Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
ÁSZF
Adatvédelmi tájékoztató
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Az istenek csarnoka július 20.
Hatalom Kártyái - Élőholt invázió június 22.
A pillanat képe
Tinuva és Bovai csatája
Küldd el képeslapként!
Tinuva az elf, aki a mordel Morvaiként született, és testvére Bovai, aki még mindig mordel, küzdenek életre-halálra.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Végzetúr alappakli
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Az istenek csarnoka
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Szólások
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Élőholt invázió

A lista folytatása...
Könyv adás - vétel (614)
Kaland-Játék-Kockázat (149)
Böszörményi Gyula: A bolhedor lovagjai (19)
Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (40)
Brian McAllister: Két világ közt (47)
Magyar fantasy könyvkiadás (35)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (részlet)

A lány vezette őt ismét, elrohanva több ketrec és egy lila derengésben fürdő mágikus harang mellett. Rovan előbb egy, a talajba süllyesztett gödröt pillantott meg, melynek sötétjében torz lények izzó szemekkel bámultak fel rájuk. A milgand fényétől undorodva próbáltak elhúzódni, pikkelyes, de emberi testükön szürke nyálka csillogott, hatalmas kobra fejük hangos dühvel sziszegett.

- Goblin kobrák - mondta Rovan, és nem értette, miért olyan érdekes ez Sília számára. A lány azonban legyintett, majd megfogta a fiú állát, és kissé feljebb fordította. Rovan haragjában és döbbenetében felkiáltott.

A goblin kobrák rácsos tetejű ürege fölött Sul tun Norlwinder karcsú teste lebegett. Az elfről foszlányokban csüngött egykor ügyes leánykezek által varrt ruhájának maradéka, s ahol a bőre előbukkant, ott véres sebek, horzsolások éktelenkedtek. Sul hosszú, ezüstszín haja nedvesen tapadt elkínzott, de még így is nemes vonásokkal sugárzó arcára, és feldagadt ajkai egy szót próbáltak formálni.

Rovan néhány pillanatig fel sem tudta fogni, hogyan lebeghet a semmiben Sul. Mikor azonban az elf kissé megrándult - talán a fájdalomtól -, teste pörögni kezdett, és feltárta a vékony kötelet, amit a derekára hurkoltak, s ami a csarnok plafonjának sötétjébe veszett.

- Le kell onnan szednünk! - kiáltott Sília. Hangjára odalenn a goblin kobrák még hangosabb sziszegésbe fogtak, és hatalmasakat ugorva igyekeztek elérni a rácsokat. Kettőnek ez sikerült is, pikkelyes kezükkel erősen kapaszkodtak a rudakba, felhúzták magukat és hosszú kígyónyelvüket szimatolva kidugták börtönükből.

Rovan tehetetlen haraggal dobbantott.

- Ha elvágnánk a kötelet, Sul rázuhanna a goblin kobrák rácsaira, és azok nyomban belemarnának. A méregfoguk egy galetki harcost is megöl!

Sília töprengve nézett körül, majd megragadta a fiú karját.

- Én remekül tudok mászni! - mondta. - A csarnok fala nincs túl messze, és ha jól sejtem; azt a kötelet valahonnan fentről le kellett engedni, hogy Sult felhúzhassák vele. Felkapaszkodom a terem tetejéig, aztán bemászom a kötélig, és elvágom. Te pedig idelenn elkapod az elfet, hiszen olyan vékony, mint a karom.

- Ahhoz, hogy elkapjam, a rácsra kellene állnom - Rovan aggódva szemlélte a goblin kobrákat, akik közben rájöttek, hogy ha a gödör falán kapaszkodnak, könnyedén kidughatják méregfogaikat a rácsok között. - Savlehelettel néhány pillanatig vissza tudnám kergetni őket, de az sem segítene túl sokat.

Sília ismét hallgatott néhány pillanatig. Körülöttük a csarnok sötétjében eszelősen rikácsoltak, üvöltöttek és vinnyogtak a megvadult torzszülöttek, hiszen még az értelemmel nem bírók is érezték: valami szokatlan történik a közelükben.

- Belengetem! - jelentette ki a galetki lány. - Felmászom, ahogy mondtam, és megpróbálom belengetni Sult a kötél végén. Mikor arra... - mutatta - ...lendül, elvágom a kötelet, te pedig...

- Elkapom - bólintott Rovan, de hirtelen rettenetes aggodalom öntötte el. - Lezuhanhatsz! Olyan magasból senki nem élné túl.

A lány megsimította a Mélységi arcát, és huncut mosollyal felelt:

- Mondta valaki, hogy galetkinek lenni veszélytelen dolog?! - azzal gyors csókot adott Rovan ajkára, és már el is tűnt a sziklafal irányában. A Mélységi hiába győzködte milgandját, hogy még több fényt adjon, a varázskavics elérte teljesítménye végső határát. Így Rovan nem látta, csupán sejtette a sötétség mélyén Sília karcsú alakját, amint a lány kezei, lábai kapaszkodók után kutatnak vakon, egyre magasabban a meredek sziklafalon.

Hosszú percek teltek el. A torzszülöttek egyre vadabb őrjöngéssel próbáltak közelebb jutni a galetkikhez, szétfeszíteni börtönük rácsait, de hiába. Így csak növekvő gyűlöletükkel ostromolták a levegőt, ami lassan olyan tömény asztrális energiává gyűlt, hogy Rovant elfogta a szorongás. A goblin kobrák már mind a vasrudakon kapaszkodtak, kígyófejük sárga hüllőszemei gonoszul világítottak, rózsaszín nyelvük gyorsan csapkodott, tekergett a levegőt ízlelve.

Azután árnyék suhant át Rovan arcán. A galetki fölfelé nézett. Előbb nem volt biztos benne, de végül mégis egyértelmű lett: Sul tehetetlenül lógó teste megmozdult. Az elf is érzékelte ezt a tudatát elborító, kíntól lüktető ködön keresztül, mert minden erejét megfeszítve próbálta növelni a kilengést. Halálos lassúsággal lengeni kezdett a kötél, amint a láthatatlan magasságban Sília rákapaszkodott, és hintaként lökdöste-rántotta.

- Jó, csak így tovább! - ordította Rovan a sötétségbe. - És kapaszkodj! Hallod?

- Ki van odafönn?

A háta mögött felcsattanó kérdéstől Rovan olyan hideg rémületet érzett, mint előbb a jégmedúza közelében. Megpördült és előre tartott kését.

- Csak lassan azzal a fullánkkal, uram! - tárta szét kurta karjait a tömzsi galetki, és borotvaéles agyarakkal tömött pofáját hatalmasra tátotta. - Azt jól tudom, mit keresek én itt. Ugyanis a torzszülöttek gondozója vagyok. De magát, uraság, még soha nem láttam az arénában, és valami gonosz kis manó azt suttogja a fülemben, hogy nincs is joga itt lenni.

Rovan látta, hogy a galetki mindkét szőrös mancsából vékony, de erős karmok bújnak elő. A fickót bizonyára a torzszülöttek üvöltözése csalogatta a börtönbe, s várható volt, hogy társai hamarosan követni fogják. A kötél halk recsegése jelezte a Mélységinek, hogy Sília mit sem tud az odalenn történtekről. Egyre inkább belengeti tehát Sul testét, és a kellő pillanatban el fogja vágni a kötelet. Akkor pedig az elfet valakinek el kell majd kapnia, nehogy egyenesen a torzszülött ketrecébe zuhanjon, vagy összetörje még ép csontjait a kőpadlón.

A gondozó, mivel nem kapott választ, úgy döntött: nem társalog tovább. Mindkét mancsát előre nyújtva indult rohamra, s torkából sokat gyakorolt harci üvöltés harsant. Rovan tudta jól: ellenfele sokkal erősebb és tapasztaltabb nála a közelharcban. A savlehelet ugyan ott várakozott belsejében, de hiába engedte volna az útjára, mert annak hatékonyságához pontosan a galetki szemeibe kellene fújnia. Nem maradt hát más választása, mint feltenni mindent egy kockára. Amint a galetki éppen végig akarta szántani karmaival az arcát, Rovan oldalra zuhant, mint akit egy iszonyatos pofon letaglózott. Lábát azonban ott hagyta, ahol az imént még állt rajtuk. A gondozó képére csodálkozás ült ki, de saját súlyának lendülete tovább vitte őt. Megbotlott Rovan lábában, és méltatlankodó hördüléssel elvágódott, arccal egyenesen a goblin kobrák rácsára. A kígyófejek mohón sziszegve csaptak ki a rudak között, s egyszerre nyolc sárga méregfog marta meg a szerencsétlen galetkit. A fickó felüvöltött, sokkal inkább rémületében, mint a fájdalomtól. Talpra ugrott volna, de a hatalmas adag méreg olyan gyorsan bénította meg, hogy már szemhéjait sem maradt ideje lecsukni.

Rovan felállt, s a következő pillanatban hangos pendülést hallott. Fel sem kellett néznie, hogy tudja: Sul teste elszabadult a kötéltől, és most egyenesen a kétfejű patkányok ketrece felé repül szabadon. Előre vetődött, minden izmát a végletekig megfeszítve, miközben próbálta kiszámítani: pontosan hová kell esnie az elfnek.

A lendület szerencsére nem volt akkora, hogy Sult berepítse a csorgó nyállal, parázsló szemekkel várakozó torzszülöttek közé. A megkínzott test számára azonban könnyen végzetessé válhatott az is, ha "csupán" a sziklákra zuhan. Rovan az utolsó pillanatig nem hitte, hogy sikerrel járhat, bár a végső lépéseket már egyetlen óriási ugrással tette meg. Karjait előre nyújtotta, aztán már csak a vakszerencsében bízott.

Sul nehezebb volt, mint amire számított. Az elf egyenesen a karjaiba zuhant, és megrántotta a galetkit úgy, hogy mindketten a földre estek. Rovan megrázta fejét, majd még mindig fekve, elvonta Sul arcából az ezüstszín hajszálak kusza szövevényét.

- Élsz még, nemesvérű? - nyögte Rovan. A válasz egy halovány, de biztató mosoly volt. A galetki feltápászkodott, eltette kését, és éppen jókor fordult meg: a milgand fénykörébe három újabb gondozó rontott be. Megtorpantak, hogy néhány iszonyú pillanatig halott társuk rángatózó testére bámuljanak. A goblin kobrák megvadulva tépték, marcangolták a galetkit, akiből máris hatalmas darabokat szereztek meg, és rángattak be a rácsok között.

Azután a három gondozó Rovan felé fordult. Meglátták a földön heverő elfet, derekán a kötél maradékával, és hirtelen mindent megértettek. A Mélységinek eszébe sem jutott, hogy harcoljon velük, vagy megpróbálja "szép szóval" távol tartani őket. Társuk borzalmas végét, és a szöktetést látva a három gondozó tekintetében a bosszú vörös csillaga lobbant fel. Rovan lehajolt, és karjaiba kapta Sult. Nem tudta, mit cselekszik, terve sem akadt, mégis rohanni kezdett a ketrecek között, ösztöneire hagyatkozva, és hamar elveszítve a tájékozódó képességét.

A három galetki üvöltve követte, s mivel Rovannak eszébe sem jutott elrejtenie a nyakában függő milgandot, jól láthatták, merre menekül. Hamarosan beszorították egy olyan folyosóra, melynek túlfelét sziklafal zárta le. Rovan, karján az ájult Sullal, megtorpant és szembefordult velük. A középső gondozó valahonnan felkapott egy hosszú csáklyát, melynek kampós acélvége hidegen csillant meg a milgand fényében.

- Kibelezünk, áruló! - hörögte az egyik galetki, s indulatában még a nyála is elcsöppent. - A goblin kobrák közé dobunk, hadd legyen végre egy jó vacsorájuk!

Rovan óvatosan a földre tette Sult, és elővonta kését. A válasz rekedt röhögés volt. Majd a három gondozó lassú léptekkel elindult a Mélységi felé, biztos tudatában gyors győzelmüknek. Rovan azonban nem akarta könnyen feladni. Átugrotta az elfet, és még röptében zöld savpermetet fújt a jobboldali galetki vigyorgó képébe. Az felsikoltott, arca elé kapta mancsait, és térdre esett. A másik kettő azonban készen várta Rovant, aki érezte, hogy lábai alig érintik a kövezetet, a csáklya nyele máris elsodorja őket. Hanyatt vágódott, kését védekezőn fölfelé tartva.

A csáklyás galetki eldobta fegyverét, és csápját megpróbálta Rovan nyaka köré tekerni, míg társa a fekvő fiú oldalába rúgott. A Mélységi szúrt, és érezte, amint a penge elakad valami puhában. A csáklyás felüvöltött, s bár nem volt komoly a sebe, mégis visszarántotta a csápját. Rovan megpróbált oldalra hengeredni, ekkor azonban vasalt csizma vágódott a bordái közé, kipréselve tüdejéből a maradék levegőt.

Fájdalmas sikoly szállt a csarnokban. Válaszul a torzszülöttek diadalmas üvöltése zengett föl. Rovan várta a következő rúgást, s közben rádöbbent, hogy nem ő sikoltott az előbb. A csizma nem csapott le újra, és így a Mélységi végül mégis távolabb hengeredett a csata helyszínétől. Éppen akkor nézett föl, mikor a csáklyás galetki kapálózó, véres csápja eltűnt a közelben álló ketrec rácsai között. Hogy mi volt az, ami magához rántotta a gondozót, azt Rovan nem látta, de óriásinak kellett lennie. Csontok ropogása, szövetek reccsenése hallatszott a sötétből. A Mélységi ekkor vette észre, hogy az a galetki, amelyiket savleheletével állított meg, szintén nincs sehol. A harmadik ellenfél néhány pillanatig tétován állt a ketrecek sorfala között, mikor azonban az egyik oldalról újabb csontroppanás hallatszott, inkább sarkon fordult és elrohant.

Rovan Sulhoz kúszott és rátette kezét barátja mellére, mintha ezzel bármitől is meg tudná óvni. Bár a fájdalomtól nehezen csikorogtak a gondolatai, lassan megértette, hogy véletlenül a legrosszabb helyre menekült. Nem tudta, mik rejtőzhetnek a kétoldalt álló ketrecekben, de a közöttük vezető út túl keskeny volt ahhoz, hogy elég távol lehessen húzódni tőlük. Rovan inkább érezte, mint látta, hogy balról nyálkás, vastag csáp tapogatózik ki ismét a rácsok közül, és egyenesen feléjük tart. A torzszülött valószínűleg nem látott, de "szagolt", s ez is elegendő ahhoz, hogy rájuk találjon. Rovan megragadta Sult, hogy újra a karjaiba véve elfusson, de eltörhetett néhány bordája. Az éles fájdalomtól, ami az oldalába hasított, elhomályosult körülötte az egyébként is szürke világ. Hirtelen súlyos, nedves csáp tekeredett a bokájára, és húzni kezdte őt a padlón.

- Nem! - a kiáltás szétszakította Rovan tompultságát. A fiú felemelte a fejét, és meglátta Síliát. A lány szétvetett lábakkal, egy-egy fáklyával a kezében csapkodott valamit, ami bármilyen nagy is volt, a tűz forróságát nem állhatta, ezért nedves nyomot hagyva maga után, eltűnt a ketrecek irányában.

- Tudsz járni? - kérdezte Sília.

- Azt hiszem - felelt Rovan, és a lány segítségével talpra állt. Szédült, és karjai tehetetlenül csüngtek az oldalán, de járni tudott. Sília átadta neki a fáklyákat, majd felnyalábolta az elfet, és olyan könnyed mozdulattal vetette a vállára, mintha csupán a takarója volna.

- Tartsd távol őket! - figyelmeztette Rovant a galetki lány, és elindult terhével a ketrecek között. Rovan vadul suhogtatta a szikrát hányó fáklyákat, de a rácsok mögött a torzszülöttek nyugton maradtak.

Mikor később megkérdezték, Mélységi Rovan nem tudta elmondani, hogyan jutottak ki az aréna börtönéből, át az Ürülék-kapun. A friss levegőre lépve ugyan valamelyest kitisztult a tudata, de többre akkor sem volt képes, mint követni Síliát, aki a lakóbarlangjához cipelte az elfet. Ott Rovan szeretett volna végre megpihenni, de a lány nem engedte:

- Bekötözlek mindkettőtöket, aztán nyomban indulunk!

- Hová?! - nyöszörgött kétségbeesetten Rovan, de a választ csak később tudta meg.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Harby Riann: A bolhedor lovagjai (részlet).

Létrehozás: 2004. február 24. 14:55:18Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.