Leah túlvilági teremtményeit általában egy dolog motiválja csak: minél több lelket halálba küldeni, hisz csak így araszolhatnak felfelé uruk kegyeltségi ranglistáján.
Szerkesztőség: honlap@beholder.hu Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci) Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5) Ha hibát találsz a honlapon: Írj nekünk!
Zarknod visszatérése 2. - Novella 4.
A kötelet már a fogadó mestergerendára csomózta, s most az olcsó, huzatos tetőtéri szobában áramló szellő lágyan hintáztatta azt. Ylvu Xantro megbabonázva nézte a lassú, szinte hívogató mozdulattal lengő hurkot. Tudta, hogy nem sokára át kell dugnia rajta a fejét, de előbb még visszafordult a megkezdett írásához:
Már akkor tudtam, hogy jelentőségteljes dolog történt, amikor azt hallottam, a főbíra személyesen jelenti be. Társaimmal gyerekként vártuk a nap végét, hogy halljuk őt szólni, holott még fogalmunk sem volt róla, mit fog mondani. Óriási tömeg gyűlt össze a főtéren. Tulajdonképpen MINDENKI ott volt. A tleikanok egymás lábára tapostak, szorongtak, tülekedtek a hőségben, mindenki legelöl akart állni, hogy ne csak hallja, lássa is a főbírát. Ezt megelőzően talán gyermekkoromban láttam őt utoljára, egy ünnepségen. Szóval a szólásra emelkedő főbíra már önmagában rendkívüli jelenség volt nekem. - Fontos, hogy megértsék lelkesedésem, hisz maguk, ott a piramisban egész máshogy látják a világot, el sem tudják képzelni, mit jelentett ez az egész nekünk a városban.
Ami a bejelentés után történt... azt nagyon nehéz szavakba önteni. Mint amikor egy szubtéri robbantást hajtanak végre a dimenziómágusok. Igen, azt hiszem ez a legjobb hasonlat. A főtér egy pillanatra magába omlott a sokaság hitetlenkedésétől, majd az egész felrobbant az üdvrivalgástól, s amikor ez elült, úrrá lett rajtunk a félelem.
Talán csak 2-3 tleikan él már a városban, aki már megszületett Zarknod távozása előtt. - Tudom, hogy ezt tudják, de azért írom le, mert nem biztos, hogy tisztában vannak ennek a jelentőségével. - Mind tiszteltük, és szerettük őt, de az, hogy soha nem láttuk (és úgy gondoltuk, soha nem is fogjuk látni) jelentéktelenné tette mindazt, amiket az utazók meséltek nekünk róla. Azonban, ahogy az első "kötelező" éljenzésen túlestünk, eszünkbe jutottak a történetek a leigázott királyságokról, földig rombolt városokról, kiirtott népekről. Ezek mindig csak a kocsmai pletykákban kerültek elő korábban, nem tudhattuk mennyi igaz belőle, de éreztem, hogy akkor és ott mindannyian ugyanarra gondolunk. Vajon büszke lesz ránk, most, hogy visszatért? Vajon kellő méltósággal ápoltuk az emlékét? Vajon azért tért vissza, mert imádkoztunk, hogy így történjen? Vajon jobb lett volna, ha nem imádkozunk?
Színlelt boldogsággal indultunk pár barátommal a főtérről a legközelebbi ivó felé, mikor láttuk, hogy a hadúr tisztjei hátasokon ülve a tömeg közé poroszkálnak, és tleikanokat emelnek ki onnan. Sóbálványként meredtünk az eseményekre, soha korábban nem láttunk még ilyet, s csak arra riadtam fel, mikor egy bökést éreztem a hátamban.
- Velem jössz! - mondta a csontszuronyát markoló kapitány ellentmondást nem tűrő hangon. Segélykérőn néztem barátaimra, ám azok sajnálkozva eltűntek a tömegben. Így hát nem lévén más választásom, tucatnyi sorstársammal együtt követtük a katonákat ide, az Ónix-piramisba.
Megszeppenten, értetlenkedve hallgattuk végig főbíra által ránkszabott küldetést, hisz tulajdonképpen még azt is alig fogtam fel, hogy egyáltalán beléphettem ide. Miután megkaptuk az eligazítást, hogy melyik falvakba kell elutaznunk, melyik törzsfővel kell beszélnünk, mindnyájunk mellé adtak egy rémebet, egy bűvölőt és útnak indultunk. Soha annyi feszültséget nem éreztem még, mint abban a fél napban, amit a piramisban töltöttem. Minden pillanatban csak az lebegett előttem, hogy rajtunk múlik a Birodalom sorsa és nem értettem, hogy én hogy kerülök ide, hisz nálam jelentéktelenebb tleikan aligha mászkált a főváros utcáin.
Első utunk - ahogy a küldetésünkben is állt - egy quwarg bolyba vezetett. Hosszú volt az út, míg odaértünk, és rendkívül unalmas. Hiába mondták itt a piramisban, hogy társaságként kapjuk kísérőinket, se a bűvölő, se a rémeb nem mutatott nagy érdeklődést irányomba. Csak mentek, ettek és pihentek. Ráadásul a táj is szörnyen egyhangú volt, mire megpillantottuk az ikerbolyokat, már legalább 1 hete baktattunk a kietlen, száraz dombvidéken, távol bármilyen civilizációtól. Ám alig, hogy megpillantottuk, a következő domb mögül 10-15 óriási vörös rovar tűnt fel. A szívem a torkomban dobogott, olvastam már korábban a quwargok gyilkos természetéről, és hogy mennyire ellenségesek az idegenekkel. Quwarg határőrök lehettek, mögöttük lemaradva pedig egy valamivel apróbb társuk zárta a sort, mégis, mikor odaértek, ő állt elénk, mintha mondani készülne valamit. Fogalmam sincs, mi történt ezt követően, csak sejtem, hogy a bűvölő telepatikus úton beszélt a kisebb rovarral, teljes csendben álltunk ott percekig, de látszott rajtuk, hogy kapcsoltba kerültek egymással. Aztán a telepata hirtelen ciripelt egyet, s az egyik határőr egy villámgyors mozdulattal átmetszette a rémeb torkát. Én magam a félelemtől dermedten, nyakig vérrel borítva álltam, s néztem, ahogy a nagyobb quwargok a boly felé hurcolják a bűvölőt. Ekkor a kisebb hozzám fordult, s a fejemben hallottam a szavait: elmondta, hogy az elmúlt napokban két kalandozó is megzavarta a bolyuk nyugalmát, holott már az elsőnek elmondták, hogy nem kívánnak részt venni a háborúnkban. Azt is mondta, csak azért enged el, hogy ha megérem, hogy hazajutok, átadjam ezt az üzenetet Zarknodnak is.
Megszégyenülve, rettegve és sebes léptekkel hagytam a hátam mögött az ikerbolyokat, menekültem abba az irányba, ahonnan jöttünk. Beültem az első falu fogadójába, s a sokadik törpe pálinkám mellett újra és újra leperegtek előttem az események. Kétségbe voltam esve. Féltem kudarccal hazatérni, és elborzadtam a gondolattól, hogy folytassam a küldetésem, immár egyedül. Végül a fogadóban töltött harmadik napon sikerült meggyőznöm magam, hogy a lovasok népe jóval közelebb áll hozzánk a quwargoknál, így talán egykori útitársaim segítsége nélkül, pusztán szavakkal is képes lehetek megnyerni őket a Birodalom ügyének. Ideiglenes szálláshelyem csupán pár napi járóföldre volt attól a fennsíktól, ahol a lovasok a tleikan kémek jelentései szerint felütötték a táborukat. Az úton semmi említésre méltó nem történ, már-már túl könnyen jutottam oda, ám mikor megérkeztem szembesülnöm kellett saját ostobaságom és gyávaságom következményeivel. A tábornak hűlt helye volt. Valószínűleg míg a fogadóban vesztegettem az időt, a lovasok tovább vonultak, s csupán a tábortüzük maradványai és a félelmetes légkör emlékeztetett rá, hogy nem rég még itt lehettek.
Így hát, Tisztelt Főbíra, teljes kudarcot vallottam. Nem tudtam teljesíteni a rám kiszabott feladatot, hogy új szövetségesekkel erősítsem meg Zarknod urunk seregét azzal a hitvány lázadóval szemben. Visszatértem a városba, hogy szembenézzek méltó büntetésemmel.
Hogy kellő bátorsággal viselhessem a főbíra haragját, első utam az ivóba vezetett egy kis szíverősítőért. Itt hallottam, hogy a kutya, aki T. Vlagymirnak nevezi magát őrült és kitaszított mágusokat, meg thargodan hercegeket toboroz maga mellé, s mostanra félelmetes haderővel bír, ez pedig megsokszorozza bűneim súlyát.
Nem bírom elviselni, hogy csalódást okoztam Neked, és Urunknak, Zarknodnak alkalmatlanságommal, mélyen tisztelt Főbíra! Nem járulhatok színed elé, inkább Leahra bízom az ítélkezést.
* * *
Nem sokkal távolabb, két tleikan behemót kitárta a főbíra palotájának óriási vaskapuját, s a büszkeségtől és örömtől sugárzó triklem-drakolder oldalán a meggyötört, kialvatlan, de szintén ragyogóan büszke mágussal belépett az előcsarnokba.
- Mondtam neked, hogy ne fordíts túl nagy energiát a hadsereg építésére, ugye? - recsegte Zarknod Permedin Ahratiaxnak, aki máris a lábai előtt térdelt.
- Egy tucat követet küldtem szét csupán, Nagyuram, óhajod szerint nem a legjobbakból válogattunk. Nos, ahogy arra számítottam is, eddig egyikük sem jelentkezett. Ugyanakkor a legfrissebb jelentések szerint Vlagyimir...
- Újdonsült barátomnak, e nagyreményű mágusnak hála - szakította félbe Zarknod a mellette álló Zu'litra mutatva - a világon semmit nem számít, mi történt velük. - Nevetve vállon ragadta a karikás szemű varázslót, s ahogy elvonultak a főbíra elől, az megláthatta a kapuban várakozó frissen alkotott drakolderek seregét.
