felé. Két lépés után halk pukkanás hallatszott a hátuk mögül. Sungg volt a gyorsabb, megpördült, szikla keménységű öklével már le is csapott a semmiből materializálódó alakra. Azonban ökle hatalmasat csattant egy ezüst mellvérten. Bütyök elcsusszanva társa mellett szikrázó rövidkardjával próbálta megsebezni a semmiből jött támadót. A penge sisteregve vásott el az alak páncélján, csak szikrák pattogtak, ahogy a két varázstárgy összetalálkozott. Az alak megszólalt:

- Sajnálom, hogy hallottátok ezt az egészet. Néhány gondtalan hetetek még lehetett volna hátra.

Karja meglendült, roppant pallosa egy mozdulatával derékban kettészelve a kobuderát. Sungg hang nélkül halt meg, szemében csalódottság csillant, mielőtt elszállt belőle az élet.

Bütyök két csapás elől is elgurult, majd Raia szimbólumát rántotta elő ruhája alól és varázsigét citált. Izzó fénycsapás sújtott le az égből a támadóra. A fehér fény, melynek minden létező gonoszt hamuvá kellett volna omlasztania, körbeölelte az ezüstvértes harcost, majd elenyészett. Bütyök tátott szájjal pislogott. Teouchán az árnymanó szemébe nézett és szabadon engedte mentális erejét. Az inkvizítor próbálta visszaverni a tudatcsápokat, melyek éhes polipokként csaptak le elméjére, de pillanatok alatt felismerte, hogy veszített. Egy utolsó, elkeseredett mentális rohammal még nekirontott ellenfele elméjének. Képek villantak, régről, jelenről, arcokról és tervekről. Egy pillanat alatt mindent megértett. Aztán az erősebb tudat kivetette magából, a polipcsápok pedig teljes mentális valóját bekebelezték. Az árnymanó megmerevedett, szeme kifordult, orrán és fülén vékony vércsík kezdett szivárogni. Összerogyott.

Az ősz szakállú óriás enyhén megcsóválta a fejét, majd hátat fordított a legyőzötteknek.

- Sajnálom. - mondta, mintegy magában beszélve. - Lehet, hogy ti jártatok jobban, kalandozók...

Azzal beleolvadt a hajnali ködbe.

Alveris messziről látta az Izzó fénycsapást. Egy pillanatig gondolkodott, majd a többiekre pillantott. Illisze és Trogg szótlanul bólintottak. Nem fogják magukra hagyni a barátaikat semmilyen harcban. Rohanva indultak meg a fény felé. Így is percekig tartott, mire a ritkuló ködben megtalálták Sunggot és Bütyököt. Illisze felmérte az elé táruló látványt. A kobudera menthetetlen, ezzel tisztában volt. A földön fekvő árnymanóhoz hajolt. Annak szeme a semmibe révedt, vért könnyezett.

- Mentális párbajt vesztett - konstatálta a varázsló. - Lehet, hogy örökre elveszett a tudata.

Kezét az árnymanó fejére tette és a Mentális Regeneráció igéit mormolva nagyon reménykedett, hogy meg tudja menteni harcostársa ép eszét.

Ezalatt Alveris felmérte a harcteret. Látta nem messze a kapu által felperzselt növényzetet, a thargodan mély lábnyomait, és barátai teste mellett egy másik lábnyomot, ami csak onnan elfelé vezetett. Két mély vágást a földön, két elhibázott támadás nyomait is felfedezte. Tehát a támadó pallost használt. És mentális erőt. Valamint valószínűleg más mágiát is, különben idefelé is vezetnének a nyomai, nem csak el. Keze ökölbe szorult, alig bírta türtőztetni magát. Legszívesebben Sungg képébe üvöltötte volna, hogy "én megmondtam, hogy ne gyertek ide, bolondok". Egy apró könnycsepp bukkant elő szeme sarkában. Sajnálta harcostársa elvesztését. A többiek is érzelmeikkel küzdöttek. Trogg nem értette, mi az a sós kis patak, ami a szeméből fakad és bőrvértjére csöpög, miközben Sungg maradványait bámulta. Illisze keze még mindig Bütyök homlokán hevert, teljes varázserejét gyógyító varázslatába sűrítette. Ebben a pillanatban az árnymanó, mint a villám, felült Illisze karjaiból és felüvöltött.

- Vlagyimir! Állítsátok meg Vlagyimirt! - aztán visszazuhant és nem mozdult többé.

A nap lassan előkúszott a keleti horizont mögül, halvány fénnyel borítva be a három tanácstalan kalandozót.

Létrehozás: 2015. február 20. 10:29:27

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:22

Nyomtatási forma