Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
ÁSZF
Adatvédelmi tájékoztató
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Az istenek csarnoka július 20.
Hatalom Kártyái - Élőholt invázió június 22.
A pillanat képe
Valere kürtje
Küldd el képeslapként!
Hosszú évszázadokon át meséltek az utazó mutatványosok Valere elveszett kürtjéről, a legendás Kürtről, ami egy napon életre kelti majd a Korok hőseit.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - Kártyaalbum lap (10 darab)
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Az istenek csarnoka
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Látomások
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Ünnepek

A lista folytatása...
Könyv adás - vétel (614)
Kaland-Játék-Kockázat (149)
Böszörményi Gyula: A bolhedor lovagjai (19)
Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (40)
Brian McAllister: Két világ közt (47)
Magyar fantasy könyvkiadás (35)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Raymond E. Feist & Joel Rosenberg: Gyilkosság LaMutban (részlet)

Sötét, viharos éjszaka volt.

Amit Durine nem is bánt.

Nem mintha Killian istennő, az időjárás úrnője, megkérdezte volna a véleményét. Ahogy a többi isten sem, sőt, ami azt illeti, még a halandók közül sem sokan.

A húsz év alatt, amit felesküdött katonaként és zsoldosként végigharcolt - no meg a múlt ködébe vesző korábbi esztendőkben, amikor még nem vett kardot és íjat a kezébe -, kevés olyan felelős pozícióban levő ember akadt, aki kikérte volna Durine véleményét, mielőtt meghozta a döntését. Ám Durine ezt sem bánta. A katonalétben az a legjobb, hogy az ember azokra az apró, ámde fontos döntésekre koncentrálhat, hogy például hová illessze a kardja hegyét, a komoly, nehéz döntéseket pedig mások hozzák meg helyette.

Akárhogy is, tiltakozni nem lett volna semmi értelme; a siránkozástól nem fog melegebben fújni a szél, a zúgolódás nem állítja meg a zuhogó havasesőt, az átkozódás pedig nem segít leolvasztani az egyre nehezebb vitorlavászon köpönyegére tapadó havat, miközben félig megvakulva tör előre a sáros úton.

Sár.

Úgy tűnt, a sár ugyanúgy hozzátartozik LaMuthoz, mint a só a halhoz.

Durine azonban ezt sem bánta. Az, hogy ebben a félig megfagyott latyakban botladozik előre, része volt az üzletnek. És legalább most csak ez az ócska latyak csúszkált a talpa alatt, nem pedig az a borzalmas sár, amivé a haldoklók vére és ürüléke hígítja a csatatér talaját. Annak a sárnak a látványától, és főleg a szagától még Durine gyomra is felfordult, és a maga idejében sajnos jóval többet látott belőle a kelleténél.

Amit Durine bánt, az a hideg volt. Ez az átkozott, enyhülni nem akaró hideg. A lábujjai már nem érezték a fájdalmat, ami nem jó jel.

A helybéliek már az "olvadásról" beszéltek, ami szerintük most, a téli napforduló után már bármelyik nap megkezdődhet. Durine hunyorogva nézte az arcába csapódó ónos esőt, és némán megállapította, hogy különös egy olvadás az ilyen. Számára ez a szó egész mást jelent. Itt túl sok ilyen félig fagyott ocsmány csapadék hull az égből ahhoz, hogy normális vagy akár abnormális olvadásnak lehessen nevezni. Igaz, a mostani vihar előtt három teljes napig kristálytiszta volt az ég, a levegő azonban nem változott: még mindig átkozottul nedves, és átkozottul hideg volt.

Talán a harchoz is túl hideg?

Hát igen, a bogarak és a tsuranik számára talán igen. És ez jó dolog. Durine és társai tsuranik, manók és bogarak ellen harcoltak itt fenn északon, ám most úgy tűnik, elfogytak a megölésre váró tsuranik, manók és bogarak - legalábbis itt a környéken. Legfőbb ideje, hogy megkapják a fizetségüket, és amint komolyan megindul az olvadás, szedjék a sátorfájukat.

Ez a néhány hónapnyi kaszárnyaszolgálat tulajdonképp egész jó volt. Durine úgy vélte, most, hogy a városba zárta őket a hó, jobban járnak a kaszárnyaszolgálattal, mintha hetente egyszer megkapnák a zsoldjukat, aztán saját zsebből kellene fizetniük a szállásért és az ellátásért. Természetesen a tökéletes megoldás az lett volna, ha a gróf állja minden költségüket, persze a sört és a nőket kivéve - ezt is csak azért tette hozzá, mert úgy vélte, még a csavaros eszű Pirojil is képtelen lenne rávenni a számvivőtisztet, hogy fizesse ki helyettük az italt és a szajhákat -, aztán amikor megkezdődik az olvadás, egészben kifizeti a járandóságukat. Durine és két társa azon nyomban nyeregbe pattanna, és elindulna délnek, Ylith felé, hogy ott hajóra szálljanak, és elvitorlázzanak valami melegebb éghajlatra.

A gondolattól a latyak és a hideg ellenére is szinte teljesen felvidult.

A hírek szerint mostanság a leghevesebb csatákat Crydee környékén vívják, ami azt jelenti, hogy az egyetlen hely, ahová ők hárman biztosan nem mennek, az Crydee. Ha minden igaz, a Melanie kalózhajó tavasszal fut be Ylithbe. Tövis kapitányra lehet számítani, ha az embernek sietős az útja, és elég tisztességes ahhoz, hogy ne próbáljon álmukban végezni velük. Az káros az ember egészségére, ahogy azt Tövis elődje is tapasztalhatta, amikor Pirojil a jobb veséjébe vágta a tőrét, miközben az egykori kapitány karddal a kezében a sötét alak fölé hajolt, akit az alvó Durine-nak vélt. Mivel Tövis Durine és két társa gyanakvó természetének köszönhette a kapitányságát, Durine úgy gondolta, térítésmentesen is hajlandó lesz őket elszállítani.

Igen ám, de hová?

Durine-nak azonban emiatt sem fájt a feje. Hadd rágódjon ezen Kethol és Pirojil. Kethol minden bizonnyal ismét fog találni valakit, akinek szüksége van három erős férfira, méghozzá olyanokra, akik tudják, hogy a kardjuk melyik felével vágjanak, és melyikkel vajazzák a kenyerüket, Pirojil pedig ismét elintézi majd, hogy a fizetség másfélszer több legyen, mint amit az illető eredetileg kiadni szándékozott. Durine-nak nincs más dolga, csak megölni, akit kell.

És neki tökéletesen megfelelt így.

Ám amíg meg nem törik a jég, egyetlen úton hagyhatják csak el Yabont: gyalogolnak, lovagolnak vagy szekéren zötykölődnek a szárazföldön Krondorba. Csupán egyetlen más lehetőség volt: északnak indulni, ahol újabb harcok várnak rájuk. Az utóbbi időben azonban elég sokat kerestek, és ha végre kézhez is kapják a járandóságukat, akkor a köpenyük úgy ki lesz bélelve arannyal, az erszényük pedig ezüsttel, hogy harchoz egy darabig egyiküknek sem fog fűlni a foga.

Elég volt.

Ezen az állomáshelyen újabb hegekkel gazdagította amúgy is tekintélyes sebhelygyűjteményét. Bal kezén egy hiányzó ujjperc emlékeztette rá, hogy egy alkalommal, amikor épp egy bogarat küldött a másvilágra a lándzsájával, nem húzta vissza elég gyorsan a kezét. Kissé elszomorította a gondolat, hogy már soha nem fog lanton játszani. Nem mintha valaha is megpróbálta volna, ám mindig dédelgette a gondolatot, hogy egy nap majd nekiáll, és megtanul muzsikálni. Csonka ujja, és a combja belső oldalán virító hosszú, vörös seb minden lépésnél eszébe juttatták, hogy már nem olyan fiatal és fürge, mint régen.

Az is igaz ugyan, hogy Durine sohasem volt igazán fiatal. De legalább erős volt. Türelmesen várni fog. Hadd teljenek a napok, miközben ő jelentéktelen feladatokkal üti el az időt. Hamarosan megkezdődik az olvadás, a hajó befut a kikötőbe, és ő a többiekkel együtt itt hagyja ezt a latyakos porfészket. Valami meleg helyre mennek - talán Saladorba, ahol a nők és a fuvallatok forrók és lágyak, a hideg sör príma és olcsó, és olyan szabadon folyik, mint a genny egy felfakadó fekélyből. Ha az utolsó aranyukat is elverték, elvitorláznak majd valamelyik Keleti Királyságba. Ott kellemes, barátságos kis háborúkat vívnak. Arrafelé a helybéliek mindig is megbecsülték a jó mesterembereket, akik tudják, hogyan kell gyorsan és hatékonyan elintézni egy szomszédot. Ráadásul jól fizetnek, noha nem olyan jól, mint LaMut grófja. Ám Durine a Keleti Királyságokban való zsoldoslét legkellemesebb vonásának azt tartotta, hogy ott nincsenek bogarak. Ez talán még annál is nagyobb előny, mint az, hogy ott soha nincs ilyen dermesztő hideg.

Vagy ha igazán melegre vágynak, visszamehetnek az Álmok Völgyébe, és jó pénzt kereshetnek azzal, hogy Sutherland nagyúr zászlaja alatt kesh kutyaharcosokat és renegátokat kaszabolnak.

Nem, döntött Durine egy pillanattal később, az Álmok Völgye semmivel sem jobb a fagyos, mégis latyakos LaMutnál, bármennyire is úgy tűnik most ezen a dermesztően hideg és nyomorúságos éjszakán. Amikor legutóbb arra jártak, a melegtől majdnem ugyanolyan nyomorultul érezte magát, mint most a hidegtől.

Miért nem akad senki, aki egy szép, balzsamos levegőjű tengerparton kezdene háborúskodni?

Valamivel arrébb fénypászmák szűrődtek ki a Törött Fog fogadó ajtajának résein. Durine számára ez a halvány ragyogás volt az útjelző és a vezető, ami némi melegséget ígért, és valamit, ami legalább emlékeztetett meleg ételre, valamint embereket, akik közel állnak hozzá; annyira közel, amennyire egy zsoldos közel engedhet magához valakit.

Ez elég is volt Durine-nak.

Egyelőre.

Felbotladozott a latyakos utcáról a fatornácra, ahonnan a fogadó bejárata nyílt.

Odafent egy apró előtető alatt szorosan a köpenyébe burkolózva két férfi állt.

- A fegyvermester látni akar.

Egyikőjük hátravetette a köpenyét, mintha így Durine a sötétség ellenére is láthatná a tabardjára hímzett farkasfejet, amelyről tudta, hogy ott kell lennie.

Lebuktak.

A halottak kifosztásáért a legtöbb bűntetthez hasonlóan halálbüntetés járt (ami ha a gróf aznap bal lábbal kelt fel, azonnali akasztást jelentett, ha nem, végkimerülést vagy lassú éhhalált, hisz a hegyi kőfejtőkben letöltendő húsz év kényszermunkát nagyon kevesen élték túl), bár Durine személy szerint soha semmi kivetnivalót nem talált a dologban, hisz egy halott katonának már semmi szüksége nincs az erszényében lapuló néhány szánalmas érmére, vagy a köpenyére. Durine és két barátja azonban nem csak néhány érmét hordott magával: egy kisebb vagyon volt elrejtve a ruházatukban - titkos zsebekbe varrva a zubbonyuk bélésében, köpenyük szegélyében, valamint a fehérneműjük alatt lapuló erszényben. Minden egyes érmét kiszárított marhabőrbe csomagoltak, hogy ne csilingeljen. Egy nemesembernek könnyű dolga volt, berakhatta a vagyonát egy kincsesládába vagy egy vastag falakkal védett földalatti kincstárba, és felbérelhetett bármennyi fegyverest, hogy őrizzék. Egy kereskedő megtehette, hogy olyan portékába fekteti a pénzét, amit nem könnyű elemelni. Egy varázsló nyugodtan szem előtt hagyhatta mindenét, hisz szinte biztosra vehette, hogy azt a tolvajt, akit a józan esze és saját érdeke nem tart vissza a próbálkozástól, a varázslatai el tudják és el is fogják űzni - Durine nemrég látott egy embert, aki egyszer megpróbálta kifosztani egy alvó mágus tanyáját.

Pontosabban valakit, aki egykor ember volt...

Egy zsoldos azonban vagy magával cipelte a teljes vagyonát, vagy nyomban elköltötte, és Durine nem tudott volna kielégítő magyarázatot adni arra, hogy honnan van az a rengeteg pénz, ami egy alapos motozás során biztosan előkerülne a ruházatából.

Egy nemesember egyszerűen elsétált volna a két férfi mellett, akik nem mertek volna az útjába állni, Durine azonban nem volt nemes. Ráadásul igen kevés olyan ember akadt, akit ilyen veszélyes közelségben készséggel széles háta mögé engedett volna, és ez a sötétben álldogáló két szürke alak valószínűleg nem tartozott közéjük.

Egy vagy kettő? Nem pont így akart meghalni, de ha kell, hát legyen. Bár korábban is sokszor előfordult, hogy két emberrel kellett egyidőben megküzdenie, és mindig túlélte.

Eddig.

Egyébként is túl hideg, nedves és nyomorult ez a mai nap ahhoz, hogy kedve legyen élni.

Úgy tett, mintha megbotlott volna a durván legyalult deszkákon, és közben jobb kezével benyúlt a köpenye alá, hogy megmarkolja a legközelebbi kését. Végül is arra, hogy a kardját előhúzza, biztosan nem fognak neki időt hagyni.

A mozdulatra mindkét férfi hátrébb lépett.

- Várj... - szólalt meg az egyik.

- Nyugi, cimbora! - mondta a másik, és kezét tenyérrel előre, a béke félre nem érthető jelével kinyújtotta. - A fegyvermester azt mondta, hogy csak beszélni akar veled - folytatta. - Túl hideg és komor éjszaka ez a halálra, és ez rám ugyanúgy vonatkozik, mint rád.

- És amilyen nagydarab, valószínűleg mindkettőnkre szükség lenne, hogy legyűrjük, ha magától nem jönne velünk - dörmögte az első.

Durine felhorkant, ám a véleményét szokás szerint megtartotta magának. Valószínűleg többre lenne szükség, mint ez a két fickó. Az a másik kettő is kellene, akik épp most léptek ki a sötétből Durine háta mögött, és akiket neki nem lett volna szabad észrevennie.

Ám a hencegés ismét olyasmi, amit inkább másokra hagy.

- Menjünk! - mondta. - Idekint nagyon hideg van.

Kiegyenesedett. A kezét azonban továbbra is a tőr közelében tartotta. Szükség esetére.

Sötét, viharos éjszaka volt, ám a vihar szerencsére odakint tombolt.

Idebent a mennyezetről lógó lámpások alatt forró és füstös volt a levegő, így egyszerre volt túl meleg és túl hideg.

Egy zsoldoskatona élete, ahogy Kethol gyakran elmerengett rajta, vagy túl mozgalmas volt, vagy rémesen unalmas. Egyszer halálra unta magát, és küzdenie kellett, hogy ébren maradjon, miközben várta, hogy végre történjen valami, máskor meg tsurani katonák végtelen sorain vágta át magát, és közben abban reménykedett, hogy elég gyorsan gyilkolja őket, és egyetlen átkozott fattyúnak sem sikerül elsurranni mellette, és Pirojil vagy Durine oldalába kerülnie. Egyszer kicserepesedtek az ajkai a szomjúságtól, máskor meg zuhogó esőben fulladozott. Egyszer nyüzsögtek körülötte a mosdatlan emberek, hogy levegőt is alig kapott a bűztől, máskor meg egy szál magában álldogált valami őrposzton a koromsötét éjszakában, és miközben abban reménykedett, hogy a nesz, amit az erdőből hallott, csak egy újabb szarvas, nem pedig egy tsurani, aki megpróbál a háta mögé osonni, arra vágyott, bárcsak egy tucatnyi baráti kard lenne a közelében.

Még itt, a Törött Fog fogadó viszonylagos kényelmében is a mindent vagy semmit érzés kerítette hatalmába.

Nem volt olyan kocsma, és nem volt olyan hideg éjszaka, hogy valami pont jó legyen - vagy túl közel ült a tűzhöz, vagy túl messze tőle. Ha választhatott, ő inkább a túl közelt részesítette előnyben, méghozzá háttal a tűzhelynek. Így, tél közepén nem igazán tudta elképzelni, hogy túl meleg lehetne, bár tudta, hogy később, amikor kimegy a dermesztő éjszakába, és a szél késként hasít keresztül átnedvesedett ruháin, miközben a város déli végében álló kaszárnya felé ballag, meg fogja bánni, hogy a túl közelt választotta.

Ráadásul megizzadni ennél sokkal kellemesebb módon is lehet.

Néhány másik zsoldos épp ezzel volt elfoglalva - a fenti hálószobákban verték el nehezen megszerzett pénzüket, és arról, hogy ezt hogyan tették, a padlódeszkák szűnni nem akaró nyikorgása híven mesélt. Kethol maga is szívesen rászánt egy-két rézgarast egy gyors menetre valamelyik helyi ringyóval, ám ettől a rémes hidegtől a kedve éppúgy összezsugorodott, mint a teste ehhez szükséges része. Annak meg semmi értelmét nem látta, hogy nehezen megszerzett pénzét egy puha, rühes ágyra költse, amikor a kaszárnyában egy ugyanolyan rühes matrac várja, méghozzá ingyen.

Kethol figyelmesen nézte, ahogy kiosztották az ábrákkal díszített papírlapokat. A pakírt, vagy hogy is hívják ezt a játékot, nem ismerte ugyan, ám a játék az játék, a rizikó az rizikó, így csak annyit kell ellesnie belőle, hogy képes legyen elkerülni a csapdákat, amelyekbe néhány korsó sör után a legtöbben beleesnek. Azután ő is beszállhat.

Az emberek szinte bármilyen ostoba indokkal képesek kardot ragadni, lehet az becsület, család, haza vagy otthon. Kethol a pénzért tette, ám ahhoz nem ragaszkodott, hogy az összes pénzét a fegyvere élével vagy a hegyével szerezze.

Közben a kifejezetten gyönge és keserű lamuti sört kortyolgatta. Azért a néhány garasért, amit erre költött, nem volt kár. Mivel a várost a törpök is ellátták jó minőségű főzetükkel - Kethol nem tudta biztosan, ám gyanította, hogy mágiát is használnak a készítés során, mivel az ő sörük mindig sokkal jobb volt az emberi főzeteknél -, a helyi sörfőzdéknek egyetlen lehetőségük maradt csupán: olyan olcsón előállítani a sört, ahogy csak lehet. Ezért az olyasmiket, mint a jó árpa, a friss komló, szükségtelen cifraságnak tekintették, és azzal sem fárasztották magukat, hogy két főzet között kimossák az erjesztőkádakat. Tehát amikor más állta a számlát, Kethol törp sört rendelt, amikor maga fizetett, az olcsó emberi löttyöt kérte. Nem mintha sokat akart volna inni. Csak azt akarta, hogy úgy nézzen ki, mint aki sokat ivott.

Ahogy Pirojil mondaná: ez befektetés volt. Egy aprócska kis befektetés, hogy az ellenfele azt higgye, mélyen a pohár fenekére nézett, és már nem tud úgy figyelni a játékra, mint egyébként. Időnként kortyolt egyet, ám a hitvány főzet nagyját a padlóra borította, hogy amikor leül játszani, számos üres korsó tanúskodjon arról, hogy már érdemes őt bevenni a játékba. Akkor aztán tényleg megkísértheti a szerencséjét. Igen, ez valóban befektetés volt.

Ugyanolyan befektetés, mint a három kard. A pengék, amelyek áthatolnak a páncélon és a húson egészen a csontig, és nem csorbulnak ki vagy hajlanak meg; a pengék, amelyek már nem egyszer bebizonyították, hogy megérték az árukat. A takarékoskodás jó dolog, Kethol azonban úgy vélte, az embernek a munkaeszközein ostobaság spórolnia.

Lelki szemeivel még mindig látta a tsurani döbbent tekintetét, akinek a kardja szilánkokra tört a pajzsán. Ám a nyomorult nem sokáig csodálkozhatott: Kethol előretolta saját pengéjét, amelynek éles hegye a tsurani hónalja alatti puha hajlatba szaladt. Neki személy szerint semmi baja nem volt a tsuranikkal, bár az is igaz, hogy azok között, akiket eddig megölt, igen kevés olyan akadt, aki iránt személyes haragot érzett. Ráadásul igen sok közös vonásuk volt: a tsuranikat a fém iránti éhség vezette, amikor lerohanták Midkemiát - legalábbis így szólt a fáma -, és ezt Kethol, aki azzal kereste a kenyerét, hogy aranyért és ezüstért embereket gyilkolt, tökéletesen megértette. Ha választania kellett volna a fémek közül, tíz esetből tízszer az acélt választotta volna - eddigi tapasztalatai alapján acéllal sokkal megbízhatóbban lehet aranyat szerezni, mint arannyal acélt.

Egyébként itt is hasznát vehette a képességeinek.

Kethol erdőkerülő apja mellett töltötte a gyermekkorát, és az erdőben töltött évek alatt olyan tökéletesen megtanulta, hogyan olvadhat bele a környezetébe, hogy ezt a képességét szinte bármilyen terepen használni tudta.

Az a trükk a dologban, hogy az embernek nem szabad túljátszania a szerepét: nem szabad túl helyinek tűnnie, hisz azt egyből kiszúrják, hogy hamis, és rögtön gyanakodni kezdenek. Épp csak egy kicsit kell változtatni a kiejtésen, időnként alkalmazni kell valami helyi mozdulatot, például azt a kis fricskát, ami azt jelenti, hogy "mindegy, nem fontos", és ügyelni kell, hogy az ember barátságos legyen és mosolygós, mégsem túl haverkodó. Ha valaki mindezt jól csinálja, a helybéliek még azt sem veszik észre, hogy kis híján észre sem vették.

Ez a módszer akkor is bevált, amikor abban a Rodez melletti kis faluban bunyózott - nem sokkal azelőtt, hogy Pirojil elintézte azt a bosszantó kis őrmestert, és ismét forró lett a talaj a lábuk alatt -, és bejött akkor is, amikor Északőrében kockázni tanult.

Ha az ember megtanulja a játékot, megtanul beolvadni, és józan marad, miközben mindennek látszik, csak józannak nem, akkor a helyiek csak akkor jönnek rá, hogy átverte őket, amikor már mindent bezsebelt, és rég messze jár.

De hát végül is valakinek nyernie kell.

Miért ne ő legyen az?

Három tagbaszakadt muti legény könyökölt a durván legyalult asztalra - egyikőjük kabátujján frissen rátűzött káplári csík ékeskedett -, és mindhárman az előttük heverő kártyalapokat figyelték. Négy társuk állva nézte a játékot. Mindannyian a lamuti regulárisok szürke egyenruháját viselték, és azzal a kemény lamuti akcentussal beszélgettek egymás között, amit Kethol gondolkodás nélkül tudott utánozni.

- Szép játszma, Osic - jegyezte meg az egyikük, miközben egy másik egy nagy halom rézpénzt söpört maga elé. - Már szinte biztos voltam benne, hogy nyerek.

- Megesik az ilyen - felelte Osic. Ketholhoz fordult: - Kehol - szólította meg, ám a nevet olyan rosszul ejtette, hogy azt egy büszkébb ember sértésnek tekintette volna -, beszállsz a következő körre? Az első pár kártyát már néhány vacak rézpénzért megnézheted, ám az igazat megvallva a folytatás nem biztos, hogy ugyanolyan olcsó lesz.

Kethol elég régóta figyelte a játékot, így némi fogalma már volt az egyes kombinációk értékéről. Ám ennél sokkal fontosabb volt az, hogy a mutiak is elég régóta iszogattak, így egy józan embernek gyerekjáték volt kitalálni, hogy részeg bódulatának köszönhetően melyikük hiszi azt, hogy jó leosztása van. És Ketholnak ennél több nem is kellett.

A részegek országában egy józan ember legalábbis báró, jobb napokon azonban akár gróf is lehet.

- Tulajdonképpen miért ne? - felelte, és erszényét kiürítve egy megfontoltan kis halom patinás rézérmét szórt az asztalra. Persze ennél sokkal több pénz volt nála, ám úgy vélte, jobb, ha nem tűnik túl gazdagnak.

- Hát, a pénzed ugyanolyan zöld, mint azé a másik fickóé - jegyezte meg az egyik katona, a társai pedig együtt nevettek vele a viccen, aminek már akkor is szakálla volt, amikor a Királyság létrejött.

Valószínűleg kockázatos dolog volt pont sorkatonákkal leülni játszani, ám van, hogy érdemes kockáztatni.

Az ivó távolabbi sarkában, a konyhaajtó közelében, ahol a roston sülő ürühús illata szinte ízletessé tette a levegőt, két kesh zsoldos kockázott. Egyikük Mackin volt, a bolond törp, a másikuk Milo, egy csontos, kopaszodó, puffadt arcú fickó, aki most ugyan Milónak hívta magát, ám Kethol mérget vett volna rá, hogy valami más néven vérdíjat tűztek ki a fejére, méghozzá itt, LaMutban. Máskülönben miért szívódott volna mindig fel, valahányszor egy csendőr felbukkant a közelben?

Ketholnak inkább az ő játszmájukba kellett volna beszállnia.

Még ha kettejük közül valamelyik meg is orrolna Ketholra, amiért meglepően sokat nyer, igen valószínűtlen, hogy a másik beleszól a vitájukba. Egy hosszú éjszakán, amikor az ember látszólag nagyokat húz a korsójából, noha valójában épp csak kortyolgat, igen sok pénzt lehet besöpörni.

Itt, a regulárisok közt nagyobb volt ugyan a kockázat, ám nagyobb volt a várható nyeremény is. Kethol számára a játék sem volt más, csak egy újabb hadszíntér. Ugyanazokat a szabályokat kell betartani, mint egy csatában: védd magadat és a barátaidat; ügyelj arra, hogy ne hívd fel magadra az ellenfél figyelmét; és gondoskodj róla, hogy amikor minden véget ér, azok között légy, akiknek sikerült talpon maradniuk. És ahogy támadást közvetlen pirkadat előtt érdemes indítani, amikor az ellenség a legmélyebben alszik, szerencsejátékot késő éjszaka a legjobb játszani, amikor az ellenfél elméjét már eltompította a túl sok ital és a túl kevés alvás.

És ha ez kegyetlennek és sportszerűtlennek tűnik, hát Ketholt az sem zavarta. Végül is ő csak egy közönséges zsoldos, aki néhány nyomorult érméért szolgálja a feljebbvalóit, és ahogy a fent dolgozó cafkák, ő is igyekszik a lehető legkevesebb munkával a lehető legtöbb pénzhez jutni.

Így tehát bólintott, leült, egy pár rezet dobott az asztal közepére, mire az osztó a kezébe nyomott néhány kártyalapot.

Éppen belekezdett volna a játékba, amikor a mögöttük levő asztalnál kitört a verekedés.

Az ember azt hinné, hogy a katonák, akik harccal keresik a kenyerüket, bölcsebben is el tudják tölteni a szabadidejüket, és ha csak lehet, nem vesznek részt kocsmai verekedésben.

Végül is mi haszna egy borgőzös csetepaténak? A gyakorlás? Ostobaság. Sem a tsuranik, sem a bogarak, sem senki, aki ellen Kethol valaha is kardot vagy lándzsát ragadott, nem esik neki az ellenfelének puszta kézzel, amikor van a keze ügyében valami éles vagy tompa és súlyos tárgy. És ha valamiért tényleg érdemes harcolni, akkor azért ölni is érdemes, és ha az ember emiatt törvényen kívüli lesz, nos, Midkemia elég tágas, és egy ügyes férfi törvényen kívüliként is meg tudja keresni a kenyerét. Ezt Kethol maga is tapasztalta.

Verekedés általában három dolog valamelyike miatt tört ki: vagy pénz, vagy nő vagy most-épp-úgy-tartja-kedvem-hogy-bolondot-csináljak-magamból volt a kiváltó oka. Gyakran mind a három egyszerre.

Ketholnak fogalma sem volt róla, hogy most miért folyt a harc, ám a dörmögések gyorsan kiabálássá fajultak, amit hamarosan jól elhelyezett ütések tompa puffanásai követtek.

Valamit megpillantott a szeme sarkából. Sikerült időben lebuknia, így elkerülte a felé repülő széket, a hirtelen mozdulat következtében azonban keményen belekönyökölt a jobbján ülő termetes lamutiba, aki ösztönösen egy visszakezes ökölcsapással válaszolt. Az ütés Kethol jobb arccsontján csattant.

Kethol szemében kihunyt a fény, ám a reflexei átvették az uralmat a teste felett: lehajtotta a fejét, és előrevetette magát. Ugrás közben erősen megszorította a katona derekát, így mindketten a kemény deszkapadlóra estek. Kethol az ellenfele tetején landolt, és bízott benne, hogy az ütéstől a másik tüdejéből minden levegő kiszaladt, ám mivel szeretett biztosra menni, öklével még egyszer keményen hasba vágta a szerencsétlent, pontosan a bordái alatt. A remény jó dolog, a bizonyosság azonban sokkal jobb. Ami őt illeti, semmi baja nem volt az ellenfelével, ám világéletében olyan embereket gyilkolt, akivel nem voltak személyes problémái, így már hozzászokott a dologhoz. Tehát gyorsan ágyékon rúgta nyögdécselő ellenfelét, és arrébbgurult. Most az önvédelem hajtotta, nem a harag.

Ketholnak ezt soha nem sikerült megértenie: mások - még Durine és Pirojil is - gyakran méregbe gurultak harc közben, és hagyták, hogy a düh irányítsa őket. Kethol számára a harc sem volt más, csak egy elvégzendő feladat. Az ember számtalan dolgon fehúzhatja magát - kegyetlenségen, csaláson, ügyetlenkedésen vagy pazarláson -, egy csatán azonban nem.

Miközben feltérdelt, néhány kisebb ütés érte a hátát és a combját - két másik földön fetrengő verekedő vadul kaszáló lába csattant rajta -, ám jelentéktelenek voltak, nem lassították le. És eddig legalább tőrt vagy kardot nem rántott senki. Bár végül is ez csak egy kocsmai verekedés, és noha a katonák szinte mind részegek, nem valószínű, hogy tovább fajul.

A távolban valaki egy harangot kongatott dühödten. Minden bizonnyal a fogadós próbálta az őrséget hívni, méghozzá a jelek szerint sikerrel, mivel nemsokára csendőrsípok feleltek a harang szavára. Úgy tűnt, a csendőrök épp a közelben járőröztek, méghozzá egy reguláris katonákból álló osztaggal megerősítve. Számos fegyveres osztag segített a csendőröknek fenntartani a rendet a városban. Lehet, hogy LaMut grófja fiatal volt és új a posztján, ám ő és a kapitányai számítottak rá, hogy a helyőrségbe zárt katonák ellenség híján hamarosan egymásnak esnek, és a Királyság nemességének legjobbjai hozzászoktak ahhoz, hogy elfogadják és kezeljék az elkerülhetetlen helyzeteket.

Ketholt sem lepték meg a történtek. Már szinte várta, hogy kitörjön egy verekedés, és noha nem számított rá, remélte, hogy végre bekövetkezik.

Megtette hát a lépést.

Az, hogy a csetepatéban valakit leütnek, nem meglepő, tehát amikor felnyögött és a padlóra rogyott, senkinek nem tűnt föl, hogy az esést nem előzte meg ütés. Az a tény, hogy a padlón, ahová esett, több maréknyi érme hevert szétszórva, véletlennek tűnt csupán.

Gyorsan összeszedett egy maréknyit - nem törődött a kiáltozás és nyögdécselés zaján áthallatszó fémcsörgéssel -, ám ügyelt rá, hogy először az ezüst érméket kapkodja föl, csak utána foglalkozott a rézpénzekkel. Az összes érmét begyömöszölte a tunikája belsejébe varrt titkos zsebbe, majd miután egy darab rongyot tömött föléjük, szorosra húzta a zseb száját záró madzagot.

Miután végzett, négykézlábra állt, és amilyen sebesen csak tudott, elindult az ajtó felé. Már megkapta a fizetségét a verekedésért, ideje volt eltűnni a színről.

A kocsmai verekedéseknek megvan a saját menetük: néhány percnyi "szabad a vásár" után néhányan a földön hevernek és fájdalmasan nyögnek, mások új párt keresnek, és mindent megtesznek, hogy új vagy régebbi keletű vitáik végére végre pontot tegyenek az öklükkel.

Ám hamarosan mások is azzal lesznek elfoglalva, amivel Kethol, és megpróbálják nem a helyszínen megvárni, hogy eldurvuljon a verekedés, azt meg főleg nem, hogy megérkezzen a csendőrség. Csöppet sem meglepő módon Milo volt az első, aki kilépett az ajtón, és eltűnt az éjszakában, ám a példáját többen is követték. Általában nem Kethol távozott elsőként, és nem is utolsóként, s ez így volt rendjén.

Kethol átnyomakodott a dulakodó tömegen az előszobába, és elindult az ajtó felé. Félrehajtotta a bejáratot fedő vastag takarót, amit azért függesztettek oda, hogy kinn tartsa a hideget...

Aztán megtorpant.

Odakint már vártak rá: egy osztag reguláris, akiket egy lovon ülő káplár vezetett. A káplár hátasa, egy nagytestű fekete ló, idegesen kapálta a keményre taposott havat furcsa, fogas patkóival, amilyet Kethol még csak itt, LaMutban látott.

Egy lándzsa mutatott az irányába.

- Biztosan te vagy Kethol, a zsoldos - szólalt meg egy hang a sötétben.

A lándzsa vége igen hegyes volt, ráadásul ostobaság lett volna tagadni. Ha valami gond van, most már nem tehet mást, szavakkal kell kivágnia magát. Vagy ami még valószínűbb, később kell majd kitrükköznie, kibeszélnie vagy kiharcolnia magát a pácból.

- Így van - felelte, és karját kérdőn széttárta. - Valami gond van?

- Részemről nincs. A fegyvermester látni akar.

- Engem?

- Titeket. Mindhármótokat.

Nem kellett megkérdeznie, hogy mit ért a káplár "mindhármójuk" alatt.

- Akkor indulhatunk is - jegyezte meg a káplár.

Kethol megvonta a vállát.

A lopott érmék biztonságban csücsültek a belső zsebében, így tulajdonképp itt már semmi dolga nem volt. Meghalnia sem kell a nyílt utcán.

Legalábbis most nem.

Sötét, viharos éjszaka volt, és ha akadt egyáltalán a világon olyan istálló, ami nem volt huzatos, Pirojilnak még nem volt hozzá szerencséje. Így tehát nem érte váratlanul a deszkák között átsüvítő jeges szél, miközben egy újabb bála szénát gurított le a szénapadlásról. A bála nagyot puffanva a keményre döngölt padlóra esett.

A lovak nagy része már hozzászokott az efféle zajokhoz, ám a nagytestű pej herélt, amit a főlovászmester személyes használatára tartottak fenn, felnyerített, és a földet kapálta.

Pirojilnak nem volt különösebben ellenére, hogy ki kell vennie a részét a lovak körüli munkákból - az utolsó előtti csatában a lovászfiúkat is bevetették, ők látták el a futárszolgálatot, ám a tsuranik és a bogarak az utolsó szálig levágták őket -, annak azonban nem igazán örült, hogy egy olyan hideg és huzatos istállóban kell dolgoznia, ahol még az orrára kiülő verejték is rögtön megfagy.

Valamit valamiért, az élet már csak ilyen. Minél kevesebbet siránkozik az ember, amiért ki kell trágyáznia néhány bokszot, annál valószínűbb, hogy nem ő lesz az első a kapitány mentális listáján, amikor az azon töpreng, kit küldjön ki járőrbe, ki nézzen utána, hogy tényleg támadásra készülő tsuranik lapulnak-e az előttük elterülő erdőben. És ha ráadásul még kellemesebbé is teheti a munkáját néhány hosszú korttyal abból az olcsó tyr-sogi lőréből, aminek a néhai őrmester - Tith-Onaka, a háború istene ölelje szőrös, ősz keblére - már úgysem venné semmi hasznát, nos, akkor mi oka lenne a panaszra?

Ocsmány egy munka ez, de legalább könnyű.

Nem kell mást tennie, csak egy kantárt vetni a lóra, bevezetni egy üres állásba, meggyőződni róla, hogy rendesen bezárta a boksz ajtaját, aztán vasvillával kihajigálni a szaros és hugyos szalmát, majd szétteríteni némi frisset. A régi szalma a talicskára kerül, a talicskát pedig szépen felgurítja a rámpán, át két nehéz lengőajtón, majd a szaros szalmát a trágyás szekérre villázza. Innentől kezdve a trágya már nem Pirojil gondja. Valaki más fogja kivinni a városból, és lerakni valahol a földeken. A szóbeszéd szerint a lamuti lovak trágyájának köszönhető, hogy az itteni krumpli akkorára nő, mint egy dinnye. Ám a növénytermesztés is azon dolgok közé tartozott, amihez Pirojil nem igazán értett.

És nem is igazán érdekelte.

Pirojil tudta magáról, hogy képes pont olyan összetetten gondolkozni, mint bárki más, épp ezért szerette néha a nagyon egyszerű dolgokat. Ahogy azt is, ha nem kellett olyasmin törnie a fejét, ami nem tartozik rá. Végül is semmi értelme jó ok nélkül fárasztani az agyát. Húzott még egyet a borból, gargarizált egy darabig, hogy kimossa a torkában összegyűlt slejmet, majd óvatosan visszadugaszolta az üveget, és letette a létra mellett a padlóra. Ezen a létrán, valamint egy vastag kötélen lehetett lejutni az istállóba, és a padlásajtótól alig egy lépésre egy fényesre csiszolt rúd is állt hívogatóan.

Pirojil a rúd mellett döntött, és könnyedén lecsúszott. Vastag bőrkesztyűje épp csak egy leheletnyit melegedett fel a súrlódástól, mire finoman földet ért. Aha, ez a trükk, gondolta. Hagyni kell, hogy a súrlódás a padló fölött megállítsa, és nem nagyot dobbantva kell földet érni.

Ostobaság ilyesmin elmélkedni, de lehetne ennél rosszabb dolgokon is.

Mint például azon, ahogy a nők ránéznek. Még a szajhák is.

Vállat vont. Egy ronda ember egyszerűen ronda ember, ám egy gazdag, ronda ember inkább csak gazdag ember, és ő egy napon legalábbis tehetős ember lesz, persze ha nem adja be idő előtt a kulcsot. Először meg kell teremteni az alapokat, aztán várni a megfelelő pillanatra, és közben... Közben pedig az ember álmodozhat a gazdagságról, amíg arra vár, hogy az előre megjósolt lándzsa átdöfje a hasát, a végzetes kard megtalálja a szívét, vagy az elkerülhetetlen nyílvessző kiontsa a szemét.

Willem, az utolsó istállófiú, az apja pajzsával a karján ment a háborúba, és azon jött haza. A fiú iránti tiszteletből a pajzs most ott lógott a többi mellett az istálló falán, és szinte nevetségesen fényesen csillogott, mivel valaki, aki hasznosabb dolgokkal is tölthette volna az idejét, ragyogóra suvickolta. Ám bármennyire is ki volt fényesítve a pajzs, Pirojil szerencsére nem látta benne a saját tükörképét. Semmi szüksége nem volt arra, hogy lássa azt a formátlan homlokot, ami sűrű, bozontos szemöldöke fölött ült, hogy megpillantsa a beesett, táskás szemeket és a lapos, alaktalan orrot, amit annyiszor betörtek, hogy már szinte ki sem állt az arcából, így kénytelen volt a száján keresztül szedni a levegőt.

Beletúrt az állát takaró bozontos szakállba, ami még mindig ritkás volt, és amit soha nem hagyott annyira megnőni, hogy egy ellenfele megragadhassa.

Az embereket nem mindig lehet a külsejük alapján megítélni. Rengeteg csúf ember él a világon, sokuk azonban jó és kedves. Pirojil már régen megállapította, hogy az arca a lelkének tükre. Egy finomlelkű ember képtelen lett volna úgy dönteni, hogy zsoldosnak áll, és azzal keresi meg a kenyerét, hogy kardot döf egy másik ember gyomrába, vagy a Pirojil által ismert és gyakorolt száz másik mód valamelyikével átsegíti a másvilágra.

Egy halk, kaparászó hangot hallva a keze az övéhez rebbent, és megpördült.

Nyugalmat erőltetett magára. Csak egy patkány neszez a sarokban a zabos hordó mellett.

A patkányok jelenléte örök probléma volt, így az embernek gyakran eszébe jutott, hogy a varázslók - bármily elfoglaltak voltak is -, igazán rászánhatnának egy kis időt a megoldására. Vajon nem tudnák egyszerűen... megrázni az ujjukat, vagy elmormolni egy varázslatot, vagy bármi mást, amit mormolni szoktak, hogy távol tartsák ezeket az undok rágcsálókat a lovak zabjától, répájától és kukoricájától? De végül is ez nem az ő gondja. Ő nem a hideg istállóban alszik, ráadásul senki nem fizet azért, hogy patkányokat öldössön.

Valami elsüvített a füle mellett, és beleállt a zabos hordó dongájába. A koppanást rövid, éles visítás kísérte.

- Megvagy! - Egy magas, nyúlánk férfi lépett ki az árnyékból, és másik kését visszadugta a jobb csípőjén lógó hüvelyébe. Az övén egy kosaras markolatú rapír lógott - a mesteri vívók keskeny, halálpontos párbajpengéje, nem az a széles, hosszú kard, amellyel a regulárisok indulnak csatába. Tom Garnett nagy gonddal választotta ki a fegyvereit.

Az, hogy Pirojil kardja, amit munka közben mindig lerakott, alig hat lépéssel arrébb lógott egy kampón, semmit nem számított. Tom Garnett kapitány, a legöregebb a kapitányok között, akit hűbéreskü kötött őméltóságához, LaMut grófjához, már a negyvenes évei végén járhatott, mégis olyan mesteri fegyverforgató volt, amilyenné Pirojil sohasem válhat. Hogy rendkívül tehetséges volt, vagy csak az elmúlt harminc év tette, amelyben ébren töltött óráinak több mint felét karddal a kezében - sőt, valószínűleg mindkét kezében karddal - töltötte, az nem számít. A lényeg az, hogy könnyedén apró darabokra szabdalhatta volna Pirojilt.

És a jelek szerint a dobótőrrel is remekül bánt, bár Pirojil bölcsebbnek hitte. Ő még soha nem hallott olyat, hogy egy elhajított kés megölt volna valakit, és a nehezen megszerzett aranyat arra költeni, hogy az embernek legyen egy jól kiegyensúlyozott dobótőre, ostobaság volt.

Teljesen fölösleges, tényleg.

Így tehát Pirojil visszakapta a kezét, és nem nyúlt a tunikája szegélye felé, ahol a saját dobótőre lapult. Igaz ugyan, hogy olyat még nem hallott, hogy egy dobótőr megölt volna valakit, ám olyat már látott, hogy úgy elvonta egy ember figyelmét, hogy az ellenfele valami más módon könnyedén elintézhette. Ráadásul mindig van egy első alkalom. Egyszerűen csak nem volt hajlandó annyit fizetni, hogy egy igazán jó darabhoz jusson. Vagy ha hajlandó lett volna, akkor most nem kockáztatná a drága kést azzal, hogy ilyen nyomorult kis rágcsálókat szögez vele a falhoz. Pirojil némán állt, és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, amíg Tom Garnett végigsétált az istállón, kirántotta a kését, és felmutatta a patkányt, amit felnyársalt.

A patkány már ernyedt volt és mozdulatlan. Tom Garnett lepöckölte az apró testet a késről, bele a szalmával és szarral teli talicskába, majd leguggolt, felkapott egy maroknyi friss szalmát, és letörölte a pengét, mielőtt visszadugta a tőrt a hüvelyébe.

Legalább egy fejjel magasabb volt Pirojilnál, aki maga is nagyobbra nőtt az átlagnál. Ám míg Pirojil majdnem olyan tömzsi és vállas volt, mint Durine, Tom Garnett talán még Ketholnál is nyúlánkabb és vékonyabb volt. Szénfekete hajába csak itt-ott keveredett némi ezüst, az arcát keskeny bajsza és apró, hegyes kecskeszakálla kivételével simára borotválta. A homlokán és az arcán rengeteg sebhely csúfította a bőrét. Az ember valahogy azt várta, hogy egy ilyen magas és langaléta ember esetlenül mozog, Tom Garnett azonban úgy siklott, mint egy táncos, és úgy tűnt, soha egy pillanatra sem veszíti el az egyensúlyát.

- Úgy tűnik, megleptelek - jegyezte meg a kapitány. - Többet vártam tőled, Pirojil.

Pirojil lehajtotta a fejét.

- Kedves a kapitány úrtól, hogy emlékszik a nevemre.

- Viszont nem kedves, hogy bírállak? Ó! Lehet, hogy igazad van. - Garnett a patkány felé intett. - Haragszol, amiért megöltem egy patkányt?

Pirojil megrázta a fejét.

- Nem, egyáltalán nem, kapitány - felelte. - Én magam is megtehettem volna. - Megvonta széles vállát.

- Ha nem fütyültél volna rá. - A kapitány hangja egy picit gúnyosan csendült.

- Ha nem fütyültem volna rá.

- És miért fütyültél rá, Pirojil? - kérdezte Garnett, talán túlságosan is lágyan.

Pirojil ismét vállat vont.

- Semmi értelmét nem láttam. Megölhetünk egy patkányt, de van még legalább egy tucatnyi ott, ahonnan ez jött. Nem zavart a munkámban, és nem emlékszem, hogy arra utasítottak volna - vagy azért fizetnének -, hogy patkányokra vadásszak. - A vasvillájára támaszkodott. - Fizetni akar azért, hogy patkányokat öldössek, kapitány?

Tom Garnett lassan megrázta a fejét.

- Én nem, Pirojil. Ám a fegyvermester talán tud néhány patkányt, akit érdemes lenne leölni, de legalábbis szemmel tartani. A társaidért is elküldtem, valószínűleg már a Sasfészekben várnak. Lennél olyan kedves velem jönni? - kérdezte végtelenül udvariasan, mintha ez csak egy egyszerű kérés lenne.

Pirojil bólintott.

- Hát persze - felelte. Nem igazán volt más választása.

Tom Garnett elmosolyodott.

- Bölcsességre vall elfogadni az elkerülhetetlent, Pirojil.

- Amikor a bogarak majdnem lerohantak minket, mintha nem ezt mondta volna - jegyezte meg Pirojil. - Nekem úgy rémlik, akkor olyasmiket ordibált, hogy most mindannyian meghalunk, de katonaként fogunk meghalni. Rosszul emlékeznék?

Tom Garnett elvigyorodott. Nem barátságos vigyor volt ez, inkább farkasvicsorgásra emlékeztetett.

- Mivel végül mi győztünk, nem volt elkerülhetetlen, vagy igen?

A kapitány nem várt válaszra, egyszerűen megfordult. Biztos volt benne, hogy Pirojil követi.

Pirojil úgy döntött, engedelmeskedik a kapitány ki nem mondott parancsának, így a nyomában kilépett az istállóból.

A gyakorlótér túlsó végében levő kapu nyitva állt. Pirojil kinézett, és egy pillanatra rajtafelejtette a szemét a városba vezető lejtős utat szegélyező házak fényein. Elcsodálkozott a régiek bölcsességén, akik a kastélyt a város fölé nyúló meredélyre építették. Remekül védhető hely volt ez, bár az, akinek rendszeresen fel-alá kell rohangálnia a meredek úton, valószínűleg kevésbé értékeli. De hát, gondolta, azok, akik a várakat tervezik, általában nem ugyanazok, akiket a tomboló viharban ide-oda szalajtanak az úton. Az efféle feladatokat olyan embereknek tartogatják, mint amilyen ő, Durine és Kethol.

Az ördögbe! Azt kívánta, bárcsak meg se említette volna azt a bogártámadást. Gyorsan befejezte a tűnődést, és a kapitány után ballagott.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janny Wurts: A vastmarki ütközet II. (részlet).

Létrehozás: 2004. március 26. 11:43:19Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.