"A triklem drakolderek Ghalla szuperintelligens, hihetetlen hatalmú lényei, mégis, egyesek szerint nem egyebek, mint egy mágikus kísérlet eredményei, amelyet a fiatal Dornodon hajtott végre, a tökéletes élőlény utáni kutatás során. A történet szerint a mágus egyesíteni akarta a trollok regenerálódó képességet, a quickling nevű szupergyors lények gyorsaságát, a gólemek sebezhetetlenségét, a sárkányok hatalmát és a mára már eltűnt mágikus lények, a beholderek varázsképességét. A kísérlet túlzottan is jól sikerült." - Encyclopedia Fantasia
Szerkesztőség: honlap@beholder.hu Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci) Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5) Ha hibát találsz a honlapon: Írj nekünk!
Zarknod visszatérése - T. Vlagyimir: Látogatás a Quwarg ikerbolyban
T. Vlagyimir végigtekintett az előtte elterülő tájon. Hosszú, fehér szakálla, barázdákkal szántott öreg arca, de leginkább, üres szemgödrei éles ellentétet kreáltak délceg tartásával, az általa viselt, hatalmas erőt kívánó vértezettel és óriási kétkezes karddal. A halhatatlanság nyomasztó átokként nehezedett a kalandozó vállára. Az arcát ért sebeket olyan ősi mágia okozta, amelyeket még Raia leghatalmasabb papjai sem tudtak meggyógyítani. A nyakában lógó medál segítségével képes volt látni, jobban is, mint bármely más ember - de a szemeit nem tudták visszanöveszteni.
A kopár dombvidéken fű nem nőtt, néhány elszáradt fa csontváza törte csak meg a holdbéli táj kietlenségét. A dombok által közrefogott völgy közepéből furcsa építmény nőtt ki: két hatalmas, láthatóan nem természet alkotta kupolaszerű építmény. Olyan magasak voltak, hogy a dombok fölé emelkedtek.
A quwarg ikerbolyok... talán itt végre megtalálja a választ, amit olyan régóta keres. Lovát hátrahagyva, gyalog indult lefelé.
A bolyhoz közeledve egyre több quwargot pilllantott meg. Ezek az óriási, vörös testű, hangyaszerű lények valószínűleg a boly dolgozói voltak. A rovarlények kitértek az útjából, a legtöbbjük meg sem állt. A boly oldalán számos nyílás volt, ezeken másztak a quwargok ki-be. Az egyik nyiláson most a dolgozóknál is nagyobb termetű rovarok özönlöttek ki. Szabályos alakzatba rendeződtek, és fenyegetően megindultak Vlagyimir felé. Éles, pengeszerű karmokban végződő első pár végtagjukat a levegőben tartva, csak hátsó négy lábukon futva közeledtek a harcos felé. A quwarg harcosok által közrefogva egy valószínűtlenül nagy testű, óriási pajorra hasonlító quwarg totyogott. A fejéből kinövő érzékelők a többi quwargénál jóval nagyobbak voltak. "Egy detektor" futott át Vlagyimir agyán. Jól ismerte a quwargokat, mégis, minden bolynak megvoltak a saját különcségei. És ez az ikerboly nagyobb volt minden eddiginél, amit látott.
A harcosok közben odaértek, és körbevették Vlagyimirt. A detektor közelebb cammogott, felágaskodott, antennáit az ember felé irányította, aki nyugodtan várakozott. A quwarg detektorok, ha nem is képesek a gondolatolvasásra, képesek voltak az érzelmeket, ellenséges szándékot észlelni. Vlagyimir várt egy darabig, majd így szólt:
- A királynőtökkel szeretnék beszélni. Nagyon fontos ügyben, az egész világunkat érinti, és így a ti bolyotok biztonságát is.
- tudta, hogy a detektor érti - valószínűleg a királynő is hallja, a detektoron keresztül.
A quwargok nem szóltak semmit, de egy perc várakozás után a detektor kinyújtotta a végtagjait a kard felé. Vlagyimir a fegyvert habozás nélkül átadta. Ekkor a detektor visszahúzódott, és a Vlagyimirt körbefogó harcos-gyűrű mozogni kezdett, a látogatót a boly felé terelve.
A királynő terméhez kanyargó sötét járatok sokaságán vezették végig a rovarlények a harcost. Vlagyimir mágikus látása mellett a sötétség nem jelentett problémát, de a nehéz páncélban görnyedve kellett végig mennie. Kényelmetlen volt, de megszokta már az efféle kellemetlenségeket is. Az elmúlt évszázadokban már minden elképzelhető kényelmetlenséget megszokott.
A királynő termében végre lehetősége volt felegyenesedni. Látás nélkül is érzékelte a hatalmas méreteket.A királynő maga is óriási volt, legalább 10 méter magasan emelkedett Vlagyimir fölé. Torát és potrohát kemény páncéllemezek borították. Tojások százai voltak körülötte, amelyek mellett dolgozók serénykedtek.
A harcos meghajolt a királynő előtt. Az éles, ciripelő hang messze visszhangzott a teremben.
- A híred megelőzött, Teouchán. A fegyveredet kint hagytad, de a mágiád most is itt van veled. Bár ismerjük a veled kapcsolatos történeteket... tudom, hogy nem akarsz ártani. Legalábbis most nem. Mit akarsz hát tőlünk?
- Királynő... bizonyára hallottál arról, hogy a birodalmak elpusztítója, quwarg bolyok felégetője, Zarknod, a triklem drakolder visszatért a dimenzióközi börtönből, ahová évszázadokkal ezelőtt bűneiért zárták. Nem férhet hozzá kétség, ott fogja folytatni, ahol abbahagyta. Háború és pusztulás vár a világra. Segítened kell, ha meg akarjuk akadályozni ezt!
- Az emberek afférjai nem érdekelnek minket... Az ikerboly biztonságot nyújt. Nem félünk sem Zarknodtól, sem más sárkánytól vagy drakoldertől.
- Nem akarom a katonáidat harcba vinni, királynő. Csak az orákulumod segítségére van szükségem. Csak engedd, hogy megérintsen engem, és elmondja, mit lát. Csak ennyi kérek.
A királynő egyetlen percig mozdulatlanul állt, csakúgy, mint a Vlagyimirt körbefogó harcosok. Eközben a dolgozók mit sem törődve hordták-vitték a tojásokat, tudomást sem véve a körülöttük folyó nagy horderejű párbeszédről.
A királynő ciripelése törte meg a csendet.
- Rendben.
Nem kellett sokáig várakozni, egy girbegurba kitinpáncélú, végtelenül öregnek kinéző rovar érkezett meg a terem hátsó részéből. Hat dolgozó vitte a hátán a quwarg orákulumot. Hogy a lény nem tudott, vagy nem akart mozogni, azt Vlagyimir nem tudta megállapítani.
A harcos előtt a menet megállt, a dolgozók óvatosan letették a földre értékes szállítmányukat. Az orákulum tűnődve, kíváncsian nyújtogatta csápjait Vlagyimir felé. Pontosan "látta", hol van, annak ellenére, hogy az ő szeme is hiányzott - akárcsak Vlagyimiré. Az ősz harcos felemelte kezét, és megérintette az orákulum csápját. Az érzés, ami számára ismerős volt, de rajta kívül még kevés halandó tapasztalhatta meg, áramütésként futott végig az idegszálain. Maga az idő örvénylett körülötte, amelyet az orákulum úgy tudott olvasni, mint más a könyvet. A királynővel ellentétben, az orákulum nem beszélte az emberek nyelvét, de nem is volt rá szükség. A jós ciripelését Vlagymir nagyon is jól értette.
- El fog jönni... a szörnyűséges pusztulás. Nem tud neki senki és semmi szembeszegülni... sem ember... sem quwarg... még a Thargodan vagy tl'urlangok sem. Egyedül a nagy "ő-sárkány-lény" tudná... majd megállítani őket. De te.... te meg fogod akadályozni őt ebben. A világ pusztulásának terhét.... a te lelkednek kell majd cipelnie, "ősz-ember-mágus".
Egy pillanatra minden megdermedt a teremben. Még a tojásokat cipelő dolgozók is. A királynő pillanatnyi tétovázása megbénított minden quwargot. Soha még jóslat ennyire világos nem volt. Vlagyimir tudta, mi következik. A quwargok mentalitása teljesen idegen volt más, értelmes fajokétól, de a fajfenntartásról ők is ugyanúgy gondolkodtak. Az ősz halhatatlan már ki is ejtette a teleportkövet aktiváló varázsigét, azonban nem történt semmi. A homályból, a harcosok mögül előbukkantak a quwarg managárdisták imbolygó alakjai. A varázstárgyainak most nem sok hasznát veszi.
A rárontó quwarg harcosokat puszta kézzel roppantotta össze. A managárdisták elesett társaik kitinvázán áttaposva indultak meg felé. Vlagyimir érezte az egyre erősödő bizsergést, ahogy az imbolygó lények mágikus képességeit próbálták semlegesíteni. Előrelépett, és egyszerűen felmarkolta és a levegőbe emelte az egyik óriást. Aztán egy mozdulattal elhajította a hatalmas testű lényt, neki a boly falának. Az egész terem megremegett, a falon repedések keletkeztek. A hatalmas, fogószerű karmok között az ősz harcos emberfeletti ügyességgel siklott el. Újabb managárdista csapódott a falnak, és Vlagyimir végre érezte, hogy enyhül az esszenciájára nehezedő nyomás. Karjait előrenyújtotta, az óriás testekkel meggyengített fal felé, és ajkai máris a kinetonáció varázslat szavait rebegték. A boly vaskos falán hatalmas rés robbant. Vlagyimir egy ugrással a résnél termett. Legalább 20 méteres magasságban volt a föld fölött. Visszafordult a kővé dermedt királynő felé.
- Királynő, ez nem volt illő bánásmód egy fegyvertelen vendéggel. Ráadásul, az orákulumod sem túl megbízható... A látomás második felét elfelejtette megemlíteni.
A Vlagyimir felé lóduló managárdisták és harcosok megdermedtek, ahogy a királynő megállást parancsolt nekik.
- Én is láttam mindent, királynő. Az a szörnyűséges pusztulás... vagy hívjuk úgy, az Ellenség... jónéhány bolyotokat meg fogja fertőzni. Köztük talán a tiédet is. Ti magatok - vagyis ami belőletek lesz - fogja az igazi veszélyt jelenteni erre a bolygóra. Ti, az Ellenség élősködői, a xe...
Nem fejezhette be, mert a quwargok végre meglódultak, az egyik managárdista gigantikus karma pörölyként csapott le rá. Ahelyett azonban, hogy papírként felszakította volna a páncélt, a titanit ötvözetből kovácsolt mágikus vért ellenállt. Az ütés erejétől Vlagyimir kirepült a nyíláson. Egyszerű halandó nem érte volna túl a zuhanást, ő azonban a földetérés után sértetlenül pattant fel. A domb felől már vágtatott felé lova. A bolyból előözönlő harcosoknak esélyük sem volt, hogy utolérjék.
- A kardomért még visszajövök... - morogta Vlagyimir.
