Zarknod visszatérése 2.5 - Novella 2.

Zarknod teljes magasságában kihúzta magát és öles karjait a mennyezet felé nyújtotta. Teljes erőből felfelé tolta az ősöreg, rozsdás rácsot. Teljes erővel, mely fákat képes tőből kiszakítani a földből, mely ongóliantokat tántorít meg egyetlen ütéssel. A rács azonban így is csak lassacskán engedett. De végül az elemi erő győzött és az út nyitva állt. Zarknod kiterjesztette szárnyait és a levegőbe emelkedett. A rácson keresztül a föld alatti város palotájának udvarára jutott. A levegő szinte sistergett a mágiától és a drakolder mágikus érzékei bizseregve adták tudtára, hogy itt nem lesz szüksége fizikai erőre az átjutáshoz. Egyetlen intésére haloványan izzani kezdett a környék összes mágiaforrása. Színes fényfoltok töltötték be a harminc méter széles udvart. Alig volt talpalatnyi hely, amely ne pulzált volna vörös, kék vagy zöld színnel. A levegőben is formátlan fényfoltok lebegtek. Zarknod elfintorodott. Meglehetősen silány védelem ez egy olyan erejű varázsszernek, amit ő keres. Gondosan kiszámította, merre kell elröppennie, hogy ne érjen hozzá egyik manacsapdához sem, és egy perc múlva már a palota bejáratánál állt. Meglepetten konstatálta, hogy az ajtó nincs bezárva és mágia sem őrzi. Sebesen keringő gondolatai közül kizárta a valószínűtleneket, de a következtetés így sem tetszett neki. Valaki előtte jár. Talán épp Vlagyimir egyik ember. Sietnie kell. Fölfelé pillantott, a palota tornyára, mely egy volt a barlang hatalmas tartópillérei közül. Hiába fókuszált azonban, nem látott át a sziklán, nem láthatta, mennyire van lemaradva és ki jár előtte. Bosszankodva felmorrant, majd bepréselte magát az emberekre méretezett kapun és azonnal a behatoló nyomait kereste. Amint megtalálta, már száguldott is a nyomok után, felfelé az előtérben található kettős lépcsőn, ami a palota felsőbb, sötét részei felé vezetett.

Nem sokkal korábban érkezett a jelentés Szinderétől, a mesterkémtől, hogy Vlagyimir egy roppant hatalmú relikvia nyomára bukkant és olyan előkészületekbe fogott, melyek ékesen bizonyítják, hogy a vén kalandozó terveinek kulcspontja lehet a tárgy. Mivel minden próbálkozás ellenére sem sikerült kideríteni, hogy Vlagyimir mire készülhet, és a tárgy pontos mibenlétét is csak a bizalmi emberek ismerték, ezért a drakolder úgy döntött, közbe kell avatkozni.

A jelentés szerint képzett kalandozók tucatjai indultak meg, hogy felderítsenek egy ősi romvárost, melyet egy rég elfeledett ősmágus épített évezredekkel korábban, még mielőtt őt és munkáját is elsodorta volna a történelem. Nagyhatalmú varázstárgyakkal felszerelve, mindenre elszántan indultak útnak. A mesterkém szerint ez a legkomolyabb expedíció, amit e világ történelme az utóbbi évszázadban látott.

Zarknod egy félmosollyal nyugtázta a híreket és már döntött is. Lehet bármilyen komoly az expedíció, mégis csak kalandozókról van szó. Nem kelhetnek versenyre vele. Arra pedig egyébként sincs idő, hogy saját csapatot szervezzen. Így az egyetlen logikus lépésre szánta el magát: személyesen veszi kézbe az ügyet. Villámsebesen behatárolta a várost a Szinderétől érkezett jelentés alapján, majd egyetlen hangtalan villanás kíséretében elteleportált.

A hegy, ahová Zarknod a teleporttal érkezett, hatalmas volt és nyugtalanító. A drakolder nem tudta ugyan konkrétan behatárolni, mit érzett, de az nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendjén. Mintha maga a valóság remegett volna halványan a szirtek körül. Ennél ékesebb bizonyítékra nem is volt szükség sem a város, sem az egykor élt ősmágus létezésével kapcsolatban. Elégedetten tárta ki szárnyait és röppent a levegőbe. Szemrevételezte a környéket. A távolban egy tábort látott, számtalan alak nyüzsgött benne, felszerelést rendezgettek, éjjeli szállást állítottak éppen. Vlagyimir expedíciója. Valószínűleg nemrég érhettek ide. Remek. Lépéselőnyben van. Így az orruk elől emelheti el a relikviát.

Percekig fürkészte a hegyoldalt többféle keresővarázzsal is, mire megtalálta a bejáratot. Varázslat nem védte, csak az idő kíméletlen keze takarta el a kíváncsi szemek elől, sziklákkal, bokrokkal. Zarknod pillanatok alatt elsöpörte az akadályokat és biztos, ami biztos, erőtérfalat húzott a most már könnyen észrevehető barlangnyílásra. Ez feltartja a kalandozókat egy darabig.

A keskeny barlangfolyosó, melyre bejutott, hamar kiszélesedett, előbb csak pár lépésnyi, majd több méter széles, kövezett úttá vált. Kanyarogva vezetett a hegy szívébe, egyre lejjebb és lejjebb engedve a drakolder nagyurat a föld mélyébe.

Majdcsak egy óráig tartó lendületes haladás után az út elérte végcélját. Irdatlan méretű barlangcsarnokba torkollott, fala mentén tekergőzött lefelé, az elfeledett városba. A drakolder szemügyre vette a névtelen barlangot. Óriási sziklapillérek tartották a boltozatos barlangmennyezetet, háztömbnyi cseppkövek függtek róla, melyek haloványan derengve adtak fényt az üres, porral lepett városnak, mintha bárki is lenne itt, akinek szüksége van rá. A város házait magából a hegy szikláiból építették, de nem egyszerűen, csákánnyal kivágva, falazva, habarcsozva, ahogy a törpék tennék. Ezek az évezredes épületek szabályos minta alapján, egy központi épület körül álltak, s úgy néztek ki, mintha maga a hegy növesztette volna ki magából őket. Sima falak, illesztékek nélkül, tiszta kő,mely a barlang talajából nőtt ki. Moha és egyéb hegymélyi növényzet lepett be mindent. A drakolder szemei fürgén pásztázták a várost, életet, mozgást keresve. Semmit nem talált. Mágikus érzékével aktív varázslatok után kutatott. A város mágikusan is halott volt, kivéve a központi épületet. Ez lehetett egykoron a mágus palotája. Magas fallal körülvett épületkomplexum, kis udvarokkal és a közepén egy tartópillér köré épült fénytelen palotával. Ahogy jobban szemügyre vette, egy másik falat is észrevett. Nem evilági volt, hanem energiából készült, szinte láthatatlan. Követte tekintetével, egészen a központi tartópillér tetejéig. Rögtön megértette, miért nem volt védelem a városba vezető úton. A láthatatlan fal miatt. Rafinált és jelentős hatalmat követelő megoldás. Ebbe az épületbe nem juthat be senki, akit nem engedtek keresztül a mágikus mezőn. És áttörni sem lehetett, hiszen a mágikus mező a központi pillér tetején is keresztülhaladt, magán viselve a barlang tetejének tömegét. A fal megszüntetésével az esetleges támadók az egész hegyet magukra omlasztanák. Magában elismeréssel adózott a mágusnak, aki kieszelte. Úgy fest bevált, ha ilyen sokáig aktív maradt a varázslat.

Zarknod elrugaszkodott az útról és a fal elé lebegett. Jobban szemügyre vette, majd a környező területet figyelte meg. Kizárt, hogy ne legyen egy rejtett bejárat. Mivel felülről és oldalról a pajzs óvta a palotát, csakis alulról lehet megközelíteni. Persze sokat segítene, ha lenne itt legalább pár halott lakó, vagy csontváz, vagy bármi nyom, de sajnos a mindent beterítő poron és dohos levegőn kívül semmit nem talált. Így kénytelen volt maga kutatni a bejárat után. Idegesítő órák teltek el, mire egy kiszáradt szökőkút alatt végül csatornarendszer nyomaira bukkant. Legyintésére a szökőkút megszűnt létezni, csak por szitált a helyén. Alatta pedig ott tátongott egy szűk csatorna. Sárkányoktól örökölt barlanglakó érzékeit követve alászállt és a palota felé követte a csatornát. Ahogy számított rá, a védőaura nem nyúlt le a föld alá. Innen már nem tartott sokáig, míg megtalálta, amit keresett. Egy masszív rácsot, mely egy akna mélyét zárta el. Felnézve látta a távolból leszűrődő halvány fényt. Valaha vízelvezető csatorna lehetett. És ami a legfontosabb: nem óvta semmiféle bűbáj. Roppant karjait feje fölé emelte és teljes erőből tolni kezdte a rácsot...

A torony berendezése rég elporlott, bármennyire is pazar lehetett fénykorában, már csak pókháló és penésszel borított szilánkok árulkodtak róla, hogy nem mindig volt üres és élettelen a kőtorony. A porban lábnyomok vezettek, világosan mutatva a követendő utat. Ösztönei megsúgták neki, hogy nem lehet messze a torony teteje és minden bizonnyal ott találja majd a relikviát is. Olyan erős mágikus kisugárzás áramlott a környéken, hogy ilyet még Zarknod is csak ritkán érzett. Az utolsó pár lépcsőfokon felsietve egy kétembernyi széles, tömör vasajtóhoz ért. Az ajtószárnyak tárva nyitva álltak. Mögöttük egy hatszögletű terem volt. A terem egyetlen berendezési tárgya egy állvány volt, melyen fémveretes bőrkötésű könyv hevert. Előtte ketten álltak. Két ember, kalandozók. Egy magas, vékony férfi és egy pocakos nő. Láthatóan mindketten mágiahasználók voltak. Zarknod megállt. Nem vették észre, hiszen a drakolder nem csapott zajt, hangtalanul lebegett mindvégig. Kivárt egy kicsit, kíváncsian figyelte, mire jutnak az emberek.

A férfi balját előretartva pár szót mondott, mire a levegő vörösen felizzott a könyv körül. Majd az izzás elhalványult, végül megszűnt. A férfi a könyvért nyúlt. Nem láthatta azt, amit a drakolder emberfeletti érzékei mutattak, a láthatatlan aurát az állvány és áhított tartalma körül. Amint hozzáért, rettenetes átváltozáson ment keresztül. Egy pillanat alatt mintha ezer évet öregedett volna. Teste összezsugorodott, elaszalódott, majd mire hang nélkül a földre rogyott, nem volt más, mint egy marék hamu. A nő elsápadva lépett hátra. Lehunyta a szemét, erősen koncentrált. Meglehetősen erős varázsló volt, azonban Ghalla legerősebb teremtményének nyomába sem ért. Zarknod tudata egy szemvillanás alatt átszivárgott elméje védelmén, rákapcsolódott a mentálfonálra, melyen keresztül a nő kommunikált valakivel.

- Uram, megtaláltuk az Örökkévalóság Kódexét. Villámkarú megpróbálta semlegesíteni a védelmét, de elbukott. Nem élte túl.

- Sajnálom a társadat. Áldozata nem lesz hiábavaló, ahogy egyikünké sem lehet az. Képes vagy semlegesíteni a védelmet?

- Nem tudom, de megpróbálom, kerül, amibe kerül. Ha fertályórán belül nem jelentkezem, akkor küldheted a többieket, mert én is elbuktam.

- Úgy lesz. Sok sikert. Bízom benned, Eliza.

- Köszönöm, Vlagyimir.

A fonál megszakadt, Zarknod pedig nem tétovázott. Egy pillanat alatt átvette az irányítást a varázslónő teste felett. Érezte, ahogy a nő szelleme küzd, de nem foglalkozott vele. Esélye sem volt. Gyorsan átkutatta legfrissebb emlékeit, hátha van ötlete a kódex megszerzésére. Volt neki. Varázslat követett varázslatot, és a védelem gyengülni kezdett. Pár perc alatt megszűnt, csakúgy, mint Eliza teljes varázsereje. A drakolder eleresztette áldozata elméjét, a nő a földre rogyott, fejére szorított kézzel, zokogva. Zarknod ügyet sem vetett rá. Beviharzott a terembe és megragadta a könyvet. Teste megrázkódott a komoly varázserőtől, ami az Örökkévalóság Kódexéből sugárzott. Könnyebb volt, mint gondolta. Most már kitalálhatja, mire készült Vlagyimir a könyvvel. És közbeléphet, ha kell. Vagy kihasználhatja saját céljai érdekében.

Eliza percek múlva tért magához. A fejfájás éles volt és könyörtelen. Szemét elfátyolozták a könnyek, de azokon keresztül is látta, hogy sikerrel járt. Zarknod, a triklem drakolder, az egyik legveszélyesebb és leghatalmasabb élőlény a bolygón, előtte állt, kezében a Kódexxel, mozdulatlanul. Kitörölte a könnyeket a szeméből és kiélvezte a látványt. Tehát Villámkarú Elvin nem áldozta fel magát hiába. Keze az övén matatott, előhúzta az apró pálcát, melyet Vlagyimir személyesen adott át neki induláskor. Elroppantotta és halk pukkanás kíséretében eltűnt a névtelen városból, magára hagyva a moccanatlan drakoldert a csenddel.

Vlagyimir magához hívatta legmegbízhatóbb embereit.

- A drakolder belesétált a csapdába, ahogy vártam. A temporális gömb néhány napig fogva tartja majd, de észre fogja venni, hogy időcsapdába zártam. Aztán kitör és nagyon - nagyon dühös lesz. Addig végre kell hajtanunk a rituálét, hogy legyen esélyem megküzdeni vele. Ha elbukunk, ne feledjétek, hogy mi bukik még velünk. Úgyhogy mindenki eszerint végezze a kiosztott feladatát. Minden pillanat számít! Vágjunk bele!

Létrehozás: 2015. április 17. 14:08:37

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:22

Nyomtatási forma